Hazugságtól a hazudozásig
|
|
T A R T A L O M.jpg) |
|
H a z u g s á g t ó l a h a z u d o z á s i g
Kulcsszavak:hazudozás-hálozat, dogma, korrupció kötelezettség, morál, közvélemény csúcsára állítot piramis Axióma: A nyelv nem felelős azért, amire használjuk ! Ha felelős lenne nyelv azért, amire használjuk, nem tudnánk szerelmet vallani, nem tudnánk viccet mesélni és…
Tehát: nem a nyelv hazudik
A hazugság számszerűsíthető. A hazugság egyéb jellemzői: Ø lehet kicsi és nagy, Ø lehet sötét és gonosz; Ø lehet dogmatikus Ø lehet meggyőző és kiábrándító; Ø sőt még kegyes is. |
||
|
Két barátnő találkozik? − Képzeld, terhes vagyok. − Te terhes? És hogy történt? − Tulajdonképpen én sem értem. − Hallgatlak. −Séta közben ránk esteledett, csókolóztunk. Ő fogta mind a két karomat, és kérdőn nézett rám; én meg őrá. Egyszer csak kérdőn megemelte a szemöldökét, én meg pislantottam rá. Mire magamhoz tértem, már ott voltunk összefonódva az ágyamon. |
||
|
Ha a hazugság ismétlődik, akkor átmegy hazudozásba.
A hazudozásnak az a legfőbb tulajdonsága, hogy expanzív: egyre bonyolultabb hálóvá, hálózattá növi magát. Társadalmi méretekben Dogmává kristályosodik és agresszívvá válik. Belső ellentmondásai hatására a társadalom demoralizálódik, szegmentálódik; a negatív diszkrimináció miatt demotiválódik − végső soron összeomlik, és maga alá temeti magát a dogmát is. De nem szabad azt hinni, hogy a romok alá temetett, jól kondicionált dogma a romok alatt elpusztul, Akármilyen szempontból is vizsgáljuk a hazugságot, azt tudjuk megállapítani, hogy a hazugság lényegét tekintve eszköz, amit, arra használunk, hogy elfedjünk vele valamit a valóságból, hogy megtévesszünk valakit, valakiket; hogy elhitessünk valakivel, valakikkel − akár tömegekkel is − valamit. A hazudozás tulajdonképpen ismétlődő hazugság, amelyben egy rejtett követelmény húzódik meg: minden rákövetkező hazugságnak nagyobbnak kell lennie, mint az előző, hogy biztos lefedje a látszat és a valóság különbségét. Ebből pedig az következik, hogy a hazugságok egymásra rétegeződnek, és a hazugságok rétegei egyre magasabbra nőnek. Sir Winston Churchillnek tulajdonítják azt a mondást, hogy a felhalmozódó hazugságok olyan csúcsára állított piramis, amely előbb-utóbb eldől, és maga alá temeti a hazudozót/hazudozókat. A hazudozó egy idő múltán már nem veszi észre a hazugság és a valóság közti különbséget. Ebből adódik, hogy nem is tud különbséget tenni közöttük. Sőt betegesen ragaszkodik a hazugságból szőtt „valóságá”-hoz. ESET: Egy reggel az egyik nővér kifulladva érkezik a kórháziba. Elmondja, hogy egy reverendás kispap követte a buszmegállótól a kórházig. A munkatársai tréfálkozó kérdéseket tettek fel neki. Másnap reggel már úgy adja elő eseményeket, hogy már majdnem megérintette a kispap, mikor ő futásnak eredt. Néhány munkatársa arra biztatja, hogy mondja meg a kispapnak, hogy hagyja őt nyugodtan. Kövekező reggel már úgy adja elő eseményeket, hogy üldözte a reverendás kispap, és alig tudott elmenekülni előle. Néhány munkatársa azt ajánlja, hogy jelentse be az eseményeket a rendőrségnek. Másnap reggel két munkatársa lesben áll a buszmegállónál. Azt látják, hogy leszáll a buszról, idegesen körbe néz, és elkezd rohanni a kórház felé. Kispap sehol. Visszatértek a kórházba és közölték vele, hogy hazugság az egész, nincs is kispap. Az üldözött nővér vasárnap reggel elmegy a nagymisére, mikor jön kifelé, odalép a fiatal paphoz, lerántja a földre, és hempergés közben torka szakadtából ordítja: Hagyjon engem nyugodtan, ne molesztáljon, mert feljelentem a rendőrségen.  |
Szülői értekezlet
Nem voltam már zöldfülű, de még kezdő tanárnak tekintettem magam. Erre megvolt minden okom, különösen olyan tanár-kolosszusok társaságában, mint Bécsy Tamás, dráma-szakértő, Fábián Pista bácsi, francia-magyarszakos tanár; és nem utolsó sorban Rajczy Péter, történész;
A maga módján mindegyik abszolút személyiség.
Mindegyiknek megfellebbezhetetlen véleménye volt bizonyos kérdésekben, mindegyik humanista volt, mindegyik hitt a tanár-személyiség integritásában, hitt az emberben és az ember taníthatóságában.
Bécsy Tamás hétköznapi szavakkal közölte az elvárásait azokkal a szülőkkel, akik meg akarták nyugtatni, hogy a gyermekük pedig nagyon szereti a magyart is meg a tanárurat is:
„A töltöttkáposztát kell szeretni. A magyart, azt tanulni kell, de főleg sokat kell olvasni. Hát, kedves mama, ilyen az irodalom.”
Fábián Pista bácsi franciás eleganciával közölte a rend-párti bürokratákkal: ”Rend, igazi rend csak a temetőben van; egy sír, egy fejfa, még egy sír, még egy fejfa; de a temetetlen holttestek szanaszét hevernek.”
Hasonló tömörséggel fejezte ki véleményét az angolokról: „Tudod, Jóskám, ezek a britek zseniálisak; inkább létrehoztak egy birodalmat, csakhogy dolgozni ne kelljen.”
Nem deklarálták, hanem sugározták magukból, hogy a tanárnak nem szakmája, hanem hivatása van. Kellő ironikus éllel bántak a dogmákkal és a bürokráciával. Mikor beléptek a tanterembe, maguk mögött hagyták mind a kettőt.
Rajczy kolléga, mikor először találkozott egy új osztállyal, közölte velük, hogy otthon hagyhatják a történelemkönyvüket, mert valódi történelmet fognak tanulni. Ezt sokan sokféleképpen értelmezték. A legtöbb szülő örömmel, bizonyos hatóságok nemtetszéssel fogadták ezt az egyszerűnek tűnő bejelentést; inkább érezték, mint értették az egyszerűnek tűnő bejelentés mélységeit.
Mezei jogásznak nevezte magát. Ennek a képességének, nagy hasznát vettük. Egyik kedvenc mondása az volt, hogy az iskola maga az élet, csak sokkal érzékenyebbek a benne szereplő résztvevők.
Az történt egy esetben, hogy az egyik osztály KISZ-titkára bukásra állt oroszból. Mikor az orosztanár közölte vele, hogy ad még egy esélyt a javításra. A KISZ titkár, akinek az apja magas tisztséget töltött be a megyei pártbizottságon, azt mondta félhangosan, hogy úgysem meri megtenni. Ha netán mégis, akkor bejön az apja és agyonlövi a tanárt.
Senki nem vette komolyan; csak olyan diák-hőbörgés.
Rajczy Péter az javasolta az igazgatónak, hogy írásban javasolja a szülőknek, hogy iskolapszichológussal konzultáljanak. Mindkét szülő indignáltan tiltakozott. Az aláírt tiltakozás bekerült az iskola irattárába.
A gyerek megbukott; majd írt egy búcsúlevelet, amely szerint őt mindenki üldözi; majd az apja önvédelmi fegyverével szétlőtte a fejét.
Az apa, egyik kezében a fia vád-levelével, a másikban a fia életét kioltó félautomatával, beállított az igazgatóhoz, és magabiztos határozottsággal követelte, hogy az orosztanárt rendelje be az irodába.
Az igazgató elővette a szülők tiltakozó iratát: „K. elvtárs, ismeri ezeket az aláírásokat?”
*
Talán ezek a példák és tapasztalatok érlelték ki bennem azt a meggyőződést, hogy a tanár, mint emberekkel bánó és emberek életútját meghatározó szakember, állandóan „aknamezőn” járkál.
Az angol osztály is ilyen sűrűn telepített, érzékeny aknamező volt. Gyakran még azok is ártottak, akik segíteni szerettek volna; és a laikus véleményük mellett harcosan kiálltak.
Például egy ötven év körüli papa, aki egyébként egy biológiai kutató laboratórium igazgatója volt, felállt egy szülői értekezleten, hogy ő látni akarja a kísérlet dokumentumait, amelyek garantálják a kísérleti program sikerét. Több szülő helyeslően bólogatott.
