Mitől hihetetlenek?
Ilyen mindig csak mással történik meg?
| Sztorik: |
|---|
| A rugóskés |
| A ’stevardesz’ |
| Pötyi |
| Sombereki Jóska |
| Churchill |
| O'Hare |
| A lépcsőházi kalandok |
| A gentleman tolvaj |
Tanulság: Ilyen az élet: tele van véletlenekkel és időnként hazugságokkal, valamint azok következményeivel |
A rugóskés
Kora gyerekkorom óta vonzottak a tollak, az órák és a kések. Még ma sem tudok elmenni egy kirakat előtt anélkül, hogy meg ne álljak akár csak egy pillanatra is, ha megpillantom a kirakatban valamelyiket. Ha pedig van időm, akkor hosszasan álldogálok a kirakat előtt, és alaposan megnézem a kívánatos darabot. Gyakran észre sem veszem, és már bent is vagyok a boltban.
Forgatom az ujjaim között, nem túl vastag-e, vagy vékony. Újból és újból felveszem, leteszem, hogy érezzem, hogy fekszik a kézben. Próbálgatom, hogy fogja a papírt.
A markomba veszem, hogy jó fogása van-e, és könnyű-e kinyitni a pengét, de még sem csuklik be egy véletlen rossz fogás esetén; netán rögzíthető-e a penge. Gondosan megnézem a márkajelzést, mert ugye az már magában is garancia arra, hogy jól tartja az élét. De ugye teljesen más a helyzet, ha nem bicskáról, hanem vadászkésről van szó.
Ha órát látok, fölteszem a karomra, és meggyőződöm róla, hogy egyetlen pillantásra leolvasható-e az idő, hogy van-e rajta dátum, hogy vízálló-e, mert ugye ha háromszáz méterig nem vízálló, akkor azzal az órával a csuklómon nem nagyon szeretnék kezet mosni.
A mostani Omegám – egy Seamaster – is 1000 láb mélységig garantáltan 'waterproof'. Még ugyan soha nem próbáltam ki, de biztos vagyok benne, hogy 1000 láb mélységig ‘waterproof'. Az Omega csak nem járatja le magát?
Mindenkinek van fixa ideája.
Tudom, hogy nem veszem meg egyiket sem, de azért megjátszom a vásárlót. Az eladót is kivallatom, hogy mit tud róla mondani. És bizony sok érdekes beszélgetés alakul ki ilyenkor.
Például egy alkalommal – mikor 1964-ben először jártam Londonban – a Regent Streeten nézegettem a kirakatokat, mikor egy hatalmas kirakat elé érve, annak kellős közepén megpillantottam egy karórát. Bár ékszert és órákat árult a bolt, de ebben a kirakatba ez volt az egyetlen óra. Sötét számlapjával uralta az egész középkék bársonydrapériával díszített kirakatot.
A fenébe is, gondoltam magamban, mi ez a nagy felhajtás.
Csak álltam ott, és néztem, és az járt a fejemben, hogy mennyibe kerülhet, meg hogy mit tudhat. A kíváncsiság olyan erővel kerített a hatalmába, hogy szinte észre sem vettem, és már be is léptem a boltba.
– Segíthetek Önnek, uram – jött elém biztató mosollyal egy rendkívül elegáns ötven körüli, sötét öltönyös úr.
– Nem akarok venni semmit, de nagyon érdekelne, hogy mennyibe kerül az az óra – mutattam a kirakat felé.
– Fáradjon velem, uram – mondta rendületlen udvariassággal –, itt a vitrinnél még jobban szemügyre tudja venni – mutatott egy üvegfedelű pultra. – Foglaljon helyet, uram – folytatta, és egy ugyanolyan középkék bársonydrapériával díszített tálcán elém helyezett egy ugyanolyan órát.
Az óra sötét számlapján, amelyről kiderült, hogy harminc brillel díszített platina keret öleli át, a két leheletvékony platinaszínű mutatót inkább csak sejteni, mint látni lehetett, ha bizonyos szögben esett rájuk a fény. Az "óraszíj" is platinából készült, és azt is harminc brill díszíti, - hozta a tudomásomra.
– Gyönyörű – mondtam áhítattal, szinte súgva.
– Igen, uram, valóban gyönyörű. Önnek kiváló ízlése van, uram – mondta meggyőző hangon.
– De én, mint ahogy mondtam is, nem akarok venni semmit... – ismételtem meg magyarázkodva. Zavaromban talán el is pirultam.
– Azt ön soha nem tudhatja, uram – szögezte le határozottan. – Ma talán még nem, de holnap...? – nézett rám felvont szemöldökkel, ugyanolyan meggyőző hangon, mint aki tudja, hogy ez az idő előbb-utóbb eljön. – A kérdésére válaszolva, uram, ez az óra háromezer kilencszáz kilencvenkilenc fontsterling – mondta, és a nyomaték kedvéért, szinte leheletszerűen az órára koppintott minden szónál a manikűrözött jobb keze középső ujjával.
– Bocsásson meg, uram – mondtam kissé zavartan – és mit tud ez az óra?
– Ez az óra, uram, mutatja az időt – mondta megértő türelemmel, mint aki hallott már ennél sokkal nagyobb ostobaságot is.
– Az én órám is mutatja az időt – mondtam, és felemeltem a bal csuklómon viselt Pobjedámat, amely annak idején a legdivatosabb szovjetgyártmányú órák közé tartozott.
– Igen, uram, ez bizonyára így van – rögzítette a helyzetet –, de ez az óra – koppintott ismét leheletszerűen minden szónál a manikűrözött jobb keze középső ujjával az óra sötét számlapjára – az időt mutatja, uram.
– De hiszen, alig lehet látni a mutatókat – mondtam egy kissé elhamarkodott indulattal – számok és rovátkák meg nincsenek is rajta.
– Önnek tökéletesen igaza van, uram – biztosított arról, hogy nem tévedek. – De tudja, uram, azoknak, akik ezt az órát megveszik – mondta olyan hangon, mint aki belső titkok tudója –, nincs is szükségük arra, hogy az órájukat nézegessék – mondta, és elgondolkozott, hogy beavasson-e ezekbe a titkokba. – És hadd mondjam el önnek, uram – jutott döntésre –, hogy szeretett Viktória Királynőnk is ezt a márkát kedvelte, és viselte élete végéig – emelte fel tanárosan jobb mutató ujját, és mélyen a szemembe nézett, hogy követem-e azt az ismertetést, amellyel bevezet az óra történelmi és kultúrtörténeti hátterébe. – Amikor is – folytatta mondandóját – szeretett Viktória Királynőnk a végrendeletében az óra gyártójára, a PATEK PHILLIPE-re hagyta az óráját, amely azóta is a cég múzeumának felbecsülhetetlen értékű darabja – vitte le a hangját, de hirtelen meggondolta magát. – Ha éppen arra jár, uram, tekintse meg. Biztosíthatom, uram, hogy egy életre szóló élményben lesz része.
– Köszönöm és nagyra értékelem a tájékoztatását, uram – mondtam erőltetett higgadtsággal. – A tanítványaim nagyon fogják élvezni, ha majd elmesélem nekik a Regent Street-i óra-kalandomat – mondtam, hogy valami érdembeli választ adjak.
– Természetesen, uram – mondta, és átnyújtott egy mélynyomású névjegyet –, a tanítványait is szívesen látjuk a boltunkban, uram – mondta, és fél-oldalazó lépésekkel, a jobb kezével mutatva az utat, elindult az ajtó felé.
A késekkel, tőrökkel meg a borotvákkal úgy vagyok, hogy egyszerűen nem tudok nekik ellenállni.
Meglátom a kirakatban, bemegyek, kézbe veszem, és a legtöbb esetben meg is veszem. Így alakult aztán ki az a helyzet, hogy például a Swiss Army Knife-ból a család minden tagjának vettem egyet. Magamnak kettőt is – persze a tiszti változatból. Az egyik fekete nyelű, és nyolc szerszám van rajta. A másik piros nyelű, és tizenhat szerszám van rajta – ha jól számoltam. Nem tudom pontosan, mert eddig csak a nagy pengét, az ollót és a fogpiszkálót használtam. De hát nem azért vannak ezek a szerszámok a Swiss Army Knife-on – pláne a tiszti változaton –, hogy állandóan használjuk őket, hanem azért, hogy bármikor használhassuk őket.
Az első komoly bicskámat, egy keletnémet Swiss-Army-Knife utánzatot – amelyről akkor persze még nem is hallottam – 1963-ban vettem, amikor az angol tagozatos osztályt is indítottam. Azért vettem, mert sokat jártunk kirándulni, és általában gondok támadtak a konzervnyitással, a szalonna és a szalámi szeleteléssel, nyársfaragással, meg mindennel, amihez egy jó bicskára van szükség.
Akkora volt a sikere a nyolc-szerszámos bicskának, hogy jutalomnak számított, ha valamelyik diák megkaphatta, és nézegethette. Akadt persze olyan, aki rendeltetésszerűen használta. Többnyire azonban, különösen a fiúk, csak nyitogatták és kattintgatták. Szóval élvezték a bicskát. Olyannyira, hogy a bicska különálló életet kezdett élni.
Luidzsi, el is nevezte old deathy-nek (öreg halál).
Azóta, még a harminc éves érettségi találkozón is megkérdezték, hogy az old deathy megvan-e még.
Az elmúlt közel negyven évben minden utamra magammal vittem, és általában jó hasznát is vettem.
*
Persze gyűjtöttem én tőröket, borotvákat, rugóskéseket is egészen addig, míg meg nem látogattam egy régi barátomat, aki akkor a Broadway-en lakott egy 'appartment house' tizenhetedik emeletén. Elmondása szerint azért lakott ilyen 'appartment house'-ban, mert az olyan, mint egy szálloda, és ez nagy biztonságot ad az ott lakóknak.
1973 februárjában éppen Washington D.C.-ben tartózkodtam, amely egy előadó körutam első állomása volt. Felhívtam a barátomat, aki azonnal meghívott a legközelebbi hétvégére. Gálánsan még az úti költségemet is kifizette.
Másnap este megszólalt a telefonom, és meglepetésemre a barátom hívott fel.
– Joe, azért hívlak, mert szeretnélek tájékoztatni a házunkban történt kellemetlen kis incidensről, meg a liftben való helyes magatartásról.
– Hallgatlak – mondtam kíváncsian, és külön rögzítettem, hogy a liftben is van helyes magatartás.
– Szóval az történt tegnap, hogy két hölgyet, akik történetesen a szomszédjaim, megkéseltek a liftben.
– Megkéselték őket a házatokban, a liftben? – kérdeztem hitetlenkedve. – De hiszen azt mondtad, hogy éppen azért fizetsz kétszerannyi lakbért, mert az a ház biztonságos.
– Hát éppen ez az. Szóval az egyik meghalt, a másikat súlyos sérülésekkel kórházba vitték. Mikor magához tért, elmondta az FBI-nak, mi történt. Mikor beszálltak, megnyomták a 17-es gombot, mire a liftajtók kezdtek becsukódni, és már majdnem becsukódtak, mikor a két ajtó között megjelent egy barna kéz, és belépett egy anorákos, fekete kötött sapkás fiatalember, és szó nélkül használni kezdte a kését.
– Szóval, ahogy mondod, a házatokban történt egy kellemetlen kis incidens? – kérdeztem, hogy biztos jól értem-e. – Egy halott, és a másik éppen a halál felé tart?
– Igen. Mondom – de nem hagyta kizökkenteni magát a sztorijából –, használni kezdte a kését. Az FBI megállapította, hogy a hölgyeket kirabolták. Elszedték a pénzüket, az ékszereiket, szóval minden értéküket. A rablógyilkos meg nyomtalanul eltűnt.
– Nyomtalanul eltűnt? – kérdeztem tovább hitetlenkedve.
– Azaz, csaknem nyomtalanul. Ugyanis a túlélő hölgy nyakában volt egy aranyozott acéllánc, amelyet a támadó nem tudott letépni, és a medalion hátlapján otthagyta az ujjlenyomatát.
– Szóval gyilkos nincs, ujjlenyomat van – foglaltam össze a helyzetet.
– Igen. Pontosan. Most azért hívlak, mert az FBI szerint elképzelhető, hogy ez a barnakezű akárki bevette magát a házba – mondta egy szuszra. – Majd meglátod, ez egy rohadt nagy komplexum, és az illető itt tanyázik, és időnként lecsap. Újra és újra átfésülik a házat. FBI ügynökök tanyáznak az épületben. De hát, tudod, bármi megtörténhet.
– Értem. Bármi megtörténhet. És hogy segíthetek én az FBI-nak? – kérdeztem nevetve.
– Azt mondják, hogy a lift elindítása után nem szabad háttal állni az ajtóknak, és ha lehet, ne használjuk egyedül a liftet.
– Szóval azt akarod mondani, hogy amikor majd hozzád megyek, az indítás után ne álljak háttal a liftajtóknak, és ha netán megjelenik egy barna kéz a becsukódó ajtók között, akkor csapjak rá egyet, és mondjam azt, hogy "Nana! Csúnya barna kezű fiú, szólok az FBI-nak, és tudod, hogy megvan az ujjlenyomatod?".
– Szóval, tréfálkozz csak. El akartam ezt mondani neked, mert még új fiú vagy Amerikában. De azért ugye eljössz?
– Természetesen, ott leszek a megbeszélt időben.
*
Mikor kiszálltam a taxiból, szőnyeget éreztem a talpam alatt, amely egy szállodaszerű portálhoz vezetett. Felnéztem, de nem láttam az épület felső emeletét. Eszembe is jutott, hogy a barátom mondta, hogy a 17-ik emelet az épület alsó egyharmada körül van.
A bejáratnál egy ellentábornagyi egyenruhába öltözött háromméteres cowboy ácsorgott. Mikor meglátta, hogy a bejárathoz közeledem, rám mosolygott, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben.
Nem volt nyugtalan, mert nem volt barna a kezem, és rókabarna, raglán szabású elegáns télikabátot, meg őzbarna kalapot viseltem, amelynek karimája alól szürkészöld szemű, széles állkapcsú alak mosolygott rá a kék inggallérja és cirmos vörös nyakkendője fölött.
Mikor megmondtam neki, mi járatban vagyok, elővett egy bőrfedeles irattartót, belenézett, rám villantotta a fogsorát, és azt mondta: OK.
A recepción megismétlődött a protokoll, és az egyenruhás recepciós tájékoztatott, hogy a B elevátorral jutok fel a célhoz, amely a pult jobb oldalán lévő alkóvban található. Az utasítást követve, egy kb. 20x20 méteres teremben találtam magam, amelyben A-tól F-ig sorakoztak a liftajtók. A C ajtó mellett volt még egy EXIT feliratú ajtó is. De hát ki használ itt lépcsőt, gondoltam magamban.
Halk bimbamozással megállt a lift, és a B-vel jelzett ajtók halk suhogással kinyílottak. Beléptem, és megnyomtam a 17-es gombot, és a barátom utasításának megfelelően a távolabbi sarokban állva szembefordultam a bejárattal.
Az ajtók ugyanolyan halk suhogással záródni kezdtek, mikor – hinni nem akartam a szememnek – a két ajtó között megjelent egy barna férfikéz. Az ajtók felpattantak, és az anorákba öltözött barna férfikéz belépett. A fején fekete kötött sapkát viselt.
Arra lettem figyelmes, hogy a fekete kötött sapka alól rémülettől kikerekedett szemek merednek rám.
A rémült szemek azt látták, hogy ott áll egy jól megtermett, szürketekintetű, széles állkapcsú fehér férfi, aki a jobb kezét a télikabátja zsebében tartja, és a szürke tekintet hidegen végigméri, és a felöltő zsebében lévő jobb keze mintha markolna valamit.
A barna kéz szinte észrevétlenül elindult az anorák zsebe felé.
– Hé, fiú – szólalt meg szélesállkapocs – a helyedben én nem tenném a kezem a zsebembe.
A fekete sapkás barnakéz most már határozottan látni vélte, hogy szélesállkapocs jobb keze markol valamit a zsebben.
– Tudod, fiú – folytatta szélesállkapocs hideg nyugalommal –, hogy egy negyvenötös golyó milyen kis lyukon megy be, és milyen nagy lyukon távozik a túloldalon?
A barna kéz megdermedt. A fekete szemek még jobban kikerekedtek a rémülettől.
– Azt hiszem, hogy a többi fiúk is téged keresnek. Nem te laksz a tizenkettediken? Neked van az a szép kislányod, nem? – adott szélesállkapocs egy kitérési lehetőséget.
– Igen uram, az enyém – tört ki a fekete kötött sapka alól a lihegő válasz.
– Akkor miért nem nyomod meg a 12-es gombot – intett a zsebben lévő jobb kéz a gombsor felé.
A barna kéz megnyomta a 12-es gombot. Ugyanabban pillanatban halk bimbamozás jelezte, hogy a lift meg is állt. Az ajtók kinyílottak. A barnakéz bizonytalan léptekkel kihátrált a liftből. Az utolsó pillanatig nem tudta levenni a szemét szélesállkapocs felöltő zsebében lévő jobb kézéről.
– Majd szólok a fiúknak, hogy te rendes fickó vagy – szólt szélesállkapocs a kilépő barnakéz után…
*
Éreztem, hogy remegni kezd a lábam, és a veríték patakokban fut le a gerincem mentén. A tizenhetediken megállt a lift. Amint a barátom kinyitotta az ajtót ellihegtem neki a kis incidensemet. Ő meg felkapta a telefont, és továbbadta az incidenst valakinek.
– Na, jól van öregem, itt egy kupa whisky, döntsd le, aztán majd megnyugszol – nyomott egy poharat a kezembe.
Még le sem ért a whisky, mikor telefonon arra kértek, hogy menjek le azonosítani egy alakot, akire ráillett a személyleírás. Kémablakon keresztül megpillantottam a fekete kötött sapkás barnakezet. Most már bilincs is volt rajta.
− Nagy mázlija volt, uram – mondta egy másik szélesállkapocs, aki történetesen FBI ügynök volt. – Ezzel a tizennyolc centissel csúnya munkát végezhetett volna magán ez a fekete fiú. Mert hát úgy látszik, ennek a fekete fiúnak van benne tapasztalata. Egyébként megtaláltuk mind a két hölgy vérnyomait is a rugóskésen – tette hozzá szinte mellékesen.
– Akkor most már több bizonyítékuk is van, igaz? – kérdeztem, hogy mégis mondjak valamit.
– Több mint elég. Ugyanaz az ujjlenyomat a medalionon, meg a késen, és a vérminták – sorolta rutinszerűen az adatokat. – Mondja, uram – nézett rám kérdőn –, hogy beszélte le ezt a fekete fiút arról, hogy használja a rugóskését? – kérdezte, miközben a másik két FBI ügynök felé fordult, akik közben átjöttek a másik helységből.
– Hát, véletlenül a jobb kezemet a felöltőm zsebében tartottam.
– Halljátok, fiúk, a jobb kezét véletlenül a felöltője zsebében tartotta – mondta harsogó nevetéssel, amihez a másik kettő is csatlakozott.
– De azért mondott is neki valamit, nem? – nézett rám érdeklődő tekintettel.
– Igen. Megkérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy egy negyvenötös milyen kis lyukon megy be, és milyen ronda nagy lyukon távozik a túloldalon.
A nevetőkórus röhögésbe csapott át.
– Mondja, uram, nem akar az FBI-nál egy állást? – kérdezte a másik szélesállkapocs.
Én is csatlakoztam a röhögő kórushoz.
* *
A 'stevardesz'
Talán nem is igaz ez a történet. De ha mégis igaz, úgysem hiszi el senki. Ennek ellenére csak azt tudom mondani, hogy az mesélte el nekem, akivel megesett ez az eset.
Dr. Farmady Sarolta Dr. Dembinszky Ádámné, mint körzeti orvos nem azért kezdett angolul tanulni, mert netán szüksége lehet az angolra a szakmában, hanem csak azért – legalább is nekem azt mondta –, hogy ha néhány hétre Franciaországba utazik, ahol a férjével fog találkozni, aki két év után most tér haza Amerikából, akkor tudjon a franciákkal egy kicsit beszélgetni. Mert hát ugye az angol mégiscsak angol. És ugye hallotta, hogy a skandináv országokban is mindenki beszél angolul.
A tiszta szándék indoklása első hallásra egyértelműnek és világosnak tűnt, bár némi kételyeket ébresztett bennem. Mikor megpróbáltam szóvá tenni kételyeimet, megnyugtatott, hogy a férje nagyon jól beszél angolul – mert hát ugye mégiscsak két évet töltött Amerikában, ahol mindenki angolul beszél, kivéve ’Kvebekben’, ahol sok francia él.
Mindezt olyan elsöprő meggyőződéssel és egyetlen lélegzetvétellel közölte velem, hogy további ellenvetéssel nem is próbálkoztam.
Belső töprenkedéseim közepette az I.Q. és bizonyos alkalmassági tesztekkel kapcsolatos kérdések még felmerültek bennem, de minden kételyem szertefoszlott, mikor bevallotta, hogy jogosítványt is megpróbál szerezni, mire hazatér a férje, mert hát ugye valami komoly kocsit hoz magával, amit azért még sem lehet vezetni jogosítvány nélkül.
