Véletlen-Kényszerhelyzet (1973)
A véletlen önmagában tekintve sem nem jó természetű, sem nem rossz természetű; általában határesetként jelenik meg.
A véletlen megjelenését és/vagy jelenlétét gyakran észre sem vesszük.
Ha nem vesszük észre, kényszerhelyzetbe kerülhetünk.
Amikor azonban észleljük, már határesettel állunk szemben, és döntenünk kell.
A döntésünk következményei lehetnek jók/kedvezőek, vagy rosszak/kedvezőtlenek.
A jó döntés önmagát igazolja; kedvezőek lesznek a következményei.
| Hétköznapi határeset: |
|
Hajnal négy óra. − Megnézed? − Csak rosszat álmodik. A baba tovább sírdogál. Öt óra körül a mama odamegy hozzá. − Tűz forró ez a gyerek. − Vigyük be a kórházba. Én kimegyek a kocsihoz. Néhány perc múlva. − Nem indul a kocsi. Hívom a mentőt. − Mi a helyzet? − Azt mondják, kb. 25-30 perc, mire ideérnek.
|
|
Balesetet szenvedett a mentő…..
|
Véletlen kényszerhelyzet:
A Wartburg mély csokoládészíne nem kerülte el az útitársak figyelmét. Ezt onnan vettük észre, hogy sokan mutogattak ránk, miközben elhúztak mellettünk, sőt olyan is akadt, aki fintorogva fogta be az orrát, hogy kifejezze a véleményét.
Ezt utalták ki; ez volt a egyetlen választási lehetőség. Ahogy ezt annak idején mondták: megkaptuk a kocsit. Tehát végül is, az egy közül ezt választottuk. Két gyerekkel a nyakunkban annyira megörültünk a kiutalásnak, hogy észre sem vettük, milyen színű, mikor átvettük, bár valójában megvettük.
Mint ahogy később kiderült, Betty, aki egyébként hiperszenzitív szagokra, barna-szagúnak kezdte érezni a kocsit.
Voltak a Wartburgnak egyéb gyengéi is. Nem szerette az emelkedőt, az élesebb kanyart; különösen érzékeny volt a szembeszélre, de még inkább az oldalszélre.
Voltak azonban vitathatatlan erényei, amiért még szeretni is lehetett. Igénytelen volt és tágas. Ezt az utóbbi tulajdonságát szerettük a legjobban.
A hátsó ülés olyan volt, mint egy heverő. Az előtte lévő lábtér is − kardántengely híján − olyan volt, mint egy heverő. Kiváló lehetőséget biztosított arra, hogy a gyerekek játszótérként használják.
Egy forró augusztusi délután, a nap már kezdett vörösödni, mi is igyekeztünk hazafelé, az M6-oson, és kis dalokat énekeltünk a gyerekekkel, hogy ne egymással civakodjanak.
Nagyon szerették az egy… kacsa… megy… a… ré…. ten… az … gusztut… csinál… né… kem… kezdetűt, mert azt ordítva, megállás nélkül lehet énekelni. Kivörösödött fejjel énekelték már akár hányadszor, mikor a Wartburg elcsendesedett, és lassulni kezdett. Éppen a szekszárdi elágazásnál jártunk, mikor végleg leállt. Indíthattam újra-meg-újra, prüszköléssel hozta a tudtomra, hogy nincs tovább. Kiszálltam a kocsiból, felnyitottam a motorház fedelet, de hiába néztem a motort, a kábeleket és a többi alkatrészeket, egyik sem szólt semmit. Én meg csak annyit tudok az autóról, hogy öt kereke van; egy kormánykereke, három pedálja. Hogy mi történik valahol a kocsi belsejében, mikor lenyomom egyik vagy másik pedált, arról fogalmam sincs.
Most ott álltam az út szélén, egy szál kockás ingben és shortban, mezítlábas szandálban − csodára várva. Idegesen néztem az egyre ritkuló forgalmat, és azon törtem a fejem, hogy hol töltjük az éjszakát.
A csodavárás nem volt hiába való. Egy fekete Mercedes húzott el mellettünk. Nem is próbáltam segítséget kérni, meg időm sem volt rá. És mi történt? Fékezett a Merci, hátratolatott, és kiszáll belőle egy elegáns, nyakkendős úr, és odalépett hozzám.
− Nem akar indulni?
− Nem, a kutyafáját?
− Hazafelé?
− Hát, oda bizony. Feltételes módban.
Belenézett a motorházba, hümmögött egy kicsit − hát erre bizony ráfér egy kis biztatás. Én most behajtok Szekszárdra − közölte, mintha a jó szomszédja lennék − kb. tíz perc múlva, onnan egy sötétzöld furgon fog erre jönni két overallos fiatalemberrel. Ők majd rálehelnek, és el fog indulni.
Valóban, kb. tíz perc múlva megjelent egy sötétzöld furgon, kiszállt belőle két overallos fiatalember, és anélkül, hogy köszöntek volna, odajöttek a nyitott motorházhoz. Az egyik, amelyik a hanghordozása után ítélve, a főnök volt, morgott valami olyant
− Tedd a kezed a motorra.
A fiatalabbik rátette.
− Forró?
− Az hát − mondta úgy foghegyről.
− Akkor elszívok egyet, míg jön a nagy fehér főnök − jelentette be; valószínűleg inkább csak magának, hiszen eddig semmi jelét nem adta annak, hogy mi is ott vagyunk. Leült a furgon nyitott ajtajában a padlóra és rágyújtott.
Megérkezett a Merci. Odajött hozzánk a nagy fehér főnök. A főnök eldobta a cigarettát és csak annyit mondott − Forró. Néhány perc múlva indulhat. Jani − fordult a kocsi mellett álló fiatalabbhoz − Tedd rá a kezed!
Rátette. − Már nem annyira.
− Akkor tedd a dolgod. Mit vársz?
A Jani beült a volán mögé, matatott valamit, aztán a motor felbődült. Túráztatni kezdte a motort.
− Ki kell egy kicsit égetni.
A nagy fehér főnök felém fordult és megszólalt.
− Mondtam, hogy a fiúk majd rálehelnek, − mondta elégedett mosollyal.
− Nem is tudom, hogy köszönjem meg a segítségét − mondtam hálálkodva a nagy fehér főnöknek. − Miden esetre, ha valahogy tudom viszonozni a segítségét, ne habozzon felívni. Azonnal adok egy névjegyet.
− Nem szükséges − mondta mosolyogva, és átnyújtotta saját névjegyét, − A lányom önhöz megy felvételezni jövőre. Örülök, hogy segíthettem.
Kezet ráztunk.
A Merci, Szekszárd irányban, eltűnt az életemből.
Kolera (1968)
Törökország nem a világ vége. Legalább is akkor nem, ha térképen tanulmányozod, és még kevésbé az, ha ugyanezt földgömbön teszed.
Némileg megváltozik a helyzet, ha neked személyesen kell odautaznod, és még inkább megváltozik, ha nem turistaként, mondjuk nem egy hetet, hanem egy évet tervezel ott tölteni.
Némileg módosulni látszik a helyzet, ha az Ankarai Egyetemen, és meghívott visiting professzorként készülsz ott tölteni egy évet.
A döntést előkészítő időszakban természetesen utána nézel néhány dolognak. Miközben ezt teszed, és egyre több információt gyűjtesz össze, egyre inkább az a meggyőződés alakul ki benned, hogy a távolság nem csupán kilométerekben fejezhető ki.
A távolság Budapest−London között 1720 km; repülővel 1.8 óra; Budapest−Ankara között 1795 km; repülővel 4.12 óra.
Ha a távolságok szempontjából tekintjük, szinte nincs is különbség közöttük.
Ha a megközelíthetőség szempontjából tekintjük, figyelemre méltó különbség mutatkozik.
Ha társadalmi, vallási és kulturális szempontból tekintjük, akkor a Budapest−Ankara közötti távolság mérhetetlen.