Tudtam, hogy sok minden múlhat a helyzet megoldásán.
− Tisztelt, professzor úr, tudomásom szerint ön közel 20 éve egy kutatóintézet igazgatója. Jól tudom?
− Igen.
− Megkérdezhetem, hogy hány olyan kutatási tervet dolgozott ki, amelyek garantálták a kísérleti program sikerét?
− Hát, persze az egészen más helyzet; az mégiscsak biológia!!!
− Professzor úr, ne tekintse fiatalkori szemtelenségnek, amit most mondok. De az idegennyelv oktatás-pedagógia tudománya olyan orvostudományok eredményeit alkalmazza, mint az anatómia, fiziológia, agykutatás, fül-orr-gégészet, fonológia, stb. Csak nem azt akarja mondani, hogy…?
− Elnézést, nem így gondoltam − választotta az egyetlen menekülési útvonalat, és kínos mosollyal az arcán leült.
− Arra kérem a kedves szülőket − mosolyogtam rájuk, mintha mi sem történt volna −, hogy várják meg az első év végét; és akkor már megláthatjuk, hogy sikeres-e az E-program.
Esszembe jutott egy anekdota.
A háború után megkérdeték Churchilltől, mi jelentette számára a legnagyobb nehézséget a háború során. Azt válaszolta: a barátaim elleni küzdelem.
Közben még érkeztek szülők, akiket mindig megkértem, hogy írják alá a jelenléti ívet, és a hozzájuk tartozó tanuló nevét. Ha egy tanuló képviseletében többen jöttek, akkor is mindenki írja alá.
Tájékoztattam a szülőket az E-programról, a nehézségeinkről, a koedukációról. Elmondtam, hogy látványos az előrehaladásunk, és óriási a híresztelés mindenfele. Ne higgyenek el mindent. Ha valamit meg akarnak tudni, engem keressenek fel. Élénk volt az érdeklődés; de voltak kétkedők is.
Nem túl szigorúak a követelmények…?
Ez a kölyök állandóan arról beszél, hogy hányadik a ranglistán;…
Mit jelent az, hogy a gyerekek kijavítják és aláírják egymás füzeteit?
Szinte mással sem foglalkozik
Bejöttek a többi tanárok is, és elkezdődött az egyéni konzultáció.
Oda lépett hozzám egy nagy gonddal kozmetikázott és fodrászolt mama, teljes ékszer díszben.
− Drága tanár úr olyan boldog vagyok, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Nórikám annyi szépet-jót mesél magáról − vont bele a mosoly-körébe. − De azért hadd mondjam el, hogy Nórikám a minap pityeregve jött haza, hogy négyest kapott.
Felismertem az óriási lehetőséget. Megragadtam az előttem gesztikuláló kezét, mintha kézfogásra nyújtotta volna, és hosszasan kezet ráztam vele.
− Asszonyom, nem is tudom megmondani, milyen hálás vagyok − széles mosolyomra kétkedő tekintettel válaszolt. − nem is sejti, milyen ritka, hogy a szülők bejönnek, hogy már egy négyest is megköszönjenek. Nagyon, nagyon ritkán.
Láttam, hogy mély lélegzetet vesz. Mielőtt megszólhatott volna, mosolyogva folytattam. − Bocsásson meg, asszonyom, de most el kell sietnem, hogy elújságoljam az igazgató úrnak a nagyszerű hírt − mondtam és sietve távoztam
Alig hogy visszatértem a tanterembe, máris hallottam az igazgató hangját a hangosítón keresztül, amint az iskolában tartózkodó össze szülőt tájékoztatja az örvendetes szülői hozzáállásról.
− Ki volt az a hülye?” hallottam egy suttogó női hangot.
Másnap reggel az igazgató behívott az irodájába.
− Foglalj helyet, − intett az egyik bőrfotel felé − nagy szükséged lesz rá − és a kezembe adott egy felnyitott borítékot, amely neki volt címezve. Feladó nem volt, de átlósan rá volt írva, nagy nyomtatott betűkkel: SAJÁTKEZŰ FELBONTÁSRA.
− Olvasd csak el. Nekem címezték, de rólad van benne szó. A véleményedre vagyok kíváncsi.
„Tisztet igazgató Úr!
Sajnálattal kell értesítenünk Ön arról, hogy a tegnapi szülői értekezleten megengedhetetlen incidens történt. Nevezetesen, Kerékgyártó József, az Ön irányítása alatt működő iskola egyik tanára, azt állította, hogy a mi lányunk nyilvános helyen, egy zártkörű rendezvényen, az étterem asztalán, mezítelenül, hastáncos mutatványokkal szórakoztatta az ott mulatozó férfi vendégeket.
Követeljük, hogy Dr. Kerékgyártó tanárt azonnali hatállyal bocsássa el.
Amennyiben kérésünknek nem tesz eleget, feljelentést teszünk, és a legvégsőkig elmegyünk a lányunk és családunk becsületének védelmében.
Abban a reményben, hogy Ön is megtesz mindent az iskola jó hírneve védelmében,
Maradunk tisztelettel,
Apa és anya aláírása.”
Elolvastam, felnéztem az igazgatóra, és csak annyit mondtam:
− Egy pillanat és visszajövök.
− Várlak, és a válaszod is várom.
− Ez itt − nyújtottam feléje kép papírlapot visszatértemkor − a JELENLÉTI ÍV. A tegnapi szülői értekezleten a két szülő, akik a levelet aláírták, de a JELENLÉTI ÍV-et nem írták alá. Ennek az volt az oka, hogy nem voltak jelen. És természetesen, az említett kifejezések nem hangzottak el.
− És természetesen te ezt be is tudod bizonyítani?
− Igen, írásos bizonyítékaim vannak. És van 32 tanum.
− Miért pont 32?
− Azért mert 32 résztvevő írta alá a jelenléti ívet.
− Gondolom, már kész terved is van,
− Igen. És lehet, hogy két legyet ütünk egy csapásra.
− És azt hogyan akarod végrehajtani?
− Először is, ők nem voltak ott; tehát valahonnan kellett az ötletnek jönnie. Ha ebből a feltevésből indulunk ki, akkor nyilvánvaló, hogy az ötletgazda sem nekem, sem az E-programnak nem barátja; és a piszkos munkát mással akarja elvégeztetni, aki látva a lánya kudarcos szereplését, kapva-kap a lehetőségen, meg akarja fúrni az E-programot, nehogy kiderüljön, hogy a lányuk milyen mérhetetlenül ostoba, lusta és tehetségtelen annak ellenére, hogy franci divatlapokból öltöztetik és kozmetikázzák. Nem látják be, hogy francia divatlapok nem pótolják a velük született hiányosságokat.
− Ez eddig rendben van, de gyakorlatilag hogy akarod megoldani az ügyet?
− Beíratom az ellenőrzőbe, hogy az E-program létét fenyegető ügyben a szülők segítségére van szükségünk. Tíz perces megbeszélést tartunk. Eljönnek?
− Miden bizonnyal eljönnek.
− A találkozón egy fél lapos szöveg fogadja őket: az ekkor és itt tartott szülői értekezleten részt vettem. Az alábbi kijelentések…..nem hangzottak el; elhangzottak. A válaszát X jellel jelölje meg, és írja alá. A ceremóniát egy háromtagú bizottság bonyolítja le; összegyűjti a az aláírt papírokat és egy rövid jegyzőkönyv kíséretében átadja neked. Te pedig összehívsz egy öttagú fegyelmi bizottságot, aztán írsz egy rövid hivatalos hangú levelet, amelyben megkéred a feljelentő szülőket, hogy szíveskedjenek befáradni, hogy személyesen ismertethessék a bizottsággal a levelükben foglaltakat.
− Más szavakkal szólva, becsalom őket saját csapdájukba.
− Nem látom csapdának. Egyébként is; mást nem is nagyon tehetsz. Hiszen, ha egy személyben akarnál dönteni, eleve azt feltételeznéd, hogy a vádaskodásuk megfelel a valóságnak. Ezt a feltételezés te nem engedheted meg magadnak.
− Ne beszélj butaságot; csak nem hiszed, hogy egy percig is elhittem. Annál sokkal jobban ismerlek. A forgatókönyved, a szereposztással együtt kiváló. És akkor a bizottság behív téged, hogy védd magad. Te pedig átadod a bizottságnak a szülők nyilatkozatát. A többi már megy a maga útján.
− De mi legyen a büntetésük? Hiszen neked kötelességed az iskola jó hírnevét megvédened.
− Mondjuk, beperlem őket rágalmazásért, népgazdasági érdek ellen elkövetet aknamunkáért; majd attól függ, hogy viselkednek.
− Ahhoz ragaszkodom, hogy tőlem és az iskola tanári karától bocsánatot kérjenek.
− Ez csak természetes.
A szülők örömmel fogadták az igazgató meghívó levelét.
