Az angoltanítás...

Angoltanulás (1963-1985)

A megélt és túlélt történelmi valóság egy további részlete:

Kulcsszavak:
E-szindróma, anglománia, alkalmasság, megbízhatóság, protekcionizmus, dilemma, önkritika, „szovjet nyelv”

Előítélet:
az angol tanszék az imperializmus előretolt bástyája, és az angol tanszék vezetője annak kapitánya.

	Pedagógus szakma versus hivatás
*A tanár személyisége:*	Társadalmi elismertség versus anyagi elismertség
	Hivatalos elismertség versus anyagi elismertség

Az időgép:

Nem volt mindig természetes, hogy Magyarországon valaki angolul tanul, még kevésbé az, hogy netán beszél is angolul – még ma sem az.

Tapasztalataim szerint az angolt hosszú ideig hivatalosan úgy tekintették, mint szálkát a szemben.

Következmény:
néhány ezer végzős egyetemista, akik köztudottan azért nem kapták meg a diplomájukat, mert nem tudták megszerezni még ma sem – 2015-ben − a középfokú nyelvvizsga bizonyítványt.

Hogy kinek a szemében volt szálka? – Arra a történelem ad választ.

Óvatos lennék a határozott válaszokkal, mert időnként még saját gyerekeim is némi fenntartással fogadják, sőt kitalációnak tartják a születésük előtt végbement történelmi eseményekkel kapcsolatos információkat.

Ennek azaz oka, – ahogy ők mondják –, hogy egyrészt normális emberi mércével mérve nem valószínű, hogy megtörténhettek, másrészt bizonyára azért, mert nem élték át, és nem tartoznak személyes élményeik, emlékeik közé.

Az a szülői törekvésünk, hogy mindig mondják meg a véleményüket otthon nekünk, nem maradt eredménytelen. Sajnos, időnként – még az agymosás időszakában – nem csak otthon mondták meg. Nem tudhatták, hogy a szüleik fejével játszanak.

Nem számoltunk azzal, hogy még a következetes szülői magatartás sem képes az intézményes agymosást ellensúlyozni.

Tartalomjegyzék

Pedagógus dicsőség
A szavak bűvöletében
Kereszttűz alatt az E-program
Az egyén, mint befolyásoló tényező

Az E-szindróma (1963)

Az E nem valami nemrégiben felfedezett mikroba kódja, bár alattomos természeténél fogva akár az is lehetne. Ezért úgy is bántak vele, mintha az lenne.

Az E-szindróma az első pillanattól kezdve, latens jelenségként jelen volt mindenkiben személy szerint, és az egész társadalom légkörében is. Általános jelenléte hivatalos elismeréséig még hosszú időnek kellett eltelnie. A társadalom immunrendszere azonnal érzékelte a mikroba jelenlétét, és reagált is rá, de időközben a fizikai és szellemi multi-traumás sérülésekben szenvedő társadalom szervezete egy másfajta, sokkal virulensebb mikrobával vívta élet-halál tusáját.

Ez a virulens mikroba nem először sújtott le a magyar társadalomra. Most azonban az ázsiai változatában tért vissza, és epidémiás méreteket öltött. Minden bizonnyal ezért is jelölték cirill betűkkel: C.C.C.P.

A helyzet súlyosságát még csak fokozta, hogy kontinentális méretekben, sőt interkontinentális méretekben terjedt, és szedte az áldozatait. Semmiféle ismert terápiára nem reagált. Már-már reménytelennek tűnt a helyzet, mikor a C.C.C.P.-vel jelölt pandémia, valószínűleg túltenyésztettség miatt, magától gyengülni kezdett, majd csaknem teljesen kipusztult.

Egyes szakértők szerint azonban csupán csak betokozódott, és bármikor ismét aktiválódhat.

Az E-szindróma viszont a C.C.C.P. gyengülésének arányában fokozatosan erősödött és egyre több emberen hatalmasodott el. A társadalom szervezetében való jelenlétéről nemcsak hogy tudtak a párt és a kormány legfelsőbb vezetői, hanem pontos adatokkal is rendelkeztek. A már korábban létrehozott, III-mal jelzett szervezetnek többek között az volt a feladata, hogy vizsgálja, és részletes adatokat gyűjtsön az E- szindrómáról.

Az E-szindróma a nevét tulajdonképpen az egyik kísérleti osztály nevéről kapta, amelyet maguk a C.C.C.P. terjesztésére hivatott apparátusok hoztak létre abban a reményben, hogy ha keresztezik a C.C.C.P.-t az E-vel jelzett mikrobával, akkor meg tudják állítani annak gyengülését, és esetleges kipusztulását.

Figyelmet érdemel azonban az a jelenség, hogy amikor a C.C.C.P. megszűnését hivatalosan is bejelentették, mikrobájának latens jelenléte a társadalom bizonyos rétegeiben még egy évtized múlva is egyértelműen kimutatható maradt.

Valójában az történt, hogy a felső- és középkáderek a saját gyerekeiket is elküldték az E-osztály-ba, vállalva a megfertőződés kockázatát, miközben hatékonynak éppen nem mondható propaganda kampányt folytattak az E-szindróma felszámolására.