Például kezdődött azzal, hogy behívtak az igazgatói irodába, hogy valaki szeretne velem beszélni.
Ki lehet az, morfondíroztam magamban, aki beszélni akar velem, és nem hozzám jön, hanem az igazgatói irodába hívatnak, hogy beszélhessen velem?
Biztos, hogy nem a sarki fűszeres, válaszoltam magamnak, és egy sereg kérdőjel villódzott az agyamban. Természetesen csupa vörös kérdőjelek állították vigyázba a lelkem, amin nem is lepődtem meg az elmúlt öt év tapasztalatai alapján.
Mikor beléptem, a gonosz, vörös kérdőjelek zöld felkiáltójellé alakultak. Régi barátom és fegyvertársam jött elém széles mosollyal az arcán.
− Ne haragudjon, Jóska, hogy így magára rontok − mondta Botosné a Művelődésügyi Minisztériumból, aki ’63-ban az angol tagozatos osztály indításában is jelentősen közreműködött −, de sürgős ügyben kell magával beszélnem.
− És kinek sürgős? − kérdeztem böllenkedve.
− Nekünk − mondta többes számban, ami önmagában is vészterhesen hangzott. − Kérem, hallgasson meg. Az ügy nemcsak sürgős, hanem rendkívül fontos is. Maga jutott eszembe. Olyan emberre van szükségünk, akinek magyar-angol szakos diplomája van, de beszél is angolul. Arról nem is beszélve, hogy széleskörű tapasztalatokkal rendelkezik − simogatta meg a fejem.
− Hallgatom − mondtam, közben azon járt a fejem, hogy milyen ügy lehet, ami nem csak sürgős, hanem fontos is, és rám van szükség.
− Az Ankara University-n kellene magyart tanítani angol munkanyelvvel.
− Mennyi időt kapok arra, hogy válaszoljak? És természetesen néhány kérdésre én is szeretnék választ kapni − mondtam, és az Egri Csillagok jutott eszembe. De az is eszembe jutott, hogy miért akarhat egy török magyarul tanulni.
− Mondjuk, egy hetet − válaszolta Botosné mosolyogva. − Természetesen, a kérdéseire én is válaszolhatok akár most vagy bármikor máskor. Amennyiben olyan kérdések merülnek fel, amelyekre én nem tudok válaszolni, meg fogom keresni azt, aki tudja a válaszokat. Egyébként, ha elfogadja a meghívást, be fogom mutatni a Kultúrkapcsolatok Intézete (KKI) igazgatójának. Ugyanis szervezetileg az ilyen ügyek intézése az ő hatáskörükbe tartozik.
Először is, meg kellett küzdenem magammal.
Jól jött volna az egy év távollét bizonyos családi ügyek rendezése szempontjából, de rosszul jött volna a nagyon is sikeres angol program miatt. Ott voltak a tanítványaim, akik joggal érezhették, hogy cserbenhagyom őket.
Bent álltam a mérleg két serpenyőjében, és hol az egyikbe helyeztem a súlyomat, hol a másikba. Közben a sharespeari „to be or not to be” állandóan működöt.
Jelzéseket kaptam a barátaimtól, hogy mindenféle nem egyenruhás emberek érdeklődnek utánam. Nem lepődtem meg különösebben, csak tudomásul vettem, hogy az intézményes paranoia működésbe jött.
Esténként azon törtem a fejem, hogy mit kellene tudnom Törökországról.
Az első pillanatban az jutott eszembe, hogy
> a törökök muzulmánok; tehát minden nem-muzulmán ellenség. A kommunisták pláne ellenségek, hiszen még istenük sincs. Akkor miben hisznek?
> Elnyomás alatt tartották Magyarországot 150 évig.
> Hunyadi leverte őket Nándorfehérvárnál.
> Hunyadi lovas szobra itt áll őrt a Széchenyi téren, alig 50 méterre a mecsettől.
> Mohács is, és Szigetvár is csupán néhány kilométerre vannak Pécstől.
> Mustafa Kemál Atatürk az arab írás helyett bevezette a latin betűs írásmódot a 20. század elején.
> A török is ragozós nyelv; van magánhangzó harmónia.
Nem is gondoltam, hogy milyen sokat tudok a törökökről.
Mit tudok az itthoni helyzet alakulásáról, ha elmegyek egy évre?
Azt feltétlenül meg kell tudnom, mire számíthatok.
Napról napra sorakoztak az adatok és a kérdések.
A következő hétfőn felhívtam Botosnét, hogy van egy sereg kérdésem, amelyekre szeretnék választ kapni.
Másnap Botosné beállított egy középkorú férfivel, akit a KKI török referenseként mutatott be.
Az, hogy azonnal reagáltak a kérésemre, és ők jöttek hozzám, azt bizonyította, hogy tényleg sürgős az ügy.
Az Elefántos házban ebédeltünk.
Az ebéd végére megszületett bennem a döntés.
Elfogadtam a meghívást.
Ezután már csak apró kérdések maradtak hátra.
- Kivel kötök szerződést?
- Kitől kapom a fizetést, és menyit, és milyen pénznemben?
- Szolgálati útlevélre lesz szükségem.
- Van-e érvényes oltási bizonyítványom.
Nem volt.
Tudod, az a kis sárga könyvecske?
Nem tudtam. Nem volt kis sárga könyvecském.
A szolgálati útlevelet mi intézzük; a kis sárga könyvecskét a városi tiszti főorvos. A szurit is tőle kapod, tájékoztatott a referens.
− Mondd csak, kérlek, mi az a kis sárga könyvecske? − Így én.
− Az, kérlek a WHO által kibocsájtott oltási „útlevél”, amelybe bekerülnek az utazási célországra előírt és megkapott, pontosan dokumentált kötelező és ajánlott oltások. Ha az nincs nálad, akkor karanténba zárnak egy bizonyos ideig a célországba való belépéskor.
Néhány nap múlva meg is kaptam a kis sárga könyvecskét, amelyet tényleg a WHO bocsájtott ki. Be volt írva, hogy himlő, tetanusz és még valami ellen megkaptam a szurit.
Miközben a duzzadt karomat borogattam, eszembe jutott Tíbor barátom, aki adjunktusként dolgozott a Mikrobiológiai Intézetben. Gondoltam, vele is megbeszélem ezt kis sárga könyv ügyet.
− Hogy hova mész? − Kérdezte indulatosan, miután beszámoltam neki a terveimről, és a kis sárga könyvről. − És kolera ellen nem is kaptál szurit?
− Nem, de azt a WHO nem is ajánlja.
− Hogy, hogy nem is ajánlja? Hát idenézz, öregem − kapta fel a WHO Heti Járványügyi Tájékoztatóját az asztaláról. − Éppen ebben adja ki hetente a WHO az aktuális járványos területekre vonatkozó oltási és megelőzési eljárásokra vonatkozó ajánlásait. Tessék, olvasd el! Győződj meg magad, hogy nem halandzsázom.
Törökország térképén a jelzések egyértelműen mutatták, hogy Ankarától keletre, le egészen a tengerpartig másodfokú kolerariasztás van érvényben. Tibor felvette a telefont, és felhívta a városi tiszti főorvost és tájékoztatta a WHO jelentésről.
− Nagyon ajánlom, hogy megkapd az oltást kolera ellen is. Az pedig 2 fázisban történik − folytatta lendületesen. − Az első fázis nagyon kellemetlen lehet, mert lehetnek mellékhatások; karfájás, hőemelkedés, esetleg gyakrabban kell a WC-re is menned egy-két napig. A második szurit egy héttel később kapod meg. Ez már nem olyan kellemetlen. Ezek a kis gyötrelmek viszont iszonyatos kíntól, esetleg a haláltól mentenek meg.
− Rendben van, elfogadom az érvelésed. És hol kapom meg ezt az életmentő szuri-sorozatot?
− Hát, tudomásom szerint, a városnak jelenleg nincs ilyen oltóanyaga. De, mivel te a barátom vagy, feláldozok egy dózist a kutatáshoz szükséges anyagomból, hogy megmentsem az életed − mondta a szakember komolyságával, de mintha mosolygott volna a bajusza alatt.