A szülők elegánsak voltak, jól-tápláltak és sugárzott róluk az öntelt, buta elégedettség.
Az igazgató bekísérte őket egy kisebb tanterembe, amely az átrendezés után inkább egy bírósági tárgyaló teremre hasonlított. A tábla előtt, egy hosszú asztalnál ült a három nőből és két férfiből álló bizottság. Ennek jobb oldalán, csaknem derékszögben helyeztek el egy kisebb asztalt a szülők számára. Ezzel szemben, de a bizottság asztalára derékszögben állt egy kisebb asztal két üres székkel.
− Ez az öt kolléga az iskola ad hoc fegyelmi bizottságát képviseli − nyitotta meg az igazgató a tárgyalást. − Az ügy súlyosságát tekintve állítottam össze az öttagú bizottságot. Feltételezhetően, ezzel a szülők is egyet értnek − nézett rájuk várakozóan.
A szülők bólintottak.
− Akkor megkérem valamelyik szülőt, hogy a hozzám küldött levelet hangosan olvassa fel a bizottságnak, hogy minden kétséget kizáróan bizonyítsuk, hogy ugyanarról a levélről van szó − és odalépett a szülőhöz és feléjük nyújtotta a levelet.
Egymásra néztek, de egyikük sem nyúlt a levélért, majd egy kis habozás után az anya zavart mosollyal az arcán megszólalt − Hát tulajdonképpen mi nem gondoltunk egy ilyen nagy felhajtásra.
− Csak arra gondoltunk − szólal meg a papa is −, hogy az igazgató úr alaposan megdorgálja a tanárt, hogy ilyent nem szabad csinálni.
− A levélben azonban az áll − szólt közbe az igazgató − idézem:
„Követeljük, hogy Dr. Kerékgyártó tanárt azonnali hatállyal bocsássa el.
Amennyiben kérésünknek nem tesz eleget, feljelentést teszünk, és a legvégsőkig elmegyünk a lányunk és családunk becsületének védelmében.” Ez pedig nem valami atyai dorgálásnak hangzik − nézett rájuk szigorú tekintettel, majd odaszólt a jegyzőkönyvet vezető titkárnőnek − kérem, olvass fel a szülők bizottság előtti bejelentését.
Felolvasta: „Csak arra gondoltunk, hogy az igazgató úr alaposan megdorgálja a tanárt, hogy ilyent nem szabad csinálni.”
− Kedves szülők − mondta kimért, de udvarias hangon az igazgató − ezért az iskoláért, amely az irányításom alatt az ország tíz legjobb iskolája közé tartozik, én vagyok felelős. Ennek a poziciónak a kimunkálásában oroszlán része van Kerékgyártó tanár úrnak. Az iskoláért a legteljesebb felelősséget viselem, mint ahogy erre önök is figyelmeztetnek a levelükben, sőt kötelességemként róják ki rám; idézem: Ön is megtesz mindent az iskola jó hírneve védelmében. Ezt meg is teszem. De hadd mondjam meg nem azért, mert Önök meg is fenyegetnek, Amennyiben kérésünknek nem tesz eleget, feljelentést teszünk, és a legvégsőkig elmegyünk a lányunk és családunk becsületének védelmében − idézte a levélből. − Ez nagyon dicséretes és követendő szülői magatartás. Nekem is van négy gyermekem. Én is elmennék a legvégsőkig, hogy megvédjem őket. Mint az iskola igazgatója a legvégsőkig elmegyek, hogy a rám bízott 800 gyerek és az iskola intézményének becsületét megvédjem. Ebben közös az álláspontunk. De nekem van még egy kötelességem. Nevezetesen az, hogy az iskola intézményét működtető tanárok becsületét külön-külön, valamint a tantestület intézményi becsületét megvédjem. Itt és most, éppen azon munkálkodunk, hogy megvédjük azt az erkölcsi tőkét, amit bizalomnak nevezünk; bi-za-lom-nak − drámai ihletettséggel fejezte be mondandóját, miközben szigorú, számon kérő tekintetét rájuk szegezte.
A mama, aki egy ideje, egy kis selyemkendővel törölgette a szemét, most zokogni kezdett.
Az igazgató keményen, mint a jég verése folytatta.
− Önök is ezt a bizalmat érezték, mikor úgy döntöttek, hogy ebbe az iskolába járatják a lányukat. Mellékesen hadd jegyezzem meg, hogy meg is mozgatták a széles körű társadalmi kapcsolataikat, hogy ez sikerüljön. Kérem a jegyzőkönyvvezetőt − nézett abba az irányba −, hogy szólítsa be Dr Kerékgyártó József tanár urat, aki az E-program kidolgozója és megvalósítója……; valamint az E-osztály osztályfőnöke……; és két gyermek édesapja. Hangsúlyozni szeretném, hogy az E-program a központi bizottság kezdeményezésére jött létre. A fegyelmi bizottságot azért állítottuk fel, hogy megvizsgálja, mi a valóság alapja ezeknek a súlyos vádaknak, valamint hogy milyen indítékok és szándékok alapján került sor a levél megírására.
Kerékgyártó tanár úr egy irat-gyűjtővel a hóna alatt belépett. Magas homloka alól magabiztosságot sugárzó szemek néztek körül. Széles álla alatt háromszögre kötött borvörös nyakkendője jól harmonizált a halványkék inggel és az elegáns gerle-szürke öltönyével. Megállt a bizottság előtt, mint aki nem is tudja, mi történik körülötte.
− Foglaljon helyet Kerékgyártó elvtárs − mondta bizottság elnöknője. − Bizonyára tudja, miért vagyunk itt, de formai okokból megkérem a jegyzőkönyvvezetőt, hogy hangosan, jól érthetően olvass fel ezt a levelet.
Kerékgyártó leült, maga elé tette az irattartót, és a szülőkre függesztette átható tekintetét.
A jegyzőkönyvvezető egyenletes hanghordozással felolvasta a levelet és leült.
− Kerékgyártó elvtárs, megértette az ön ellen felhozott vádakat?
− Igen. Nemcsak hogy megértettem, de alapos következetéseket tudtam levonni belőlük − mondta rendíthetetlen nyugalommal.
− És megosztaná velünk a következtetéseit?
− Természetesen; örömmel. A legfőbb következtésem az, hogy a levél minden egyes szava hazugság. Tudom, hogy ez így túlságosan is általánosnak hangzik. Ők − mutatott a szülőkre − nem tudhatták, hogy ki mit mondott a szülői értekezleten, mert nem voltak ott. Kérdezzék meg tőlük, hogy ott voltak-e. Adjunk nekik alkalmat arra, hogy tovább hazudozzanak.
A tanterem kriptányi csendjét csak a mama visszafojtott zokogása zavarta meg. A következő pillanatban a papa felugrott, és izzó fejjel, szinte artikulátlanul kiabálta − Igen is ott voltunk, majd az ügyvédemmel…
− Nem lehettek ott, sem ők sem az ügyvédjük. Azt, hogy ők nem voltak ott, tárgyi bizonyítékokkal tudom támogatni. Ez itt − emelt magasba két papírlapot − a szülői értekezlet jelenléti íve; dátummal és sorszámozva, amelyen található 32 aláírás, de nem található egyik itt jelen lévő szülő aláírása sem. Ez itt − emelte fel az iratgyűjtőt − 29 olyan szülő aláírt nyilatkozata, akiknek az aláírása megtalálható a jelenléti íven is. Három szülő külföldön tartózkodik. A 29 szülő nyilatkozta egybehangzóan állítja, hogy a levélben található kijelentések nem hangzottak el a szülői értekezleten. Legtöbben tudni akarják, kitől származik ez az otromba vádaskodás − fejezte be Kerékgyártó mondandóját, és a bizottság elnöke elé helyezte a nyilatkozatokat tartalmazó irattartót.
− A bizottságnak 10 percre van szüksége, hogy megvizsgálja a benyújtott iratokat − mondta a bizottság elnöke.
A szülők elindultak a kijárat felé.
− Szeretném figyelmeztetni a szülőket − szólt utánuk az igazgató −, ha nem várják meg a bizottság döntését, holnap pert indítok önök ellen becsületsértés, rágalmazás és az iskola jó hírének lejáratása ügyében. Akkor tényleg szükségük lesz ügyvédre.
A szülők elhagyták a termet.
Pontosan tíz perc múlva, a fegyelmi bizottság bevonult. Leültek. Az elnöknő az órájára nézett, − még van néhány percünk.
Az igazgató és Kerékgyártó egymás mellett ültek a kis asztalnál.
Az ajtó kinyílott, és feldúlt arccal bejöttek a szülők.
− A fegyelmi bizottság úgy döntött, hogy ha az igazgató elvtárs és Kerékgyártó elvtárs elegendőnek tartják a nyilvános bocsánatkérést, akkor az iskola eltekint a bírósági eljárástól.