Az E-szindrómát maguk között anglofóbiának nevezték. Mivel azonban azt is tudták, hogy az anglofóbia az érintett személyek testi épségét nem veszélyezteti, mert kommunikatív úton terjed, úgy gondolták, hogy ha a saját gyerekeik a kísérleti E osztály-ba járnak, legalább immunitást szereznek az anglofóbiával szemben.

Az E osztályt kísérleti jelleggel hozták létre, kizárólag azzal a céllal, hogy megfigyeljék milyen hatást gyakorol a társadalomra, amelynek egyébként nem kimondottan, de nélkülözhetetlenül szüksége volt rá. Arra, hogy kísérleti jelleggel hozzák létre az E-osztályt azért volt szükség, hogy adott esetben bármikor megszüntethessék. Az óvatosság sohasem árt. Különösen akkor nem, ha a társadalmi elit gyermekeiről van szó.

Azt már megállapították, hogy az anglofóbia, mint kór, csak kommunikatív úton terjed, és az egyes személyek testi épségét direkt módon nem veszélyezteti. Másrészt azonban, ha a körültekintő intézkedések ellenére mégiscsak társadalmi méretekben kitörne az anglofóbia, akkor az elit gyerekei már immunvédettséget élveznek. Ugyanakkor óriási érdemeket szereznek azzal, hogy testi épségüket kockáztatva vállalták a pártpolitika megvalósítását. A vezető káderek hallgatólagosan abban egyeztek meg, hogy míg a gyerekek nem panaszkodnak, engedélyezik a kísérlet folytatását.

Az anglofóbia struktúrája tulajdonképpen nagyon egyszerű. Talán ennek volt köszönhető, hogy rendkívül érdekesen alakult a C.C.C.P.-vel való kereszteződési folyamatokban résztvevő, szüleik által tudatosan fertőzött gyerekek esetében is. A kiválasztottak nem hogy panaszkodtak, hanem kifejezetten jól érezték magukat az E- osztályban végzett kísérletek során.

Mikor a tanár először belépett az E-osztályba, és körülhordozta a tekintetét, úgy érezte, szédülni kezd. Negyvenöt szempár, pontosabban kilencven fényes szemgolyó követte minden mozdulatát. Az arcokon feszült érdeklődés rajzolódott ki. Megállt a tanári asztal mellett, és letette a naplót az asztalra.

A negyvenöt szempár egy középtermetű, széles vállú, napbarnított arcú, elegáns, világosszürke öltönybe öltözött fiatalembert látott. Szögletes álla alatt frissen vasalt fehér ing világított, amelyet fekete alapon piros-pöttyös nyakkendő díszített. Erőteljes, domború homloka alól szürke szempár nézett rájuk. Nem szólt egy szót sem. Mindenki úgy érezte, hogy pont őt nézi.

Mozdulatlanul nézték egymást egy ideig. Egyik-másik tanuló még lélegezni is elfelejtett.

– Bognár József vagyok – szólalt meg mosolyogva. Az osztály alig hallhatóan felsóhajtott, és fészkelődni kezdtek, néhányan egymásra néztek. – Angolul fogunk tanulni, folytatta biztató mosollyal – és én leszek az osztályfőnökötök is – fűzte hozzá. – Álljon fel, aki azért van itt, mert én hívtam ide – mondta tréfálkozva.

Legtöbben forgolódva körülnéztek, mintha jelentkezőre számítanának.

– Na, Pista – lökte meg a mellette ülőt az egyik fiú – állj csak fel. Te biztos azért jöttél, mert hívott – intett a fejével a tanár felé.

– Te – mutatott a tanár a szellemeskedőre.

– Én? – A szellemeskedő előbb kíváncsian hátranézett, majd magára mutatott, és ismét megkérdezte: – Én?

– Igen, te – mutatott rá a tanár ismét. – Amint látod, én állok – nézett rá kérdőn.

Vontatottan a szellemeskedő is felállt.

– Neved van?

– Van – mondta, és konoktekintetű fekete szemében látszott, hogy nincs ínyére a leckéztetés, és mikor látta, hogy a tanár alig észrevehetően felvonja a szemöldökét, hozzátette: – Rónai András vagyok.

– Ne más nevében beszélj! – mondta a tanár továbbra is mosolyogva. – Te, András, miért jöttél ide?

– Mert végre tanulhatok angolul – mondta a szellemeskedő dacos vállrándítással. – Hát azért… – tette hozzá a nyomaték kedvéért, mintha úgy érezné, hogy nem mondott el mindent.

– Ez okos válasz. Ezt szeretem hallani – mondta a tanár most már széles mosollyal.

Legtöbben megkönnyebbülten mosolyogni kezdtek, de a szemüket nem vették le a tanárról.