− Mikor?
− Akár most is.
− Jó. Legyen most − mondta határozottan, és neki is látott az előkészületeknek. − Közben elmondta, hogy a kolera baktériumok nagyon fürgék, és a szervezetbe jutva katasztrofális gondokat tudnak okozni. De nem kell aggódnod, mert az oltóanyagban elölt baktériumok vannak – tette hozzá tanárosan. − Nem is gondolnád, hogy 180 évvel ezelőtt, 1831. július-augusztusban, Magyarországon koleralázadás tört ki. A lázadást ugyan rövid idő alatt felszámolták, de a járványban több mint félmillióan megbetegedtek, és 237 641 fő (közöttük Kazinczy Ferenc is) meghalt.
− Ezt nem tudtam.
− Na, látod, máris érdemes volt idejönnöd − mondta széles mosollyal. − És most irány haza. A lehető leggyorsabban érj haza. Ne dumálj, menj! Majd hívj fel.
Mikor hazaértem, megértettem Tibor szavait. Azonnal elfoglaltam a WC-t a biztonság kedvéért, és hosszú ideig más nem is férhetett hozzá.
Késő délután, mikor már nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy a WC közelében tartózkodjam, felhívtam Tibort, és beszámoltam az eseményekről.
− Drága barátom − mondta derűs hangon − a beavatkozás sikerült. Egy hét múlva keressél fel a második szuriért. Annak már nem lesznek mellékhatásai.
Másnap a feleségem a zsúfolt 30-as buszon összefutott az egyik barátommal.
− Régen láttam Jóskát. Hogy van?
− Kolerában szenved. Tegnap egész nap a WC-n ült.
A legközelebbi megállónál ketten maradtak a buszon.
Mikor Törökországba menet, bejelentkeztem a Ferihegyi Repülőtéren, nem kérték a kis sárga könyvecskémet.
Mikor megérkeztem Törökországba, nem kérték a kis sárga könyvecskémet.
Mikor öt hónap után egy hétre hazalátogattam és elhagytam Törökországot, nem kérték a kis sárga könyvecskémet.
Mikor éjfél körül leszálltam a Ferihegyi Repülőtéren, furcsa jelenségre lettem figyelmes. A géptől az épületig géppisztolyos katonák sorfala által alkotott folyosó tárult elénk.
− Ezek nagyon el akarnak kapni valakit − jegyezte meg egy hang a leszálló utasok között.
A várócsarnokban ideges kérdések és megjegyzések hangzottak el. A kijáratnál álló géppisztolyos katonák bezárták az ajtót. A tömeg elcsendesedett. Legtöbben kinyújtott nyakkal néztek körül; várták, hogy mi következik. Három orvos küllemű, fehér köpenyes alak lépett a várócsarnokba. Egyikük, úgy negyven körüli hölgy megszólalt. Bemutatkozott, mint a KÖJÁL bakteorológiai szekciójának vezetője, és tájékoztatott bennünket, hogy a WHO közleménye szerint a Törökországból érkező utasokat kolera fertőzés gyanúja miatt bizonytalan időre, a kivizsgálás időtartamára, karanténba kell zárni. Kivétel nincs!
Hirtelen eszembe jutott az én kis sárga könyvecském. Feltartottam a kezem. A hölgy felém fordult.
− Tessék
− És akinek van érvényes kolera oltása?
− Tudja igazolni?
− A WHO sárga könyve elegendő bizonyíték?
− Az egyetlen bizonyíték. Kérem, mutassa be.
− Sajnos a bőröndömben van.
− Kérem, hozza ide a csomagjegyét. Biztos, hogy van sárga könyve?
− Biztos.
Elővarázsolták a bőröndömet, és másik három hasonló bőrönd társaságában elém helyezték.
− Válassza ki a sajátját.
Kiválasztottam, és a bőrönd irattartójából egy mozdulattal elővettem az én kis sárga könyvecskémet, és mosolyogva átnyújtottam neki.
Gondosan tanulmányozta, majd összehasonlította az útlevelemmel.
− Maga mázlista. Nem is tudtam, hogy a közelmúltban adtak koleraoltást bárkinek is Magyarországon, aki Törökországba kívánt utazni.
Másnap felhívtam Tibort, hogy megköszönjem neki a szurit.
− Még én sem adtam be senkinek − mondta hangos nevetéssel, − de tudni akartam, hogy valójában működik-e.
A telefon (1970)
Minél mélyebbre ástam bele magam a tanszékvezetői és a kutatómunkába, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy telefon nélkül nehéz, szinte lehetetlen boldogulni.
Ugyanakkor a telefon luxuscikknek számított a fejlett szocializmusban.
Lehetetlen volt hozzájutni. Magas rangú valakinek kellett lenned a pártapparátusban, a szakszervezetben, a belügyben, a munkásőrségnél és így tovább…, hogy külön-vonalas telefont kaphass.
Akkor még a Postához tartozott a telefon-szolgáltatás.
És lám, a véletlenek egybeesése ismét nagy szervezőnek bizonyult.
A kényszerhelyzet térdre kényszeríti a hatalmasokat is.
Egyik reggel kopogtak az ajtómon, és egy 40 év körüli, jól öltözött, intelligens küllemű úr lépett a szobámba. Bemutatkozott és elmondta, hogy több helyen is megfordult, de mindenki azt ajánlotta, hogy engem keressen meg.
− Parancsoljon, miben tudok segíteni?
− Tulajdonképpen a Dunántúli Postaközpont vezérigazgatójának megbízottja vagyok − mondta fölényes hanghordozásal, amiből érződött, hogy nagyhatalom megbízásából mondja, amit mond. − Arról van szó, hogy vettünk egy nagyon drága elektronikus mérőműszert, amely segítségével rengeteg időt és pénzt tudunk megtakarítani.
− Bocsásson meg, de azt hiszem, rossz helyen kopogtatott. Ez itt az Angol Tanszék. Tanárképzéssel foglalkozunk.
− Éppen ezért kopogtattam itt, azaz az Ön ajtaján − mondta visszafogottabban. − Jártam már fordító irodáknál. Találtam olyant, amelyik elvállata, de valami érthetetlen okból, használhatatlan szöveget kaptunk. Jártam fordítóirodánál, ahol megrázták a fejüket és azt mondták túlterheltek. Mígnem az egyik kollégám megkérdezte: Miért nem keresed meg a Kerékgyártót? Így jutottam ide − mondta el egy szuszra − Majd, mintha attól félne, hogy elutasítom, folytatta. − Ugyanis ennek a mérőműszernek a használati utasítása angolul van. De mi nem boldogulunk vele. Önt szeretnénk megkérni, hogy fordítsa le. És nagyon sürgős lenne, mert népgazdasági érdek. − Nyomatékosította a népgazdasági érdeket.
− Akkor talán a népgazdasági érdekhivatalba kellene mennie − mondtam némi irónikus éllel, mire mind a ketten nevetni kezdtünk.
− Azt üzeni a vezérigazgató úr, hogy az ár nem számít. Annyit fizetünk, amennyit Ön kér.
− Örömmel hallom, hogy ilyen nagyvonalú a főnöke. Megmutatná ezt a használati utasítást? − Kérdeztem unott érdeklődéssel.
− Természetesen − mondta megkönnyebbülten, és átadott egy 42 oldalas könyvet.
− És mit tud ez az elektronikus kütyü?
− Hát azt tudja − mondta lelkesen −, hogy egy csuklónyi kábelre rácsatlakoztatjuk két mandzsetta segítségével, amelyek között a távolság lehet akár két kilométer is; és ez a kütyü digitálisan kiírja 5 centi pontossággal a meghibásodás helyét. Ennek óriási a jelentősége népgazdasági szempontból. Különösen, ha műszaki létesítmények alatt van a meghibásodás.