− Mit ért azon − pattant fel és szinte hisztériás hangon követelte −, hogy nyilvános bocsánatkérés?
− Azt értjük a nyilvános bocsánatkérésen − mondta higgadt, tanáros hangon az elnöknő −, hogy a fegyelmi bizottság össz-oktatói gyűlést rendel el, ahol…
− Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? − Vágott közbe a papa indignált hangon.
− Azért, kedves szülő, mert a tantestület is sértett fél, és nekik is jogukban áll, hogy megtudják, mi történik az iskolájukban.
− Megkérdezem az igazazgató elvtársat, hogy elfogadja-e a fegyelmi bizottság javaslatát.
− Igen, elfogadom; azzal a feltétellel, hogy a bocsánatkérés szövegét én fogalmazhatom meg.
− Megkérdezem Kerékgyártó elvtársat, hogy elfogadja-e a fegyelmi bizottság javaslatát.
− Igen, elfogadom; azzal a feltétellel, hogy a bocsánatkérés szövegét az igazgató elvtárs fogalmazhatja meg.
− Megállapítom, hogy a sértett felek elfogadják a fegyelmi bizottság javaslatát.
− Most megkérdezem a sértő levelet író szülőket, hogy hajlandók-e nyilvánosan bocsánatot kérni a sértett felektől.
A szülők igent bólintottak.
− Megkérem a szülőket, hogy jól hallhatóan válaszoljanak a feltett kérdésre.
− Igen mondták alig hallhatóan − lesütött szemmel.
Mikor a szülők belépek a nagy előadó terembe, visszahőköltek a nyolcvankét szempár tengerének láttán.
Szemek egymás között villogtak, egymással beszélgettek és mustrálva vizsgálgatták a két szülőt, akik bizonytalankodva ácsorogtak a két odakészített szék mellett, mintha nem tudnák, mire valók a székek.
− Elnézést kérek… − szólalt meg váratlanul a papa.
− Ebben az esetben ez így nem elég − vágott közbe az igazgató. − Abban egyeztünk meg, hogy bocsánatot kérnek az általam elkészítet szöveg alapján. Tessék itt a szöveg. Hangosan, a terem hátsó soraiban is jól hallhatóan olvassák fel; az első részt az egyik szülő, a második részt a másik szülő.
A papa a kezébe vette a szöveget és elkezdte olvasni:
− Tisztet Igagató elvtárs, tisztelt Bognár Tanár elvtárs, aláírásunkkal levelet juttatunk el az iskola igazgatójának, amelyben megalapozatlan, durva vádakkal illettük az iskola egyik tanárát, aki erre semmi okot nem szolgáltatott; és ezzel egyben arra akartuk kényszeríteni az iskola igazgatóját, hogy bocsássa el Kerékgyártó József tanárt az állásából − megállt, és át akart nyújtani a szöveget a feleségének, aki a zokogástól még beszélni sem tudott. A férj folytatta − Mind a ketten megbántuk tettünket és ünnepélyesen bocsánatot kérünk Kerékgyártó József tanártól, az iskola igazgatójától valamint az egész tantestülettől.
A tanári kar némán ült.
− Az ülést befejeztük. Arra kérem a tisztelt kollégákat, hogy ne vigyenek ki semmiféle híreket az iskola falai közül.
A second-best tragédiája az, hogy second-best-nek születik. A tragédia második felvonása, hogy a szülei ezt nem veszik észre.
Hogy is vennék észre? Ők is second-best-nek születtek, és azok is maradtak, mert ambivalens tudatállapotukban, nem is akartak mások lenni. Szerettek volna a best-ek, legjobbak lenni, de nem volt erejük, hogy kitörjenek a second-best-ségükből.
Már az óvodában kezdődik; nem ő a legszebb; nem ő tanulja meg első hallásra a versikéket; nem őt dicséri meg először az óvó néni…
Mindig csak a második.
Ez indulatokat vált ki belőle, és rúgni, ütni, harapni kezd. Majd ezt a helyzetet, tudatállapotot viszi magával az általános iskolába, majd a középiskolába, majd az egyetemre, és végül az életbe.
Mindig becsúszik egy intő, egy róvó, egy beírás (Kedves szülők, már ismét rúgott…, harapott,…. ütött…, verekedett).
A szülők úgy látják, hogy minden tanár pikkel erre a gyerekre. Ezt meg is beszélik; ki is mondják, hogy a gyerek is hallja.
Az indulatokból harag, a haragból frusztráció lesz, ami agresszív magatartáshoz vezet.
A helyzet nem javul, mert a second-best szülők nem tesznek semmit azért, hogy javuljon.
Normális körülmények között a szülők mindent elkövetnek, hogy a gyerekük jobb ember legyen. Megtanítják időben arra, hogy köszönjön, hogy megköszönjön, hogy tudja azt mondani elnézést kérek. Megtanítják arra, hogy ne hazudjon, hogy megmondja az igazat, mert csak akkor tudnak segíteni neki, ha bajban van.
Sőt… a second-best szülők nagyon is jól tudják, mit kellene tenni, de nem tesznek semmit azért, hogy a second-best helyzet javuljon.
Ez a feltételezés arra utal, hogy a szülők maguknak is hazudnak, tehát hazug magatartást tanúsítanak, mert saját csődjüknek tekintik a second-bestséget.
Pedig, egyébként, ő lehetne a legjobb, A Best.
De, hát ilyen az élet.
A rúgott…, harapott,…. ütött…, verekedett lista tovább bővül: hazudik, pletykálkodik, intrikál, rágalmaz; korrumpál, megalázkodik; érdekszövetséget köt az ördöggel is; akár elárulja népét, hazáját is, csakhogy ő legyen A Best.
Ezt azonban már nem írja be senki az ellenőrző könyvébe, de terjed a dzsungel-tam-tam szabályai szerint. Legfeljebb a történelemkönyvben történik arról említés, hogy milyen gaztetteket követett el.
A sok közül az egyik jellemzője, hogy csak a sérelmekre emlékszik, és nem tud megbocsájtani.
Jó példa erre a magyar borkóstolók vetélkedése:
A Best mindent tud a szőlőkről, a szőlészetről; a pincékről, a pincészetről; a borversenyekről, a borkóstolásról. Villányban, tavaly még azt is meg tudta mondani, hogy a nyertes vörösborhoz Nagy Feri bácsi szőlejének az alsó Délnyugati részében szüretelték a szőlőt.
Szóval, semmi kétség nem fért ahhoz, hogy ő a Best.
Azt még a Second-best is elfogadta, hogy ő a second-best. Ezt onnan lehetett tudni, hogy szó nélkül elköltözött Villányból Egerbe, mert tudta, hogy neki Villányban nem sok vörösbor terem. Egerben viszont lehet akár még a legjobb, a Best is.
A szerencse forgandóság neki kedvezett. A Magyar Borászok Szövetsége úgy döntött, hogy, hogy a legközelebbi nemzetközi borversenyt Egerben rendezik meg.
Na, végre, gondolta magában; most hazai pályán leszámolhatok vele.
Másnap reggel Gizike, a titkárnője, eléje tett egy csésze kávét és megjegyezte − fekete; cukor és tejszín nélkül.
− Gizike − mondta a Second-best bizalmaskodva − menjünk ki a parkba, bizalmasan akarok valamit mondani. Ugye tudja, hogy ez a villányi gazember holnap érkezik. Úgy tudom, magának is van elszámolni valója. Ha összefogunk, meg tudjuk leckéztetni.
− Nagyszerű. Mi a terv?
− Fog egy üres palackot, belepisil, és lehűti a megfelelő hőmérsékletre. Mikor eljön az ideje, maga kimegy a kóstolóba, és kitölti neki a hűtött pisit, ő pedig szépen kortyint egyet belőle; mi pedig nézzük az undorodó pofáját.
− És ha botrányt csap belőle?
− Maga Gizike, gyorsan kicseréli a pisis üveget; és ha botrány csapna, akkor a fegyelmi bizottság előtt kellene felelnie. Csakhogy ő ehhez túl okos. Tehát akkor ő mit csinál? Kiköpi a szájában lévő pisit, és magas minősítést ad a bornak.
Gizike bólintott, és végre is hajtotta a terv első szakaszát. Sok ideje nem maradt, mert következett az Egri Leányka. Gizike kitöltötte a Gizike Leánykát, ahogy közben ő ezt kuncogva elnevezte; kicserélte a palackokat, és várt.
A Best elvégezte a rituális mozdulatokat: a gyertya felé nyújtotta a poharát, hogy megnézze a bor áttetszőségét; majd körbe kezdte forgatni a poharat, hogy megnézze a bor törékenységét; majd az orrához emelte, hogy megállapítsa a bor illat-harmóniáját; de nem folytatta a rituálét, hanem megszólalt:
− Gizike….Gizike, nem is tudtam, hogy magácska Villányból átjött Egerbe.