Bevallotta ugyan, hogy a férje már eddig is mindent elkövetett, hogy lebeszélje a jogosítványról, mert otthon állandóan neki lesz a kocsira szüksége, és ha hosszabb útra mennek, akkor pedig megint csak a férfinak kell vezetni, mert hogy néz az ki, ha egy nő vezet, a férfi meg csak ül mellette.
Tudtam, hogy férj és feleség között előfordulnak ilyen feszültségek. De az ő férjét tökéletesen megértettem, mikor Sara – mert ragaszkodott ahhoz, hogy Sara-nek /szr/ szólítsák, bár legtöbben a magyar kiejtési szabályok szerint, a rosszindulatúbak /Sz/-szel ejtették ki a nevét – a nyitott KRESZ teszt könyvével a kezében nekem szegezett egy szöges kérdést, nevezetesen, hogy én láttam-e már ilyent, bökött rá a könyvben egy útkereszteződés sematikus ábrájára. Mire mondtam neki, hogy láttam már én is ilyent, és naivan azokra az időkre gondoltam, mikor a KRESZ-vizsgára készültem.
– De ilyen piros meg zöld nyilakat – bökött Sara indulatosan egy útkereszteződést mutató sematikus ábrára.
– Igen, ilyen piros meg zöld nyilakat – mondtam meggyőződéssel, és tanárosan hozzá akartam fűzni némi magyarázatot a színes ábrák pedagógiai jelentőségéről, de Sara nem hagyott kibontakozni.
– De ilyen piros meg zöld nyilakat! – bökött Sara indulatosan ismét az útkereszteződés sematikus ábrájára.
– Igen, ilyen piros meg zöld nyilakat – mondtam most már tagoltan, hogy minden félreértést kizárjak.
– De ilyen piros meg zöld nyilakat ön valóban látott? – kérdezte csaknem pityeregve.
– Hát, nem tudom, hogy minden árnyalatában ilyen pirosak és zöldek voltak-e a nyilak, de én is ebből a könyvből, legalábbis egy hasonlóból – folytattam óvatosan – készültem a KRESZ-vizsgámra.
– De hát én odamentem a Konzum áruház sarkánál lévő kereszteződéshez... Tudja, melyikre gondolok? Az pedig pont ilyen. És én ott – mondta szótagolva, és minden szót külön megnyomott, hogy minden kétséget vagy ellentmondást kizárjon – nem láttam az úttesten sem egy rohadt piros, sem egy rohadt zöld nyilat, pedig alaposan megnéztem a kereszteződést mind a négy sarkáról – tette hozzá, hogy az esetleges tévedésnek még a lehetőségét is kizárja.
– Tényleg oda...? – akartam kérdezni, de Sara szóáradata elvágta a szavam.
– Meg is kérdeztem több ilyen jobban öltözött férfit is, hogy ők látnak-e ilyen zöld vagy piros nyilat ott az úttesten. Nagyon furcs...
– És mit válaszoltak? – vágtam közbe hitetlenkedve.
– Kettő is mondta nevetgélve, hogy ők sem látnak sem piros, sem zöld nyilakat. Az egyik még azt is mondta, hogy biztos lekoptak, és akkor kellene idejönnöm, mikor frissen festik őket. De mind a ketten olyan furcsán néztek rám.
– Hát... Hogy őszinte legyek, nem is tudom, mit mondjak – mondtam elgondolkozva.
– Na, látja – mondta teljesen megnyugodva.
Ezt követő töprengéseim során az a kérdés vetődött fel bennem, hogy Sara ilyen volt-e két évvel ezelőtt is, mikor a férje Amerikába utazott.
*
A párizsi találkozó nem a legszerencsésebben sikerült, ugyanis Sarat hiába várta a férje a megbeszélt időben, mert Sara, elmondása szerint, egy 'air france stevardesz' áldozata lett.
Sara kiment a Ferihegy II-re, körülnézett, és a nagy nyüzsgésben elbizonytalanodott. Nem tudta, hogy fogja megtalálni a Párizsba induló gépet. Még soha nem utazott repülővel, pláne külföldre.
A véletlen azonban a segítségére sietett, és megnyugtató megoldást kínált számára. Miközben nagy érdeklődéssel körbejárta a repülőteret, megpillantott egy Air France feliratot, amely alatt ott ült egy csinos, ápolt, franciás küllemű 'stevardesz'. Csak francia lehet, nyugtatgatta magát Sara, mert jól szabott, sötétkék kosztümöt, és olyan édes kis hamisíthatatlan franciás sötétkék kalapot viselt. Sarat az már végkép megnyugtatta, hogy 'stevardesz' valami idegen nyelvű, nagyon elegáns divatlapot olvasott.
Leült a 'stevardesz' mellé abban a nyugodt tudatban, hogy úgyis egy gépen repülnek majd Párizsba. Mi sem egyszerűbb, gondolta, ha elindul a 'stevardesz', egyszerűen csak követi majd, és hipp-hopp, már ott is van Párizsban. A többi már a férje dolga, aki viszont már sokat röpdösött a világban, és könnyen eligazodik a repülőtereken.
Sajnálta már, hogy nem vett valami idegen nyelvű lapot. Most ő is ellapozgathatná. Jól állna a ruhájához, meg az ékszereihez. Azt hihetnék a többi utasok, hogy ő is francia, vagy valami külföldi. Mivel nem volt mit lapozgatni, nézelődött, olvasgatta a különböző feliratokat: MALÉV, BRITISH AIR WAYS, DELTA AIR LINES, AIR FRANCE, és mindegyik alatt ki volt írva: Check-in. Magyarul meg semmi. Még bosszankodott is, hogy Magyarországon minden idegen nyelven van kiírva. Mégis csak jó, hogy elkezdett angolul tanulni, gondolta magában.
– Kérjük kedves utasainkat, foglalják el helyüket a húsz perc múlva induló párizsi járaton – hallotta Sara.
Sara az órájára nézett. Ez az ő járata. A 'stevardesz'-re nézett, aki nyugodtan olvasgatta a divatlapot, és közben megpróbált elfojtani néhány ásítást. Az órájára sem nézett. De ez érthető, mert ezek a 'stevardeszek' biztos érzik az időt. Ezek a szegény 'stevardeszek', gondolta magában, állandóan úton vannak; nem is csoda, ha álmosak, folytatta Sara a gondolatmenetet.
Időnként oldalt nézett, különösen, mikor újra elhangzott:
– Kérjük kedves utasainkat, foglalják el helyüket a párizsi járaton . Tíz perc múlva indul.
Az ő 'stevardesze' pedig, mint aki nem hall semmit, csak nyugodtan olvasgatta továbbra is a divatlapot, és közben megpróbált elfojtani néhány ásítást.
Sara egyre nyugtalanabb lett, de arra gondolt, hogy a 'stevardesz' biztos ismeri a legrövidebb utat a géphez. Az óra meg csak ketyegett. Már csak öt perc..., már csak három perc. De hát 'stevardesz' nélkül csak nem indul el a párizsi járat?
– Értesítjük kedves utasainkat, a párizsi járat elment.
Sara gyomra összeszorult, azt hitte, megfullad a méregtől.
*
– Hát tudja, Joe, hogy amit az az átkozott 'stevardesz' kapott tőlem, nem teszi zsebre. Különösen, mikor magyarul kezdett beszélni, és olyanokat mondott, hogy így nem érti, meg úgy nem érti, hogy mi az én bajom ővele.
Én csak ültem, és néztem Sarat. Megpróbáltam mosolyogni, Nem tudtam, mit mondjak.
− De azért rendes volt – folytatta Sara –, odavitt az információhoz, mondta, hogy várjam meg ott a pultnál, megnézi, mit tehet értem, és bement a pult mögé. És mi történt?
– Néhány perc múlva odajött egy jóképű, harmincöt év körüli férfi a pulthoz. Széles mosollyal üdvözölt, és megnyugtatott, hogy nincs különösebb baj, másnap pont ilyenkor indul egy másik gép, amelyre, a különös helyzetet figyelembe véve, tud nekem egy helyet foglalni.
– Tényleg, ezt mondta? – szólaltam meg, hogy mondjak valamit.
– Tényleg, ezt mondta. Mikor mondtam neki, hogy tényleg különös a helyzet, mert a férjem vár rám Párizsban, még azt is felajánlotta, hogy átszól a férjemnek Párizsba.
– Nahát, de rendes volt – mondtam fanyar mosollyal.
−Tényleg rendes volt a kis huncut – mondta Sara flörtölő Gioconda mosollyal, és hátravetette a fejét. – Mikor megtudta, hogy nem pesti vagyok, felajánlotta, hogy aludjak a háza vendégszobájába. − Hát..., tudja Joe – mondta halk sóhajjal –, már nem is haragudtam annyira a 'stevardeszre'.
* *
Pötyi
Gyönyörű volt. Az arcát svéd-szőke hajkorona keretezte be, amely egyetlen dús, laza fonatú szőke copfban ért véget. A csuklónyi copf hol az egyik, hol a másik vállán kígyózott, mintha be akarna furakodni a két melle közé. Enyhén fitos orra és valószínűtlenül kék szeme mágnesként vonzotta az emberek tekintetét. Nem csak a férfiakét. Kedvesen mosolygott mindenkire.
Mikor először találkoztam vele szúnyogszigeti kis kompnál, olyan érzésem támadt, hogy időtlen idők óta ismerem.
Nem mintha tényleg ismertem volna, de azért köszönés helyett bólintottam feléje. Ugyanis aki a kis komppal átment a Szúnyogszigetre, már ismerősnek számított
Bólintásomra rám mosolygott.
Tudom, ki vagy – toldotta meg ragyogó mosolyát, és felém lépve kezet nyújtott. A Dódi elmondott rólad és rólatok mindent. Egyébként Pötyi vagyok – rázta meg férfiasan a kezem. – Biztos sokszor fogunk még találkozni. Én vagyok Dódi legújabb barátnője – avatott be a kapcsolatuk intim szférájába bizalmas könnyedséggel –, és elsősorban nem a motorcsónakja miatt fogadtam el a barátságát – hangsúlyozta a lényeget. – Egyszerűen imádom – szögezte le a tényt gyöngyöző nevetéssel. Nem tudtam levenni Pötyiről a szemem, és őszintén bevallom, nem is tudtam helyesen viselkedni ebben az egyoldalú szituációban. Ő mindent tudott rólam, én nem tudtam róla semmit, míg el nem mondta, hogy a barátságunk mély és szilárd. Hiszen ő mindent tud rólam. Úgy is beszélgettünk, míg az öböl túloldalán el nem váltunk, mintha mindig is részese lett volna életem eseményeinek.
Tudod – mondta egyszer nevetve –, az tetszett legjobban, hogy gatyában szaladgáltatok az utcán, és mindenkivel verekedtetek, aki csak az utatokba akadt. El sem tudom képzelni, hogy te is, meg Dódi is mocskos utcakölykök voltatok. Ez tényleg igaz? – nézett rám kétkedő mosollyal az arcán. – Igen, igaz. Bár gondolom, Dódi az eseményeket szelíd megközelítésben adta elő. Visszapillantva a valóságot én sem nagyon akarom elhinni. – Jézus Mária, csak nem ezt a vadembert imádom Dódiban? – kérdezte inkább csak magától, miközben idegesen az órájára pillantott. – Bocsáss meg, de futnom kell, mert megint tombolni fog, hogy megvárakoztattam. Ilyenkor már nagyon türelmetlen – kacsintott rám huncutkodva –, meg persze én is – mondta a válla fölött, és integetve távozott.
*
Dódinak volt egy kis vityillója a szúnyogszigeti csónakház mellett, ahol az ötszázas Mercury motorral felszerelt motorcsónakját tartotta. Neki az volt a szenvedélye. Nekem a kajak. Rossznyelvek szerint a motorcsónak csak az édes kis sellők kifogásához kellett neki. Nem fért azonban ahhoz kétség, hogy a motorcsónakhoz is, meg a sellőkhöz is volt érzéke. Ezt a rosszhiszemű feltevést erősítette az a tény, hogy soha nem indult a motorcsónakjával semmiféle versenyen. Legtöbb délután azonban fülrepesztő dübörgő bőgéssel felszántotta a hajógyári öböl vizét, kikanyarodott a Dunára, és elszáguldott a Lupa-sziget irányába. Soha nem volt egyedül a motorcsónakban. A navigátorai többnyire hosszú hajú, hosszú combú lányok voltak, akik két kezükre támaszkodva, hátradőlve, egyik térdüket felhúzva, a mellüket kidomborítva a menetiránnyal szemben ülve lobogtatták hosszú hajukat. Dódi hátsó félprofilból láthatta őket, amint a Mercury kormányrúdját markolva a kezében tartotta az irányítást. Baráti körben nem beszélt erről a szenvedélyéről. Ha szóba került is, csak annyit mondott: – Ti, kajakosok, ezt úgy sem értitek – és legyintett. – Mert ugyebár – mondta filozofáló hangon –, a kajak nem dübörög, nem száguld, nem hasítja a vizet. Mi a francnak ülne bele akármelyik lány is? Ha meg beleül, mit lehet vele kezdeni? – kérdezte tapasztalataiból származó meggyőződéssel. – Egyébként is a lányok nem szeretik a magányt, és imádják a száguldó, eszeveszett, légies boldogságot – fejtette ki ilyen irányú tapasztalatait. – És végső soron hol vannak a felszabadult boldogság határmezsgyéi, mi? Ti nagyokosok? – mondta, miközben kérdőn felrántotta az állát. – Na, látjátok – tárta szét a két kezét. – Ők ezt szeretik. Én ezt szeretem. Mi ezt szeretjük. Ez a helyes igeragozás. A változatosság pedig – emelte fel oktatóan a mutatóujját – még nem ártott meg senkinek…
*
A 3-as villamosmegállóban jó néhányan várakoztunk egy fülledt nyári délután, mikor odajött hozzám egy rövid fekete hajú nő, és köszönt.
– Szia, Joe, már meg sem ismersz? – kérdezte mosolyogva.
– Szia. Hogy őszinte legyek – fordultam feléje, mikor a mosolyáról ráismertem Pötyire –, elég nagy a változás. Rövid fekete haj, fekete blúz, fekete szoknya – summáztam a benyomásom.
– Gyászolok – mondta szomorú mosollyal az arcán, de a szeme nem mosolygott.
– Gyászolsz? És kit gyászolsz, ha megkérdezhetem?
– Te megkérdezheted. Kirúgott a Dódi – mondta halványodó mosollyal, és a szeme megtelt könnyel.
– Kirúgott a Dódi? Téged? – kérdeztem elképedve.
– Igen engem. Kirúgott.
Csak álltam ott, és nem tudtam, mit mondjak, vagy hogy egyáltalán mondjak-e valamit. Pötyi azonban feloldotta a dilemmám.
– Pedig az életem tett fel rá, hogy boldoggá tegyem – kezdte mondani monoton hangon –, hogy igazán boldogok legyünk. Hiszen te is tudod – fogta meg a karomat, és szinte segítségkérőn nézett rám –, hogy milyen boldogan rohantam mindig a komphoz... és igyekeztem mindig nagyon pontos lenni – fűzte hozzá.
– Bocsáss meg, Pötyi, de nem úgy ismerem Dódit, hogy pontosság mániákus lenne.
– Nem is a pontosságról van szó – legyintett Pötyi a szabad kezével. – Egész másról.
– Mást talált helyetted?
- Azt mondta, én vagyok az oka. Pedig isten látja a lelkem – emelte rám könnyező szemét –, hogy mindent, de mindent megtettem, hogy önfeledten boldogok lehessünk. Sokkal többet, mint bárki más megtenne – mondta hüppögve. – Sokkal, de sokkal többet.
Nem tudtam, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Csak álltam ott, mert tudtam, hogy meg akarja osztani velem a bánatát. Éreztem, hogy örül, hogy végre talált valakit, aki meg is érti őt. Egyik 3-as a másik után elment, de nem tudtam otthagyni. Pötyi megmarkolta a karomat, és szinte könyörögve nézett rám.
– Érted? Még meg is alázkodtam. Porig aláztam a büszkeségem. Meghenteregtem a sárban, a mocsokban, azért a néhány perc önfeledt, szárnyaló, mindent felperzselő boldogságért. Érted, Joe? Érted?... – kérdezte záporozó könnyein keresztül.
– Őszintén szólva, Pötyi – mondtam hebegve –, nem tudom, mit kellene megértenem.
– Persze, hogy nem tudod. Honnan tudnád? – kérdezte inkább csak magától. Csak álltunk ott a tömegben – egy szögletes fejű izompacsirta, meg egy törékeny kisírt szemű, kétségbe esett lány.
– Szóval arról van szó – keményedett meg a hangja –, Dódi nagyon gyorsan tűzbe jön, és kielégül. Engem meg otthagy a sexvákuum közepén, és csak azt tudom kiabálni még... még... még... ne hagyd abba...abba ne hagyd. De hát hiába. Érted, Joe?
– Értem – mondtam zavaromban –, persze, hogy értem. De hát...
– Nincs dehát. Szégyenkezve, hazudozva elcsábítottam néhány férfit – folytatta, és kérdőn rám nézett –, aztán kettőt-hármat úgy programoztam, hogy mire kiérek a Szúnyogszigetre, bennem is égjen a tűz, hogy együtt tudjak lobogni Dódival, hogy együtt égjünk hamuvá. Érted, Joe? Nekem is jár az orgazmus felszabadító boldogsága!
– De hát...
– Nagy marha... istenverte barom voltam – ütötte meg a karomat minden szónál –, hogy beavattam Dódit a titkomba egy önfeledt pillanatomban. Nem tudtam tovább titkolózni. Érted? – kérdezte, és összepréselte az ajkát.
– És hogy fogadta Dódi ezt a titkodat?
– Hát elmondott mindenféle útszéli kurvának, aki megcsalta, aki visszaélt a bizalmával, meg mit tudom én, mit nem mondott... Én meg csak egyre azt akartam megértetni vele, hogy ő érte tettem..., magunkért tettem..., a boldogságunkért tettem – mondta, és nagyot sóhajtott. – De hiába. Csak artikulálatlanul ordított, és ütött, vert, ahol ért. De nem bántam, mert ezzel is csak azt mutatta ki, hogy mennyire szeret – emelte rám kérdőn a tekintetét. – Egyszerűen nem akarta megérteni, hogy milyen óriási áldozatokat hoztam a boldogságunkért – mondta csalódott hangon. – De tudom, hogy megbocsát, és vissza fog hívni. Biztos vissza fog hívni... – mondta, miközben megfordult, és szó nélkül otthagyott a villamosmegállóban.
* *
Sombereky Jóska
A Szabadság út végén álló Zsolnay szobor felé ballagtam lassú léptekkel, miközben felidéztem a reggeli hírekben hallottakat, és azon fortyogtam magamban, hogy már megint kezdődik minden előröl. Nem nálunk lőnek ugyan, de csaknem ugyanaz a helyzet, mert ha a magyar fiúk a szovjet csapatokkal együtt bevonulnak Prágába, akkor a világ szemében nemcsak az egyenruhájuk és a fegyvereik ugyanazok, hanem ők is, sőt mi is ugyanazok vagyunk. Ugyanaz a vörös csillag van a sapkájukon. Ugyanaz a vörös csillag van a homlokunkra égetve. Alig hiszik el a világban, hogy a magyarok is nem oroszul beszélnek.
A világ szeme nem lát a szívünkbe, hogy onnan kiolvassa a vágyainkat, nem lát az agyunkba, hogy onnan kiolvassa a gondolatainkat, az elképzeléseinket. 1956 pedig már olyan régen volt, hogy legtöbben nem is emlékeznek rá. Hiába is mondanánk, nem hallaná meg senki. '56-ban sem hallotta meg senki. Azóta pedig mi lettünk a legvidámabb barakk a földgömbnek ezen a részén. A szomszédaink gyűlölködve, irigykedve utálnak bennünket. A földgömb más térségeiben élők pedig többnyire megvetnek bennünket, vagy legjobb esetben, tudomást sem vesznek rólunk.
Nem tudom eldönteni, melyik jobb.
Talán jobb a kevésbé rosszat választani, morfondíroztam magamban, mikor egy hang megállított.
– Tanár úr! Tanár úr! De jó, hogy összefutottunk – pillantottam meg Sombereky Jóskát, egyik régi kedvenc tanítványomat, akit alig ismertem fel, amint karikás szemmel, beesett, borotválatlan arccal, gyűrött öltönyben, és kétes tisztaságú fehér inggallérban közeledett felém. Inkább csak termetes válláról és megnyerő mosolyáról ismertem fel igazán. De most még a mosolya sem volt az igazi.
Sombereky Jóska kisdiák korában is mindig pedáns volt. Édesanyja jóvoltából élesre vasalt nadrágban és keményre vasalt ingben járt, pedig ő volt a hat gyerek közül az ötödik a családban. Úszott, zenélt, kórusban énekelt. Jól beszélt angolul, németül, sőt még oroszul is – hisz az is egy nyelv, szokta mondani. A mateket és a fizikát szívesen elmagyarázta azoknak, akik segítségért fordultak hozzá. Bár soha nem értette, mi abban a nehézség.
Szóval olyan lógok-a-szeren típusú fickó volt, aki után bomlottak a lányok, akikre azonban soha nem volt ideje, mert azt vallotta, hogy 'elébb a munka, aztán a mulatság'.