– Remélem, a többiek is azért jöttek ide, hogy angolul tanuljanak – folytatta mosolyogva. – Felült az asztal sarkára, és terpeszben megtámasztotta magát a padlón. – Angolul két módon lehet tanulni – közölte, és kérdőn körbehordozta a tekintetét, majd választ nem várva folytatta – sírva és nevetve! De szeretnélek tájékoztatni benneteket arról, hogy az előbbi út járhatatlan – adott nyomatékot a szónak, és várakozóan nézett rájuk. – Aki azért jött ide, mert sírva szeretne angolul tanulni, most álljon fel, és menjen haza – fejezte be szigorú hangon. – Tudjátok, van egy amerikai mondás: Keep smiling. Ki tudja, mit jelent?

– Tarts mosolyt! – Kiabálták be néhányan.

– Mosolyogj! – Kiabálták mások.

A tanár összezárt ujjakkal, stoptáblaként feltartotta a bal tenyerét. Csend támadt.

– Hangot hallok, de embert nem látok – mondta a tanár mosolyogva, és kérdőn körülnézett.

Megjelent egy kéz a levegőben. A tanár feléje mutatott.

– Mosolyogj! Vagy: Állandóan mosolyogj! – Állt fel egy lány szeleburdi mosollyal az arcán.

– A neved? – kérdezte a padban álló lánytól. – Szeretném megtanulni a neveteket – fordult az egész osztály felé. – És ha jelentkezéskor rátok mutatok, ne álljatok fel, mert rengeteg idő telik el a tornamutatvánnyal – fűzte hozzá.

– Schmidt Helga vagyok, de a barátaim Siccnek hívnak – tette hozzá, és sietve leült.

– Jól van, Sicc. Látom, már találkoztál az angollal.

Váratlanul kinyílt a tanterem ajtaja, és megjelent egy kislány.

– Csókolom, tanár bácsi – mondta félénk hangon, miközben idegesen az osztály felé nézett, majd a tanárra szegezte a tekintetét. – Az igazgató bácsi küldött, hogy én még ide fogok járni – mondta egy szuszra, és ismét a negyvenöt gyerek felé nézett bizonytalanul.

– Azt hiszem, ez lekésett a buszról – mondta egy fiúhang a mellette ülőnek derűs hangon. Néhányan felszabadultan harsány nevetésbe törtek ki.

– Hát, ami azt illeti, nem azaz igazi baj, hogy lekésett a buszról – nézett a tanár a hang irányába, majd végigpásztázta tekintetével a tantermet, – hanem az, hogy nincs elég szék. Ha – fordult az ajtóban tétován álló, riadt tekintetű kislány felé – hozol egy széket, akkor csak gyere. Annál az asztalnál – mutatott a távoli sarok felé, még van egy hely, de szék nincs.

– Mindjárt jövök – mondta a kislány felvillanyozva, és az ajtót nyitva hagyva elsietett. Néhány perc múlva megjelent egy székkel, és leült az asztalnál lévő üres helyre.

– Most aztán tényleg betelt minden hely. Indulhat a busz – mondta nevetve a tanár, majd rámutatott a jövevényre:

– Mutatkozz be, kérlek, és mondj magadról néhány szót. Legjobb, ha bemutatkozással kezdjük – fordult az osztály felé. – Mennyi ideje van egy tanulónak a bemutatkozásra? – mutatott a tanár az előbbi fiúhang felé. A hang gazdája kérdőn magára mutatott.

– Ne mutogass! Válaszolj! – hangzott az utasítás.

– Hát, most nyolc-öt van – hangzott a számítást végző hang, miközben az órájára nézett, – nyolc ötvenkor kicsöngetnek – gondolkozott hangosan – hát, nem egészen egy perc – pattogott a gyors válasz.

– Not too bad – nevetett a tanár az osztály felé, és kérdőn rájuk emelte a tekintetét, majd egy felbukkanó kéz irányába intett.

– Nem túl rossz – válaszolta egy vékonydongájú, élénk tekintetű fiú – majd hozzátette: – Molnár Márk.

Az osztályban néhányan értetlenül néztek körül, hogy mi is történik. A tanárnak átvillant az agyán, hogy elkezdődött az intelligencia teszt is.

– Very clever, Mark – mosolygott feléje a tanár. – Not too bad – tette hozzá elismerő hangon – mire néhányan nevetni kezdtek, amit pár másodperces késéssel egy második nevetéshullám követett. Akadt azonban olyan is, aki megnyúlt arccal és felvont szemöldökkel, elmélyülten a padot vizsgálta maga előtt – Hát, akkor kezdjük a bemutatkozást – folytatta a tanár.

– A tanár urat hogy szólítsuk? – nyújtotta fel Sicc a kezét.

– A nevem tudjátok – nézett az osztály felé. – Azt meg, hogy hogyan szólítsatok, majd kitaláljátok – fűzte hozzá, és kérdőn felvonta a szemöldökét.

Az osztályban nyüzsgés keletkezett, mintha mindenki mindenkivel beszélni akarna. Közben a bemutatkozás ment a maga útján, és a kicsengetésre véget is ért.