− Hát akkor ez nagyon okos kütyü. És ezt honnan tudja? − néztem rá kérdő tekintettel.
− Hát ennyit azért ki tudtunk silabizálni.
− Ön műszaki ember, ugye? Ez tehát azt jelenti, hogy bárhol megy a kábel, ez megmutatja, hol a hiba?
− Így igaz. Ezért vettük meg iszonyatos áron. És ismétlem, akármennyit kérhet a fordításért.
− Hát ez nagyszerű. Akkor ön azt is meg tudja mondani, hogy az én telefonomhoz vezető kábelben is ki tudja-e jelezni a meghibásodást?
− Természetesen − mondta, de a következő pillanatban gyanakodva nézett rám. − Önnek van telefonja?
− Még nincs. De Ön éppen most mondta, hogy bárhol megy is a kábel, a kütyü kijelzi digitálisan hol a hiba. Ezt én elhiszem. És arra következtetek, hogy az én telefonomhoz vezető kábelben is ki tudja mutatni az esetleges meghibásodást.
− Bocsásson meg professzor úr, de ez a kérdés messze meghaladja az én hatáskörömet.
− OK. Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy Ön a vezérigazgató megbízottja. Gondolom, ez meghaladja a vezérigazgató úr hatáskörét is?
− Erre nem tudok válaszolni.
− Azt ajánlom, hogy térjünk a lényegre. Ön felkeresett engem, mint utolsó mentsvárát. Kérdéseimre egyrészt pontos választ ad; másrészt kitérő választ ad. Hogy őszinte legyek, valami kuszaságot vélek felfedezni a dologban. A helyzet tehát a következő − mondtam tanáros hangvételben − Önöknek van egy 42 oldalas angol szövegük, nekem nincs telefonom; ez kész helyzet. Megoldást kínálok barter ajánlat formájában. Lefordítom az angol szövegüket egy fővonalas telefonért. A megoldás az önök kezében van. Ön erre nem tud válaszolni, sőt a főnökét is megvédi. Ha tényleg egy értelmes, használható szöveget akarnak kapni, menjen vissza a főnökéhez, és tájékoztassa az ajánlatomról. Ha elfogadja az ajánlatomat, akkor, mondjuk, két hét múlva megkapja a fordítást. Ha telefonon ideszólnak, elkezdem a fordítást.
− Köszöm, hogy fogadott − mondta, de látszott az arcán, hogy nem tetszik neki az új feladat.
− Szükségem lesz olyan szakemberekre, akikkel esetleg konzultálhatok műszaki kérdésekben.
Másnap jött a telefon, hogy megállapodtunk.
Szükség is volt konzultációra. Szembe találtam magam egy hétköznapi, gyakran előforduló szóval ”plant” (palánta, dugvány palántáz, ültet, stb.), de abban a kontextusban nem tudtam mit kezdeni vele. Hívtam a nevezett szakembereket, de nem lettem okosabb.
Eszembe jutott, hogy az egyik tanítványom, aki a villányi jégelhárítás radarfőnöke volt. Mosolyogva fogadott,
− Na, idefigyelj, Teacherem, te bevezettél engem az infinitive és gerund struktúrák rejtelmeibe, én most bevezetlek téged a plant rejtelmeibe.
Aha, gondoltam magamba, ezért elégtelenek a szótárak is. Hosszú magyarázat végén azt mondta: ÜZEMI JEGYZŐKÖNYV. Végül beláttam, hogy pontosan kifejezi a plant fogalmát abban a kontextusban.
Másnap felhívtam a posta szakembereit; értetenül rázták a fejüket, mikor. elmagyaráztam, mit jelenet a plant. Értetlenül rázták a fejüket.
Mentő ötletem támadt.
− Ki fogja használni ezt a kütyüt?
− Hát, a Feri bácsi, a vonalfőnök − mondták szinte kórusban.
Felhívtam Feri bácsit, és elmondtam neki, ki vagyok, miért keresem vele a kapcsolatot.
− Jelent önnek valamit az ÜZEMI JEGYZŐKÖNYV?
Elmondtam neki, mi az ÜZEMI JEGYZŐKÖNYV.
− Ha…ha… ha… hát az nem ÜZEMI JEGYZŐKÖNYV, hanem vonal-leírás.
Este, vacsorázás közben megkérdetem a felségemtől, aki imádott kertészkedni:
− Mondd csak, drágám, nem akarsz palántázni ÜZEMI JEGYZŐKÖNYV-et vagy vonal-leírást a tavasszal?
− Ez valami nyelvész vicc? − nézett rám kérdőn.
Két hét múlva hívtam a mérnököt, hogy jöhet a fordításért. Jött is.
− Van egy kis problémám − mondtam. − Még nincs telefonom.
− Azt üzeni a vezérigazgató úr, majd ha visznek arra egy fővonalat, ön lesz az első, akit rákötnek a vonalra.
Hosszasan néztem rá, és hümmögtem: Ezek hazudtak, hogy visszaéljenek a bizalmammal. Elővettem két dossziét az íróasztalom fiókjából. Az egyikből elővettem a fordítást, és lassan, kényelmesen kezdtem széttépni a lapokat, és beledobtam őket a papírkosárba.
− Mit csinál, ember?! − mondta a mérnök, szinte ordítva.
− Bocsásson meg, uram, de ebben a szobában nem szokás ordibálni, − szegeztem rá keményen a szemem. − Aki utoljára ordítozott itt, az soha többé nem jött vissza. Na, mármost, azt üzenem a vezérigazgató úrnak, hogy van a fordításból még egy példány. Azt akkor kapja meg, ha az otthoni telefonomról én hívom fel őt. Számoljon be neki, mi történt az első példánnyal. Ha egy héten belül nem tudom felhívni őt az otthoni telefonomról, akkor felejtse el, hogy valaha is találkoztunk. Most elmehet, és csukja be maga után az ajtót. Azt hittem, komoly emberekkel állapodtam meg valamiben. Ja, és még valamit mondanék. A feleségem kedveli a korral színű készüléket.
Kb. két óra múlva hívott a feleségem.
− Na, mit gondolsz, honnan hívlak?
− Hazulról.
− Honnan tudod?
− Varázsló vagyok; én palántáztam egy vonal-leírást. Milyen színű a készülék?
− Korral. És képzeld, küldött a Posta vezérigazgatója egy csokor virágot, egy üveg pezsgőt, meg mindenféle encsem-bencsemet, és egy névjegyen elnézést kér a félreértésért. Nem értek semmit.
− Majd estére elmesélem. Most, kérlek, hívd fel ezt a számot, kérd a vezérigazgatót, és mondd meg neki, hogy ötig jöhetnek a fordításért.
Megbízhatóság − alkalmasság
Mikor 1973-ban, hazatértem Amerikából egy új jelenséggel találkoztam a tanszék előtti folyosón. Sűrű füst töltötte meg a folyosót, amit, mint ahogy később kiderült, különböző rangfokozatú katonatisztek termeltek újra és újra az órák közti szünetekben.
Kiderült, hogy a távollétemben intenzív angol tanfolyam indult, azoknak a katonatiszteknek a számára, akik katonai megfigyelőként teljesítenek majd szolgálatot távol-keleten, nemzetközileg szervezett katonai egységekben.
A munkanyelv angol.
Mikor Magyarország lehetőséget kapott ilyen fajta katonai tevékenységre, kiderült, hogy a Magyar Néphadsereg nem rendelkezik angolul beszélő tisztekkel. Tehát gyorstalpalással kellett pótolni az több évtizedes lemaradást.
Pártunk és kormányunk úgy döntött, hogy erre a legalkalmasabbak a felsőfokú oktatási intézmények angol tanszékei. Így esett a választás a PTF-re, ahol az angol tanszéket három évvel korábban, 1970-ben hozták létre.
Gyakorlatilag a tanszék még pionír körülmények között kereste az utat a tanárképzés feladatainak ellátása érdekében. Az öt-fős tanszék-csoport a következő oktatókból állt:
- Egy nyugdíjas korú férfi, akit az orosztanszékről helyeztek át; aki a 18-ik századi angol irodalom történetre építkezve kívánta megszervezni az általános iskolai tanárképzést. Soha nem volt katona.