Valahol mindig ott van a tanár, aki vagy megmondja; és akkor az a baj; vagy nem mondja meg; akkor pedig az a baj.
Tankönyvi anyag a pedagógiában: soha ne mondd a szülőknek, hogy a gyerekük buta. Mondd azt hogy vág az esze, mint a borotva, de haszontalan, lusta, figyelmetlen, nem tud nyugodt maradni öt percre. Mindezt elfogadják, meg is erősítik, hogy a tanár jól látja a helyzetet. De azt, hogy a gyerek buta, magukra veszik.
Végül is a tanár mindig ütközőpontban áll. Az ütközőpont tulajdonképpen olyan kényes egyensúly, ami fenntartásához rengeteg szellemi energia és morális tartás szükséges.
A second-best nem jobb akar lenni, mint A Best, hanem le akarja győzni, valami módon fölébe akar kerekedni. Nem válogat olyan eszközökben; a rágalmazás, becsületsértés, lejáratás, karakter-gyilkosság, hatáskör-átlépés, információ visszatartás… és ki tudja, még mit ki nem tud agyalni a second-best furmányos észjárása.
Egy szép derűs reggel azzal a tudattal mentem tanszékre, hogy végre egész délelőtt a disszertációm anyagát rendezhetem. Kinéztem az ablakon, egy parányi felhőt sem láttam az égen. Még talán fütyörésztem is magamban.
Néhány perc múlva belépett a szobámba Zsuzsa, a tanszék titkárnője, aki egyben a tanszék motorja és lelkiismerete is, és elém tett egy csésze kávét, amely a szokástól eltérően fekete volt.
− És cukor sincs benne, hogy magához térítse a meglepetésből − tette hozzá kellő ironikus hangvétellel, és a csésze mellé tett egy telex üzentet. Leült az íróasztalomtól mintegy két méterre lévő „kínpadra”, (amit a hallgatók neveztek így) és várakozó tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy azonnal el kell olvasnom a telexet.
A Művelődésügyi Minisztérium illetékes főosztályától jött az üzenet SÜRGŐS bevezetéssel:
„Kérem a tanszékvezető elvtársat, hogy 48 órán belül küldje el az előző évben indított angol egyszakos levelező képzés programját, a programban résztvevő hallgatók névsorát, valamit részletes beszámolót az első félév eseményeiről és eredményeiről.”
Miután kétszer is elolvastam, kérdőn Zsuzsára néztem, aki megrázta a fejét; mintegy jelezve, hogy nem tudja, miről van szó. Ha valaki tudta, akkor Zsuzsa tudta, milyen iratok jöttek és mentek; ugyanis ő vezette az iktatókönyvet azzal a megszorítással, hogy csak olyan iratok kerülhetnek az iktató könyvbe, amelyeket előzetesen elláttam a kézjegyemmel. Ez a megszorítás az ő javaslatára történt, mert, ahogy ő mondta: sok hulladékpapír kerül az itatókönyvbe az ő tudta nélkül.
− Itt valami kutya jár a kertben − néztem Zsuzsára, aki helyeslően bólintott.
− Semmi ilyen utasítás nem érkezett angol egyszakos levelező képzésre vonatkozóan az elmúlt két évben − közölte, ami egyben azt is jelentette, hogy már ellenőrizte az iktatókönyvet. − Meg kellene talán kérdezni, hogy valaki…
− Nem figyelmeztetjük a tettest, hogy bajban van. Még ki húzná a nyakát valahogy a hurokból − mondtam figyelmeztetésként.
− Ez igaz. Erre így nem gondoltam.
− Zsuzsa, kérem, hozza ide az iktatókönyvet − Mondtam és felhívtam a kari dékánt, hogy azonnal beszélni akarok vele. Közölte, hogy van néhány perce.
Közben bejött Zsuzsa az iktatókönyvvel és letette az íróasztalomra.
− Bent van már a Second-best?
− Igen. Hamarosan kezdődik az órája.
− Én most lemegyek a dékánhoz, aki, gondolom én, le fogja őt hívni magához. Ha a second-best elmenne közben az órájára, menjen utána, és közölje vele, hogy azonnal menjen a Dékánhoz.
Zsuzsa azonnal átlátta a helyzetet, és csak annyit mondott:
− Veszett kutya harapását veszett kutya szőrével?
− Nem látok más kiutat.
− Nem kaptam a minisztériumtól utasítást levelező kurzus indítására − mutattam a telex üzenetet a dékánnak, aki láthatóan másodszor is elolvasta a rövid utasítást.
− Foglalj helyet, kérlek − mutatott az egyik fotelre szokatlan udvariassággal, ami automatikusan bekapcsolta vörös riasztást; láthatóan valami gondja támadt. Újra és újra rám pillantott.
− Ez az utasítás − mutatta felém a telex nyomtatványt − nem jutott el hozzád?
− Nincs nyoma az iktatóban, kérlek.
− Í-í-í-gen, igen, most már emlékszem. Éppen itt járt nálam a helyettesed, és neki adtam át − vetette az egyik second-best a másikat a farkasok közé.
− Gondolom, a legegyszerűbb megoldás, ha most idehívod.
Habozás nélkül feláll, és a telex nyomtatvánnyal a kezében odament a telefonhoz.
− Kérlek, gyere le hozzám − mondta nyugodt hangon, majd − most azonnal! − Keményedett meg a hangja.
Néhány perc múlva, kopogás nélkül belépett a second-best. Mikor megpillantott, amint keresztbe tett lábbal kényelmesen ültem ott és kihívóan mosolyogtam rá, zavarba jött.
− Ezzel mi történt? − Nyújtotta át a dékán a Second-bestnek a telex nyomtatványt.
A Second-best elsápadt, motyogott valamit és kirohant a szobából. Visszaszólt a nyitott ajtóból: − Mindjárt jövök.
Jött is, és a kezében egy gyűrött papírlapot szorongatott.
− Elnézést, becsúszott egy köteg dokumentum alá, és megfeledkeztem róla − mondta lesunyt szemmel, és felém nyújtotta a gyűrött papírlapot.
A paranoiám villódzni kezdett az agyamban: ujjlenyomat !!! Rájuk mosolyogtam, és magam mögött összekulcsoltam a kezem, mintegy jelezve, hogy ennyire naiv azért nem vagyok.
− Nekem most már nincs rá szükségem − mosolyogtam rájuk. − Van viszont egy javaslatom. Én most elmegyek, ti pedig dugjátok össze az okos fejeteket, és magyarázzátok meg a minisztériumnak, hogy mi is itt a helyzet. És ha holnap délig nem kapok egy aláírt, lepecsételt példányt a minisztériumnak küldött beszámolótokból, akkor én küldök egy saját beszámolót az itteni helyzetről. Ti is kaptok belőle egy-egy példányt − mondtam nyugodt, kimért hangon, és elindultam a kijárat felé. Ott megálltam és feléjük fordultam.
− És legyen rajta iktatószám is!
A fantom testetlen és érinthetetlen entitás, amelynek szülői a félelem és szorongás; mérhetetlen öngeneráló potenciállal rendelkezik. Ebből adódik a mérhetetlen hatalma is.
A fantom olyan, mint a tűz. Az emberek egyidejűleg vonzódnak hozzá és félnek tőle, de nem tudnak meglenni nélküle.
A fantom természeténél fogva semleges, nem rosszindulatú; olyan, mint az oxigén a levegőben: mindenütt ott van. Nem tudod nem belélegezni. Jóra is, rosszra is fel lehet használni.
Feltételezhető, hogy − nemétől, vallásától, ideológiai meggyőződésétől, műveltségi szintjétől, a hatalmi hierarchiában elfoglalt pozíciójától függetlenül − mindenkinek van fantomja.
A hatalmi hierarchiában elfoglalt pozíciót birtokló személy általában arra használja a fantomot az alárendeltjeivel szemben, hogy növelje a szorongást, a feszültséget .Ugyanis a fantom, mint eszköz,kiválóan alkalmas a zsarolásra.
Eset:
− Pirike, kérem, hozzon be két kávét. Az egyik olyan legyen, ahogy én szeretem, a másik pedig olyan, ahogy maga szereti − mondta a főnök, szokatlanul kedves mosollyal az arcán. − Valamit meg kell beszélnünk.
Pirike, aki a maga egyszerű, természetes szépségével vonzotta a férfi tekinteteket, felidézte azt a jelenetet, amikor vacsorára invitálta a főnöke, és csak nehézségek árán tudta elhárítani a meghívást, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a vacsorával nem ér véget a nap.
Pirike behozta a két kávét. Az egyiket a főnöke elé tette a másikat pedig egy nem létező harmadik elé. Maga elé egy pohár vizet helyezett, valamint egy kb. 10 centi átmérőjű esztergált fahengerben kihegyezett ceruzákat, amelyekkel azt kívánta kifejezni, hogy felkészült a diktálásra. Kinyitotta az ölében tartott jegyzetfüzetet.