Különösen attól pörgött be, mikor Bea, az osztály szépe, egy napon ragaszkodott ahhoz, hogy vele menjen az úszó edzésre. Sőt ahhoz is ragaszkodott, hogy útközben fogják egymás kezét, aminek Jóska az ég adta világon semmi értelmét nem látta. Bea azonban így akarta a világ tudomására adni, hogy ő a kiválasztott. Mikor pedig lassítania kellett volna, mert Bea nem bírta szusszal – ahogy Jóska másnap elmondta: "nem tudta elég gyorsan kapkodni a kurta kis lábait" –, végkép kiborult, mert az idő az idő, és azzal nem lehet játszani, abból mindig kevés van. Félúton aztán el is engedte Bea kezét, és valami olyant mondott neki, mielőtt futni kezdett, hogy keressen magának valaki mást, akinek több ideje van a hülyéskedésre és rövidebb a lába, mint az övé.
Az osztálynak ez is a tudomására jutott, és attól kezdve a potenciális vetélytársak intrikus megjegyzéseket tettek Beára, és megkérdezték tőle, hogy neki is mondta-e Jóska, hogy kurta a lába. Azok a fiúk pedig, akik szerettek volna vele járni, de Bea Jóskához képest összehasonlíthatatlanul alacsonyrendűnek nyilvánította őket, bosszúból Kurtalábnak hívták, és nem hagytak ki egyetlen ziccert sem, hogy a lehető leghangosabban ne Kurtalábként üdvözöljék, ha összefutottak vele.
A teljes igazsághoz tartozik, hogy Bea karcsú volt, és arányaihoz képest hosszú, formás lábakon járt, amit a lehető legrövidebb miniszoknyával igyekezett is hangsúlyozni.
Jóska végül a pesti közgázon, a nemzetközi szakon végzett vörös diplomával, és a magyar rádió angol szekciójában kapott munkát.
Mikor a csehszlovákok ki akartak törni az emberi szocializmus karámjából, Jóska kiküldött tudósítóként Prágába utazott, hogy a helyszínen tanulmányozza és jelentse az eseményeket.
– Szevasz, Jóska – köszöntem vissza. – Honnan ilyen csapzottan és üldözötten?
Óhatatlanul az eszembe villant a kisnyúl és a nagy barnamedve meséje:
A nagy barnamedve a magyar osztrák határon málnázik, mikor csapzottan, agyon izzadtan, inaszakadtával futva megjelenik a kisnyúl.
– Hova futsz nyuszika ilyen kétségbeesetten? Mindjárt összeesel a kimerültségtől – kérdezte a nagy barnamedve.
– Te csak tréfálkozz, barnamedve. Majd hamarosan elmegy tőle a kedved, ha megtudod, hogy a központi pártbizottságból az elvtársak elindultak barnamedvére vadászni?
– Ugyan, ugyan, nyuszika nem viszed te egy kicsit túlzásba ezt a futást?
– Na, na, mindenki tudja, hogy követtek el az elvtársak ennél sokkal nagyobb tévedést is.
– Most egyenesen Prágából jövök – mondta Jóska izgatottan. – Láttam, amit láttam. Itt, ebben az országban nem lehet élni – mondta feldúltan, egy szuszra. – Most hazamegyek, magamhoz veszek egy-két holmit, és itt hagyom ezt az országot. Itt, így nem tudok tovább élni. Ezért is örülök, hogy összefutottunk. Már nem lett volna időm, hogy elbúcsúzzam tőled.
– És mi ez nagy sietség?
– Úgy érzem, minden perc, amit itt töltök, tíz évet rabol el az életemből. Rühesnek érzem a lelkem retrográd is. El kell mennem, mert valami szörnyűséget találok csinálni. Jó lett volna veled beszélgetni. Eddig is te tartottad bennem a lelket – mondta egy szuszra, és közben megmarkolta mind a két karomat, mintha támaszt keresne bennem. – Joe, mondd meg őszintén, te hogy tudtál itt maradni? Te biztos tudtad, mi ez? – mondta félig kérdő, kissé számonkérő hangsúllyal.
– Tudod, Jóska – mondtam neki komoly hangon –, itt is kell valakinek maradni, mert különben kialszik ez a parányi kis mécses – néztem a szemébe. – Persze, mindenkinek joga van a boldogsághoz. És mindenki másképp boldog.
– De, hát... – nézett rám riadt tekintettel.
– Nincs de hát – vágtam közbe. – Ha jól végiggondoltad, és döntöttél, ne habozz. Bárhova vet is a sorsod, biztos ember tudsz maradni..., jó ember. Ebben biztos vagyok. Ha úgy döntöttél, hogy nem tudsz tovább itt élni, menj. Ne kételkedj magadban. Ne élj meghasonlottan. Keresd meg a saját boldogságod. Jogod van hozzá – mondtam neki összeszorult torokkal, és magamhoz öleltem. Ő is átölelt. Így álltunk ott egy darabig, majd szó nélkül megfordult és elsietett.
Néhány év múlva a Ferihegyi repülőtéren a beszállásra vártam, mikor megérintette valaki a karomat. Megfordultam, és Sombereky Jóska úszóedzőjével találtam magam szemben.
– Szevasz. Én más irányba megyek ugyan, de arra gondoltam, hogy megkérdezem, tudod-e, mi történt a Jóskával.
– Hát csak annyit, hogy valahol nyugaton él.
– Én a napokban találkoztam az édesanyjával pont itt. Kanadába utazott, hogy egy kis magasütötte kalácsot vigyen a Jóskának. Ő mesélte, mi történt.
*
Jóska valóban hazament, megfürdött, átöltözött, magához vette az iratait és Londonban kötött ki.
A Piccadily Circus kedvenc találkozóhelye volt a világ minden részéről odaverődött fiataloknak. Jóska is odament nap, mint nap. Megismerkedett egy sereg fiatallal. Járkáltak az Oxford Streeten. Elmentek a Marble Archig. Megnézték az őrségváltást a Buckingam Palace-nél. Leültek a gyepre a Hyde Parkban, és beszélgettek, beszélgettek naphosszat. Egyen-farmert viseltek. Egyformán éhesek és szomjasak voltak, és egyformán mocskosak lettek London szabad ege alatt.
Jóska legszívesebben Lucyval beszélgetett, aki magas volt és szőke, mint ő, aki komolyan vette az életet, mint ő, aki kereste önmagát, mint ő, aki Kanadából jött Londonba, abban a reményben, hogy megtalálja önmagát, mint ő.
Szinte észre sem vették, annyira természetesnek tűnt, hogy séta közben fogják egymás kezét. Sőt az is természetes volt, hogy akkor is fogják egymás kezét, ha leülnek a parkban beszélgetni. Már azt is természetesnek találták, hogy kéz a kézben ülnek, és nem szólnak egy szót sem.
– Joe – törte meg Lucy a csendet egy ilyen alkalommal –, szeretsz te engem?
– Igen, nagyon szeretlek – mondta Joe természetes hangon, mint aki már döntésre jutott ebben a kérdésben, mintha már ő is szerette volna többször is feltenni ezt a kérdést.
– Akkor vegyél feleségül – mondta Lucy könnyedén, mintha már egy sokszor megbeszélt kérdés végére szeretne pontot tenni. – Majd meglátod, nagyon boldogok leszünk – nézett rezdüléstelen, de derűs tekintettel Jóska szemébe.
– Tudod, Lucy – mondta Joe – semmit sem szeretnék jobban, mint együtt élni veled, de hát így az utcán, így éhesen és mocskosan – mondta elgondolkozva, és elnevette magát a képtelen helyzeten. – Bár meg kell mondanom, így mocskosan is gyönyörű vagy – nézett a szemébe hosszasan. – Lelkem mélyén semmitől sem rettegek jobban, mint attól, hogy elvesztelek – szorította meg Lucy kezét.
Ültek a gyepen és elmélyülten nézték a vidáman úszkáló és hápogó kacsákat, a víz felszínén szinte alig látható fodrozódást.
– Nagyon éhes vagyok – mondta Lucy, és hirtelen felállt. – mocskosnak érzem magam, és büdösnek – nézett a gyepen ülő Joe-ra. Te nem szeretnél megfürödni, meg egy jót kajálni? Tudod, úgy igazi, nagy fürdőkádban, igazi fehér terített asztalnál?
Joe felállt, megfogta Lucy kezét, és elindult, mint aki tudja a megoldást.
– Jó, menjünk. És mondd, drágám, hol szeretnél fürödni úgy igazi, nagy fürdőkádban, és kajálni igazi fehér terített asztalnál? – kérdezte tréfálkozva, mint akinek csak egy intésébe kerül, és hipp-hopp, itt a terülj-terülj asztalkám.
Lucy megállt, két kézzel megfogta Jóska kezét, és elszánt tekintettel vizsgálta Jóska arcát. Rákacsintott, derűs mosoly árasztotta el az arcát, majd hirtelen elkomolyodott.
– Nézz a szemembe, Joszka Szombereky, és úgy mondd, hogy szeretsz!
– Lucy, mindennél jobban szeretlek – nézett mélyen a szemébe.
– És mondd, Joszka Szombereky, hogy velem akarsz élni, és a gyerekeim apja akarsz lenni! – mondta most már ünnepélyesen, komoly pátosszal.
– Lucy, mindennél jobban szeretlek, és veled akarok élni, és a gyerekeid apja akarok lenni! De...
– Nincs de, Joszka Szombereky – vágott a szavába –, mondd, hogy együtt akarsz élni velem jóban és rosszban, és ettől nem tántorít el semmi! – mondta Lucy, és egy könnycsepp jelent meg a szemében. Türelmetlenül rángatni kezdte Jóska kezét. – Mondd, mondd, mondd! Akarom, hogy mondd! – dobbantott.
– Nem csupán azért mondom, mert akarod, hogy mondjam – mondta Jóska kissé meglepetten –, hanem azért, mert mindennél jobban szeretlek. Együtt akarok élni veled jóban és rosszban, és ettől nem tántorít el semmi! – mondta Jóska jópofáskodva. – De csak majd akkor, ha emberi körülményeket teremtettünk! – mondta szinte szigorúan, és magához ölelte Lucyt.
– Ezt a feltételt, hogy majd ha mi – a nyomaték kedvéért szinte megállt ennél a szónál – emberi körülményeket teremtettünk, elfogadom – mondta Lucy nagyon komolyan, és határozott léptekkel elindult.
– És most hova megyünk, ha megkérdezhetem? – mondta Jóska, és igyekezett lépést tartani Lucyval.
– Most nem kérdezősködünk. Átvettem az irányítást! – mondta Lucy félig tréfálkozva, félig kacérkodva. – Ha az úr elfogadja az irányításomat? – nézett rá kihívó mosollyal.
– Feltétel nélkül, kapitány – mondta Jóska, és tréfálkozva szalutált a szabad jobb kezével.
– Akkor pedig, kormányos, kövesse az utasításaimat. Irány az Achilles Statue, majd az Achilles Way – pattogtak Lucy szavai.
– Igen is, kapitány, az irány az Achilles Statue, az Achilles Way – kiabálta Jóska hatalmas nevetéssel, és arra gondolt, ha lúd, legyen kövér.
Összefont ujjakkal, előre-hátra ingázó karokkal felszabadult nevetgéléssel haladtak a megszabott irányba. Nem szólt egyikük sem egy szót sem. Kiértek a Hamilton Plaza, a Park Lane és a Hertford Street találkozásánál lévő köröndre.
– Kapitány – mondta Jóska komolyan –, további utasítást kérek.
– Az irány a London Hilton, kormányos – válaszolta Lucy ugyanolyan komolyan.
– Igen is, kapitány, az irány a London Hilton – igazolta vissza Jóska az útirányt, és most már harsogva felnevetett.
Jóska közben arra gondolt, hogy milyen kár, hogy ilyen szép napsütésben, ilyen felszabadult boldogságban foszlik szét egy ilyen szép álom. De úgy döntött, hogy végigcsinálja a balhét. Legfeljebb a végén majd jót nevetnek.
Amint közeledtek a London Hilton bejáratához, megpillantotta az ajtó előtt sétálgató ellentengernagyi egyenruhában díszelgő portást, aki, mikor látta, hogy lelassítanak, elindult feléjük. Jóska arra számított, hogy szó nélkül végigkíséri őket a porta előtt, és ha netán megállnak, megkérdezi, mit tehet értük, közben a mustráló tekintetével a tudomásukra hozza, hogy ez nem az ő világuk.
Odaértek a bejárat elé, és Lucy befordult. Jóska behunyta a szemét, és várta, hogy az ellentengernagy rájuk szól. Most szól ránk, gondolta Jóska.
– Good morning, Miss Lucy – szólalt meg az ellentengernagy – már alig vártuk, hogy hazajöjjön. A szülei többször is keresték – folytatta, és szükségtelen igyekezettel eléjük lépett, hogy betessékelje őket az önműködő ajtón.
Jóska csak lépkedett. Mivel azonban Lucy a kezénél fogva húzta, követte, és közben átvillóztak az agyán az elhangzott szavak: már alig vártuk, hogy hazajöjjön, Miss Lucy... A szülei többször is keresték.... Érezte, hogy az Adidasa mély szőnyegbe süpped, és látta, hogy a recepción ketten is a fogadásukra sietnek, és mindenki egyszerre akart beszélni. Egy harmadik egy köteg borítékot, meg mindenféle papírszeletet tett Lucy elé.
A háttérből tekintélyes, sötét öltönyös úr lépett a pulthoz. A többiek szétrebbentek.
– Üdvözlöm, Miss Lucy – mondta méltóságteljesen. – Nagy örömünkre szolgál, hogy ismét itthon van. A szüleivel együtt már mi is aggódtunk, hogy netán valami baj történt – folytatta neheztelve –, vagy netán rossz társaságba keveredett, és hitetlenkedő mosollyal az arcán Jóskát fürkészte a tekintete.
Jóska csak állt ott, és nem tudott mit kezdeni a váratlan fordulattal. Az elegáns úr hangja térítette magához.
– És ugyebár, Miss Lucy – mutatott Jóskára, és látni lehetett, hogy alig tudja leplezni fintorgását –, ez az úr itt önhöz tartozik?
Lucy felemelte összekulcsolt kezüket, és szemrehányóan az elegáns úrra nézett.
– Mint ahogy ugyebár látja is, Mr. Billfold, Mr. Sombereky hozzám tartozik – mondta Lucy rendreutasító hangon – nagyon is hozzám tartozik. És hogy el ne hibázza, a barátom nevét S-O-M-B-E-R-E-K-Y -nek kell helyesen írni, Mr. Billfold. Ez minden, Mr. Billfold. És még el nem felejtem, két óra múlva egy nagyon kiadós ebédet szeretnék a lakosztályunkban, Mr. Billfold. Ismeri a kedvenc ételeimet. És legyen Villányi Cabarnet is az asztalon. Mint ahogy bizonyára tudja, ez magyar bor.
– Igen is, Miss. Lucy, ahogy ön kívánja – mondta, és vérig sértve és megalázva meghajolt és eltávozott. – Még hogy tudom-e, hogy Villányi Cabarnet magyar bor – füstölgött magában hitetlenkedő fejcsóválással.
Jóska csak állt ott lila fejjel. Végkép nem tudta eldönteni, mi a helyes magatartás.
– Gyere, Darling, menjünk – húzta Jóskát a kezénél fogva –, mert még holnap is itt állhatunk és hallgathatjuk a sopánkodásaikat. Most majd megtanulja ez a pöffeszkedő, apáskodó Billfold, hogy hol a helye.
Beléptek egy ajtón, és Jóskának olyan érzése támadt, hogy valami gazdag amerikaiakról szóló filmet néz, amelyben az egyik szereplő kísértetiesen hasonlít rá. Lucy természetes könnyedséggel viselkedett, és nyilvánvaló volt, hogy otthon érzi magát.
– Most kezet és arcot mosunk – mondta Lucy anyáskodva –, aztán iszunk egyet, és először én fürdök, majd te. Sietnünk kell, mert két órán belül itt a kaja. Jaj, ne haragudj – nézett Jóskára kérlelően – meg sem kérdeztem, mit akarsz enni. De ha nem ízlik, az én kedvencem, majd rendelünk valami mást. Ne állj itt, mint valami ijedt kisfiú. Megkérdeztem, hogy akarsz-e fürödni és egy jót kajálni, nem?
– Jó, jó, de hát... – habogta Jóska.
– Előbb tisztálkodunk, eszünk, iszunk, aztán majd beszélgetünk, jó? – nézett Jóska szemébe, miközben kéz a kézben szemben álltak egymással, és mind a két kezét enyhén megrántotta minden egyes szónál, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
– Jó, jó, de hát...
– Tehát, előbb tisztálkodunk, eszünk, iszunk – mondta lassan, mint egy türelmes anya, aki biztos akar lenni abban, hogy a lurkó érti, amit mond neki –, aztán majd válaszolok minden kérdésedre. Megígérem, hogy az igazat, csakis az igazat fogom mondani. Remélem, és bízom abban, hogy te is.
– De hát... – tárta szét Jóska a kezét, mintha azt akarná kérdezni, honnan ez a luxus, a Piccadilly Circus, az Oxford Street és a Hyde Park után. Csak állt ott, mintha gyökeret vert volna a lába a süppedő szőnyegben, és tekintetével követte az otthonosan, fel s alá mozgó Lucyt, aki, mintha megértette volna Jóska kérdő tekintetét, csak annyit mondott:
– Ami az enyém, az a tiéd is – állt meg Lucy egy pillanatra, és arcán látszott, hogy ő sem tartja elegendőnek ezt a magyarázatot.
– Igen, igen, de hát az utca... a napi egy szendvics ... az éjszakák a parkban? – kérdezte Jóska.
– Azt mondtad, szeretsz. Igaz? Azt mondtad mindennél jobban szeretsz, és velem akarsz élni, és a gyerekeim apja akarsz lenni. Igaz? – vitte fel Lucy kérdőn a hangját.
– Igaz. Mindennél jobban szeretlek, veled akarok élni, és a gyerekeid apja akarok lenni! De hát... – tárta szét az ujjait, és először Lucyra, majd magára mutatott. – De hát, ha ez igaz – mutatott körbe –, akkor te hazudtál nekem, akkor te félrevezettél engem – keményedett meg a hangja.
– Valóban így van – mondta Lucy pityergő hangon –, de ez kegyes hazugság, és nem akartalak félrevezetni! – mondta szinte kiabálva.
– És akkor, ez mi?
– Ezt te nem értheted – dobbantott indulatosan. – Gazdagnak sem könnyű lenni. Érted? Nagyon nehéz gazdagnak lenni – mondta miközben minden egyes szónak külön nyomatékot adott. – Különösen nehéz, ha boldog is akarsz lenni.
– Valóban nem tudom, milyen gazdagnak lenni – mondta Jóska mintegy magának elgondolkozva.
– Mindenki a pénzed akarja – folytatta Lucy, mintha attól félne, hogy nem tudja elmondani, amit feltétlenül el akar mondani. – Gazdag ember lányának még nehezebb lenni. Te nem is számítasz. Még annyi fáradtságot sem vesznek, hogy megkérdezzék, szereted-e őket, még annyit sem, hogy azt mondják, tetszel nekik. Az sem számít púpos vagy és sánta. Az sem számít, hogy egyik szemed ronggyal van kitömve – mondta Lucy sírástól elcsukló hangon. – Csak az számít, hogy jó parti vagy. Érted, hogy jó parti vagy?! Az apáddal akarják megbeszélni a házasságodat is.
– Hát azt valóban nem tudom, milyen is lehet gazdagnak lenni – ismételte meg korábbi szavait. – De azt sem tudom, hogy ezzel mit kezdjek – mutatott körbe a kezével, és tekintetét Lucyra szegezte, mint aki meggyőzőbb magyarázatra vár.
– OK – mondta Lucy –, úgy látom, veled is bevásároltam. Belebotlottam egy okos, komoly, a tetejében jóképű magyar világcsavargóba, aki végre nem a pénzemet, hanem engem akar. Akiért éheztem, fáztam és elmocskolódtam, csakhogy meggyőződjem arról, hogy tényleg szeret. És most, mikor kiderül, hogy gazdag vagyok, felelősségre akar vonni azért, amiről nem tehetek. Akinek az a dilemmája, hogy hogyan tudja összeegyeztetni a szerelmét a gazdagságommal. Tudod, Joszka Szombereky, lehetetlen egy alak vagy – mondta reményt vesztett hangon. – Hadd mondjak három dolgot, Joszka Szombereky. Először, nem tehetek arról, hogy gazdag vagyok. Nem tettem semmit annak érdekében, hogy az legyek. Másodszor, úgy akarok boldog lenni, hogy engem – bökött mind a két kezével a mellére – magamért szeressen az a férfi, akit én is szeretek, akire büszkén felnézhetek, és akire majd a gyerekeink is büszkén felnézhetnek – húzta ki magát, és közel lépett Jóskához. – Ezt érted, Joszka Szombereky? Harmadszor, nem ragaszkodom ahhoz, hogy gazdag legyek! – húzta ki magát. – De ragaszkodom ahhoz, hogy olyan férfihez menjek feleségül, aki engem szeret. Engem...engem...engem! – döngette a mellét szinte hisztérikusan.
– Igen, ezt értem, és boldogan hallgatlak. De hát...?