- Egy nyugdíjas korú hölgy, akit a nyelvi lektorátusról helyzetek át, ahol heti két órában angolt és németet oktatott azoknak a főiskolásoknak, akik nem kötelezően, a kötelező orosz mellett, ezeket a nyelveket választották. A tanulásra késztetést hatásosan elősegítette, hogy osztályzatot sem kaptak, csak beírták az idexükbe, hogy részt vettek a fakultatív oktatásban. Soha nem volt katona.
- Egy középkorú férfi, aki középiskolában angolt tanított, és egy éve dolgozott a főiskolán. Nem volt katona, mert az apja horthysta főtiszt volt.
- Én magam, akit azért hívtak meg a főiskola angol szakcsoportjába, mert 1970-ben doktori fokozatot szereztem angol nyelvészetből és jelentős eredményeket mutattam fel az angol tagozatos programban. Tartalékos tizedesig küzdöttem fel magam a hadseregben, az egyetemi éveim alatt, a 2x1 hónapos kiképzés során.
- Egy fiatal középiskolai angol tanárnő, aki már rendelkezet némi tanítási tapasztalattal. Katona nem volt.
A „tanszék” felszerelésére az volt jellemző, nem volt írógépe, nem volt elegendő papírja, nem volt nyomtatója, nem volt magnója, nem volt TV-je…..nem volt….
Volt viszont feladata és becsvágya.
Az egyik soron kívüli, feladat a tisztek angolra tanítása.
A HM kitett magáért. A huszonkét fős csoportot az A/I jelű közeli laktanyában helyzete el, ahol biztosította számukra a szálláson kívül a tanulás feltételeit is.
Napi 6 órájuk volt órarend szerint; reggel 8-kor kezdődtek az órák.
A tisztek rangfokozata a főhadnagytól az alezredesig terjedt.
A rangok után ítélve a csoport rangidőse az alezredes volt, az összekötő tisztje az egyik főhadnagy; a parancsnokuk Derce ezredes, a katonai akadémia parancsnok-helyettese.
Azonnal bekapcsolódtam a munkába.
− Jó reggelt, elvtársak. Dr Kerékgyártó József, a tanszék vezetője vagyok. Mostantól kezdve én vagyok a parancsnokuk − néztem rájuk zord pofával, és láttam, hogy meglepetten néztek egymásra − tanulmányi ügyekben − tettem hozzá, ami fölényes mosolyt csalt az arcukra. − Rövid időn belül közelebbről is megismerjük egymást − mondtam katonásan. − Bevezetőnek elmondanám, hogy angolul két módon lehet tanulni − mindenki nagy figyelemmel várta a folytatást − sírva és nevetve. Maguktól függ, hogy melyiket választjuk. Értve vagyok?! − Csattant a hangom. Szórványos válasz érkezett. − nem hallottam jól − mondtam a katona humornak megfelelő hangon.
− Értettem − dörgött vissza a válasz, és mindenki mosolyogni kezdett; otthon érezték magukat.
Megjelent egy kéz a levegőben − Kérek engedélyt a beszédre. − mondta a hivatalos hangnemnek megfelelően.
− Kérdezzen!
− Kapás János főhadnagy, a csoport tanulmányi felelőse vagyok. Hogy szólíthatjuk az elvtársat?
− Szólítsanak Teacher-nek. Teacher azt jelenti angolul tanár. − intettem neki, hogy üljön le. − Álljon fel, aki azért van itt, mert én hívtam! − Néztem rájuk várakozó tekintettel, majd folytattam − Ez a csend számomra azt jelenti, hogy más oka van az ittlétüknek. Tájékoztasson valaki a helyzetről. − Nem szólalt meg senki, rámutattam az egyetlen őrnagyra, akinek mellén ott díszelgett egy ejtőernyő. Fel akart állni, de intettem neki, hogy maradjon ülve. − Ne álljanak fel, mert csak pazaroljuk az időnket; egyébként is, ez nem tornaóra.
Derült mosoly jelent meg legtöbb arcon.
− Azért vagyunk itt, hogy megtanuljunk angolul, hogy a feladatinkat el tudjuk látni.
− Köszönöm. Tehát eszközként kell használniuk az angolt; azaz az angolt fegyverként kell használniuk, − mondtam kérdő hangsúllyal. − Mennyi ér egy ember? − kérdeztem és rögtön válaszoltam is rá − Annyit ér egy ember, amilyen eszköze van…− Tartottam egy rövid szünetet, majd hozzátettem − és ahogy bánni tud vele. Mennyi ér egy katona? − Mutattam egy századosra.
− Amilyen fegyvere van, és ahogy azzal tud bánni.
− Nagyszerű következtetés. És ezzel meg is határoztuk az angol tanulással kapcsolatos programunkat. − Láttam az arcokon, hogy teszik nekik a harcmodorom.
Másnap felhívott Pirike, a tanulmányi osztály titkárnője, hogy egy Derce nevű ezredes szeretne velem találkozni.
− Küldje fel, Pirike, éppen van egy lyukas órám.
Kimentem eléje a folyosóra, hogy kellő parádéval fogadjam. A folyosó végén megjelent egy civil ruhás férfi. Egy pillanatig azt hittem, hogy nem ő az; egyenruhás alakra számítottam. De ahogy közelebb kerültünk egymáshoz, minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy Derce ezredes közeledik hozzám. Olyan száznyolcvanas, egyenes tartású, de könnyed mozgású alak. Szögletes álla fölött erőteljes orr uralkodott; a szeméből sugárzott, hogy parancsnok típus, aki hozzászokott ahhoz, hogy teljesítik a parancsait. Úgy öt méter távolságból rá mosolyogtam, amit ő nem viszonzott.
− Üdvözlöm Derce ezredes elvtárs. Dr Kerékgyártó József vagyok, az angol tanszék vezetője. Örömmel üdvözlöm , és köszönöm, hogy ilyen gyorsan reagált a meghívásomra,− mondtam kézrázás közben.
− Én is örömmel üdvözlöm, és köszönöm, még fél lábbal Amerikában, átvette az irányítást. Hadd mondjam meg, hogy sok jót hallottam önről, és nagyon kedvező benyomást tett az angol különítményre. Nagyon tetszik ez a sírva-nevetve angoltanulás megközelítése. El kell kapni a tökeiket − mondta katonásan −, mert különben elku… elkanászodnak.
Közben helyet foglaltunk a szobámban, ahol pillanatok alatt felmérte a helyzetet.
− Ahogy látom, munkára van berendezkedve, Kerékgyártó elvtárs − jegyezte meg elismerő hangon.
Zsuzsa, a tanszéki titkárnő jelent meg egy nagy tálcával a kezében és a szokásos mosollyal az arcán. − Forró vizet hoztam, mert nem tudtam, hogy kávét vagy teát kérnek az urak. Lehet kapni kávét vagy teát natúr, édesítővel, és tejjel − mondta szinte egy szuszra, és kérdőn nézett ránk.
− Ezredes elvtárs, engedje meg, hogy bemutassam Zsuzsánkat, a tanszék szívét és lelkét, a mozgató rugóját és hajcsárunkat. Egyébként gondolatolvasó és varázsló.
Derce ezredes felpattant és mosolyogva kezet nyújtott. − Hölgyem, nekem pont ilyen titkárnőre lenne szükségem. Jöjjön át hozzám, nem fogja megbánni − mondta mosolyogva, de nagyon komoly hangon.
− Köszönöm, de itt nagyon jól érzem magam − válaszolta, és közben elkészítette a kávékat.
− Kerékgyártó elvtárs, mi a véleménye a különítményünkről? − Kérdezte nagyon komoly hangon.