− Pirike , én hamarosan 3 hónapra Los Angelesbe megyek a cég képviseletében. Szeretném, ha velem jönne. Szükségem van egy megbízható társra, akivel bizalmas dolgokat is meg tudnék beszélni. Ott lakosztályt bérelnénk, amelyben kényelmesen be tudnánk rendezkedni; hivatal, személyzet, vendég-lakosztályok; szóval úgy amerikai módra − tette hozzá magyarázatként. − A fizetését itthon megkapná, és ott egy helyettes főosztályvezetői fizetést kapna bónuszokkal, amit, ha rendben mennek a dolgok, visszatértünk után is megtarthatna. A férje előmenetelét is kedvezően befolyásolná, ha közös munkánkat odakint kielégítően tudnánk végezni − mondta közömbösnek tűnő, de sokat sejttető hangon, de Pirike érezte, hogy a főnöke betanult szöveget ad elő. Ez arra figyelmeztette, hogy a főnöke nem adta fel a korábbi vacsora megívással kezdődő terveit.
− Sajnos, ezt nem tudom vállalni − mondta Pirike határozott hangon. − A férjem sem járulna hozzá.
− Sajnos, egy ilyen döntés kellemetlen következményekkel járhat − szegezte a tekintetét Pirikére. − Ugyanis, mikor visszatérünk, akkor magának máshol kell munkahelyet találnunk. És ahogy halottam, a férje részlegét is átszervezik, ami jelentős létszámleépítéssel járhat. Hát, bizony, nem kis dilemmával állunk szemben − mondta együtt érző hangon.
Pirike gyomra összehúzodott, és csaknem sírva fakadt.
Ha egyszer valaki nemet mond a ’Keresztapának’, számítson arra, hogy attól kezdve mindig hegymenetben és ellenszélben kell közlekednie.
Lehet akármilyen törvénytisztelő, akármilyen tehetséges, akármilyen szorgalmas, akármilyen példamutató, valahogy mindig homok kerül a fogaskerekek közé, vagy egy szalmaszál áll előtte keresztben az úton.
A hatalom fantomjának hiúsága, terpeszkedő potenciálja mindig rátelepszik és megfosztja az egyént a jogai érvényesítésétől, a kezdeményezés lehetőségétől. Ha egy egyén élni akar a jogaival, a pártunk-és-kormányunk hatalmának gyakorlói azt hozzák fel ellene, hogy egyénieskedik, nem akar beilleszkedni a közösségbe.
A hatalom birtoklói rendszeresen visszaélnek a hatalmukkal. Nem ismerik el az egyén teljesítményét, alkalmatlannak minősítik, mellőzik, besározzák, megalázzák, normális ésszel elfogadhatatlan ajánlatokkal az egyénre bízzák a döntést, elbocsájtják, közellenségnek nyilvánítják annak érdekében, hogy másokat elriasszanak tőle, egyszerűen ellehetetlenítik, elszigetelik.
A hatalom birtoklói számára a hatalommal való visszaélés, a hazudozás, a megvesztegetés, zsarolás, a korrupció hétköznapi gyakorlattá, megszokássá válik, és ebből adódóan, magát a hatalmat saját tulajdonuknak tekintik.
Ettől a pillanattól kezdve van mit félteniük, és félnek is. A hatalom féltése fantomizálja a tudatukat, és rettegnek mindentől és mindenkitől, aki feltehetően nagyobb hatalommal rendelkezik, de ezt a hatalmat nyilvánosan nem használja, csak magatartásával, személyiségével, elejtett szavakkal, utalgatással azt sugalmazza, hogy bármikor porrá zúzza őket, ha nem értenek a ki nem mondott szóból.
Minél jobban rettegnek a hatalom elvesztésétől, annál több és egyre nagyobb hibát követnek el, és ilyen módon, egyre mélyebbre ássák meg saját sírgödrüket.. Ez tulajdonképpen Churchill hegyére állított piramisának negatív változata; a piramis maga alá temeti, a sírgödörből nem tud kimászni.
Tipikus eset: Arisztokratikus magatartás
– Tanár úr, van egy üzenet az ön számára – szólt át a nyitott ajtón keresztül Susan, a tanszék lelke.
– Ííígen… éspedig? – kérdezte Kerékgyártó. A hangján érezni lehetett, hogy valamit elmélyülten tanulmányoz.
– Az igen tisztelt, nagyra becsült főnöke kéri, azaz, pardon, a főnökök főnöke kéri, hogy amint van ideje, szíveskedjen felkeresni őt – mondta Susan azzal az ironikus éllel a hangjában, ahogy ő is szokott beszélni az igen tisztelt, nagyra becsült főnökéről.
Ez a főnökök főnöke titulus egy pince-buli alkalmával született, amikor a főnök néhány pohár bor után, amit az intézmény saját kérésére megrendezett partin fogyasztott el, tréfás komolysággal hozta nyilvánosságra az intézmény hierarchikus viszonyainak feltehetően önmarcangoló vizsgálata eredményeként kialakított értékítéletét. Az asztalfőn ülve körülhordozta a tekintetét, megemelte a poharát, és baráti hangon közölte:
– Ahogy itt most körülnézek, drága barátaim, meg kell állapítanom tulajdonképpen egy kupac főnök vesz körül az asztalomnál – mondta gőgicsélő nevetgéléssel. Csak feltételezni lehetett, hogy miért helyezett külön nyomatékot a kupac-ra. – Tehát, tulajdonképpen én a főnökök főnöke vagyok – mondta tréfálkozó hangon.
Azt, hogy néhányan nem tréfának tekintették a bejelentést, a házigazda ünneplését követő futótűzként terjedő éljenező felkiáltások érzékeltették.
Azt, hogy ilyen ironikusan állt a helyzethez, nem rótta fel saját bűnéül, hiszen mindenki így beszélt a főnökök főnökéről, sőt még ’ígyebbül’ is.
Voltak, akik nem rejtegették a véleményüket, hanem olyanokat mondtak, hogy, 'izomagyú' vagy 'seggfejbej'. Aki 'izomagyú'-nak titulálta, az a főnökök főnökének tornatanári múltjára utalt, aki 'seggfejbej'-ként emlegette, az a főnökök főnökének szellemi teljesítőképességét kívánta minősíteni.
Akadtak azonban olyanok is, akik a főnökök főnökének rejtve dédelgetett vágyait fejezték ki a mindenki által szeretett István bátyánk ’epiteton ornansszal’.
Ezek a becézgetések csak a felszínt érintették. De elhangzottak mélyebben szántó vélemények is.
Néhány év tanszékvezetői tevékenykedés közben Kerékgyártó kénytelen volt belátni – bár iszonyodott az előítéletektől, és a beskatulyázástól –, hogy ezek a vélemények nem voltak teljesen alaptalanok.
Mit jelent az, hogy "amint van ideje, szíveskedjen felkeresni"? – gondolkozott el hosszasan Susan szavain.
Sűrűsödni kezdett benne a gyanú. Az ilyen meghívás a főnökök főnökétől szokatlan hangvétel. Ha azt mondja, hogy "azonnal gyere le hozzám"; vagy azt, hogy "holnap reggel nyolcra legyen egy átfogó, részletes jelentés az asztalomon az amerikaiakkal meglévő kapcsolatainkról", akkor normális, megszokott munkakapcsolatról van szó. De az, hogy "amint van ideje, szíveskedjen felkeresni", teljesen szokatlan.
Ez vagy akar tőlem valamit – gondolta Kerékgyártó –, vagy valami nagyon nagy ocsmányságban töri a fejét, vagy esetleg pártunk és kormányunk kívánságainak akar megfelelni így nyugdíjba menetel előtt egy évvel.
– Szervusz, István. Hívtál.
– Drága Józsikám, de jó hogy azonnal felhívtál – mondta olyan hangon, ahogy a fentről hozzánk leérkező elvtársakat is szokta fogadni.
– Szervusz, István bátyám – válaszolta Kerékgyártó ugyanolyan hangvételben, mert tudta, hogy a főnökök főnöke szereti, ha bátyámozzák. – Parancsolj, mit tehetek érted?
– Drága Józsikám – mondta, ha lehet, még nyájasabban –, le tudnál most ugrani hozzám?
– Természetesen – válaszolta Kerékgyártó készségesen, és az jutott eszébe, hogy a magyar nyelv szinte észrevehetetlen személyiség-megsemmisítő potenciálokkal rendelkezik.
Nem feltételezte, hogy a főnökök főnöke olvasta George Orwell ’Animal Farm’-ját.
Egyesek szerint a föntről érkező leiratokon kívül nem olvasott semmit, és az aláírásán kívül sem írt semmit.