– Hát ha mocskosan és éhesen akarod meghallgatni, hogy mi ez – mutatott körbe mind a két kezével –, akkor most mondom el – nézett kérdőn Jóskára, aki válasz helyett leült a padlóra, és megpaskolta a szőnyeget maga mellett.
– Azt én is elmondhatom, hogy belebotlottam egy okos, komoly, a tetejében gyönyörű lányba, aki látszólag ugyanúgy világcsavargó, mint én, aki nem akar tőlem semmi mást, csak azt, hogy szeressem. Én is erre vágyom. Nekem nincs semmim, csak az intelligenciám és a vasakaratom, hogy megtaláljam a helyem a világban, és hogy tehetségem és lehetőségeimnek megfelelően tegyek érte valamit. Éppen ezt a helyet keresem. É akkor mi történik? – tette fel a költői kérdést. – Belebotlom egy okos, komoly, a tetejében gyönyörű lányba, akiről azonban kiderül, hogy gazdag, de fogalmam sincs arról, hogy ő ki. Lucy – nézett keményen a lány szemébe –, te ki vagy azon túl, hogy gazdag vagy? Honnan kerültél ide? Miért pont itt keresed a boldogságod?
Ültek a szőnyegen, és néztek egymás szemébe.
– Hát jó. Az én apám egy kanadai milliárdos. Az anyám ugyanolyan szép, mint én, ahogy te mondod. Mikor megismerték egymást, a szerelmükön kívül semmijük sem volt, de abban hittek. Három bátyám van. Mind a három okos, komoly és jóképű. Olyanok, mint te is vagy Joszka. A két legidősebb bátyám még ismerte a szegénységet, én és a legfiatalabb bátyám már beleszülettünk a gazdagságba. Ő még egyetemista. Apám és a két legidősebb bátyám napi tíz, tizenkét órát dolgoznak. Apám azt mondja, hogy a gazdagság kötelezettséggel jár, isten adta, de isten el is veheti az arra méltatlantól. A pénz nem arra való, hogy elherdáljuk; a társadalom javára kell fordítani. Ez az életfilozófiája. Így élnek. Így neveltek bennünket.
– Ez jól hangzik – jegyezte meg Jóska bólogatva. – És te, itt Londonban?
– Én ide Londonba azért jöttem, hogy megismerjem Európát. A Hiltonhoz a szüleim ragaszkodnak, hogy állandó kapcsolatot tudjunk tartani; az utcához meg én. Apám egyébként azt szokta mondani, hogy valódi emberekkel az utcán, gyalogosan lehet találkozni. Ezért is választottam az utcát. Szerencsére – tette hozzá, és egész belepirult saját szavaiba – különben soha nem találtalak volna meg – mondta és kinyújtotta Jóska felé a kezét.
– Szóval, hogy pontosan értsem a helyzetet, mi nem véletlenül találkoztunk, hanem te találtál meg engem? – nézett Lucyra kérdőn, és megfogta a feléje nyújtott kezét.
– Végső soron igen, én találtalak meg téged – mondta kihívóan. – De ha neked jobban tetszik az, hogy véletlenül találkoztunk, nincs ellene kifogásom. Egyre megy. Az a fontos, hogy megtaláltuk egymást. És most már akár meg is csókolhatsz. Vagy csak a Hyde Parkban tudsz csókolózni?
Kopogás zavarta meg őket.
– Szobaszolgálat, Miss Lucy.
– A fene egye meg őket, nem tudtak egy kicsit várni – mondta Lucy, és bosszankodva felállt. – Ott terítsen, kérem – mutatott a hatalmas ablakok felé, és a telefon mellől felmarkolt valamit és Jóska kezébe nyomta. – Add neki oda. Ez a férfi dolga.
Jóska kinyitotta a kezét, belenézett, és gyorsan átnyújtotta a pincérnek, aki kihátrált a helységből.
– De hát... több mint tíz dollár borravalót adtál a pincérnek, mert idehozta az ebédet? – nézett csodálkozva Lucyra. – Ennyi pénzből bőségesen megebédelhettünk volna néhány nappal ezelőtt – magyarázkodott Jóska.
– De hát ez meg a Hilton, drágám – mondta incselkedő hangon Lucy. – Van ott még elég, ahonnan ez jön – nyugtatta meg Jóskát, aki közben a telefon felé nézett. – Egyébként néhány nappal ezelőtt, ha jól emlékszem, fontosabb dolgunk is volt, mint az ebéd. Igaz, drágám?
– És a tízesek csak úgy szanaszét hevernek? – folytatta Jóska a lamentálást, mintha nem is hallotta volna Lucy megjegyzését.
– Ha netán, drágám, és ezt azért mondom, hogy tudd – mondta Lucy, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját –, a brill gyűrűm észrevétlen leejteném, másnap az öltöző asztalomon találnám meg. Ez itt a Hilton. Majd te is hozzászoksz.
– Hogy érted, hogy hozzászokok? – vonta fel Jóska a szemöldökét.
– Remélem, nem úgy tervezed a családunkat, hogy a Hyde Parkban szülöm meg a gyerekeinket? Az előkészületek még csak hagyján, de hát a szülés? – tette hozzá gyöngyöző nevetéssel, és karját Jóska nyaka köré fonta.
– Ez itt a te pénzed? – mutatott Jóska körbe a kezével.
– Mondjuk úgy, hogy az enyém is. A mi családunkban ismeretlen ez az enyém-tied-ővé. Mindenki teszi a dolgát, és részesedik a javakból – mondta nagyon is komoly hangon. De majd meglátod.
– Én magam akarom eltartani a családom! – bújt ki Lucy karjaiból. – Talán együnk, mielőtt tönkremegy a kaja. Tele gyomorral talán higgadtabban tudunk beszélgetni is.
– Ahogy ismerem apámat, meg a család többi férfi tagjait, nem tartok attól, hogy nem kell megdolgoznod a családodért. Ha...ha...ha... Majd meglátod. Fogsz te még panaszkodni is a munka miatt.
– Még nem is ismernek az őseid – vágott közbe Jóska. – Honnan tudod, hogy egyáltalán el tudnak fogadni?
– De én ismerem őket. Nálunk a pénz, a vagyon csak eszköz. A többi részletkérdés – szögezte le Lucy tényszerűen. Ha az ördögöt mutatom be nekik, hogy vele akarok boldog lenni, azt is elfogadják. Te pedig valamivel jobb képű vagy az ördögnél – mondta és elpirult. – Ha nem tudnád – folytatta mély lélegzetet véve –, az őseim mondták, hogy menjek, és keressek magamnak párt, miután kiderült, hogy az ismeretségi körünkben csak felfuvalkodott hólyagok vannak.
– Ők küldtek el? – kérdezte Jóska nem kis meglepetéssel.
– Igen. Mert egyrészt bíznak bennem, másrészt azt akarják, hogy én is boldog legyek, mint ők. Anyám ugyan pityergett, és ezt nem is leplezte. Apám arca olyan volt, mint a szikla. Nagy döntések előtt mindig ilyen, de éreztem, hogy befelé ő is könnyezik. Megcsókolta a homlokom, megfogta mindkét kezével a vállam, és némi torokköszörüléssel, kissé elmélyült hangon azt mondta: "Jó, akkor csak menj. Tudd, hogy visszavárunk. És – nézett anyámra, aki hevesen bólogatni kezdett, mint aki tudja, mi következik – az unokákhoz ragaszkodunk! Punktum! És most menj! Ez pedig egy hitelkártya, hogy ne kelljen az utcán aludnod. Ismerünk, ne félj." - emelte rám fenyegetően a mutatóujját. Hát erről ennyit – fejezte be Lucy a beszámolóját.
Leültek az asztalhoz és szótlanul ettek. Szótlanul koccintottak, és nézték egymást.
– Ebéd után majd felhívjuk őket – szólalt meg Lucy. – Ez a Billfold már biztos értesítette őket, hogy előkerültem. Most ott ülnek a telefonnál, és szétfeszíti őket a kíváncsiság. Tudod, miért?
– El sem tudom képzelni – tárta szét mindkét karját Jóska, miközben hamiskásan mosolygott.
*
1978 márciusában egy diákcsoportot Exeterbe kísértem, és két napot Londonban töltöttünk. Huszonhárom font cincogott a zsebemben, amiből a család minden tagját szerettem volna megajándékozni. A Selfriges felől haladtam a Marks & Spencer felé, és egy hangoskodó budhista fiatalokból álló csoport kiszorított a járda szélére, mikor hirtelen lefékezett egy Jaguar előttem, és kilépett belőle Sombereky Jóska. Megférfiasodott. Sötét felöltője és az alóla kilátszó öltönye a Saville Row légkörét árasztotta.
– Tanár úr! Tanár úr – mondta lelkesen, és magához ölelt. – Micsoda nagyszerű véletlen. Szabaddá tudod tenni magad néhány órára? Meghívlak ebédre. Ott jobban tudunk beszélgetni.
– Szervusz, Sombereky Jóska – mondtam őszinte örömmel a hangomban, miközben végigmértem a tekintetemmel. – Mikor a Zsolnay szobornál találkoztunk, nem voltál ilyen frissen vasalt, és a mosolyod sem volt ilyen derűs.
– Hát bizony nem. Persze, azóta történt egy-két dolog.
– Itt Londonban élsz?
– Nem, nem. Tulajdonképpen Ottawában, Canadában élünk – mondta idegen akcentussal, de most a családom bankhálózata moszkvai kirendeltségének vagyok az elnöke – mondta természetes hangon.
– Annyit tudtam rólad, hogy Canadában élsz – mondtam nevetve én is angolos kiejtéssel –, és hogy kanadai lányt vettél feleségül romantikus körülmények között. De ahogy elnézlek, ez nem ártott meg neked.
– Tanár úr, hol szeretnél ebédelni? – tért Jóska a lényegre. – Aztán majd elmondok mindent.
– A London Hiltonban – néztem rá mosolyogva.
– A London Hiltonban? – kérdezte szinte döbbent hangon.
– Igen, a London Hiltonban. Így stílusos, nem? – kérdeztem nevetve.
– De hát akkor te mindent tudsz rólam, tanár úr – mondta hitetlenkedő hangon. – Tessék, szálljunk be a kocsiba.
– London Hilton please – mondta a sofőrnek. – Tudod, az a helyzet, hogy ha Great Britain-ban én vezetek és balesetbe kerülök, a szerződésem értelmében elvesztem a biztosításom – tette hozzá magyarázkodva.
– Elveszted a biztosításod? – kérdeztem, hogy én is mondjak valamit.
– Na, nem mintha sokat számítana, de a feleségem ragaszkodott hozzá, mert tudja, hogy a szerződéseket komolyan veszem. Tudod, ezek az angolok a rossz oldalon ülnek a kocsiban – jegyezte meg nevetve.
A Jaguar megállt a London Hilton előtt, és mikor kiszálltunk megpillantottam ellentengernagyi egyenruhában díszelgő portást, aki nagy igyekezettel nyitotta ki a kocsi ajtaját, és régi ismerősként üdvözölte Jóskát.
– Mondj valamit a családodról, Jóska.
– A negyedik gyerekünket várjuk.
– És a tágabb család?
– Fantasztikus emberek. Na, nem azért mert nagyjából úgy néznek ki, mint én, hanem azért mert, hogy úgy mondjam, "büdösen" gazdag család vagyunk, de mindenki napi 10-12 órát dolgozik, mert úgy érzik ez kötelességük. Én is úgy érzem. És Canada fantasztikus ország. Kanadainak is érzem magam.
– És Magyarország?
– Hát igen. Nem kis dilemma. Ambivalens viszonyban áll az eszem és a szívem. Tudom, hogy van Magyarország, támogatjuk is, ahol csak lehet, de a magyarok nem mindig hagyják. Bennem is ellenséget látnak.
* *
Hogy mit szól ehhez Sir Winston Churchill? (1971)
A gólyabál nyüzsgése töltötte be az Olimpia éttermet. Az elsőéves hölgyek azt már bebizonyították a felvételi vizsgán, hogy okosak. Most azt akarták megmutatni, hogy szépek és vonzók is. Ahogy körülnéztem, a bizonyítás sikerült is. Akadt köztük magas, szőke hosszú hajú és kékszemű; magas, barna rövid hajú és barnaszemű; alacsony, aki tökéletes arányaival tűnt ki a tömegből. Csoportokba verődve járkáltak fel s alá. Mivel régi ismerősként beszélgettek, sejteni lehetett, hogy ezek a barátságok még a középiskolában szövődtek. Egyesek integettek a terem távoli sarkai felé, majd kiváltak a csoportból, és átmentek egy másikba.
Akadt olyan is, aki csontos térdeiről miniszoknyával kívánta elterelni a figyelmet. Egy ideig ácsorgott, zavartan nyújtogatta a nyakát, idegesen keresgélt valakit, aki megmenti a magánytól. Mivel nem jött feléje ismerős vagy, aki netán arra vetődött is, tovább ment. Nem is látott ismerőst, akihez odavágódhatott volna, némi tipródás után leült. Mikor azonban megpillantotta saját csontos térdeit és a hosszan előre meredő vézna combját, zavarában egyik kezével a szoknyáját húzogatta a térde felé, hogy legalább az almazöld bugyiját ne láthassák a szemben ülők, a másikkal meg a jobb középső ujjával a nagy szarukeretes szemüvegét tolta hátra, amely mindig előre csúszott a fitos orrán. A keze mozgásából látszott, hogy beidegzett mozdulatokat végez. A mindenképpen előnytelen szemüvegkeretről azonban nem akart lemondani, mert azt hitte, tudós diák külsőt kölcsönöz neki, és kiemeli jelentéktelen magányából.
Néhány fiú csapatosan járkált körbe-körbe, és hangos röhögéssel félhangos megjegyzéseket tettek elsősorban a lányokra, de bárkire, másra is, akin megakadt a szemük. A jobban értesültek tájékoztatták a többieket arról, hogy mire számíthatnak a főiskolán, valamint arról, hogy melyik tanár mekkora marha, és melyik milyen szadista állat, különösen a vizsgákon. Mindegyik megjátszotta a nagylegényt, és fölényes nyegleséggel nyilatkozott. Fontosságuk tudatában néhányan már azt is előre megjósolták, hogy melyik tanár fog pikkelni rájuk, mert azok aztán nem tudják elviselni a vagány srácokat.
Más fiúcsoportok a bárban fújták a füstöt, és lökték hátra a feleseket, hogy minél előbb jó hangulatot teremtsenek, és közben megbeszélték azt is, hogy ki mit szeret piálni, és melyik piából mennyire van hitelesítve.
Más diákcsoportokban az olvasmányaikról és a nyári élményeikről beszélgettek. Egyesek aggodalmukat fejezték ki, hogy a sok munka miatt majd kevesebb idejük marad a szórakozásra. A jobban értesültek tájékoztatták a többieket arról, hogy kinek az előadásaira érdemes eljárni, és melyik szemináriumi csoportba kell feltétlenül bekerülni.
Érdekes hallgatni, milyen jól tájékozottak a gólyák, hogy melyik szaktárgyat és tanárt hogy jegyzik a tőzsdén.
A tanárok is csoportba verődve beszélgettek. Akadtak, akik a bárpult oldalán állva vagy ülve kezdték az estét. Mások asztalok körül rendeződtek el. Valószínűleg be is ássák oda magukat, és ki sem jönnek onnan, míg haza nem mennek.
Akadtak kisebb csoportok, ahol vicceket meséltek. Itt időnként kuncogás, és néha harsogó nevetés tört ki. Elhangzanak apolitikus, szellemes viccek.
Ilyen például a poéngyilkos Papp Jancsi vicc:
Pap Jancsi sétál a parkban, és mikor elsétál egy nagy bokor előtt, az szétnyílik. Pap Jancsi odanéz, és megpillantja Fapofát, aki megszólal:
– Ééén vagyok az inka – mondja kántáló, elnyújtott hangon –, de a bátyám méginkább – a bokor összecsukódik, Pap Jancsi pedig vicc-sújtottan állva maradt.
Pap Jancsinak nagyon megtetszik a poén, és miután magához tér, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy azonnal továbbadja. Megpillant egy közeledő turistacsoportot. Gyorsan beáll egy bokor mögé, és mikor a turisták odaérkeznek, Pap Jancsi széttárja a bokrot, és kántáló, elnyújtott hangot utánozva felkiált:
– Ééén vagyok az inka, de a bátyám meg pláne.
De vannak mélyen szántó politikai indíttatású viccek is. Ilyen például a következő is:
A Szovjetunió legnagyobb embere egy reggel arra ébred, hogy már minden lehetséges hatalmat megszerzett, de nincs a környezetében senki, aki ezért őszintén megcsodálná. A harmadik vodka után eszébe jut, hogy valahol a kirgiz hegyek között él az anyja, aki talán nem is tudja, milyen hatalmas ember is az ő kisfia. Nosza, parancsot ad, hogy teremtsék elő az anyját, és nyomban szállítsák a Kremlbe. Helikopterrel érte mennek, és úgy ahogy van, fejkendősen, el is hozzák.
Vörös szőnyeg, kristály csillárok, velencei tükrök, a Bolsoj, az egyenruhás szolgák hada. A nyaralóknál vitorlásjacht, motorcsónak, úszómedence. bikinis lányok. Az asztalokon minden mi szem-szájnak ingere.
A nagyember csak vár, hogy az anyja egyszer csak majd mond néhány dicsérő, elismerő szót. De az napról-napra egyre szótlanabb és visszahúzódóbb lesz, és egyre idegesebben pillantgat körül, mintha félne valamitől.
Hogy megnyugtassa az anyját, még a fegyveres erők is felvonulnak a Vörös téren és éltetik a nagyembert, de hiába.
A nagyembert elfutja az indulat:
– Hát, anyám, nem látod, milyen hatalmas nagy ember lett a fiadból, mekkora óriási hatalma van a te fiadnak?
– Látom, fiam, látom, hát hogyne látnám, – válaszolja az anyja szipogva.
– Na és aztán, neked meg nincs egyetlen dicsérő, elismerő szavad sem?
– Hát hogyne lenne, kisfiam, de hát egyre csak az a jár a fejemben, mi lesz, ha vissza találnak jönni a vörösök?
Egy ilyen poén végén azt mondja Tamás:
– Erre nekem pisilnem kell. Nem jössz?
– Dehogynem – mondtam, és elindultunk az alagsorban elhelyezett helységek felé.
Beléptünk az előtérbe, majd továbbhaladva engedtünk a természet hívó szavának. Mikor el akartuk hagyni az előteret, belépett egy óriás. Akkora volt, hogy kitöltötte az egész ajtókeretet. A kezéből szafaládényi ujjak álltak ki. A körmei első pillantásra is arról árulkodtak, hogy nem irodalom vagy angol oktatással keresi a kenyerét. De az is nyilvánvaló volt, hogy már nem sokat kell rátöltenie ahhoz, hogy a detoxikálóba kelljen szállítani.
Medvejárással ott termett az aranykeretes szemüveget viselő Tamás előtt, megmarkolta a zakója kihajtóját, könnyedén elemelte a padlóról, és mint Walt Disney gonosz macskája az egeret, maga elé tartotta, és nagy érdeklődéssel megszemlélte.
– Azt hiszem – szólalt meg az óriás egy bálnányi böffenés után, és volt benne valami küklopszi –, most szétverem azt a rohadt értelmiségi pofád. Szavaiból, de különösen a hanghordozásából a mélyből feltörő proletárgőg sugárzott.
Bennem, mint később kiderült, Tamásban sem merült fel semmi kétség az iránt, hogy ezt meg is teszi.
– Ezt elhiszem, tisztelt uram – mondta Tamás síri hangon, ami az előtér templomi csendjében menydörgésnek hallatszott –, de azt el sem tudom képzelni, hogy Sir Winston Churchill ehhez mit fog szólni – fejezte be Tamás mondandóját fontoskodó fejrázással, mint aki a sértés ellenére kiutat akar adni az óriásnak a távozásra.
– Mér', talán haverod ez a szőr vagy mi hapsi? – kérdezte az óriás elbizonytalanodott hangon.
– Hát, mi tagadás, igen. Sir Winston Churchill a haverom – mondta Tamás fölényes bólogatással.
– Hát, akkor talán nem is verem szét a rohadt értelmiségi pofád – mondta, és gyengéden a földre tette Tamást.
– Ami azt illeti, én rögtön gondoltam, hogy helyesen fog dönteni – mondta Tamás hetyke megkönnyebbüléssel.
– Azt azér' majd mondd meg ennek a szőr vagy mi haverodnak, hogy egy ujjal se nyúltam hozzád, rendben? – mondta a bányász-óriás, és térdig lógó kézzel kicammogott az előtérből, miközben alig hallhatóan valami értelmetlen zagyvaságot motyogott a bányászok uralkodó osztálybeli szerepéről.
Megkönnyebbülten néztünk egymásra.
– Mondd csak – fordultam Tamáshoz –, hogy jutott éppen Sir Winston Churchill az eszedbe?
– Azt nem tudom, de valamit csak kellett mondanom.
* *
O'Hare
Hinni sem akartam a szerencsének, mikor 1984 második felében meghívást kaptam, hogy az amerikai kormány vendégeként keressek fel amerikai egyetemeket cserekapcsolatok kialakítása céljából. Némi egyeztetés után abban maradtam a kultúrattaséval, hogy '85 áprilisának második felében kezdem meg a feltáró utamat.