− Bár csak néhány napja foglalkozom velük, de van néhány észrevételem. Például, sokkal jobb eredményre számíthatnánk, ha ránk bízták volna a preszelekciót; ugyanis azt veszem észre, hogy nem mind alkalmas a gyors nyelvtanulásra.
− Itt álljunk meg! − adta ki a parancsot. És jól jegyezze meg, amit mondok. Itt a szelekciónál az alkalmasság nem is volt szempont. Egy szempont számított és számít, a meg-bíz-ha-tó-ság. Érti, Kerékgyártó elvtárs? A meg-bíz-ha-tó-ság.
− Ezt a találkozót tekinthetjük szakmai megbeszélésnek?
− Feltétlenül − mondta határozottan, majd folytatta − Felkészültem arra, hogy kemény csatánk lesz − mondta mosolyogva. − Csak nem képzeli, hogy készületlenül jöttem ide?
− Pontosabban ez mit jelent?
− Azt jelenti, hogy mindenhonnan azt a jelzést kaptam, hogy ön nem egy könnyű eset. Éppen ezért esett a választásom erre a tanszékre, azaz önre. Tudja, elegem van abból, hogy igen, ezredes elvtárs….önnek igaza van, ezredes elvtárs… Az ilyen előléptetést féltő magatartás miatt már sokan meghaltak a fronton. A tények helyett seggnyalás meg tudja téveszteni a parancsnokot. A meg-bíz-ha-tó-ság stratégiai alapelv.
− Más. Azt veszem észre, hogy a tanulóink eltűnnek pénteken 14 órakor és visszajönnek hétfőn reggel 8 órakor. De hogyan? Vérágas szemekkel, ásítozva; van, akinek a szemhéját gyufával kell kitámasztani, hogy nyitva maradjon; nyolcvan százalékának fogalma sincs arról, hogy mi történik hétfőn délelőtt. Ez nemcsak az én észrevételem.
− Köszönöm. Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy ön nem egy könnyű eset. De erre van szükségünk. És nagyon köszönöm, hogy az angoltanuláson kívül túlélést-tanban is részesíti őket.
Kérdőn néztem rá. Hirtelen Thomas professzor véleménye jutott eszembe:
A nyelvtudás a túlélés eszköze
Erre (1973) Thomas prof. bizonyítékként azt hozta fel, hogy Bloomingtonban, ahol a Language Building-ben több mint 100 nyelvet tudtak tanítani; egyik-másikat több dialektusban.
− A magyart például négy dialektusban tudjuk tanítani. Megpróbálod? − kérdezte.
Fülhallgatóval a fejemen, kiválasztottam a veszprém-balatonkörnyéki hanganyagot, amelyet második anyanyelvként beszéltem:
Vasútállomás-zajban a kalauz hangja hallatszik nyilt e-vel, enyhén éneklő hangon:
− Keszthely..., végállomás.... Buszcsatlakozás Hévizre az állomás mögött... Keszthely.... végállomás....
Buszmegálló, tülekedés zaja.....utas-kalauz beszélgetés:
− (nem nyilt e-vel) megáll a kettős-kútnál?
− (nyilt e-vel) Meg...meg... hát persze, hogy megállunk... Hanyat kér?
*
− Kik a tanítványok? − kérdeztem Thomas professort a hanganyag meghallgatás után.
− Az titok; mélységes titok. Viszont meghívlak vacsorára; baráti találkozó lesz.
A vacsorán arra lettem figyelmes, hogy az egyik barát pesties, a többiek keszthelyies, szögedies, nógrádias kiejtéssel beszélnek.
Nagy sikerem volt azzal, hogy a pestiessel pestiesen, a keszthelyiessel keszthelyiesen beszélgettem; a szögediesnek pedig elmondtam egy viccet:
A hajnali órákban a szögedi kikíséri a somogyi komáját az állomásra. Átvágnak a mezőn, hogy rövidítsék az utat. Elől megy a szögedi, mögötte a somogyi, majd a somogyi nyolc éves fia. Csendben verik a harmatot. Egyszer csak megszólal a szögedi − Koma, hun az a gyerök?
− Mögöttem − válaszolta kurtán a somogyi.
− Mögötted? − kédezte megdöbbent hangon a szögedi, − Oszt, mér’ ötted mög?
Egy férfi tört ki hangos nevetésbe.
− Hol a poén? − Sürgették a többiek.
− Megmagyarázni nem tudom, de valahol kiejtésben búvik meg.
− Na, látod, − fordult hozzám Thomas − egy ember ment át a vizsgán, aki nevett; a többiek hullák. Egyébként, nem akarsz csatlakozni az intézethez?
− az angolt fegyverként kell használniuk, Annyit ér egy ember, amilyen eszköze van… és ahogy bánni tud vele. Mennyi ér egy katona? Amilyen fegyvere van, és ahogy azzal tud bánni. − mondta Derce szinte szóról-szóra, ami az órán elhangozott. − Ami pedig a hétvégi incidenst illeti, azt javaslom, hogy példát kell statuálni.
− Mondana egy példát a statuálásra?
− Ezek mind karrier katonák, közös nevezőjük, hogy valamennyien a lehető leggyorsabban a lehető legmagasabb rangot érjék el. Ehhez azonban piros pontokat kell szerezni. Egyetlen fekete pont visszaminősítheti több fokozattal is. Az, hogy itt lehetnek már önmagában is sok piros pontot jelent, nem is beszélve az angoltudás jelentőségéről. Tehát ha itt fekete pontot szerez, azt is jelentheti, hogy el kell hagyni ezt a különítményt.
− Értem a rendszer motivációs hátterét. Elvileg nálunk is ugyanez működik az 1-től 5-ig skálán. Mondana egy gyakorlati példát?
− Például, kiszúr magának egyet, és úgy őrmesteresen ráordít : Vigyázzz!! Idefigyeljen maga vadbarom, ez még egyszer előfordul, úgy beba… bevágom a sötétzárkába, hogy ott feketedik meg. Értve vagyok!!!?
Mikor hétfőn reggel beléptem a tanterembe, a szokásos kép fogadott: fáradt arcok, dekoncentrált tekintetetek, lassan lecsukódó szemhéjak, padra dőlt fejek.
− Jó reggelt!” Mondtam erőteljes hangon. Úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Néhányan talpra szökkentek, miközben oldalba bökték a mellette ülő ébredezőket, akik néhány másodperc késéssel felálltak. Horváth alezredest azoban nem lehetett megmenteni. Halk, békés hortyogással jelezte, hogy kilépett a hétköznapi halandók sorából.
− Mivel foglalkoztunk a múlt alkalommal?” Mutattam az egyik ébertekintetű tanulóra.
− A kérdés-felelet szórendet gyakoroltuk.
A csoport éberebb tagjainak némi csodálkozás jelent meg az arcán. Hinni sem akarták, hogy ilyen olcsón megúszták a helyzetet; még a szokásos kis csipkelődő megjegyzések is elmaradtak. A következő pillanatban azonban elszabadult a pokol.
− Nagyszerű. Mi jellemző az igen-nem típusú kérdő-mondatok szórendjére? − Tettem fel a következő kérdést, és Horváth alezredesre mutattam, mintha a legtermészetesebb lenne, hogy egy békésen szunyókál embernek kérdést teszünk fel. Megismételtem a kérdést, és ismét Horváthra mutattam. Kriptányi csend zuhant a tanteremre.
− Vigyázz!!! − Csattant a parancsszó, mint egy becsapódó aknagránát.
A parancs működött. A csoport egy emberként vigyázzba vágta magát. Még Horváth is talpra állt, és némi csodálkozással az arcán vette tudomásul, hogy mély csend veszi körül, és mindenki feszesen áll; még ő is. Bár tétova tekintete arról árulkodott, hogy fogalma sincs, miért állt fel.
− Ide figyeljen, tanuló!!! − Mondtam; úgy őrmesteres hangvételben, terpeszállásban, magam mögött összekulcsolt kézzel. − Maga elaludt az őrhelyén, és nem hajtotta végre a parancsot. Én úgy beba… bevágom magát a sötétzárkába, hogy ott feketedik meg!!! Értve vagyok!!!