– Pompás – mondta a tanár –, most már ismerjük egymást. Gondolom, az év végére ennél még sokkal többet megtudunk egymásról. Mikor azonban legközelebb bejövök, szeretném, ha a lányok és a fiúk nem így, két külön rendezett csapatban egymástól távol ülnének. Nem szólok bele, hogyan, de keveredjetek össze valami vegyes salátává – mondta, és elindult az ajtó felé.

– Gyertek, lányok – mondta harsány, ökörködő nevetéssel egy fiúhang – keveredjetek össze velem.

A tanár még a folyosón is hallotta a nevető kórust.

– Most beszélgetni fogunk a nyelvtanulásról – hordozta körül a tanár a tekintetét. – Az intelligens ember szereti tudni, mit csinál, és azt hogyan csinálja. Szerintetek, mi a nyelvtanulás?

– Ne-vet-ve tanulás – rikkantotta Őri, amit hatalmas nevetés jutalmazott.

– Nem azt kérdeztem, Őri, hogyan tanulunk, hanem azt, hogy mi a nyelvtanulás – nyomta meg a szavakat. – Jó, akkor másképpen fogalmazom: Mit tanulunk, mikor nyelvet tanulunk?

– Szavakat – mondta valaki találgatva.

– Grammatikát – mondta egy másik hang.

– A szavak nem tartoznak a grammatikához? – fordult a tanár a hang felé.

– Szabályokat és szavakat – módosított az előbbi hang.

– Így már sokkal jobb – hagyta helyben a tanár. – Bizonyára tudjátok, hogy több ezer szó van minden nyelvben. Az angol pedig különösen nem megy a szomszédba szavakért – tette hozzá. – Most azt mondjátok meg: Melyik szavakat ajánlatos először megtanulni? – nézett körül kérdőn a tanár.

– Hát, amelyikek a könyvben vannak – jött a válasz.

– De amint észrevehetitek, nem használunk könyvet, és nem is fogunk – szögezte le a tanár. – Tehát?

– A fontos szavakat – hallatszott.

– Mitől lesz egy szó, bármelyik szó... fontos?

– Attól, hogy használjuk – mondta egy határozott hang.

– Igazad van. De mondjuk, itt és most, miért pont azokat a szavakat használjuk, amelyikeket éppen használunk? Miért nem mondjuk itt és most azt, hogy a nagymamám tajtékpipája a fonott kerti karosszékben van? – nézett körül a tanár kérdőn, válaszra váró tekintettel.

– Mert most nem a tajtékpipáról és kerti karosszékről van szó – jegyezte meg Stigi egy vállrándítással.

– Jól van, Stigi. Közeledünk a megoldáshoz. Tehát, hogy fogalmaznád meg másképpen azt, hogy olyan szavakat használunk, amiről szó van? Miről van szó?

– A nyelvtanulásról! – szögezte le Márk.

– És akkor a tajtékpipa és a karosszék miért nem jó szavak?

– Mert akkor másról lenne szó, és nem a nyelvtanulásról – tartotta magánál Márk a szót.

– Tehát, mitől függ, hogy milyen szavakat választunk, mikor beszélünk valamiről? – tette fel a tanár a kérdést nagy nyomatékkal, és várakozóan nézett körül.

Márk mozdulatlanul, lehunyt szemmel ült, és sugárzott belőle, hogy erősen koncentrál. Őri féloldalt a padra könyökölt és a tenyerébe hajtott homlokát csapkodta. András fel-alá sétálgatott, és a mennyezetre emelt tekintettel magában motyogott. Klarissa csendben, gesztikulálva beszélgetett a körülötte ülőkkel. Sicc ide-oda szólt, bizonytalankodva fel-felnyújtotta a kezét, majd visszahúzta. Apró csoportokban suttogó hangon vitatkoztak.

– Más és más témáról van szó – szólat meg Kati, akinek csak nagyon ritkán lehetett a hangját hallani.

– Hallgassátok meg Katit! – Emelte fel a kezét a tanár, és Katira mutatott. – Ismételd meg, amit az előbb mondtál.

– Más és más témáról van szó!

– Más szavakra van szükség – kiáltotta András, miközben majdnem a tanári asztalhoz futott attól félve, hogy a tanár nem veszi észre, hogy jelentkezik.

– Ha leülsz, András, akkor is meghalljuk, amit mondani akarsz – mutatott a tanár a padok felé. András morgolódva ment a helyére, és olyanokat motyogott, hogy nem kutya ő, hogy csak ülve kap valami jó falatot.

– Azt mondd meg nekünk, András – nézett feléje a tanár, miközben arra várt, hogy leüljön. – Mi lenne, ha mindenki kirohanna a tanári asztalhoz, mikor mondani akar valamit?

– Elnézést kérek – mondta még mindig indignáltan, minden meggyőződés nélkül.

– OK, András, fejezd be a mondatod, amit elkezdtél.

– Különböző témákhoz más-más szavakra van szükség – mondta András még mindig duzzogva.

– Pontosabb megfogalmazásban? – várt egy rövid ideig a tanár, és Márkra mutatott, mivel András semmi jelét nem adta annak, hogy válaszoljon.

– A téma határozza meg, hogy melyik szavakra van szükség a téma kifejtéséhez.