Cserekapcsolatok kialakítása volt a mániám. Az angoltanár jelölteknek meg kell ismerniük azoknak a népeknek az életmódját, viselkedésmódját és gondolkodásmódját, akiknek a nyelvét tanulják és tanítani fogják. Ez nem elméleti kérdés. Ezt könyvből és előadásokból nem lehet megtanulni.
Hiába olvassák, tanulják a történelmüket, az irodalmukat, a művészetüket.
Hiába tanulják meg az olyan szavak szótári jelentését, mint például "demokrácia".
Hiába ismerik a definíciókat és a tényeket.
Ez nem elég. Meg kell az egészet tapasztalni úgy, ahogy van. Meg kell az egészet élni úgy, ahogy lüktet, vibrál és létezik.
A felhőkarcolók, a négysávos és egyirányú utak, valamint a többemeletes útkereszteződések – hogy ne is említsem az amerikai egyetemek "campus"-ait és könyvtárait – csak élettelen tények, míg meg nem tapasztaljuk őket. A tapasztalatok a velük és bennük való együttélés során aztán életre kelnek bennünk.
Nem új felfedezés az utazással szerzett emberformáló élmény – reneszánsz eszme. Még azt sem mondhatnánk, hogy elfelejtettük ezt az egyénközpontú eszmét. Csak hát a történelem fintora...
Némi huzavona után a magyar hatóságok is megszülték a különböző engedélyeket. Az amerikai vízum, úgy tűnt nem okozhat gondokat, hisz – mint ahogy időközben kiderült – az amerikai kormány meghívása VIP státuszt biztosított az utazáshoz. Bár akkor még nem sejtettem, hogy milyen nehézségeket rejt magában egyrészt, a magyar hatóságok által 'kiizzadt' elvi engedélyek dokumentálása – "ablak" az útlevélben, másrészt, az amerikai vízum dokumentálása – pecsét az útlevélben.
Útlevél nélkül sem "ablak", sem pecsét.
*
Munkás hétköznapokkal készültem az utazásra, mert – mint ahogy az is kiderült időközben – a vendéglátóim arra számítanak, hogy előadásokat is tartok a kutatómunkámról és az új egyetemi programunkról. Szerencsémre, mivel improvizáló típus vagyok, nem kellett megírnom az előadásaimat, inkább csak a témákat kellett gondosan összeválogatnom, hogy a vendéglátóimnak választási lehetőséget tudjak biztosítani.
A hétköznapok rutinjához tartozott az is, hogy a Wartburgommal közlekedtem a városban. Így történhetett meg, hogy január végén, a trutymós, hó-kásás úton, egy Trabant jóvoltából, kiflibe hajlott a Wartburg egy platánfa törzsén, én pedig a mentőszolgálat jóvoltából a klinika traumatológiai osztályán kétágyas szobában kötöttem ki törött térddel.
A kétágyas szobát annak köszönhettem, hogy a professzorok jelentős részét bevezettem az angol ige útvesztőibe, és most szerették volna viszonozni az útvesztőben való kalauzolás során tanúsított kitartásomat és türelmemet, amelynek gyümölcsét élvezhették a nemzetközi kongresszusokon, konferenciákon és kerekasztal beszélgetéseken, meg úgy általában a karrierjük gyorsabb alakulása során.
Jöttek is, és akasztófahumorral megnyugtattak, hogy egy lábbal, sőt akár láb nélkül is lehet angolt tanítani.
Egyesek nagy szerencsének tartották, hogy a nyelv beszédhez szükséges részében nincs csont, és ezért nem is tudott eltörni a nyelvem –, mert akkor most mi lenne az angoljukkal.
Mások felsorolták, hogy hány módon lehet a beteget elaltatni és a csontokat összekovácsolni, és közölték, hogy rám bízzák a választást. Részletekbe menően elmagyarázták azt is, hogy a csont akár derékszögben is összeforr – bár a derékszögben oldalra kiálló alsó lábszárral meglehetősen nehéz bicegés nélkül járkálni.
Elhangzott az a kívánság is, hogy jó lenne, ha én altatnám el magam, mert ha történetesen nem ébredek fel a műtét után, az enyém lenne a felelősség.
A műtét végrehajtását ugyan nem várták el tőlem, pedig az lenne a legjobb, ha én raknám össze a térdem, mert – ahogy mondták – attól tartanak, ha nem tudok majd menni a műtét után, akkor Ó-szanszkrítul fogom őket tanítani.
Szóval, éreztem, hogy a klinikai humor derűs légköre leng körül, és tudtam, mindezt azért teszik, hogy megnyugtassanak, és a tudomásomra hozzák, hogy azért szoros kivétellel előfordulnak sikeres műtétek is. A klinikai humor derűs légköréből adódott, hogy teljes biztonságban éreztem magam.
Nem úgy a mellettem lévő ágyon fekvő teherautó sofőr, akinek az arcán először riadalom, majd borzalom kezdett kiülni, pedig ő csak hüvelykujj átültetésre várt. Egy idő után felállt, és elhagyta a kórtermet. Nem tudta tovább hallgatni a morbid szöveget. Nem tudta, hogy csak nekem szól a szöveg.
Mire visszatért, már telefon állt az ágyam egyik oldalán lévő éjjeliszekrényen kétoszlopnyi angol könyv társaságában, a másik oldalon egy akkor még ritkaságszámba menő AKAI magnós-rádió fülhallgatóval.
– Maga nagyon fontos ember lehet – jegyezte meg hanyatt fekve a sofőr olyan halkan, hogy első hallásra nem jutott el a tudatomig, hogy nekem szól a megjegyzés.
– Miből gondolja? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy hozzám beszél.
– Hát, tudja, én már itt vagyok egy hete, de még egy prof sem keresett meg. Maga meg még egy órája sincs itt, és nem férnek be a profok a kórterembe.
– A barátaim – próbáltam magyarázkodni.
– Hát azér'. A telefonról nem is beszélve – intett feléje a kezével.
– Nem szeretném elveszteni a kapcsolatot a hivatalommal – tettem hozzá, és megpróbáltam megérteni a kérdése lényegét.
– Gondoltam – mondta még mindig hanyatt fekve, továbbra is a mennyezetet tanulmányozta.
Mint valami abszurd dráma – villant át az agyamon. Itt fekszik két felnőtt férfi. Mindegyik mond valamit, de nem néznek egymásra. Én nem tudtam fordulni a gipszcsizmámtól. Ő meg nem tudom miért, nem fordult felém.
– Mégis mi maga? – kérdezősködött tovább. A hangján éreztem, hogy gyanakvó kíváncsiság kifúrja az oldalát.
– Tanár – válaszoltam.
– Tanár? – kérdezte magától mélyen elgondolkozva. – Akkor biztos a Leőwey Gimnázium igazgatója, igaz? – szegezte nekem a kérdést.
A hangján éreztem, hogy elégedett. Megoldotta a rejtélyt. Így már mindjárt más. Tudja, kivel fekszik egy szobában.
*
A műtét után szépen sorba raktam az éjjeliszekrényen lévő könyveket, a fejemre tettem a fülhallgatót, és zene mellett olvasni kezdtem. Gondoltam, ledolgozok egy kicsit a hátralékomból. A szobatársam is követte a példám. Hozott egy Nők Lapját, és olvasott. Az ajakmozgása is elárulta, hogy olvas. Időnként felállt, kiment, bejött, leült az ágya szélére. Hajjajozva sóhajtozott is néha, mintha azt akarta volna jelezni, hogy milyen nehéz is elviselni a semmittevést. Másnap dél körül az első könyvem kiolvastam, és áttettem a rádió mellé.
– Nem bánja, ha beleolvasok egy kicsit? – kérdezte, és a könyvre mutatott.
– Nem, nem, csak tessék – mondtam a jó szomszédnak kijáró udvariassággal.
Felvette a könyvet – Cornelius Ryan: The Last Battle –, és hosszasan nézegette a címlapon látható széttöredezett horogkeresztet.
– Nem lesz ebből valami baja? – bökött a horogkeresztre.
– Miért lenne? – kérdeztem meglepetten.
– Hát, emiatt e – bökött ismét a horogkeresztre.
Akkor értettem csak meg, hogy mire gondol. Közben lapozgatni kezdte a könyvet.
– Ezt én nem is értem – mondta, és neheztelve nézett rám.
– Ja, elnézést. Ezek angol nyelvű könyvek – mondtam magyarázkodva.
– Jaaa, értem – mondta, mintha tényleg értené. – Aztán érti is, vagy csak olvassa? – kérdezte huncutkodó mosollyal.
Most én lepődtem meg.
– Csak azért kérdem, mer' hogy olyan gyorsan lapozza. Én a Nők Lapján az első oldalt olvastam csak el. Maga meg már a végire ért ennek a könyvnek – fűzte hozzá magyarázatként.
– Tudja, ez olyan szakmai ártalom – mondtam társalkodó hanghordozással.
– Jaaa, persze, értem – vitte le a hangsúlyt. – Én meg úgy vagyok ezzel – gondolta meg magát –, hogy csak úgy elvezetem a Zilt száz meg száz kilométeren, aztán csak azt veszem észre, hogy már meg is érkeztem. Úgy elnézelődök útközben, hogy nem is tudom, mi történik körülöttem. A Zil ismeri az utat, tudja, merre kell menni – tette hozzá nevetve –, különösen hazafelé, ahol vár az asszony – fűzte hozzá gőgicsélő nevetgéléssel, és hímszolidaritásra számítva felém kacsintott.
*
– Milyen a közérzeted? – kérdezte a traumatológus barátom az egyik professzori vizit alkalmából –, mert biztatóan alakul a térded állapota. Talán meg is kezdhetjük a terhelést – mondta többes szám első személyben, de éreztem a hangján, hogy nekem csak eszközszerepet szán a terhelés végrehajtásában.
– Várom az instrukciókat – mondtam készségesen.
– Gondolom, legjobb lenne, ha hazamennél. Otthon mégis csak jobban érzed magad. A terhelést is könnyebben elvégezheted.
– Mi a feladatom?
– A terhelést fokozatosan kell növelni. Az első napon öt kilóval terhelheted. Nem többel, öt kilóval – nézett rám jelentőségteljesen.
– Technikailag ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy a mankód segítségével jársz, de a sérült térdedre csak ötkilónyi súllyal nehezedhetsz rá. Jársz úgy tíz percig, aztán pihensz. Aztán megint jársz, és megint pihensz. A járkálás idejét lehet növelni. A pihenés is nagyon fontos. Nehogy elessél, vagy jobban ránehezedj a sérült térdedre. Nagyon vigyázz rá – emelte fel a mutatóujját tanárosan –, mert ha eldeformálódik, nem biztos, hogy ismét ilyen jól helyre tudom állítani. Ha így marad a térded, a télen akár már ismét együtt korcsolyázhatunk az orfűi tavon.
– Ez nagyon biztatóan hangzik, köszönöm. Tudod, professzorom, a következő ötven télen még szeretnék veled korcsolyázni – mondtam nevetve.
– Legyen úgy. De félre a tréfával – mondta Jóska barátom. – A lényeg az, hogy a terhelés fokozatosan és egyenletesen történjen. A második napon tíz kilóra emelheted a terhelést. És így tovább. Minden nap öt kilóval növelheted a terhelést. Ha netán nagyobb fájdalmat érzel, azonnal hagyd abba, és pihenj. Tehát, terhelés...pihenés...terhelés… pihenés...Világos?
– Világos. Van azonban egy kis gondom – mondtam elgondolkozva. – Hogyan mérjem én azt az öt kilós terhelést?
– Tudod, drága barátom, az a helyzet, hogy nyugaton van olyan készülék, amit felszerelünk a sérült végtagra, beállítod a terhelést, és a kritikus határértéknél visszajelez.
– Hogy értsem azt, hogy "nyugaton"?
– Úgy hogy ott van, itt pedig nincs. De a fájdalomküszöb majd figyelmeztet.
– Értem, a fájdalomküszöb majd figyelmeztet – próbáltam megbarátkozni a fájdalom visszajelző funkciójának gondolatával.
*
Régi mániám, hogy minden ismétlődő feladat pontos elvégzéséhez célkészüléket kreáljak. Hát most itt volt a kihívás. Már a kocsiban hazafelé menet a célkészüléken törtem a fejem, de nem jutott eszembe semmi okos. Otthon elmondtam Bettynek, okos kis felségemnek, hogy milyen fontos a pontos és egyenletes terhelés. Ő villámgyorsan megoldotta a problémát.
– Joe, a fürdőszobamérleg – nézett rám kérdőn, de nem kérdezte meg, hogy-hogy nem jutott eszembe. – Az még fél kilót is pontosan mér. És legfeljebb négyujjnyi vastag. Szerintem a célnak kiválóan megfelel.
Megjelent a fürdőszobamérleg a nappali közepén. Tipródtam körülötte egy kicsit, aztán óvatosan ráhelyeztem a lábam a mérlegre, és ránehezedtem. Tompa, de elviselhető fájdalmat éreztem. Két kiló. Jobban ránehezedtem. Négy kiló. A fájdalom alig nőtt. Öt kiló. Kapkodni kezdtem a levegőt. De hát öt kiló az öt kiló, és nem négy kiló. Világos? – kérdeztem magamtól. Néhány ismétlés után hullafáradtnak éreztem magam. Pihenés...terhelés...pihenés...terhelés – jutottak eszembe a professzor intelmei. Tíz percet adtam magamnak a pihenésre.
Ezt követte volna a folyamatos gyakorlás – a fizikoterápia. Csakhogy a padló és a mérleg közötti szintkülönbség zavaró körülményként jelent meg. Ez így nem maradhat – gondoltam magamban, és megoldást keresve körülnéztem. Megakadt a szemem a könyvespolcon pont előttem lévő MAGYAR ETIMOLÓGIAI KÉZISZÓTÁR-on. Örömömre a második kötet pont olyan vastag volt, mint a fürdőszobamérleg. Lépéstávolságra helyeztük el a szótárt a mérlegtől.
Kopp...kopp – hallatszottak a mankók – szótár...mérleg – öt kiló. Kopp...kopp... – szótár...mérleg – öt kiló.... Tíz perc pihenés...
És így ment ez egész nap. Estére az egész testemen tompa, zsibbadt fájdalom hatalmasodott el.
Másnap kopp...kopp... – szótár...mérleg – tíz kiló.... kopp...kopp... – szótár...mérleg – tíz kiló.... Tíz perc pihenés...
Szomjas voltam, éhes voltam, nyűgös voltam. Összeszorítottam a fogam... kopp...kopp... – szótár...mérleg – tíz kiló.... kopp...kopp... – szótár...mérleg – tíz kiló.... Tíz perc pihenés...
Harmadnap éppen a tizenöt kilónak készültem nekilátni, mikor megszólalt a telefon.
– Szia, Joe – hallottam Jóska barátom érdeklődő hangját. – Hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – kérdezte kórtermi hanghordozással.
– Köszönöm, dög fáradtan, és nagyon nyűgösen. Éppen a tizenöt kilónak készülök nekilátni. Az öt kilót, nagyon pontosan öt kilót – hangsúlyoztam –, kétszer három órában tudtam teljesíteni tegnapelőtt. A tíz kilót, nagyon pontosan tíz kilót – nyomtam meg még jobban minden egyes szót –, már délelőtt négy és délután három órában tudtam teljesíteni tegnap.
− És hogy tudod mérni nagyon pontosan az öt kilót? – kérdezte ugyanolyan nyomatékkal, de éreztem, hogy nem csupán udvariasságból teszi fel a kérdést.
– Úgy, hogy a fürdőszobamérlegből és a Magyar Etimológiai Szótár második kötetéből szerkesztettem egy mérőkészüléket.
– A fürdőszobamérlegből és a Magyar Etimológiai Szótár második kötetéből... egy mérőkészüléket? – kérdezte minden szót külön hangsúlyozva, elképedt hangon, és éreztem, hogy mélyen elgondolkozik.
– Igen. Pontosan. És tökéletesen működik.
– A Magyar Etimológiai Szótár második kötetéből? – ismételte meg a kérdést hitetlenkedve.
– Igen, a Magyar Etimológiai Szótár második kötetéből – mondtam nevetve, mivel pontosan értettem a hitetlenkedése okát. Tudod, drága barátom, az a helyzet, hogy tégla éppen most nem volt a könyvespolcon – magyaráztam, és hallottam, hogy ő is nevetni kezd.
*
Március végére már bot nélkül is tudtam menni. Fárasztó volt ugyan, de tudtam menni a saját lábamon. Mikor az indulás előtt két héttel – a biztonság kedvéért – röntgenfelvétel készült a térdemről, elborzadva láttam, hogy két hatalmas csavar fogja össze. Már korábban is tudtam, hogy csavarok rögzítik a csontokat, de hogy ekkorák! Egyébként is egész más tudni, mint konkrétan látni a valóságot.
Hirtelen eszembe jutottak a nemzetközi repülőterek ellenőrző kapui. Kértem Jóska barátomat, hogy adjon nekem is egy röntgenfelvételt, amit, úgy gondoltam magammal viszek. Biztos, ami biztos. Akkor még nem tudtam, hogy bölcs döntést hoztam.
*
A gépem szombaton nyolc-negyvenkor indult, de előző nap át kellett vennem az irataimat a minisztériumban is, meg az amerikai követségen is.
Az utazás előtti napon, pénteken reggel tíz óra körül kínos körülmények között kellett rájönnöm, hogy az élet tartogat még meglepetéseket a számomra. Nevezetesen arra kellett rájönnöm, hogy az amerikai kormány meghívása által biztosított VIP státusz nem feltétlen segíti elő a magyar hatóságok elvi engedélyeinek az útlevélben történő dokumentálását.
Erre akkor jöttem rá, mikor bementem az útlevelemért a minisztérium illetékes osztályára, ahova az előírásoknak megfelelően, harminc nappal korábban személyesen benyújtottam az útlevelem. Szerencsére, mintha látnoki képességekkel rendelkeztem volna, az útlevelet átvevő tisztviselőtől átvételi elismervényt kértem, amiért meg is neheztelt rám. Még inkább megneheztelt rám, mikor ragaszkodtam a dátumhoz is, az aláíráshoz is, sőt még a pecséthez is.
– Szeretném átvenni az útlevelem – mondtam mosolyogva a szendvicset majszoló tisztviselőnek.
Mikor benyújtottam az útlevem, akkor is szendvicset majszolt. El is neveztem szendvics tündérnek.
– Mikor utazik az elvtárs? – kérdezte hivataloskodva, miután a bal pofazacskójába polcolta a már félig megrágott falatot. Rágott még néhányat, és nyelt egyet. – Mert tudja, az elvtárs – folytatta, és a balkéz kisujja körmével gyakorlott mozdulattal leemelt egy zsemlemorzsát a szája sarkából –, hogy csak az utazás előtti napon veheti át? – nézett rám zordan az orra hegyén billegő szemüveg fölött.
– Igen tudom. Pontos eligazítást kaptam öntől, mikor benyújtottam az útlevelem. Holnap, szombaton reggel, nyolc-negyvenkor indul a gépem – adtam meg a pontos választ.
– Az elvtárs neve?
Megmondtam neki. Az íróasztal jobb sarkán lévő műanyag tálcát maga elé húzta, és átlapozta. Majd ismét átlapozta.
– Még nem jött vissza az amerikai követségről – mondta magabiztosan.
– Az kizárt dolog – szögeztem le. – Az amerikai kormány által meghívott vendégként utazom Amerikába. Már megkaptam a repülőjegyet, a pénzt – blöfföltem –, és név szerint tudom, hogy ki fog várni New Yorkban és Washington D.C.-ben a megérkezésemkor.
A bal kezéből letette a maradék szendvicset, és két kézzel ismét átlapozta az irattálcát.
– Itt nincs – állapította meg. – Na, most akkor mi van? – nézett rám kérdőn, mintha tőlem várná a megoldást, és felállt. – Nézze meg maga is – tolta elém az irattálcát. – Nincs itt a maga útlevele – húzta fel mind a két vállát, miközben mind a két tenyerét maga elé tárta, amivel a lehetetlen helyzetet kívánta érzékeltetni, és pesszimistán legörbülő ajakkal az arca teljes reménytelenséget sugárzott.
– Én elhiszem magának – mondtam, miközben rászegeztem a szemem –, de azt ön is tudja, hogy ez blamázs – jelentettem ki visszavonhatatlanul.
– Egyáltalán beadta az elvtárs az útlevelét a megfelelő határidőre? – szólalt meg benne a bürokrata felvont szemöldökkel.
– Be, ha lehet hinni az átvételi elismervénynek – mondtam kötekedve.
– Milyen átvételi elismervénynek? – kérdezte hitetlenkedve.
– Amit ön adott, mikor beadtam az útlevelem.
– Én adtam magának átvételi elismervényt? – kérdezte elképedve, miközben a jobb keze mutatóujjával többször mellbe bökte magát.
– Ha lehet hinni az aláírásának – vontam meg a vállam –, akkor adott nekem átvételi elismervényt – mondtam, és feléje nyújtottam a bizonyítékot.
– Ez csak fénymásolat – vetett rá egy pillantást. – Ilyent akárki tud csinálni – ásta be magát körkörös védelemre.
– Az eredeti az itt van – ütöttem a zakóm bal mellére. – Megmutassam?