− Értettem, − válaszolta, vigyázz-állásban, dermedten.
− Pihenj!! − Adtam ki a parancsot, és intettem, hogy a többiek üljenek le. − Akkor válaszoljon a kérdésemre.
− Nem emlékszem a kérdésre − mondta falfehér arccal.
− Akkor kérdezze meg.
Derce ezredes néhány nap múlva, előzetes bejelentés nélkül beállított.
− Üdvözlöm. Már úgyis hívni akartam. Egy sereg dolgot meg kell beszélnünk− mondtam neki kézrázás közben.
− Akkor kezdje Ön.
− Sokat gondolkoztam a megbízhatóság fogalmán. Arra következtetésre jutottam, hogy mind a kettőnk értelmezése igaz; pusztán nézőpont kérdése. Az ön nézőpontja politikai, az enyém szakmai, nyelvész. Nagyon jól megférnek egymás mellett. Az ön értelmezése szerint a katona az életét is feláldozza, semhogy elárulja a hazáját. Az én értelmezésem szerint az a katona, aki az életét is feláldozza, semhogy elárulja a hazáját, de szakmai elégtelenség miatt, akarata ellenére is megteszi.
Derce ezredes felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett rám.
− Belátom, ez némi magyarázatra szorul. Tehát, ezek a fiúk kimennek egy olyan helyre, amely önmagában is idegen közeg; klíma, higiénia, ételek, stb. A munkatársaik a világ különböző helyeiről származnak; különböző szokásaikkal, vallási meggyőződéssel. Ez az utóbbi önmagában is kemény dió. Egyetlen közös nevezőjük van a feladat, amely megvalósításának eszköze a közös nyelv, az angol. Az angol fegyver lesz a kezükben. Tehát annyit érnek, ahogy a fegyverükkel bánni tudnak. Ezt még csak nehezítik a közel háborús körülmények: a recsegő telefonok, rádiók és az azonnali döntés szorítása. Feltehetően nincs statisztika arról, hogy hány katona halt meg, mert az adott pillanatban nem működöt a fegyvere.
− Őszintén beismerem, erre így nem gondoltam, gondoltunk. Biztos vagyok abban, hogy van valami javaslata is.
− Van. Telepítsenek telefonközpontot és egyéb kommunikációs eszközöket, hogy gyakorolni tudják az angoltudásukat nehéz körülmények között is. Szükségem van olyan írott szövegekre, katonai szótárra, amelyekből össze tudjuk állítani a tananyagot. Ugyanis annak nem veszik nagy hasznát, hogy Londonban meg tudják kérdezni az utcán, hogy jutnak el a Big Benhez.
− Köszönöm. Nagy terhet vettél le a vállamról; egyébként nem is tudtam, hogy terhet cipelek. − Észre sem vette, hogy átváltott tegezésre. − Egyébként, Horváth alezredes írásban kérte, indoklás nélkül, hogy mentesítsék az angol tanulás alól. Utólag értesültem, hogy letetted a lábad.
− Arra gondoltam, hogy inkább itt hulljanak katonáink vér nélkül, mint a fronton.
− Nem akarsz átjönni hozzánk az akadémiára. Most készülünk önálló angol tanszéket létesíteni.
− Köszönöm, inkább maradok. Itt ugyan állandó ellenszélben és hegymenetben haladunk, de ez az én gyerekem.
A hadfiak elvonultak szegényes angoltudásukkal, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak. Már csak a sötétzárka maradt fenn anekdotaként.
Két év múlva, Boglárlellén nyaraltunk, és reggelenként Gáborral a nyakamban elmentünk a kikötőbe, hogy megnézzük a hajókat. Egy alkalommal, a vasúti felüljáró közepén járhattunk, mikor felbukkant egy ismerős arc, őrnagyi rendfokozattal díszített egyenruhában. Ahogy közeledtünk egymáshoz, észrevettem, hogy ő is felismert. Láttam, hogy bizonytalankodik, nem tudja eldönteni, hogy megszólítson-e.
− Jó reggelt, Komáromi őrnagy úr. Az ősz haja után ítélve nem ment minden zökkenőmentesen.
− Hát meg tetszik ismerni, Teacher. El sem tudja képzelni, hányszor, de hányszor emlegettük… Hányszor, de hányszor húzott ki bennünket egy-egy jó tanácsa a slamasztikából: Sorry, I can’t hear you clearly….would you say again please? Aki időt nyer, életet nyer. − Megállíthatatlanul sorolta − És működtek, mindegyik működött. Teacher, el sem tudja képzelni, hányszor kívántuk, hogy bárcsak velünk lenne.
Hirtelen elhallgatott, és az arcomat fürkészte.
− Kérdezhetek valamit?
− Úgy tanul a gyerek − mondtam nevetve.
− Milyen katonai rangja van a Teachernek?
− Tartalékos tizedes.
Hatalmas röhögés tört ki belőle. − Tar-ta-lé-kos ti-ze-des − fuldoklott a nevetéstől. − Mi meg azt hittük, hogy legalább dandártábornok; Hát, ahogy elküldte a Horváth alezredest a sötétzárkába… legalább dandártábornoknak gondoltuk. Nahát, ha ezt elmondom a fiúknak a tiszti klubban, összehugyozzák magukat a gyönyörtől.
Akkor, ott a vasúti felüljárón, azt hittem, hogy a tiszti klub olyan kitaláció; és egész addig azt hittem, míg egy meghívót nem kaptam a tiszti klubban rendezendő vacsorára, amelyet az angol túlélő csapat ad a „tiszteletbeli dandártábornokuknak”, a Teacher-nek.
Azt tudtam Komáromi őrnagy jóvoltából, hogy a csapat tizennyolc tagja őrnagyként, kettő alezredesként tért vissza a szolgálati idő letelte után; két tagját pedig súlyos gasztroenterológiai szövődménnyel a szolgálati idő letelte előtt szállították haza. Azt azonban nem tudtam, hogy kiváló humorérzékük van a practical joke területén, míg meg nem kaptam a meghívójukat.
Komáromi Őrnagy fogadott a bejáratnál, hogy átvigyen az ellenőrzési ponton, ahol két civil ruhás biztonsági őr fogadta a látogatókat.
Egy kétszárnyas ajtó előtt két katona állt MP feliratos acélsisakkal a fejükön. Mikor megpillantottak bennünket, szabályos szögletes mozdulatokkal kinyitották az ajtószárnyakat. Ragyogóan megvilágított terem közepén egy tökéletesen megterített asztal két oldalán, feszesen, de nem vigyázz-állásban állt húsz fiatalos küllemű, de ősz hajú katonatiszt őrnagyi és alezredesi rangjelzéssel a vállukon.
− Jó estét Teacher! − Harsant fel a köszöntésük.
Az asztalfőn egy üres szék állt. Odamentem és végighordoztam rajtuk a tekintetemet és kemény hangon megkérdeztem:
− Mi jellemző az igen-nem típusú kérdő-mondatok szórendjére?
Mindenki zavartan nézelődött. Hirtelen, nem tudták, mit kezdjenek a kérdésemmel. Őrmesteres terpeszállást vettem fel, összekulcsoltam a két kezem a hátam mögött, és fenyegető hangon megszólaltam:
− Hát, még mindig nem tudják az angoltanulás jelszavát? Én úgy beba…bevágom magukat a sötétzárkába, hogy ott feketednek meg. Értve vagyok!!??
− Értettem…. Értettük − jött a válasz megkönnyebbül nevetéssel.
− Fiúk…. Fiúk…. Van egy javaslatom − szót egy hang − Nevezzük ki a Teacher-t tiszteletbeli vezérezredesnek. Tartsa fel a poharát, aki támogatja a javaslatom.
Minden pohár a levegőbe emelkedett.
Vacsora után beszegetések kezdődtek. A kíváncsiságomat egy kérdésben fogalmaztam meg:
− Mi történt ott, hogy mindenki megőszült egy év alatt?