– És mi a helyzet a szabályokkal?

– Ugyanez – vetette oda András.

– Pontosabb megfogalmazásban? – Nézett körül ismét a tanár, és a jelentkező Katira mutatott.

– A téma határozza meg, hogy melyik szavakra és szabályokra van szükség a téma kifejtéséhez – mondta Kati.

– Most már csak azt kell tisztáznunk, a szavak és a szabályok egymástól függetlenül, vagy egymással kölcsönhatásban fordulnak-e elő – mondta a tanár, és a jelentkező Katira mutatott.

– Szóval – köszörülte meg Kati a torkát, és mély lélegzetet vett – pontosabb megfogalmazásban a téma határozza meg, hogy melyik szavakra és szabályokra van szükségünk, és hogy azok milyen kölcsönhatásban fordulnak-e elő a téma kifejtéséhez – mondta Kati, és kipirult az arca, mire a mondat végére ért.

– Én is ezt mondtam – jegyezte meg András epésen.

– Csaknem ezt mondtad, András – nézett rá a tanár, miközben csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Kivágtál egy fát, és a fatörzsre azt mondod: székek. És ebből csak az igaz, hogy a fatörzsben lévő faanyag elegendő néhány szék előállítására.

– De a fa nélkül nem lehet széket csinálni – vágta oda pökhendi arroganciával, és ököllel a padra vágott.

– Állj fel, András – csattant élesen a tanár hangja. Felállt. – Nem az a baj, amit mondasz, hanem ahogy mondod. Érted a helyzetet?

– Igen – mondta duzzogva.

– Akkor kérj bocsánatot. Ne tőlem, hanem tőlünk. Befogadunk a közös gondolkozásba, és te durván el akarsz hallgatatni mindenkit. Ezt nem tűrjük el senkitől sem most, sem máskor – fejezte be a tanár és várakozva, szúrós tekintettel nézett Andrásra.

– Bocsánatot kérek a heveskedésért – mondta András különösebb meggyőződés nélkül.

– Na azért! – mondta Őri gúnyos kuncogással, és közben a mutatóujjával megfenyegette Andrást. Az egész osztály átvette Őri kuncogását. – Te, komisz kutya, nem bánom, most már leülhetsz – tette hozzá legyintve.

Otthon a gyerekek részletesen beszámoltak például arról, hogy időnként a tanár felugrik a padokra, ahol fel-alá sétál, össze-vissza mutogat, és furcsa hangokat hallat. Rámutat például az asztalra, rájuk mosolyog, és azt mondja /téjbl/, majd karmesterként két kézzel int, jelezve, hogy mondják utána. Az első intésre ugyan csak a Molnár, a Schmidt, meg a Rónai mondta utána, de második, harmadik intésre már mindenki szinte kórusban mondta.

Kialakult az első szólam, az a néhány gyerek, akik érzékeny idegrendszere, mintegy telepatikus kapcsolatban állt vele. Majd kialakult a második szólam, a csoport középhada, akik gyorsan felzárkóztak az első szólamra. Ezt követően pedig a harmadik szólam, akik ugyan idegesen nézelődtek körbe-körbe, hogy a többiek honnan tudják, mikor mit kell mondani, de azért ők is utánuk mondták. És a végén voltak a motyogók, akik nem értettek semmiből semmit, és nem is mertek hangosan megszólalni.

Attól kezdve nyilvánvalóvá vált legtöbbjük számára, ha a rámutat valamire vagy valakire, aztán kiejt valami furcsa hangot, majd két kézzel feléjük int, azt várja, hogy utánozzák, mondják utána. Ettől kezdve gyorsan követték egymást a furcsa hangsorok.

Aztán az is egyetlen pillanat alatt világossá vált, hogy ha nem szól semmit, de rámutat valamire, majd rájuk mutat, akkor ki kell ejteni azt a hangsort, amit korábban azzal a dologgal kapcsolatban már hallottak. Az első szólam azonnal vette a lapot. Ha a második szólam bizonytalankodott, akkor újra és újra rámutatott ugyanarra a dologra. Ilyenkor, a második-harmadik rámutatásra, már mindenki együtt mondta. Ha nem tetszett neki, amit hall, akkor feltartotta a nyitott tenyerét, és ő maga ejtette ki a hangsort, majd rámutatott egy-egy gyerekre, aki aztán mindenki derültségére kiejtette valahogy, ami ugyan nem egészen úgy hangzott, mint az övé, de azért egyelőre elfogadta. Hamar megtanulták azt is, hogy tanár a teacher /tícser/, és ők a student /sztyudent/.

Otthon elmondták a gyerekek azt is, hogy a Teacher azt mondta, hogy angolul, csak két módon lehet megtanulni: sírva és nevetve. Az első út járhatatlan.

A szülők furcsának is meg érdekesnek is tartották, hogy fiúk és lányok vegyesen vesznek részt a kísérletben. Egyesek vonogatták a vállukat, húzogatták a szájukat, mikor meghallották, hogy aTeacher azt mondta, hogy a fiúk és lányok vegyesen üljenek a padokban.