A világért sem lehet azt állítani persze, hogy ez a személyiség-megsemmisítő, töpörtyűesítési eljárás István bátyánk esetében tudatos, netán előre megfontolt nyelvi tevékenység, hiszen egy ilyen állítás kétségbe vonná azoknak a megfigyelőknek a tárgyilagos megállapításait, akik 'izomagyú'-nak és 'seggfejbej'-nek titulálták. Ugyanis egy ilyen, előre megfontolt tevékenység a nyelv tudatos használatát előfeltételezné.
Márpedig nem kell különösebben képzett nyelvésznek lenni ahhoz, hogy, István bátyánkat ismerve, ezt az előfeltételezést kizárhassuk. Magas beosztásánál fogva erre nem is volt szüksége. Sőt bizonyára sok gondot is okozott volna, ha irányító munkája során tudatos nyelvhasználatra törekedett volna.
Erre bizonyítékok sorát lehetne felhozni, de most érjük be azzal a konkrét példával, amelyet politikai jópont-szerző beszédei egyikén mondott:
"Elvtársak, tessék végre észrevenni, hogy az aktuális ideológiai és politikai kérdések még soha nem voltak olyan időszerűek, mint napjainkban."
Akiknek ugyanis voltak olyan ambícióik, vagy rosszul leplezett tehetetlenségi helyzetükből adódott, hogy tudatos nyelvhasználattal felhívták magukra a figyelmet, azaz nem csak a gégefőjüket, hanem a kortexüket is használták beszéd közben, nem nagyon jutottak István bátyánkéhoz hasonló magasabb vezetői pozíciókba.
De mielőtt tovább mennénk, nézzük csak meg, hogyan alkalmazta István bátyánk ösztönösen a magyar nyelv mélyében rejlő, szinte észrevehetetlen személyiség-megsemmisítő potenciált:
Tehát István, mint a báty az öccsét, a ’József’-et kicsinyítő képzővel ’Józsi’-vá minimalizálja, a minimalizált ’Józsi’-ból egy újabb kicsinyítő képzővel – ’Józsika’ – kisgyereket csinál, majd ezt az ici-pici ’Józsiká’-t egy birtokos személyraggal a magáévá teszi: ’Józsikám’.
Tulajdonjogi szempontból tekintve a Józseffel ettől kezdve azt csinál, amit csak akar, hiszen a József az ő Józsikája, amit ettől kezdve senki sem von kétségbe, még maga Józsika sem. Sőt a Józsikának becézett József nem is akarja kétségbe vonni, hiszen még előnye is származhat abból, hogy ezzel a tudatalatti nyelvhasználattal a főnöke a keblére öleli.
Mikor Kerékgyártó belépett a főnökök főnökének szobájába, Keresztes felállt, és negédes mosollyal, messze maga elé nyújtotta kezét, és szívélyes, baráti kézfogással fogadott.
– Drága Józsikám, milyen pompás, hogy időt tudtál rám szakítani – mondta szokatlan nyájassággal.
Most már végkép nyilvánvalóvá vált, hogy vagy személy szerint tőle akar valamit, vagy valami gyalázatos dologban töri a fejét, de még az sem kizárt, hogy egy felülről kiadott utasítást hajt végre.
– Drága Istvánkám – fordította Kerékgyártó is saját előnyére a magyar nyelv mélyében rejlő személyiség-megsemmisítő potenciált –, mit tehetek érted?
– Drága Józsikám – mutatott az íróasztalától távol álló karosszékre, amivel azt akarta kifejezésre juttatni, hogy nem hivatalos beszélgetésre invitálta.
Miután leültünk, Keresztes egész közel húzott egy másik karosszéket. Annyira közel húzta, hogy mikor ő is leült, szinte összeért a térdük.
– Tudod, Józsikám, valami egész bizalmas információt szeretnék megosztani veled – mondta meghitt, bensőséges kapcsolatot feltételező hangon, és olyan halkan, mintha attól tartana, hogy valaki ki találja hallgatni őt.
Most már egész biztos volt abban, hogy Keresztes valami egészen gyalázatos dologban töri a fejét, ami nem is saját ötlete.
− Nézd, Józsikám, hogy mindjárt a lényegre térjek – mondta egy kissé keményedő, ellentmondást nem tűrő hangon –, az az általános vélemény alakult ki rólad, hogy arisztokratikus magatartást tanúsítasz.
Olyan pofát öltött, mint egy türelmetlen apa, aki már ezerszer elmondott valamit a fiának, de hiába.
– Arisztokratikus magatartást tanúsítok? – kérdezte Kerékgyártó hitetlenkedő hebegéssel; és most már egészen biztos volt abban is, hogy ezt nem Keresztes találta ki, hanem pártutasítást hajt végre.
Kivédhetetlennek tűnő kapura lövés.
Azonnal felismerte a csapdát.
Ha netán tiltakozni kezdene az arisztokratikus magatartás ellen, akkor az őrült-szindróma kelepcéjébe keveredne.
Minél többször és hangosabban tiltakozna és hajtogatná, hogy nem őrült, annál meggyőzőbben bizonyítaná, hogy őrült. Ugyanis, aki indignáltan, hangoskodva, netán céklavörös fejjel tiltakozik, annak biztos nincs igaza. Ha azonban nem tiltakozik az ellen, hogy őrült, akkor egyértelműen azt bizonyítja, hogy ő is tudja, hogy őrült. Legfeljebb nem közveszélyes.
De hát persze azt még egy ilyen őrült is azonnal beláthatja magától is, hogy nem alkalmas vezető pozíció betöltésére.
Széles mosollyal nézett Keresztesra. Megnyugtatta az a gondolat, hogy csak elő kell vennie a gyakorlatban már bevált ’valagbarúgás’ elvi stratégiáját, amelyet az elmúlt években a barátaival együtt dolgoztak ki.
Nevezetesen, mi a teendő akkor, ha mondjuk, Kádár elvtárs meghív a hivatalába, és amikor belépsz, kézfogás helyett hatalmasat a valagadba rúg.
A valagbarúgás elvéből ugyanis egyenesen következik, hogy ha nem csinálsz semmit, akkor is viselkedsz valahogy. Ha azonnal kapásból visszarúgsz, akkor is viselkedsz valahogy.
A fenti esetben, ha tiltakozol a valagbarúgás ellen, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem vagy hajlandó elismerni a pártpolitika helyességét, azaz tiltakozol a demokratikus centralizmus ellen. Arról nem is beszélve, hogy nem vagy hajlandó elfogadni az elvtársi, építő kritikát sem, és ennek szellemében nem gyakorolsz önbírálatot sem.
Pontosabb megfogalmazásban: nem vagy hajlandó alávetni magad a pártfegyelemnek.
Ha történetesen a valagbarúgást követően megkéred a rúgót, hogy szíveskedjen a másik feledbe is belerúgni, hogy meg tudd tartani az egyensúlyod, akkor elismered a pártpolitika helyességét, azaz magadénak tekinted a demokratikus centralizmus elvét, és hajlandó vagy elfogadni az elvtársi, építő kritikát, és ennek szellemében önbírálatot is hajlandó vagy gyakorolni. Ezzel egyidejűleg azonban azt is elismered, hogy ideológiailag és politikailag alkalmatlan vagy a vezetői állás betöltésére, mert elvtelen opportunista vagy.
A valagbarúgás elvi stratégiájának elemzése során a barátaival arra a következtetésre jutottak, hogy a valagbarúgást kizárólag csak tökönrúgással lehet elhárítani. Ugyanis a tökönrúgottnak – bármilyen magas beosztásban legyen is – a fellépő oxigénhiány hatására csak az juthat eszébe, hogy e mögött a tökönrúgó mögött olyan hatalmak állnak, amelyekkel a tökönrúgott úgysem tud szembe szállni.
Működésbe jön a fantom-szindróma.
Kerékgyártó tapasztalatból tudta, hogy valagbarúgás gyakorlati kivitelezésének nélkülözhetetlen feltétele az azonnaliság.
– Mondd, Istvánkám, feltehetnék neked egy nagyon bizalmas kérdést? –váltott a széles, baráti mosolyról kemény mosolyra.
– Hát persze, Józsikám – mondta Keresztes atyai hangon, és attól a tudattól, hogy Kerékgyártó nem tiltakozott, megkönnyebbülten hátradőlt a karosszékben.
– Mondd, István – fosztotta meg Keresztest az icipici gyermeki státuszától –, véleményed szerint a becsületes magyar emberek miért kezdtek lőni 1956-ban?
− Hogy-hogy miért kezdtek lövöldözni 1956-ban? – kérdezte Keresztes, és idegesen, ugrásra készen felült a karosszékben, és riadt tekintettel vizsgálta az arcát. Hirtelen az jutott eszébe, hogy egy éven belül békés nyugdíjba akar vonulni.
Nyilvánvalóan közéjük állt a paranoia fantomja, és megbénította a gondolkodó képességét.
– Ha megkérdezed, István, akkor megmondom – közölte Kerékgyártó még keményebb hangon.