– Hát akkor most hol van a maga útlevele? – kérdezte inkább csak magától.
Felállt, odament a páncélszekrényhez, és kivett egy regiszteres füzetet. Hüvelyujját a B-re tette, és kinyitotta a füzetet. Végighúzta a jobb mutatóujját a neveken.
– Itt sincs – jelentette ki. – Ez a bejövő útlevelek nyilvántartása – magyarázta, és kivett egy másik regiszteres füzetet a páncélszekrényből. Megismételte az ujjgyakorlatot. – Itt sincs – jelentette ki ismét. – Most akkor mi van? – kérdezte, és felvette az asztalról az átvételi elismervényt. Gondosan átolvasta, mintha attól várná a megoldást.
– Van egy ötletem – mondtam neki segítőkészen.
– Rögtön gondoltam. Magának mindenre van ötlete? – kérdezte kihívóan.
– Hívja fel az amerikai követségen a kultúrattasét – mondtam, mintha nem is hallottam volna a cinikus megjegyzését –, és kérdezze meg, nincs-e náluk véletlenül az útlevelem.
– Az lehetetlen – mondta olyan hangon, mint aki le akar zárni egy nem kívánatos ügyet. – Hát mit gondol, az elvtárs? Csak úgy telefonálgatunk az amerikai követségre, hogy nincs-e náluk véletlenül egy útlevelünk? – tapintott a lényegre.
– Akkor van egy áthidaló javaslatom – mondtam biztatóan, miközben sanda gyanúm támadt, hogy tud valamit, amit nekem nem akar megmondani.
– Éspedig? – villantotta rám a szemüvegét.
−Ma már átküldték a postát a követségre? – Tettem fel a kérdést, amire nem jött válasz. – Ha igen, akkor felhívom én Tibort – utaltam a követségi kapcsolatomra –, és magánemberként megkérdezem tőle, ott van-e az én útlevelem – nyitottam ki egy valószínű kiskaput a minisztérium számára. – Nekem ugyanis mindenképen át kell mennem hozzá, hogy tájékoztassam erről a kis malőrről. Nem kockáztathatom a szakmai tekintélyem a minisztériumi bürokrácia inszufficienciája miatt – hárítottam át a teljes felelősséget.
– Főnök –, fordult a másik hölgyhöz, aki időközben átment a másik szobába, és most éppen visszatért az asztalához – ugye, magánemberként felhívhatja az elvtárs az amerikai követséget? – kérdezte idegességtől vibráló hangon.
– Ha az elvtársnak – jött oda a főnök az első asztalhoz – mindenképen be kell mennie a követségre, akkor ott majd kiderül, hogy ők keverték-e el az útlevelét.
Meglepetten néztem rá. Már majdnem kicsúszott a számon egy kérdés, de lefogtam magam. Nem az igazságot, hanem az útlevelemet kerestem.
*
A minisztériumból az amerikai követségre mentem, ahol megtaláltam az elveszettnek vélt útlevelem. Tibor elmondta, hogy külön futár adta át neki személyesen néhány perccel a megérkezésem előtt, majd megkért, hogy keressem fel a titkárnőjét, akitől majd megkapom a szükséges iratokat.
*
– Dr. Bognar, ez itt a repülőjegye. Érvényes oda és vissza. Budapestről Washingtonba OK a helyfoglalása. A visszaútra majd akkor OK-éztassa a jegyét, ha az indulás dátuma már biztos – mondta és átnyújtott egy borítékot, majd folytatta: – Ebben – nyújtott át egy másik lezárt borítékot – az első napi napidíja van. Az egész tiszteletdíját majd a megérkezése után kapja meg – mondta mosolyogva.
– Köszönöm szépen. Nagyra értékelem a gondos előkészítést – mondtam, miközben a belső zsebembe tettem a borítékokat. – Apropó, aláírjam az átvételt? – kérdeztem rutinszerűen.
Nagy meglepetést láttam kirajzolódni az arcán.
– Nézze, Dr. Bognar – mondta megértő mosollyal –, én tudom, hogy átadtam a jegyet és a pénzt. Maga tudja, hogy átvette a jegyet és a pénzt. Tehát mind a ketten tudjuk, mi történt – nézett mélyen a szemembe. – Nem hiszem, hogy a kölcsönös bizalmunkat aláírással kellene támogatni.
*
Most már volt útlevelem, benne az engedélyt dokumentáló "ablak" és a bebélyegzett vízum. Ferihegyen átsétáltam az ellenőrző kapun. Semmi zaj. Londonban, a Heathrow repülőtéren átsétáltam az ellenőrző kapun. Semmi zaj.
New Yorkba megérkezve megpillantottam a nevem egy feltartott táblán. Odamentem a táblát tartó középkorú férfihoz, akinek a mellére ki volt tűzve a neve.
– Sietnünk kell, Mr. Bognar, mert a washingtoni járat már tizenegy perce vár magára. Adja ide az útlevelét, kérem. A csomagjait majd én viszem. Hallottam, hogy vigyázni kell a térdére. Nem szeretném, ha itt történne vele valami – mondta tárgyilagos közömbösséggel. – Kérem, szorosan jöjjön a nyomomban.
Mire észhez tértem, átmentünk az útlevél- és vámvizsgálaton. Egy kis elektromos targonca átkígyózott velünk az utasok nyüzsgő tömegén, és megállt egy repülő lépcsőfeljárója előtt. A gép bejáratánál álló feketekontyos stewardess az óráját nézegette.
– Isten hozta, Mr. Bognar – üdvözölt, mikor felmentem a lépcsőn. – Sietnünk kell, mert késésben vagyunk. Később majd beszélgetünk. Helen – intett a fejével a mögötte álló szintén feketekontyos stewardessre – addig is majd gondoskodik magáról.
*
Washingtonból Kalamazoo-ba repültem. Átsétáltam az ellenőrző kapun. Semmi riasztás.
Chicagoban az O' Hare repülőtéren átsétáltam az ellenőrző kapun. Elszabadult a pokol.
A tengernyi tömeg nyaka megmerevedett. Riadt tekintetek meredtek rám, amint átsétáltam a kapun.
Egy üres tér közepén találtam magam, amely hullámszerűen tágulni kezdett körülöttem.
Azt vettem észre, hogy két ponton a tömeg szétválik, kilép két háromméteres cowboy a tömegből és felém közeledik. Jobb kezét mind a kettő a bal hóna alatt tartotta. Mellükön ott csillogott a filmekről jól ismert FBI jelvény. Körülnéztem. Még két különböző irányból egy-egy FBI jelvényes közeledett felém. Arcukon sziklaszilárd elszántság. A dermedt csöndben az elektronikus kapu vijjogása még hangosabbnak tűnt. Terpeszállást vettem fel, és mind a két kezem távol tartottam magamtól. Megpróbáltam mosolyogni. Széttártam a kezem tenyérrel felfelé, amivel a helyzet értelmetlenségét kívántam érzékeltetni.
– Just take it easy, sir – mondta az elsőnek érkező cowboy – Csak nyugi, uram.
– Szeretnék mutatni valamit – intettem a kézitáskám felé. – Az oldalzsebéből kiáll egy sárga boríték – folytattam –, azt szeretném megmutatni.
Közben már négy FBI jelvényes vett körül. Egyik sem mosolygott. Gyanakodva figyelték minden mozdulatomat. Az elsőnek érkezett FBI jelvényes odanyújtotta elém a táskámat, és intett, hogy nyissam ki a zipzárt. Belenézett a táskába.
– Bocsásson meg, uram – mondta hivatalos hangon – csak a kötelességem teljesítem.
– OK – válaszoltam – ez csak természetes. A táska oldalzsebéből kiáll egy sárga boríték. Azt szeretném megmutatni. Az mindent megmagyaráz.
– Tessék, vegye ki. Így két ujjal – csippentette össze a hüvelyk és mutatóujját. – És nagyon lassan. Nagyon... nagyon... lassan... – érzékeltette a hangjával, hogy milyen lassúra gondol. – Semmi hirtelen mozdulat – tette hozzá.
Megcsippentettem a sárga boríték sarkát. Lassan kihúztam a táska zsebéből. Kivettem belőle a röntgenfelvételt, feltartottam a fény felé. Az első FBI jelvényes átvette a filmet, és a fény felé tartotta. Egy ideig nézegette, majd hangosan nevetni kezdett. A nevetés átterjedt a körülöttünk álló tömegre is. Mindenki megkönnyebbülten nevetett.
– Köszönöm uram a közreműködését, nagy segítségünkre volt ezzel a remek ötlettel – mondta még mindig nevetve, miközben intett egy másik FBI jelvényesnek, aki – azért biztos ami biztos – kézi detektorral végigpásztázta a bal lábamat. Hangos csipogás hallatszott.
– Még egyszer elnézést kérünk, uram. Mi csak a kötelességünket teljesítjük – mondta, és ellépett tőlem, mintha mi sem történt volna.
Az O'Hare emberóceánja összecsapott körülöttem. Egy csepp lettem a hullámzó tömegben.
* *
A lépcsőházi kalandok
A vörös csillag árnyéka ráesett Pécs térképére és kijelölte a Sörgyártól délre és dél-nyugatra fekvő területet.
A Foxi-Maxi esti egyetem munkásosztály története című tanfolyamán szerzett diploma bátorító hatására a városatyák úgy döntöttek, hogy tízemeletes betonépületekkel rondítják el azt a területet. És az ötletet olyan nagyszerűnek tartották, hogy megtoldották egy huszonöt-emeletes beton kolosszussal, amit elneveztek felhőkarcolónak. Megpróbálták népszerűsíteni a felhőkarcoló nevet. Arra gondoltak, hogy a felhőkarcoló majd időtlen időkig, fenten fogja hirdetni a kommunizmus diadalát, de az elnevezést a népizlés 25-emeletesre degradálta.
Döntésüket azzal indokolták, hogy az unalmas agyonkoptatott Tudományegyetem mellé beépítenek egy korszerű, és hasznos koncepciót, egyrészt, hogy ellensúlyozzák a négytornyú katedrális és a kéttornyú Pius templom dominanciáját, másrészt, hogy legyen mivel dicsekedni az ideérkező vendégeknek. A korszerű és hasznos jelzők annyira megkoptak a sok használattól, amelyek a felhőkarcoló tetején kialakított luxus apartmentben szoktak elhangzani a városatyák által szervezett bulikon, hogy úgy döntöttek, még egy további tartalmas jelzőre van szükségük. A demokratizálás és átláthatóság hangsúlyozására pályázatot hirdettek a megfelelő tartalmas jelző verbális kifejezésére.
A díjnyertes jelző a „messzire előremutató” lett. Maga a díj pedig egy huszonéves hostess megkülönböztető figyelme volt.
A hasznos és messzire előremutató jelzők azért voltak jellemzőek, mert a tetőteraszon már javában dúltak a bulik, de még egyetlen lakó sem költözött be.
Arra, hogy a négytornyú katedrális és a kéttornyú Pius templom dominanciáját milyen mértékben sikerült ellensúlyozni, a történelem fog bizonyítékot szolgáltatni.
A történelem nem váratott magára. Hamarosan kiderült, hogy a toronyház életveszélyes. A városatyák úgy döntöttek, hogy az egyetem nyakába varrják a torony-szörnyeteget. Ezt követően az is kiderült, hogy az egyetem évi költségvetése nem elég a felújításra, sőt még az is, hogy a felújítás nem szüntette volna meg az életveszélyt. Városszerte az a hír járta, hogy le kell bontani az agyaglábú felhőkarcolót.
Baráti körben elhangzott az a javaslat is, hogy a pártkassza terhére be kell csomagolni a felhőkarcolót vörös drapériába, amely hangsúlyozottan kiemelné a fekete börtönrácsos ablakok jelentőségét, valamint, hogy a dekoráció életszerű legyen, a csomag négy oldalára, messziről is jól láthatóan, fel kell írni: ITT LAKIK A KOMMUNIZMUS SZELLEME.
A tízemeletes panel épületekkel nem volt különösebb gond kivéve, hogy a panel-realizmus gyermekbetegségeivel jöttek a világra. Nyáron lakhatatlanok voltak a felső emeletek a hőség miatt, télen pedig meg lehetett fagyni a lakások jelentős részében. A többiben csak nyitott ablak mellett lehetet aludni a túlfűtöttség miatt. Időnként nem működött a lift, és csak egy lépcsősort terveztek két emeletszint közé, amit csak nagy erőfeszítéssel tudtak leküzdeni a kisgyermekes mamák és az ízületi problémákkal küszködő idősek, de a lépcsőházban sok szitokszó hangzott el a vásárlásból hazatérők szájából is.
Azért szeretném megjegyezni, hogy még az ilyen lelketlen épületekben is előfordultak izgalmas és bizarr események.
*
Esemény: a fütyi
Délelőtt tíz körül járhatott az idő, mikor leszállt a buszról. Mind a két kezét jókora szatyor húzta lefelé.
Mikor a piacon rakta a szatyrokba az egy kiló almát, az egy kiló krumplit, a fél kiló zöldséget, meg a fél kiló ezt-meg-azt, nem érezte ilyen nehéznek a szatyrokat.
Mikor felszállt a buszra, úgy érezte, hogy egyre nehezebbek. A buszon szeretett volna leülni, hogy az ölébe vehesse a szatyrokat, de nem talált üres helyet. A szatyrokat nem tudta letenni; így aztán dolgozott a gravitáció.
Most, hogy ott állt a Honvéd utcai megállónál, bosszankodott, mert eszébe jutott, hogy az elsőéveseket ma kezdi bevezetni az alkalmazott fizika különböző gyakorlati kérdéseibe. Azt tapasztalta, hogy a szatyrok súlyuk tudatlanságában is ismerték a fizika vonatkozó törvényszerűségeit. Nem csináltak semmit, csak lógtak a kezében. Neki valójában csak az volt a dolga, hogy leküzdje a buszmegálló és a liftajtó közötti kb. 200 méteres távolságot. Remélte, még most is működik a lift.
*
Mary nem volt szép, de kisportolt alakjával, kecses mozgásával, bronzvörös hajával nemcsak a férfiak figyelmét keltette fel.
Adjunktus volt a fizika tanszéken. A tanszéki munka mellett nevelte két gyermekét, vezette a háztartást, és űzte kedvenc hobbiját: vadászni járt a férjével.
Nagyon büszke volt a lőeredményeire, amit szerényen a kiváló fegyvereinek tulajdonított. Az egyik egy Remington 700-as, a másik egy duplacsöves 12-es kaliberű vadászpuska volt. Vadásztársai szerették, mert - ahogy ők mondták - Mary a legkeményebb férfi a csapatban.
Barátai szerint Mary mindent jól csinált, és mindenre volt ideje és energiája. Bokros teendői között a Ph.D disszertációját csiszolgatta.
*
Amint közeledett az egyik tízemeletes felé, még nem tudta, hogy várják. Mikor belépett az épület előterébe, egy jól öltözött férfit pillantott meg, aki éppen a liftet hívta le. Mary megnyugodott, egyrészt mert működött a lift, másrészt, mert volt, aki kezelje a liftet.
− Szintén fölfelé? − kérdezte a férfi mosolyogva. − Segíthetek?
− Köszönöm, egyszerűbb, ha én viszem − mondta Mary. − Ha letenném őket, ezerfelé gurulna minden − tette hozzá magyarázatként.
Közben a lift megérkezett. A férfi kinyitotta a liftajtót és udvariasan megkérdezte − Megengedi, hogy magával tartsak?
− Természetesen, a lift mindenkié.
A férfi végignézte Maryt a két szatyorral a kezében.
− Hányadikra megy, hölgyem?
− A kilencedikre.
− Milyen véletlen; én is oda tartok − mondta és megnyomta a gombot.
A lift hangos szisszenéssel megállt, és mind a ketten kiszálltak. Mary éppen azon volt, hogy letegye a földre a szatyrot, hogy elő tudja venni a kulcsait, mikor a férfi megszólalt mögötte: − Ha megengedi megfogom, nehogy szanaszét guruljon a cucc?
Mary nem tudott elég hálás lenni a segítségért. A férfi átvette a szatyrot.
Mary kinyitotta az ajtót és az előszobán keresztül a konyha felé tartva hátraszólt: − Bocsásson meg, egy pillanat és megszabadítom a szatyortól − mondta és a konyhába érve letette a szatyrát. Mikor megfordult, látta, hogy a férfi bejön, bezárja az ajtót, és zsebre teszi a kulcsot.
Mary agyában villogni kezdett a vészjelző. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Nem sok esélye volt a fickóval szemben, aki legalább húsz centivel magasabb és harminc kilóval nehezebb volt, mint ő.
− Na, kis cicám, most eljátszogathatunk egy kicsit. A feltételek adottak − mondta fölényes kanvigyorral a képén. Közben rászegezte a tekintetét, de nem látta a szokásos kétségbeesett rémületet Mary arcán. − Biztos te is fogod élvezni a játszadozást. Most csak az a kérdés, hogyan szereted, szépen vagy durván − mondta, miközben a kezében tartott nyélből kicsattant egy 12 centis tűhegyes penge. − Kár lenne a szép kis pofikádért, nem gondolod? − kérdezte sokat sejtető mosollyal az arcán, miközben a jobb kezében villogtatta a tűhegyes pengét.
Mary tudta, hogy csak másodpercei vannak a döntésre.
Pont olyan érzés kerítette hatalmába, mint mikor egy hajtóvadászaton a bozótból előtte termett egy felbőszült vadkan.
Felcsendültek a vadászmester intő szavai: Ne fuss el. Ha elfutsz, nincs esélyed. Akármi van a kezedben, azt használd. Ha sörétes puska van nálad, várd be három méterre, és bele a pofájába mind a két csőből. Ha meg nem is döglik, de biztos megvakul vagy elájul egy rövid időre. Van néhány másodperced, hogy újra tölts. Nem pánikolunk, hanem újra töltünk!
Puska… újratöltünk, idézte fel újra Mary a vadászmester szavait. Rámosolyodott a rugóskést villogtató férfire.
− Ha már egyszer így összesodort bennünket a véletlen, csináljuk szépen. Hogy szólítsalak? − kérdezte sokat sejtető hangon.
− Dorongnak − vágta rá az dölyfösen
− Okéé, Dorong. Akkor én most bemegyek a konyhába, csinálok egy kis harapnivalót, meg keresek egy kis piát; te pedig menj ebbe a szobába. Mindjárt jövök − mondta mosolyogva, és maga is elcsodálkozott, milyen könnyedén állt hozzá a váratlan helyzethez.
Dorong bement a hálószobába és otthonosan vetkőzni kezdett.
Puska… ujratöltés… Puska… ujratöltés, visszhangzott Mary agyában.
Az előszoba egyik hosszanti falát a gardrób ajtók takarták. Az egyik ajtó mögött tartotta a fegyvereit. Hideg fejjel kiemelte a 12-es duplacsövű vadászpuskát, megöltötte nagyszemű söréttel. Mély lélegzetet vett, és hóna alatt a töltött puskával belépett a szobába.
A döbbenettől elakadt a lélegzete. Dorong teljesen meztelenül ott ült a családi ágy közepén, és a rugóskést csattogtatta. Mary azt hitte, azonnal hányni kezd. Mély lélegzetet vett ismét.
−Na, idefigyelj, öcsi-pöcsi − mondta Mary zord hangon −, ez meg az én fütyim.
Dorong először azt hitte, hogy ez is a játszadozás része, és fülig érő vigyorral fogadta Maryt, aki hangos kattanással hátrahúzta mind a két kakast.
− Most lökd a kést az ágy mellé, a kulcsot meg elém, és vedd komolyan, amit mondok, mert meghúzom mind a két ravaszt, átfestem a falat az agyaddal.
Dorong hirtelen falfehér lett és reszketni kezdett. Megérezte Mary hangjában, hogy nem babra megy a játék.
Mary felvette a telefonkagylót, és hívta rendőrséget. Szerencsére az ügyeletes tiszt is komolyan vette a bejelentést.
− Hangosítsa ki hölgyem a készüléket. Fogja rá a fegyvert − hangzott a szobában − és lője szét a térdét, ha rosszul viselkedne. A többi a mi dolgunk lesz. Semmi esetre se engedje felöltözni. Körülbelül 5 percen belül megérkezik két munkatársunk. Hármat fognak kopogni. Ne ijedjen meg tőlük. Olyan grizlitermetű fiúk. Ne menjen a támadó közelébe! Fogja rá a fegyvert! Lőjön, ha úgy ítéli meg a helyzetet.
− Már itt is vannak − mondta Mary megkönnyebbülten − kék fény villogott az ablakon keresztül. Hallottad, mit mondott a rendőr? Csak a térded lövöm szét, ha könnyelműsködsz.
Három erőteljes koppanás hallatszott a bejárati ajtó felől.
− A többi a ti dolgotok − mondta Mary magában. Kihátrált a szobából és kinyitotta az ajtót.
Valóban két grizlitermetű bőrkabátos férfi lépett be. − Asszonyom, most menjen a konyhába, és akármit is hall, ne jöjjön ki, míg nem szólok.
Vakuvillogás töltötte meg a helységeket.
− A neved? A személyi igazolványod? − csattant az előbbi hang. − Rendben. Öltözz fel. Elmentünk, asszonyom − mondta ugyanaz a hang. − Majd értesítjük a fejleményekről. Ne mondja el senkinek, mi történt. A férjének se, ha úgy gondolja. Mi bizalmasan kezeljük az ügyet.