Egyes szülők már-már idegeskedni kezdtek, mikor a lelkes beszámolókban újból és újból azt hallották: "a Teacher ezt mondta, ...; a Teacher azt mondta...".

És attól kezdve, amit a Teacher mondott, az úgy is volt.

És egyre gyakrabban hallották: "de a Teacher azt mondta ...".

Még idegesebbek lettek, mikor a gyerekük beszélgetés közbe rájuk mutatott.

– Most térj a lényegre – mondta gyermekük utasító hangon egy alkalommal.

– Ne dumálj annyit, azt mondd, amit akarsz – mondta egy másik alkalommal.

– Túl sok felesleges szót használsz – hangzott az ítélet később.

– Na, jó, ezt majd megkérdezem a Teachertől.

És rájöttek, hogy azzal, amit a Teacher mond, nem érdemes vitatkozni.

Egyre gyakrabban kérdezték egymástól:

– Mi történt ezzel a gyerekkel?

– Ki ez a Teacher? Az a neve, hogy a Teacher?

– Mi történik ott az E-osztályban kísérlet címén?

Szokatlan helyzetek alakultak ki otthon. Általában vacsora után:

– Most letesztellek benneteket – mondta a gyerek, ellentmondást nem tűrő hangon. Rámutatok valamire, mondok egy szót, és ti utánam mondjátok, vili?

A tesztelés végén közölte:

– Gyenge kezdők vagytok. Én akár már ötven szót is meg tudok jegyezni egy óra alatt. Sőt, írni is tudom őket. Ami pedig nem semmi – emelte rájuk a tekintetét. – Az E-osztályban ti legfeljebb csak sereghajtók lehetnétek. Gyengébben adjátok elő, mint a Kalmár.

– Ezt is a Teacher mondta?

– Nem. Ő ilyent soha nem mondana.

– És akkor ilyenkor mit mond az a Teacher? – kérdezte az inkvizitív szülő, aki szerette volna már végre megtudni, mi is történik ott az E-osztályban.

– Ha...ha...ha...hogy mit mond? Vagy bölcs belátásunkra bízza, vagy azt mondja: "Sorold be magad". Egyébként óráról-órára változik a helyzet, ha már tudni akarjátok – mondta, mintha valami titokba avatná be a szüleit.

– És te, hova sorolod be magad? – kérdezte a papa.

– Én – mutatott magára – a tegnapi besorolás szerint az ötödik vagyok a negyvenhatból. Hozzá kell tennem, hogy javuló tendenciát mutatok, mert a múlt héten még csak a huszonegyedik voltam – húzta ki magát.

– És ilyenkor mit mond az a te Teachered?

– Először is, nem az a te Teachered, hanem egyszerűen csak a Teacher. Egyszerűen, így hívjuk: a Teacher – nyomta meg keményen. – Ami pedig azt illeti – tért vissza a témához –, észrevette, hogy küzdök, nagyon keményen küzdök.

– És mit mondott a Teacher, mikor észrevette, hogy keményen küzdesz? – kérdezte a mama.

– Azt mondta: "Not too bad."

– És az a "Not too bad." mit jelent?

– Hát az a "Not too bad." a legnagyobb elismerés, amit egyáltalán kaphat az ember – mondta nagy nyomatékkal, és közben összeszorított ajakkal, igenlően bólogatott a nyomaték kedvéért, miközben kihívóan nézett rájuk, mintha azt akarná mondani: igen, látjátok, ez vagyok én, not too bad.

– Hát ez nagyszerű – néztek egymásra jelentősen, és örömmel nyugtázták magukban, hogy valami óriási változás történt ebben a gyerekben, aki korábban csak unott, lekicsinyléssel tudott nyilatkozni bármiféle teljesítményről. – És végül is mit jelent az a "Not too bad."?

– Hát azt, hogy "Nem túl rossz." – nézett rájuk értetlenkedő tekintettel, amiben benne volt az is, hogy nem is csoda, hogy a szülei ilyen gyengén adják elő a tőle tanultakat, ha még ezt sem értik. Mit lehet ezen nem érteni? Kérdezte magától. Hiába, már nagyon megöregedtek, gondolta magában.

– És mi a mérce? – kérdezték, hogy már jó kérdést is tegyenek fel.

– Hogy-hogy mi a mérce? A legjobb a mérce. Aki a legjobb, az a legjobb. Nem értitek? Aki minden tud, az a legjobb. Az egész E-osztály hallja, mi történik az órán – emelte meg a hangját és hinni nem akarta, hogy ilyen egyszerű dolgot ilyen nehezen lehet megérteni. – Aki minden kérdésre tud válaszolni, aki mindenre tud kérdést feltenni, és akinek a szpellolása hibátlan, az a legjobb.

– Mi az a szpellolás, vagy mi?

– Jaj, apu, hát az a be-tű-zés. Hát, hogy is mondjam, hogy te is megértsd – mondta elgondolkodva. – Az olyan, mint a magyarban a helyesírás. Érted?

– És mitől olyan nagy kunszt az a szpellolás? – kérdezték most már óvatosan.