− Hát...
– Jó, hát megmondom – csattant a hangja keményen, mint lövés az éjszakában. – Azért kezdtek, István, a becsületes magyar emberek lőni 1956-ban, mert az ilyen arctalan, névtelen, senkiházi gazemberek megmászták az egész társadalmat..., mint a meztelen csigák, és össze-vissza nyálkáztak mindenkit és mindent – kopogott a hangja keményen, mint a jég verése.
Keresztes döbbenten meresztette rá a szemét, ő pedig nyugodtan, hátradőlt a karosszékben, és keresztbe vetette a lábát, majd folytatta:
− És mondd, István bátyám – engedtem ismét közel magamhoz Keresztest –, kik ezek az arctalan, névtelen, senkiházi gazemberek, akik szerint arisztokratikus magatartást tanúsítok? – nézett Kerékgyártó a főnökök főnökére, kérdőn felvont szemöldökkel.
Hosszasan és mélyen elgondolkozott a tényeken, mielőtt válaszolt volna. Ezt a Kerékgyártót nem az apja miatt tartják munkásszármazásúnak; ő maga a munkásosztály. Nem fogadta el a megyei KISZ-titkári poziciót. Nem vesz részt a pártvezetőség pénteki ötórai pálinkázásaiban. Kiválóan beszél angolul. Elegánsan öltözik. Állítólag csak angol-szövet öltönyei vannak. Nem is tudom, hogy került ide. Tényleg azt sem tudom, hogy kitől hallottam, hogy deklasszált arisztokrata. Valamit azonban mondani kell, valami semleges, önvédelmi dumát.
– Ez, kérlek szépen, hogy úgy mondjam, egy általánosan kialakult vélemény. Nem mondhatok neveket – válaszolta elbizonytalanodva, hebegve, mint aki nem tudja, mikor viselkedik helyesen.
– Gondoltam – szögezte le Kerékgyártó ridegen. – Úgy látszik, nagyon pontosan fogalmaztam, mikor arctalan, névtelen, senkiházi gazemberekről beszéltem neked. De gondolom, te, mint az én barátom – mosolyogott rá kérdőn – nem tartozol ezek közé az elvtelen, gerinctelen gazemberek közé, ugye?
– Hát...
– Gondoltam, hogy csak üzenetet közvetítesz. Meggyőződésem, hogy te a családi háttereddel nem azonosulhatsz egy ilyen véleménnyel. Meg aztán te nem is vagy ilyen – mondta elgondolkozva –, hogy úgy mondjam: zavarosban halászó intrikus.
Hosszú kínos csend. Keresztes nem válaszolt semmit. Csak ült ott, mintha befelé nézne, és az okosabb belső énjétől akarna tanácsot kérni.
Hiába nézett befelé. Hatalmas fekete lyukba bámészkodott, csak a gúnyosan vigyorgó fantomot látta a fekete lyuk végén.
– Nézd, István – törte meg Kerékgyártó a csendet –, ha te, mint ahogy feltételezem, nem is azonosulsz ezekkel a párt-maffiózókkal, akikhez képest a chicagói gengszterek bátortalanul botorkáló kiscserkészek, bizonyára tudod, név szerint kik ők... Csak, hát, nem akarod megmondani nekem. Igaz? Amit én végül is megértek – nézett rá megértően. – Te sem kockáztathatod a nyugdíjadat azzal, hogy nem vállalod az üzenetközvetítő szerepét – adott Keresztesnak egy kibúvóra lehetőséget.
– Hát...
– Gondoltam, hogy így van – vágott bele a bizonytalan 'Hát...'-ba, ami, ki tudja, hogy folytatódhatott volna. – Most azonban, Istvánkám, hogy egy hajóban evezünk – folytatta megértő mosollyal, miközben mélyen a szemébe nézett –, megtennéd nekem azt a szívességet, hogy továbbítod az üzenetem ezeknek a sötét lelkű párt-maffiózóknak...? Legyenek ők bárkik is! – Nézett rá hosszasan, hogy időt adjon neki a válaszra.
– Hát aa... – mondta Keresztes alig hallhatóan, olyan bizonytalanul, mint mikor eltéved az ember az erdőben, és nem tudja, merre induljon el, hogy kitaláljon a sűrűjéből.
− Köszönöm. tudtam, hogy számíthatok rád – vágott a hebegésébe. – Tehát azt üzenem ezeknek az arctalan, névtelen, senkiházi gazembereknek – mondta fenyegető lassúsággal, mint ahogy a vihar előszele is közeledik –, hogy eddig – állt meg egy pillanatra a nyomaték kedvéért – még nem akartam a satumat felszerelni egyikük íróasztalára sem, mint ahogy a tiédre sem –, fúrtam Keresztes szemébe a tekintetem. – Amit bizonyára te is észrevettél? – kérdezte olyan könnyedén, mint aki a munkás múltjával a háta mögött egész biztos abban, hogy arra az íróasztalra szerelheti fel satuját, amelyikre csak akarja.
Látta, Keresztes szemén átsuhanni a bujkáló félelmet. Tudta, hogy pontosan mire gondol.
A fantom megszállta az egész tudatát.
Ki vagy te? Kik állhatnak e mögött a fickó mögött, hogy így mer velem, velünk beszélni?
Keresztesnak hirtelen még egy vicc is eszébe jutott az ősemberről és a kardfogú tigrisről, amit éppen ez a Kerékgyártó mesélt egy pincebulin:
Az ősember egy reggel felébred a meredek sziklafal peremén növő fa villás ágán ülve, és két ásítás és vakaródzás közben lustán végighordozta tekintetét az alatta húzódó völgyön. Látta ám, hogy egy másik ősember, hatalmas bunkósbottal a vállán, zsákmányt fürkész a bokrok és a fák között, ahonnan váratlanul egy kardfogú tigris bukkant elő.
Végignézte a találkozást, és közben arra az alapvető következtetésre jutott, hogy soha többé nem megy egyedül vadászni.
– Köszönöm, István – hozta vissza a valóság világába. – Biztos voltam benne, hogy számíthatok rád – mondta, és határozott mozdulattal felállt. Kezet nyújtott az éppen felállni készülő, félig ülő helyzetben lévő Keresztesnak, és hosszasan rázta a kezét. – Tudod, Istvánkám – vonta baráti keblére – soha nem volt nagyobb szükség megbízható barátokra, mint napjainkban – mondta barátságos mosollyal, és bal kézzel megpaskolta Keresztes kezét.
Keresztes csak állt ott görnyedten, szótlanul, mint akit rettenetesen tökön rúgtak. Nem sejthette, hogy az igazi tökönrúgás csak ezután következik.
– Apropó. Jótett helyébe jót várj! – mondta Kerékgyártó derűsen, mint akinek váratlanul eszébe jutott valami. – Tudod, Istvánkám, hogy a város elit köreiben mi rólad az általánosan kialakult vélemény?
– Rólam általánosan kialakult vélemény? Jobb társadalmi körökben? Mi? – kérdezte Keresztes meglepetten.
– Hát, kérlek szépen, Istvánkám, az hogy buzi vagy – nyomta meg a buzi szót.
– Én... buuuziiiii...? – húzta fel elképedve a szemöldökét. – Hát, idenézz, öregem! – mondta, és megfeszítette a vízszintesre felemelt bicepszét. – Ezt fogd meg, öregem! Fogd csak meg, na, fogd csak meg! – mondta bizonygatva, hogy nem buzi.
Beleesett az őrült-szindrómába.
– Hát, Istvánkám – mondta Kerékgyártó, és hátralépett, mintha attól tartana, hogy valaki be talál lépni, és meg találja látni őket ebben a nem éppen hivatalos pózban, amint éppen Keresztes bicepszét tapogatja –, ezzel pedig én nem nagyon dicsekednék, Istvánkám! – Szögezte le.
– Mi az, hogy te ezzel nem nagyon dicsekednél? – kérdezte elbizonytalanodva.
Tudod, István, ha elmész a New York-i buzi-klubokba, csupa ilyen izompacsirtákkal találkozhatsz – tájékoztatta a valódi helyzetről. – Egyet azonban elmondhatok neked – folytatta. – Ilyenkor azonban mindig van egy ember, aki feláll, és azt mondja: Keresztes István nem buzi. Nem nagyon hisznek neki, de mindig feláll, és mindig elmondja: Keresztes István nem buzi. – Tartott egy rövid szünetet. – Egyet találhatsz, Istvánkám, hogy ki az, aki mindig feláll, és mindig elmondja: Keresztes István nem buzi – mondta Kerékgyártó kérdő hangsúllyal? Majd hirtelen hozzátette: – Na, szevasz, István – mondta pattogó hangon, és magára hagyta a döbbenettől szinte kővé dermedt Keresztest.
Ha valaki arra járna, bizonyára ott találná a fantomja által kővé dermesztett Keresztest.