Mary átment a nappaliba, elővett egy üveg konyakot és többször meghúzta az üveget. Kezdett elmúlni a remegése.
*
Néhány nap múlva felhívta a grizli-csoport parancsnokát. Szerette volna tudni, mit jelent a „fejlemények”.
− Szeretnék magával beszélni.
− Ennek semmi akadálya. Ügyeletes vagyok ugyan, de ha bejön, akkor beszélgethetünk. Még hasznos is lehet − mondta a tudók magabiztosságával.
− Most megfelel?
− Igen.
− Tíz perc múlva ott vagyok.
− A portán várom.
Mikor belépett az épületbe, Mary azonnal felismerte a grizlijét, bár nem viselt bőrkabátot. Kézrázás közben ezt meg is jegyezte.
− Ne haragudjon, de azt hittem, maguk bőrkabátban is alszanak − jegyzete meg kedélyes mosollyal.
− Időnként azért mi is levetkőzünk − válaszolta udvariasan. − Bevetésen használunk csak bőrkabátot olyan védőeszközként − tette hozzá. El sem tudja képzelni, milyen esetekkel találkozunk; például, hogy milyen hatalmas vihart kavart az ön bejelentése.
− Hatalmas vihart kavart az én bejelentésem?
− Hát, ami azt illeti, készenlétben állt egy rohammentő, egy rendőrkocsi három rohamosztagossal…
Beszélgetés közben beléptek egy helységbe, amely inkább hasonlított egy középosztálybeli nappali szobához, mint rendőrségi hivatalhoz.
− Előre is elnézést kérek, ha hirtelen felállok és kirohanok. Akkor bőrkabátot kell húznom.
− Értem − mondta Mary, majd folytatta. − Tulajdonképpen azért kértem lehetőséget erre a beszélgetésre, mert vannak dolgok, amit tisztán szeretnék látni.
− Például?
− Például, miután elvitték tőlem azt a szerencsétlen alakot, közel negyed óra múlva hagyták el az épületet. És azt figyeltem meg, hogy maguk közrefogták és alig ért földet annak az alaknak a lába.
− Jó megfigyelő. Legtöbb nő a maga esetében hisztériásan sikoltozott volna, vagy a rémülettől dermedten magába roskadt volna. Az a helyzet, hogy a kérdésére válaszoljak, a szolgálati szabályzat előírja, hogy az intézkedő rendőrnek mindent meg kell tennie, hogy a gyanúsítottat előállítsa. A mi emberünk esetében pedig az történt, hogy minden lépcsőfordulóban megbotlott és hanyatt-homlok legurult az alatta lévő lépcsőfordulóig. Mire leértünk a kilencedikről, már felállni sem tudott, nekünk pedig elő kellett állítanunk.
− És tényleg kilencszer megbotlott?
− Hát, ha két szolgálatban lévő rendőrtiszt ezt állítja.
− És miért botlott meg?
− Ezt bizalmasan mondom meg. Nekem van három lányom és egy feleségem. Mindegyiket imádom. Mindegyik gyönyörű, intelligens, és egészséges. Boldog család vagyunk. Ha arra gondolok, hogy mi történhetne velük egy hasonló esetben… hát, gyilkos gondolataim támadnak. A maga támadója, saját bevallása szerint, négy esetben sikeresen eljátszadozott; egyik nő sem jelentette fel. Miért? Mert félt a nyilvánosságtól, félt attól, hogy a férje, a gyerekei megtudják. És inkább együtt él ezzel az „élménnyel”. Képzelje el azt az életet. Ahányszor egymásra néznek a családtagok otthon, mindig a gyanakvó, ki nem mondott kérdést látja tekintetükben.
− Tehát ezért mondta, hogy bizalmasan kezelik az ügyet?
− Igen. És mivel pontosan megadta a helyszíneket, az időpontokat, meg minden adatot, amelyek az azonosításhoz kellenek, csak hét évre vonjuk ki a közéletből.
− Értem − mondta Mary mélyen elgondolkozva. − És nem kell tőle félnem, ha hét év múlva szabadlábra kerül?
− Tudja, asszonyom − mondta mosolyogva − idézem a gazembert: „mikor rémálmaimban megjelenik ez a vörös hajú szörnyeteg puskával a kezében, és azt mondja: idefigyelj, öcsi-pöcsi, ez meg az én fütyim, elfelejtem, hogy valaha is férfi voltam.” Arról nem is beszélve, hogy hét év alatt teljesen átjárja a börtön légköre, amelyben a nemi-erőszakolók külön bánásmódban részesülnek. De a velünk való találkozást is nehezen tudja elfelejteni.
− Mondanom sem kell, hogy tele volt az én gatyám is.
− Tudja, asszonyom, ön nagy szolgálatot tett a nőtársadalomnak, de nekünk is. Viszonzásul, hadd adjak egy jó tanácsot. Ha eddig nem mondta el a férjének, ne is mondja el neki. Nagyon rossz a statisztikánk erre vonatkozóan. Láttam már, hogyan néz ki egy szerelmes férj szeméből a féltékenység zöld szörnyetege…
*
Esemény: a sí-lesiklás
A helyszín lehet akár ugyanaz a tízemeletes is, mert tökéletesen egy kaptafára készültek.
Ennek köszönhetően az új házban való beköltözés után jó néhányan a szomszéd lakásába mentek haza, aminek sok esetben bonyolult magyarázkodás lett a vége, de előfordult az is, hogy válással kezdődött az új élet az új lakásban.
Nevezetesen az történt, hogy egy második emeleti lakástulajdonos, egy Apolló küllemű fiatalember, magabiztosan hazament az első emeleti lakásába, ugyanis még a bejárati ajtót is saját kulcsával tudta kinyitni, sőt még az új bútorok is az otthon érzését váltották ki belőle.
Már éppen lefeküdt, hogy megálmodja, milyen jövő vár rá, mikor a bejárati ajtó felöl kulcszörgés hallatszott. Felállt, hogy megnézze, ki babrálja zárat, és a következő pillanatban szembetalálta magát egy feldúlt arcú negyvenes férfival.
− Szóval te vagy az a rohadt kurafi, aki idejár a feleségemhez, mikor nem vagyok itthon − bömbölte torka szakadtából.
− Bocsásson meg, uram − mondta indignáltan, amint ott állt egy szál gatyában az ordítozó férfi és az ágy között. − Itt valami szörnyű félreértés van. Ugyanis ez az én lakásom, és akkor és azt csinálok benne, amit csak akarok − jelentette ki határozottan.
A véletlen ördöge sem akart kimaradni a jó kis panel-balhéból.
Nyílott az ajtó, és egy nagyon csinos harminc körüli hölgy lépett a szobába. Hatalmas csend támadt. Ideges pillantásokat vetettek egymásra.
− Hát maga meg ki a fene? − kérdezte idegesen a nő.
− Te csak ne játszd meg magad − ordított rá a férfi. − Nagyon jól tudtad, hogy csak holnap este jövök haza. És mit találok a családi fészkemben?...
És ez így folytatódott, ki tudja, meddig…
*
Tulajdonképpen nem is ezt az esetet akartam bemutatni, hogy a véletlenek váratlan egybeesése milyen balhékat tud előidézni.
Amit viszont szívesen elmondok, az Lonci néni esete.
Lonci néni, ha visszanézett 92 éves múltjára, elégedetten állapíthatta meg, hogy a generációk hosszú sora tőle tanulta meg a betűvetés tudományát vidéki osztatlan iskolákban, majd városi elemi iskolákban, és legvégén a belvárosi általános iskolában.
Az örökké mosolygó Lonci nénit messziről üdvözölték nagyapák, nagyanyák, anyukák, apukák, akik mindig megkérdezték, hogy van, és hogy szüksége van-e valami segítségre. Lonci néni legtöbbjüket a nevén szólította.
Lonci néni az elsők között költözött az egyik tízemeletesbe, és boldog volt, hogy az első emeleten tudott lakást szerezni, ahova még gyalog is fel tudott menni, ha nem működött a lift.
Sok időt töltött az ablaknál, ahonnan az Ifjúság útja egyre növekvő forgalmát nézhette.
A lakótársak véleménye szerint mindig az ajtó mögött állt, hogy abban a pillanatban kiléphessen az ajtón, amint valaki elmegy az ajtaja előtt. Ilyenkor mindig megkérdezte az illetőt, hogy van, és mi újság. Ha az arc ismeretlen volt, azt is megkérdezte, hogy a házban lakik-e, és ha igen, akkor mi a neve. Számára nagyon fontos volt, hogy tudja, kikkel lakik egy házban. És nagyon büszke volt arra, hogy emlékezett mindenki nevére.
Egy reggel arra lett figyelmes, hogy idegen férfi és női hangokat hall a bejárat felől. Azonnal odament a bejárati ajtóhoz, ahonnan a kukucskálón keresztül, jól belátta a lift előtti teret. A résre nyitott ajtón keresztül jól hallotta, hogy sí-túráról beszélgetnek, meg arról, hogy külön szobában alszanak-e a fiúk és a lányok, vagy koedukált éjszaka lesz.
Tudta, hogy három egyetemista bérbe vett a tízediken egy két és félszobás lakást. De arról nem volt szó, hogy koedukált éjszakák lesznek. Bár hitelen eszébe jutott, hogy nem is tudja pontosan, hogy mit jelent a koedukált éjszaka.
Lonci néni döntött.
Majd kiderül, gondolta magában, majd rajtuk tartom a szemem. Ezek úgy sem tudják, ki a Lonci néni. Hallotta, hogy beszállnak a liftbe és felmennek a tizedikre. Azt még hallotta, hogy a lift megáll.
*
− Nincs itt semmiféle probléma − mondta az egyik lány − három ágy van, és kész. Gondolom, senki nem akar a padlón aludni.
Az egyik fiú keresgélt valamit a hátizsákjában, majd hirtelen felkiáltott: − Megvan! Tudtam, hogy ide tettem! A franc ebbe a sok zsebbe − és előhúzott egy üveg whisky-t. A feje fölé tartotta. − Felajánlom a közösbe. Aki csatlakozni akar a Whisky klubhoz, jöjjön ide. Gondolom, ne is használjunk poharat, mert csak kenődik az anyag.
− Húzz rá a butykosra, aztán indítsd el a körpályán − javasolta az egyik lány, és mindjárt meg is húzta butykost, és továbbadta. Ment a butykos a vándorútján. Egyre hangosabb lett a hangzavar.
A harmadik kör után kipirult arccal megszólalt az egyik fiú: − Most ne igyunk többet, mert megárt a koedukációnak. Meg aztán holnap is nap lesz. Van viszont egy zseniális ötletem.
− Add elő.
− Most rögtön megkezdhetnénk az edzést a lesikláshoz.
− Hol? Te faszfej?
− Na, gyere, megmutatom − mondta és elindult a bejárati ajtó felé. − Na, nézz itt le. Mit látsz? Egy lesikló pályát éles kanyarokkal. Felfogod azzal a bunkó agyaddal?
Ezt az utolsó mondatot már Lonci néni is hallotta. Miben törhetik ezek a fejüket, kérdezte magától. Le kellene már feküdnöm, későre jár. De hát előbb meg kell tudnom, miben törik ezek a fiatalok a fejüket. Még hogy lesikló pálya éles kanyarokkal, motyogta magában.
A következő pillanatban éles, surlódó, csikorgó hang ütötte meg Lonci néni fülét, amely mintha a lépcsőházon belülről származna, és nagy sebességgel jönne lefelé. Lonci néni kikukucskált a kémlelő nyíláson, de nem látott semmit. A gyorsan közeledő zajba már éles csattogás is vegyült. Lonci néni, mint a ház legrégibb és legöregebb lakója úgy érezte, valamit tennie kell. Kilépett az ajtó elé, és felfelé nézett, ahonnan a zaj nagy sebességgel közeledett, majd megjelent a lépcsőfordulóban, és egyenesen feléje tartott. Egy fürdőgatyás fiatalember két síléccel a lábán ordítozta: − Félre az útból! Félre az útból!!!.
Lonci néni dermedten állt és szótlanul meresztette a szemét a furcsa jelenségre. A következő pillanatban valami hatalmas erő megragadta, és elősötétedett előtte miden.
Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, az az érzése támadt, hogy kórházban fekszik, és fehér meg halványzöld ruhába öltözött alakok halkan beszélgetnek körülötte.
− Ébredezik… a pulzus rendben… légzés normalizálódik − mondta az egyik alak, akit Lonci néni nem is látott.
− Jó reggelt, Lonci néni − mondta egy másik alak, aki éppen valami álarcfélét vett le az arcáról. − Ne féljen semmit, vigyázunk mi magára. Ugye nem ismer meg?
− Hát hogyne ismernélek meg Kovács azzal a fekete szúrós tekinteteddel − mondta indulatosan. A körülállók halkan nevetgéltek.
− Mi történt ott a lépcsőházban, Lonci néni?
− Hát, elgázolt egy lefelé robogó fürdőruhás síző − mondta halkan.
A körülötte állók elkomorodtak.
− Poszttraumás stressz − mondta Kovács doktor. − Azonnal át kell vinni a neurológiára.
*
Másnap megjelent a baleseti sebészeten két egyetemista küllemű hölgy egy fiatal férfi társaságában, aki hatalmas csokor virágot szorongatott a kezében.
− Lonci nénihez jöttünk − mondta a fiatalember izgatott hangon a főnővérnek, aki alaposan végignézte őket.
− Már nincs itt. A műtét után, mikor felébredt, furcsa dolgokat kezdett mondani, és átszállították az idegklinikára.
− Furcsa dolgokat kezdett mondani? − kérdezte az egyik lány.
− Igen. Például, azt mondta, hogy a lépcsőházban, elgázolta egy lefelé robogó, fürdőruhás síző.
− Ezért nem kellett volna az idegklinikára vinni − mondta fiatalember idegesen. − Én voltam az az őrült fürdőgatyás síző.
* *
A gentleman tolvaj (1968)
Mikor megérkeztem Ankarába, a sok váratlan meglepetés között szinte jelentéktelennek tűnt, hogy hol fogok lakni. Mikor azonban kiderült, hogy a kultúrattasé jóvoltából mindössze két napig számíthatok támogatásra, és az egyetem valami rejtélyes módon vonakodik kifizetni a szerződés szerinti járandóságom, úgy éreztem, csapdába kerültem. Tudtam, hogy megoldást kell találnom, mert valahol csak kell laknia még egy visiting professornak is. Akkor ez volt a titulusom.
Másnap reggel egy lokantában (török étterem), amely ugyan nem ragyogott a tisztaságtól, megvettem a napi ’sosisli sandvicsomat’ (hot dog), amely, mikor leért, még csak nem is loccsant a gyomorsav tengeremben. Adott azonban egy vad, de nem megvalósíthatatlan ötletet. Az ötlet alapja az volt, hogy Törökországban vagy úr vagy, vagy szolga, amire szerencsémre rögtön a megérkezésemkor felhívták a figyelmem.
Kiválasztottam a Kent Hotelt, amely körülbelül úgy helyezkedett el az ankarai egyetemhez képest, mint az Astoria Hotel az ELTE Bölcsészkarához képest. Beléptem, körülnéztem, és kedvezőnek találtam a látottakat. Jól öltözött urak és hölgyek bőrhuzatú fotelekben ültek alacsony kis asztalok körül. Odamentem a pulthoz, és közöltem a recepcióssal, hogy a tulajdonossal akarok beszélni.
– Kit jelenthetek be uram? – kérdezte meghajló tisztelettel.
– Professzor Bognárt.
– Igenis, uram – mondta és felvette a telefont. Némi beszélgetés után megkért, hogy kövessem. – Ecekvar úr a szobájában várja Önt.
Beléptem a tágas, elegánsan berendezett dolgozószobába, ahol a bejárattal szemben álló íróasztal mögött egy kövér, európaira szabott, bajuszos, koromfekete szemű úr ült. Mosolytalan arccal nézett rám, majd csaknem anyanyelvi amerikai akcentussal megkérdezte:
– Mit tehetek Önért, uram? – és a szemét egy pillanatra sem vette le rólam.
– Joe Bognar vagyok. Az ankarai egyetemen dolgozom látogató professzorként, és megfelelő szállást keresek.
– Professzor Bognar, Ön a legjobb helyre jött – mondta sugárzó mosollyal, és felállt az asztal mögül. Odajött hozzám, kezet nyújtott, és hellyel kínált meg egy alacsony kávézóasztal melletti karosszékben.
Tapsolt egyet, aminek hatására mély meghajlással egyenruhás szolga lépett be a szobába.
– Mivel kínálhatom meg professzor úr? – kérdezte törökös udvariassággal.
– Egy finom török kávéval – mosolyogtam rá vissza.
– Úgy látszik máris megszerette a törököket – viszonozta az udvariasságomat. – Megkérdezhetem, mióta tartózkodik nálunk?
– Két nappal ezelőtt érkeztem, és mindenki az ön szállodájára hívta fel a figyelmem – mondtam udvarias fejbólintással. – Különösen vonzónak találtam, hogy hosszabb tartózkodás esetén Ön kínálja a legnagyobb kedvezményt – tódítottam egy nagyot, amire lehervadt a mosoly az arcáról.
– Megkérdezhetem, kitől kapta ezt a tájékoztatást?
– Hát hogyne – blöfföltem –, több professzor kollégámnál tettem tisztelgő látogatást az elmúlt két napban.
– És milyen elhelyezésre gondol, uram?
– Fűthető, melegvizes egyszobásra – mondtam óvatos tömörséggel.
– Nagyszerű – élénkült meg a tekintete. – Ötödik emeleten tudnék egyet ajánlani – mondta, és dörzsölni kezdte a kezét, amit nem vettem kifejezetten jó előjelnek.
– Megtekinthetném a szobát?
– Természetesen. Személyesen fogom önt odakísérni. – Ez már valamivel jobban hangzott.
Felmentünk a negyedikre lifttel, onnan az ötödikre gyalog. Előkerült egy egyenruhás takarítónő, akivel kinyittatta a folyosó végén lévő 501-est.
Körülbelül 5x4 méteres szobába léptünk. A kétszárnyas ablak párkánya fejmagasságban helyezkedett el, de a szoba világos volt. Az egész ablak szélességében fűtőtest húzódott. Kényelmesnek tűnő ágy állt az egyik sarokban. Nagy tükör az egyik falon. Előtte íróasztal műanyaghuzatú székkel, és fotellel az íróasztal ablak felöli oldalán. A szemközti falnál porcelán mosdókagyló két csappal, fölötte rendes tükörrel, alatta hivatali papírkosárral. A mosdókagylót mennyezetről lelógó, elhúzható függöny takarta. A harmadik falon kétajtós szekrény állt. Leültem az ágyra, megemeltem a telefont. Működött.
– Mint ahogy említettem, egy évre szól a meghívásom. Hány százalék kedvezményre számíthatok? – tértem a lényegre.
– Harminc – mondta kurtán.
– Én ötvenre számítottam – mondtam kemény hangon. Eszembe jutottak az intelmek, hogy itt mindenre alkudni kell, és minden árnak a felét kell ajánlani.
– Negyven – mondta mosolyogva és kezet nyújtott.
A mosolya azt jelezte, hogy értékeli az alkukészségemet, a kéznyújtás pedig azt, hogy az alku végére értünk.
– A hónap végén fizetek, mikor majd megkapom a fizetésem az egyetemtől – mondtam neki, és akkor még nem tudtam, hogy ez a mellékesnek tűnő mondat milyen fontos része a megállapodásnak.
– Némi előleget tudna adni, uram?
– Még nem kaptam egy kurust (török fillér) sem az egyetemtől – közöltem vele a valóságnak megfelelően.
– Akkor menjünk a hivatalomba. Bizonyára elkészült már a kávé.
Megittuk a kávét, és kezet ráztunk. Reményét fejezte ki, hogy jól fogom érezni magam.
*
Teltek a napok, a hetek, és az egyetem a füle botját sem mozgatta a fizetésemet illetően. Az első hónap végén is csak azt tudtam mondani: majd ha megkapom a fizetésem az egyetemtől. Minden rendben, mondta ő. Addigra már bizonyára tájékozódott az egyetemen lévő státuszommal kapcsolatban, és nem volt nyugtalan.
A napi rutin egyszerű volt és könnyen áttekinthető: elhagytam a szállodát fél nyolckor, és visszatértem valamikor este hat-hét óra felé. Fel a liften a negyedikre, onnan gyalog az ötödikre.
Egy alkalommal, már nem is emlékszem miért, hazamentem úgy tizenegy felé. Nem vártam a liftre, hanem felszaladtam az ötödikre. A szőnyeggel borított folyosón odasétáltam a szobám ajtajához, és már-már betoltam a kulcsot a zárba, mikor észrevettem, hogy egy hajszálnyi résen áttör a fény. Ebben a pillanatban azt is meghallottam, hogy valaki szinte alig hallhatóan az amerikai himnuszt dúdolgatja a szobámban.
Mély lélegzetet vettem, miközben színesben megjelent előttem, amint jól öltözött urak a hónuk alá nyúlnak, előhúznak egy pisztolyt a bal hónuk alól, és beadják az étterem ruhatárába, mint valami esernyőt.