– Hogy a szpellolás mitől olyan nagy kunszt? – Nézett rájuk hitetlenkedve. – Na, idefigyeljetek. Azt hallod például diktáláskor, hogy /tícher/, és azt kell írnod, hogy "teacher". Vagy azt hallod /θrú/, és azt kell írnod, hogy "through". Vagy azt hallod /Dou/, és azt kell írnod, hogy "though".

– /szrú/? /dzou/? – szólalt meg a papa.

– Ha...ha...ha... Látod most már, mitől akkora kunszt az a szpellolás? – Kacagott hangosan a gyerek. – Tudod, mit mondana erre a Teacher? Az mondaná – mondta válaszra sem várva –, hogy differenciálatlanok az auditív receptoraid.

– Hogy differenciálatlanok az auditív...?

– Látom, hogy nem vagy reménytelen eset – vágott türelmetlenül közbe –, fektetek beléd még egy kis időt és energiát – mondta megértő mosollyal az arcán. Mindketten érezték és tudták, hogy ezek nem az ő szavai, de azért csak hallgatták. – De csak akkor, ha megígéred, hogy gyakorlod – folytatta, és kérdőn az apjára nézett.

– Hát persze. Tudod, hogy nekünk is szükségünk lenne rá?

– Na, jó, akkor megtanítalak rá. Dugd a nyelved hegyét a fogad közé. Így ni – mutatta –, aztán a nyelvedet enyhén feszítsd neki a felső fogsorodnak, és próbálj egy /sz/ hangot mondani, amiből, ha ott tartod a nyelved hegyét a fogsorod között, /θ/ lesz, Hallod? /θi/, /θe/, /θo/ – mutatta be a helyes kiejtést.

– szi, sze, szo...

– Na, te is ejtsd ki – mutatott az anyjára.

– Nem jó. Visszahúzzátok közben a nyelveteket. Tartsátok a fogatok között a nyelveteket, és úgy ejtsétek ki. Így ni: θi, θe, θá, θo, θu, θou, θáu – mutatta be ismét a helyes kiejtést.

– szi, sze, szá....

– Na, jó. Ez most nem megy – mondta türelmét vesztve. Vegyétek elő a tükröt, üljetek le eléje, és figyeljétek meg magatokat, hogy a nyelvetek hegyét a fogsorotok között tartjátok-e, miközben kiejtitek a hangot. Tartsátok ott a nyelveteket, és ezt hangsort mondogassátok – adta ki az utasítást. – Holnap majd meghallgatlak benneteket.

– És mondd csak, mi történik az E-osztályban azzal, akinek differenciálatlanok az auditív receptorai?

– Megmondta a Teacher, hogy a differenciálás pusztán gyakorlás kérdése. Kellő gyakorlás hatására a motoros kortexben kialakulnak a megfelelő reflexek, és minden egészséges tizenéves képes a jól differenciált reflexek kialakítására – folytatta tanáros hangvételben. – Mindenkinek ki kell építenie ezeket a reflexeket – mondta tudós pofával ezeket a tizenöt-éves szájából szokatlanul hangzó szavakat. – Meg még azt is mondta, hogy nekünk, magyaroknak nagyon nagy szerencsénk van az anyanyelvünkkel, mert mi bármelyik nyelvet tökéletesen meg tudjuk tanulni. Csak hát persze egy kis energiát kell belefektetni – tette hozzá fölényeskedve.

– Ne haragudj, kisfiam, hogy megkérdezem, tudod, mi az a motoros kortex? – kérdezte a papa kissé zavartan, mert úgy érezte, hogy a fia üres szavakat használ.

– Persze, hogy tudom – nézett az apjára elképedten. – A Teacher fel is rajzolta az agyat, a fogsorok, a szájpadlás és a nyelv elhelyezkedését a táblára, és elmagyarázta, hogy alakulnak ki és alakíthatók ki bizonyos reflexek gyakorlással a motoros kortexben. Szóval, ahogy a Teacher mondja: Practice makes master. Ami azt jelenti: Gyakorlat teszi a mestert – tette hozzá a tudók fölényével.

– És mit jelent a diktálás? – kérdezte a mama nagy érdeklődéssel.

– A /dik’téSn/? Hát az azt jelenti, hogy minden óra azzal kezdődik, hogy a Teacher az előző órákon használt szavakkal meg kifejezésekkel mondatokat diktál, amit nekünk le kell írnunk – nézett rájuk, hogy egyáltalán tudják-e követni, amit mond. – Hát persze nem túl sok időnk van ám – folytatta. – Aztán a végén kicseréljük a füzetünket a mellettünk ülővel, és egy önként jelentkező felírja a szavakat helyesen táblára. Ha mindent helyesen ír fel a táblára, akkor az önkéntes kap egy ötöst. A többiek pedig a tábla alapján pirossal aláhúzzák a hibás szavakat. Majd a szöveg alá odaírjuk a hibátlan szavak számát, és odatesszük a kézjegyünket – fejezte be a magyarázatot, és kérdőn nézett rájuk, hogy értik-e a hallottakat.