Válaszok:
− Állandó rettegésben éltünk az orvlövészek miatt. Eldördült egy lövés valahol, meghalt valaki valahol.
− Azt hitték, hogy amerikaiak vagyunk. Éjjel suttogó hangok jöttek : ame-ri-kai hol-nap meg-halsz. Másnap, jött ki az egyik társunk a WC-ről, és pont homlokon lőtték.
− Állati jó lövők voltak. Minden lövésük azt mutatta, hogy gondosan leadott célzott lövés.
− Pszichológiai hadjáratot folytattak ellenünk. Suttogó hang: amerikai, te nem látsz engem, de én látlak téged….célkersztben vagy….meghúzom a ravaszt…
− Egy idő múltán mindenki úgy érezte, hogy neki személyesen szól az üzenet…
− A telefon is a rádió is szüntelenül recsegett. Sokszor nem lehetett megérteni, mi az üzenet. Előfordult, hogy hánytam az idegességtől…
− Sokszor eszünkbe jutottál: az angoltudás a ti fegyveretek….
A klubtagságban óriási erő lapul meg: kapcsolati tőke.
Hosszú évek múltak el. A fiam amerikai ösztöndíjat nyert el; ugyanakkor behívták null-éves katonai szolgálatra.
Dilemma.
Egy éjjel azt álmodtam, hogy a 18 éves fiammal a nyakamban megyünk a vasúti felüljárón, hogy megnézzük a hajókat a kikötőben, mikor széles mosollyal az arcán felbukkant Komáromi őrnagy:
− Jó reggelt, Teacher. Hogyan tudok segíteni? Nézett ránk jól-leplezett meglepetéssel az arcán.
Elmondtam neki milyen dilemmával állunk szemben.
*
Nem telt el egy hét levél érkezet a HM-ből amelyben értesítették a fiamat arról, hogy mentesítést kapott a null-éves katonai szolgálat alól.
A leszámolás (1989)
Incidens:
A passzát szelek történelmi lassúsággal, nagy magasságban, alig láthatóan, vékony, fehéres rétegben függönyt vontak a csillagos égre. A milliárd csillag között a vörös csillagot alig lehetet kivenni, és ha megtaláltad is valahol Szibéria végtelen hómezői fölött, az volt az érzésed, hogy egyre halványabban pislog; és az emberek egyre kevesebb időt szánnak arra, hogy megtalálják.
Legtöbben csak megszokásból néztek fel az égre; nem mintha szükségük lett volna rá; nagyon jól megvoltak nélküle. Mások pedig idegesen kémlelték az eget, és összeszorult a torkuk, ha a vörös csillag akár csak néhány percre is eltűnt az égről, mert elveszettnek érezték magukat fentebb iránymutatás nélkül.
Értelmiségi körökben, az egyetemek oktatói és hallgatói is gyakran összecsaptak; heves viták alakultak ki, és különböző módon értelmezték ezt a jelenséget.
Az egyik értelmezés szerint, szoros összefüggést lehet kimutatni a vörös csillag el-elhalványuló ciklusai és a társadalmi mozgások között. A másik értelmezés szerint az imperialisták mesterkedése hozta létre ezt a jelenséget, hogy elbizonytalanítsák a buzgó vörös-csillag hívőket. Az utóbbi értelmezés szerint az imperialista gyanús elemekkel le kell számolni, ki kell őket füstölni, nehogy valami ütőképes egységgé tudjanak szerveződni.
A ’kifüstölés’ számtalan módját tökéletesre fejlesztették az elmúlt közel száz év alatt.
Az egyik módszer az volt, hogy jó szakembereket hatalmi pozícióba ültettek, akik körülvették magukat ’végrehajtókkal’, akik nem voltak finnyásak, ha valakit ki kellett füstölni. A szégyent nem ismerték.
Eset: Rendkívüli összevont taggyűlés.
Jelenléti ívet írattak alá a megjelentekkel.
Párttitkár: „Elvtársak, mindenféle kósza hírek járnak a Szovjetunióban végbemenő változásokról. Higgyék el nekem, hogy minden a legnagyobb rendben van.”
Mikor meghallottam azt a frázist: „Higgyék el nekem…”, tudtam, hogy hazudnak, meg akarnak téveszteni.
Párttitkár: „Elvtársak, mondjuk el egymásnak, ki hogyan látja a jelenlegi politikai helyzetet.”
Ugyanaz az ellenállhatatlan késztetés kerített hatalmába, mint mikor szemtanúja voltam inas koromban, hogy Muszka elvtárs fő-sztahanovista közel kétezer százalékos eredményt ért el egy esztergapadon.
Hallottam egy csengő férfihangot, amelyben sajátomat véltem felismerni:
„Azt látom, hogy egy szakadékba torkoló, nyílegyenes, meredek út tetején, egy olyan kerékpáron ülünk, amelyen sem fék, sem kontra nincs; a kormánya valaki kezében maradt, mikor elindultunk eszeveszett sebességgel lefelé. A szakadék peremén még mindig arról vitatkoztunk, milyen ragyogó jövő vár ránk.”
Legtöbb jelenlévő rám sem mert nézni. A párttitkár összeszorított állkapoccsal csak annyi motyogott: Ezt még megbánod!
Rászegeztem a tekintetem és azt mondtam: „Ezennel kilépek a pártból. A kilépési nyilatkozatomat holnap írásban is benyújtom.Hazafelé menet eszembe jutott kedvenc axiomám:
"Soha ne mondj nemet a keresztapának"
Epizód
Minden viharnak, földrengésnek megvannak az előszelei és előrezgései. Van, aki érzékeli, van, aki nem érzékeli.
− Nagyon nagy a csend − mondom az egyik barátomnak. − A madarak nem csivitelnek sem este, sem reggel. Éjszakánként egy-egy kutya vonyítani kezdett. Tele volt félelemmel, bizonytalansággal.
− Ugyan öregem − mondta a barátom −, mitől félnének az állatok? Semmi okuk rá.
− És mi mitől félünk? Semmi okunk rá? Az, hogy nem mondjuk ki, nem jelenti, hogy nincs okunk a félelemre.
− Talán történt valami, amiről én nem tudok?
− Semmi különös, csak egy, mondhatnám, nevetséges incidens.
− Úgyis elmondod előbb-utóbb; akkor miért nem most?
− Tegnap, a szokásos időben bementem a tanszékre, és Mária, akit én léptettem elő Mariskából Máriává, a szokástól eltérően, nem a szobámban, hanem a folyosón várt rám, ami önmagában baljós előjelnek számított.
− Mondtam neki − mondta Mária izgatottan −, hogy nem maradhat bent, de erre azt válaszolta, hogy menjek a francba.
− Menjen a francba?
− Igen, menjek a francba.
− Aztán ki az, aki ezt mondta magának, Mária?
− Nem tudom.
− Közben a szobám ajtajához értünk, kinyitottam az ajtót és beléptem. Egy ápolatlan küllemű, fülbevalós harminc körüli fiatalember ült az íróasztalomon, és a fél lábszárig érő, vastag talpú, fekete surranóját a forgószékemen tartotta. Unott pofával rágózott, rám meresztette a szemét és megkérdezte:
− Te ki vagy?
− Én még csak vagyok valaki, de te ki vagy?
− Én itt fogok dolgozni az angol tanszéken. A Tóni… Tudod? Szóval a Tóni küldött, hogy itt fogok dolgozni.
− Ebben erősen kételkedem − mondtam neki határozottan. − Megkérhetem, hogy szóljon Máriának, hogy jöjjön be és törölgesse le a székem − tettem hozzá ironikus éllel. − És nem ragaszkodom, hogy visszajöjjön.
*
− És ki volt az? −Kérdezte az egyik barátom, mikor elmondtam neki, mi történt.
− Nem tudom.
Lehetett ez az epizód egy véletlen jele, tanári pályám végéhez közeledve? Vagy végzetszerűen be kellett következnie ?