Bal kézzel lassan kinyitottam az ajtót, a jobb kezemet pedig a hónom alá dugtam. Megálltam a küszöbön, és a bal vállammal nekitámaszkodtam az ajtófélfának, ahogy azt a filmeken is látni lehet.
Furcsa kép tárult a szemem elé. Egy aránylag jól öltözött harmincas férfi nagy gonddal éppen az egyik öltönyömet simogatta bele az asztalon lévő bőröndömbe, amely már tele volt, és a szokatlan látogatóm már éppen bezárta volna, ha valami nem hívta volna fel a figyelmét arra, hogy nincs egyedül.
– Csak nem az ön szobája ez, uram? – kérdezte meglehetősen jó amerikai kiejtéssel, miközben felém fordult, és rám mosolygott. A fekete szempár és a semmivel össze nem téveszthető bajusz a töröksége mellett tanúskodott. Biztos a NATO támaszponton szedte össze az angolját, villant át az agyamon.
– Ha az 501-es, akkor bizony az enyém – válaszoltam alig észlelhető mosollyal az arcomon, ahogy James Bond, a 007-es számú ügynök is szokta mondani, akinek jogosítványa van arra, hogy embert öljön, ha szükségesnek találja.
– Oh, pardon – mutatta felém mind a két kezét, hogy egyértelműen biztosítson jóindulatáról, miközben a szemét mereven a bal hónom alatt dudorodó jobb kezemre szegezte –, akkor ez valami szörnyű félreértés – tette hozzá.
– Minden bizonnyal. Méghozzá fatális félreértés – erősítettem meg. – Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy – böktem bal kézzel a bőrönd felé – az a bőröndben az én öltönyöm.
– Hát akkor majd mindent szépen visszarakok a szekrénybe – mondta tettetett könnyedséggel, és meg akart fordulni.
– Én az ön helyében, uram – vágott feléje jéghidegen a hangom – nem fordulnék meg. Még ki tudja, mi történhet, ugyebár?
– És akkor? – nézett rám kérdőn, jelezve, hogy érti a játékszabályokat.
– Akkor most szépen itt, ezen az ajtón át – mutattam a bal kezemmel – kisétál a szobámból, és eltűnik az életemből.
– Ön igazán nagylelkű, uram – jegyezte meg fanyar humorral.
– De sokszor nagyon hirtelen haragú is tudok lenni – mondtam figyelmeztetően –, és a hirtelen haragom meglehetősen hosszú listát hagyott már maga után – mondtam sokat sejttető hangon, és megmozdítottam a bal hónom alatt lévő jobb kezem.
– Hosszú listája van, uram? – kérdezte, de a jópofáskodás már hiányzott a hangjából. – És megkérdezhetem, mi van azon a listán?
– Ha most azonnal elindul, akkor elfelejtem a listát. Ha nem, akkor a bal térde rákerül a listámra – mondtam, hogy lássa, nem csak úgy általánosságban beszélek. – A rendőrségi jegyzőkönyvbe pedig majd az a megjegyzés kerül bele, hogy rám támadott, és önvédelemből kénytelen voltam használni a fegyverem. És gondolom – tettem hozzá –, ön is egyetért velem abban, hogy a török kormány sem nézi jó szemmel, ha az általa meghívott vendégprofesszorokat megtámadják a szállodai szobájukban?
– Igen, uram belátom. Bocsásson meg a háborgatásért – mondta bűnbánó hangot tettetve. – És ha az ajtó – mutatott egy kissé riadtan felém – szabad lenne, szívesen elmennék. És még egyszer kérem, bocsásson meg, hogy megzavartam a nyugalmát – mondta, és lassú léptekkel elindult felém.
Kiléptem a folyosóra, de a szemem rajta tartottam, és gondosan ügyeltem arra, hogy lássa a hónom alatt lévő jobb kezemet.
– És semmi butaság – mondtam könnyedén –, csak nyugi, nyugi...szép lassú mozdulatokkal, OK? Közelről ugyanis már nem látom a térdét, és abból nagy kalamajka is keletkezhet, ha nem tudok pontosan a térdére célozni.
– Nem, nem, uram. Semmi esetre sem. Szeretném önt minél előbb magára hagyni.
– Ez mind a kettőnk kívánsága, igaz? – mondtam, miközben ellépett mellettem, és elindult a kijárat felé.
Eltűnt a lépcsőházban, én pedig magamra csuktam az ajtót, és jelentettem az incidenst a recepciónak. Közben meghúztam a Black & White butykost. Nagy szükségem volt rá. Érezem, hogy a hátamra tapad az ingem az izzadtságtól.
Néhány perc múlva megkértek, hogy menjek a recepcióra azonosítás miatt, mert elfogtak egy alakot, akire ráillik a leírásom. Mikor kiléptem a liftből, filmszerűen ismerős jelenet tárult a szemem elé: két termetes férfi hátracsavart kézzel tartotta az én emberemet. A szállodatulajdonos sietve jött felém, és szolidaritása jeleként már messziről kezet nyújtott.
– Ő volt az, uram? – kérdezte a szállodatulajdonos felháborodott hangon, miközben vádlón az emberemre mutatott.
– Igen, ő az. De talán kérdezze meg őt is, hogy biztos legyen a dolgában – mondtam szállodatulajdonosnak, miközben a szemem az emberemre függesztettem.
– És mondja, uram – kérdezte a szállodatulajdonos, miután igenlő választ kapott az emberemtől –, kíván feljelentést tenni az úr ellen.
– Nem – válaszoltam határozottan. – Majd ön fog feljelentést tenni, mert zaklatták az egyik vendégét, aki egyébként a török kormány által meghívott vendégprofesszoraként tartózkodik az ön szállodájában.
– Köszönöm, uram – vágott közbe az emberem váratlanul –, ön igazán nagylelkű – tette hozzá színpadias mosollyal.
Nekem meg az jutott eszembe, miközben a szállodatulajdonos nyomta az ezerszeres bocsánatkérés szövegét, hogy ezen túl is nyugodtan kimehetek az utcára még besötétedés után is.
**
A szívlapát
A szívlapát pontosan olyan, mint bármely más lapát, csak a formájában és a méretében van némi eltérés. Ezek az eltérések abból adódnak, hogy a szívlapát célszerszám. Úgy néz ki, mint egy szív, és akkora, mint egy közepes hólapát. Egy merítése körülbelül 15 kiló. Elsősorban szén lapátolására használják.
Az 1950-es években a vasútállomásokra érkező szenet kézi rakodással kellett elvégezni, mivel a gépi rakodás feltételei hiányoztak.
Volt helyette Ambrus bátyánk, aki uralta a vagonkirakodás területét. Ő mondta meg, ki, melyik vagont kapja, és figyelmeztetett, hogy a vagon akkor van kirakva, ha tisztára ki is van söpörve. Fizetség csak a kisöpört vagon után jár.
Báló Lajos barátommal vállaltuk a lapátolást, mert szükség volt a pénzre, hogy az egyetemi menzán mindkettőnknek legyen ebédjegye és tudjunk egy kis pótkaját is venni.
Egy hatvan tonnás vagon kirakásáért 300-320 forintot lehetett kapni, ami abban az időben jelentős összegnek számított.
Természetesen a szénlapátoláshoz nemcsak célszerszámra, hanem két marokra és azok földön álló folytatására is szükség volt.
Mikor az ember megállt a 60 tonnás vagon előtt és felnézett rá, olyan érzése támadt, hogy fagylaltos kanalat tart a kezében, amellyel azt a gonoszan csillogó fekete anyagot, amely semmiben nem hasonlított fagylaltra, ki kell mernie néhány óra alatt.
Ez volt talán a magyarázata annak, hogy az éjszakai műszakban főleg egyetemisták és hasonló korúak jelentek a munkára.
Akadtak azonban olyan alkoholista küllemű alakok is, akiket hiénáknak neveztünk. Az elnevezés onnan származott, hogy mindig a másik vadállat által elejtett zsákmányra leselkedtek, és ha kellett meg is verekedtek a zsákmányért. A zsákmány pedig ebben az esetben a tisztára söpört szenes vagon volt. A munkabér kifizetéséhez be kellett mutatni a tisztára söpört vagont.
Mit csináltak a hiénák? Kinézték maguknak rakodókat, és megsaccolták, mekkora a rizikó, mekkora ellenállásra lehet számítani. Ha értékarányos volt a rizikó, megvárták, hogy a vagon kiürüljön, és elfoglalták az üres vagont, majd felmarkolták a munkabért.
A trükköt jól ismertük, mert Ambrus bátyánk, az éjszakai műszak vezetője egy pakli pipadohányért elmagyarázta a helyzetet. Hozzátette, hogy mindenki maga viszi el a balhét, és hogy a puha úri fiúk általában megfutamodtak.
Egymásra néztünk Báló Lajos barátommal, aki feketeöves karate bajnok volt, és megnyugtattuk Ambrus bátyánkat, hogy nem vagyunk puha úri fiúk. A nyomaték kedvéért Lala felkötötte a fekete övét a homlokára.
− Az meg minek? − bökött Lala homlokára Ambrus bátyánk.
− Hát, az olyan jelféle, hogy halálosztó kezem van − mondta, és körülnézett. A fal mellett egy sor tégla volt kirakva. Odalépett, és öt téglát egymásra helyezett, vele párhuzamosan újabb öt téglát helyezett el, majd két téglát hídként a tetejükre tett.
− Nézze csak, mit tud a halálosztó kezem − mondta nevetgélve.
Ambrus odafordult, Lala pedig a jobb keze élével lesújtott a két téglára, amelyek úgy törtek ketté, mintha fejszével csaptak volna le rájuk.
− Hát, ilyet még nem láttam. Mutassák fiúk a tenyerüket − mordult ránk Ambrus bátyánk − az mindent elárul.
Odamutattuk neki a tenyerünket. Megtapogatta Lala kéz-élét morgott valamit, majd rápillantott az én kezemre és megkérdezte: − Maga meg hunnan szerezte ezeket a kérges tenyereket?
− Lapátnyél − válaszoltam, de azt nem mondtam, hogy kajaklapát-nyél, nehogy úri gyereknek nézzen.
− Aztán nyitva tartsák a szemüket, mert azok ott − biccentet a fejével a gyéren megvilágított vagonok felé − már fel is plankolták magukat. Majd jó erős lapátokat választunk − utalt a lapátok sokoldalú felhasználási lehetőségére. Ha végeztek, ne hagyják ott a vagont. Itt ez a síp, és híjjanak, kimegyek, hogy átvegyem a vagont. Három hosszút fújjanak. Ha meg úgy alakul, híjjam a rendőröket?
− Inkább a mentőket − mondta Lala nevetve. − De hozhat egy vödör vizet is.
*
Hosszú órákon keresztül csak a szívlapátok surlódó, időnként csikorgó hangja és a lehulló szén zuhogása hallatszott. Majd a zajokból ritmus alakult ki.
A kétajtós vagon lehetővé tette, hogy két oldalról támadjuk a szénhegyet. Haladtunk egymás felé. Igyekeztünk, hogy minél előbb kialakítsunk egy közös tisztást.
− Hogy van a tenyered? − tettem fel az existenciális kérdést.
− Köszönöm, rosszul. De ez is az edzés része − válaszolta Lala kurtán.
Félidőben, a fedeles vizeskannából, amit Ambrus bátyánktól kaptunk, kezet mostunk, és megettük a rúd turista-szalámi felét. Ittunk rá és folytattuk a lapátolást. Éjfél körül járhatott, mikor kisöpörtük a vagont.
*
Már készütem, hogy leadom a három sípjelet Ambrus bátyánknak, mikor Lala megszólalt
− Na, megjelent a Küklopsz.
Odanéztem és egy hordónyi fejet láttam, amelyen az egyik szemet egy véraláfutás teljesen eltakarta, a másik szem gonosz pillantásokkal méregetett bennünket. Minden kétséget kizáróan új helyzetben találtuk magunkat, amit megerősített a rekedt hordóhang is. − Na, gyerekek, tűnés, vagy kitaposom a beleteket!
− Ahhoz fel kell jönnöd, kispajtás − hallottam Lala bíztató hangját. − Segítsek feljönni? A küklopszot majd én kezelem, − súgta nekem Lala − te pedig használd a lapátot, ha kell.
A következő pillanatban Küklopsz, mind a százhúsz kilójával fent termett a vagonban, és mint egy spanyol bika, előre szegett fejjel Lalára támadt. Lala balerinát szégyenítő könnyedséggel félrelépett, megpördült és hatalmasat rúgott Küklopsz vastagabbik felébe, aki a rúgástól felgyorsulva fejjel a vagon falának vágódott. Küklopsz hangosan zihálva a padlón maradt. Nem tudott felállni.
A másik hiéna dermedten állt és nézte a tehetetlenül fekvő haverját. Lala odalépett az ajtóhoz. − Te is fel akarsz jönni? − kérdezte gúnyos hangon.
A másik hiéna megfordult és elrohant a vagonok közé.
− Nahát, feketeöves, − hallottam Ambrus bátyánk szavát − még ilyent sem láttam. Majd veled fogom riogatni ezeket az átkozott striciket − mondta széles mosollyal az arcán. − A rendőröknek majd azt mondjuk, hogy részegen megbotlott, és beütötte a fejét − intett a gyorsan közeledő villogó kék fények felé. − Addig menjük be hozzám. Kifizetem a béreteket, és megtoldom egy ötvenessel. Aztán gyertek csak. Mindig lesz munka a számotokra − mondta, és kezet nyújtott. − Aztán óvatosan azzal a halálosztó kézzel! Bár nekem is jó lenne egy fekete öv.
Kikísért bennünket.
− Majd az Aranykacsában elmondom a fiúknak, de úgysem fogják elhinni.
* *
A szívlapát pontosan olyan, mint bármely más lapát, csak a formájában és a méretében van némi eltérés. Ezek az eltérések abból adódnak, hogy a szívlapát célszerszám. Úgy néz ki, mint egy szív, és akkora, mint egy közepes hólapát. Egy merítése körülbelül 15 kiló. Elsősorban szén lapátolására használják.
Az 1950-es években a vasútállomásokra érkező szenet kézi rakodással kellett elvégezni, mivel a gépi rakodás feltételei hiányoztak.
Volt helyette Ambrus bátyánk, aki uralta a vagonkirakodás területét. Ő mondta meg, ki, melyik vagont kapja, és figyelmeztetett, hogy a vagon akkor van kirakva, ha tisztára ki is van söpörve. Fizetség csak a kisöpört vagon után jár.
Báló Lajos barátommal vállaltuk a lapátolást, mert szükség volt a pénzre, hogy az egyetemi menzán mindkettőnknek legyen ebédjegye és tudjunk egy kis pótkaját is venni.
Egy hatvan tonnás vagon kirakásáért 300-320 forintot lehetett kapni, ami abban az időben jelentős összegnek számított.
Természetesen a szénlapátoláshoz nemcsak célszerszámra, hanem két marokra és azok földön álló folytatására is szükség volt.
Mikor az ember megállt a 60 tonnás vagon előtt és felnézett rá, olyan érzése támadt, hogy fagylaltos kanalat tart a kezében, amellyel azt a gonoszan csillogó fekete anyagot, amely semmiben nem hasonlított fagylaltra, ki kell mernie néhány óra alatt.
Ez volt talán a magyarázata annak, hogy az éjszakai műszakban főleg egyetemisták és hasonló korúak jelentek a munkára.
Akadtak azonban olyan alkoholista küllemű alakok is, akiket hiénáknak neveztünk. Az elnevezés onnan származott, hogy mindig a másik vadállat által elejtett zsákmányra leselkedtek, és ha kellett meg is verekedtek a zsákmányért. A zsákmány pedig ebben az esetben a tisztára söpört szenes vagon volt. A munkabér kifizetéséhez be kellett mutatni a tisztára söpört vagont.
Mit csináltak a hiénák? Kinézték maguknak rakodókat, és megsaccolták, mekkora a rizikó, mekkora ellenállásra lehet számítani. Ha értékarányos volt a rizikó, megvárták, hogy a vagon kiürüljön, és elfoglalták az üres vagont, majd felmarkolták a munkabért.
A trükköt jól ismertük, mert Ambrus bátyánk, az éjszakai műszak vezetője egy pakli pipadohányért elmagyarázta a helyzetet. Hozzátette, hogy mindenki maga viszi el a balhét, és hogy a puha úri fiúk általában megfutamodtak.
Egymásra néztünk Báló Lajos barátommal, aki feketeöves karate bajnok volt, és megnyugtattuk Ambrus bátyánkat, hogy nem vagyunk puha úri fiúk. A nyomaték kedvéért Lala felkötötte a fekete övét a homlokára.
− Az meg minek? − bökött Lala homlokára Ambrus bátyánk.
− Hát, az olyan jelféle, hogy halálosztó kezem van − mondta, és körülnézett. A fal mellett egy sor tégla volt kirakva. Odalépett, és öt téglát egymásra helyezett, vele párhuzamosan újabb öt téglát helyezett el, majd két téglát hídként a tetejükre tett.
− Nézze csak, mit tud a halálosztó kezem − mondta nevetgélve.
Ambrus odafordult, Lala pedig a jobb keze élével lesújtott a két téglára, amelyek úgy törtek ketté, mintha fejszével csaptak volna le rájuk.
− Hát, ilyet még nem láttam. Mutassák fiúk a tenyerüket − mordult ránk Ambrus bátyánk − az mindent elárul.
Odamutattuk neki a tenyerünket. Megtapogatta Lala kéz-élét morgott valamit, majd rápillantott az én kezemre és megkérdezte: − Maga meg hunnan szerezte ezeket a kérges tenyereket?
− Lapátnyél − válaszoltam, de azt nem mondtam, hogy kajaklapát-nyél, nehogy úri gyereknek nézzen.
− Aztán nyitva tartsák a szemüket, mert azok ott − biccentet a fejével a gyéren megvilágított vagonok felé − már fel is plankolták magukat. Majd jó erős lapátokat választunk − utalt a lapátok sokoldalú felhasználási lehetőségére. Ha végeztek, ne hagyják ott a vagont. Itt ez a síp, és híjjanak, kimegyek, hogy átvegyem a vagont. Három hosszút fújjanak. Ha meg úgy alakul, híjjam a rendőröket?
− Inkább a mentőket − mondta Lala nevetve. − De hozhat egy vödör vizet is.
*
Hosszú órákon keresztül csak a szívlapátok surlódó, időnként csikorgó hangja és a lehulló szén zuhogása hallatszott. Majd a zajokból ritmus alakult ki.
A kétajtós vagon lehetővé tette, hogy két oldalról támadjuk a szénhegyet. Haladtunk egymás felé. Igyekeztünk, hogy minél előbb kialakítsunk egy közös tisztást.
− Hogy van a tenyered? − tettem fel az existenciális kérdést.
− Köszönöm, rosszul. De ez is az edzés része − válaszolta Lala kurtán.
Félidőben, a fedeles vizeskannából, amit Ambrus bátyánktól kaptunk, kezet mostunk, és megettük a rúd turista-szalámi felét. Ittunk rá és folytattuk a lapátolást. Éjfél körül járhatott, mikor kisöpörtük a vagont.
*
Már készütem, hogy leadom a három sípjelet Ambrus bátyánknak, mikor Lala megszólalt
− Na, megjelent a Küklopsz.
Odanéztem és egy hordónyi fejet láttam, amelyen az egyik szemet egy véraláfutás teljesen eltakarta, a másik szem gonosz pillantásokkal méregetett bennünket. Minden kétséget kizáróan új helyzetben találtuk magunkat, amit megerősített a rekedt hordóhang is. − Na, gyerekek, tűnés, vagy kitaposom a beleteket!
− Ahhoz fel kell jönnöd, kispajtás − hallottam Lala bíztató hangját. − Segítsek feljönni? A küklopszot majd én kezelem, − súgta nekem Lala − te pedig használd a lapátot, ha kell.
A következő pillanatban Küklopsz, mind a százhúsz kilójával fent termett a vagonban, és mint egy spanyol bika, előre szegett fejjel Lalára támadt. Lala balerinát szégyenítő könnyedséggel félrelépett, megpördült és hatalmasat rúgott Küklopsz vastagabbik felébe, aki a rúgástól felgyorsulva fejjel a vagon falának vágódott. Küklopsz hangosan zihálva a padlón maradt. Nem tudott felállni.
A másik hiéna dermedten állt és nézte a tehetetlenül fekvő haverját. Lala odalépett az ajtóhoz. − Te is fel akarsz jönni? − kérdezte gúnyos hangon.
A másik hiéna megfordult és elrohant a vagonok közé.
− Nahát, feketeöves, − hallottam Ambrus bátyánk szavát − még ilyent sem láttam. Majd veled fogom riogatni ezeket az átkozott striciket − mondta széles mosollyal az arcán. − A rendőröknek majd azt mondjuk, hogy részegen megbotlott, és beütötte a fejét − intett a gyorsan közeledő villogó kék fények felé. − Addig menjük be hozzám. Kifizetem a béreteket, és megtoldom egy ötvenessel. Aztán gyertek csak. Mindig lesz munka a számotokra − mondta, és kezet nyújtott. − Aztán óvatosan azzal a halálosztó kézzel! Bár nekem is jó lenne egy fekete öv.
Kikísért bennünket.
− Majd az Aranykacsában elmondom a fiúknak, de úgysem fogják elhinni.
* *