– Oda teszitek a kézjegyeteket? – kérdezték szinte egyszerre elcsodálkozva.

– Hát persze, hogy odatesszük – nézett rájuk meglepett arccal. – Ezzel jelezzük, hogy felelősséget vállalunk a javításért. Ugyanis, aki hibátlanra írta a /dik’téSn/-t, az kap egy ötöst, akinek pedig több mint három hibája van, az kap egy tököt.

– Kap egy tököt?

– Hát persze, hogy kap egy tököt. Hiszen nem tud szpellolni. Hát nem értitek?

– És te hány tököt kaptál már?

– Jó vagy, apu – mondta szemrehányóan. – Nem azt kérded, hány ötöst kaptam, hanem azt, hogy hány tököt.

– Igazad van, elnézést kérek, nem volt szép tőlem – mondta az apja.

– Na azért! – mondta a gyerek meglepett elégedettséggel. – A Teacher is mindig elnézést kér, ha netán tévedne – közölte tényszerűen. – Egyébként, ha tudni akarod, öt tököt és hét ötöst kaptam eddig. A Teacher mondta is a legutóbbi értékelésnél, mert rendszeresen értékelünk mindenkit – vetette közbe –, hogy javuló tendenciát mutatok. Szóval, a lényeg az, hogy a fejlődésem Not too bad! – nézett rájuk elismerést váró elégedettséggel.

A mama is meglepetten hallotta, hogy a férje elnézést kért a fiától. Igyekezett is visszafogni a mosolyát, mikor látta a férje arcán, hogy meglepődött saját szavai hallatán. Úgy látszik, gondolta magában, messzire ér ennek a Teachernek a keze.

Lefeküdt a család. Lekapcsolták a szülők is a lámpát, de az álom nem akart a szemükre jönni.

– Te sem tudsz elaludni?

– Én sem. Tudod, drágám, egyre azt kérdezem magamtól, hova lett az én édes kisfiam. Nézem, és még őt látom – bújt pityeregve a férjéhez –, de mikor megszólal, már férfi beszél belőle. Csupa olyan szavakat használ, amelyeket nem tőlem, nem tőlünk tanult – mondta szipogva. – Nem is nagyon értem a jelentésüket. Ő meg olyan természetesen használja őket, mintha velük született volna. De hát még nem is volt gyerek! – mondta halk sóhajjal.

– Tudod, drágám – ölelte magához a feleségét –, jobb, mintha mozgalmi dalokat tanulna – mondta nevetve. – Daloltunk mi épp eleget. Aztán minek?

– Meg aztán biztos te is észrevetted.... Hogy is mondjam? Ez a fölényes, célratörő magabiztonság... ahogy előadja ezeket a szövegeket... – sóhajtott a feleség.

– Azt hiszem, itt nem csupán a /szi, sze, szá..../-ról van szó – mondta a papa nevetgélve. Azaz érzésem..., és tudod, hogy az ilyen ráérzéseim bejönnek...?

– Igen, tudom drágám, többnyire bejönnek – mondta kuncogva a feleség, és még szorosabban bújt a férjéhez.

– Itt az E-osztályban ez a Teacher kihúzta a szellempalack dugóját – gondolkozott a papa hangosan. – Minél előbb be kell mennünk az iskolába, hogy megismerjük ezt a Teachert – mondta eltökélt hangon. Legalább tudjuk, hogy kitől kapjuk az utasításokat. Nem?

– Igen drágám, igen – mondta halkan a mama –, majd oda is bemegyünk.

– Öregem, fantasztikus fej ez a Teacher – mondta Molnár Rónainak. – Még csak egy hónapja járunk ide, és én, akár hiszed, akár nem, az egyik éjjel angolul álmodtam.

– És mit álmodtál, te hülye gyerek? – kérdezte Rónai gúnyos röhögéssel.

– Azt álmodtam, hogy te nem tudtál valamit, és a Teacher rám szegezte a szemét, és azt kérdezte: "Well, Miller, do you happen to know it?" (Nos, Molnár, te történetesen tudod?) Mire azt hittem, beszarok. Egy kicsit talán be is pisiltem – mondta Molnár nevetgélve –, de valami csoda folytán az eszembe villant a válasz, és azt mondtam neki: "But, of course, I do." (Hát persze hogy tudom.). Akkor rám mosolygott, és azt mondta: "All right, Mr. Miller, it's not too bad." (Rendben van? Molnár, ez nem túl rossz.) Föl is ébredtem rá. Csurom víz voltam az izzadtságtól.

– Nekem is mondta már a Teacher, hogy "Not too bad". Emlékszel, mikor a Siccet kijavítottam? – kérdezte Rónai nagy igyekezettel, mintha attól tartana, hogy lemarad valami versenyben.

– Peresze, hogy emlékszem, te hülye gyerek. Ette is a Sicc a kefét, hogy mi francnak kellett belepofáznod. Teljesen kiborult, mert a Teacher azt mondta neki: "Hát, nem tudhat mindent az ember, igaz, Sicc?"

– Ááállati pipa volt a Sicc. Oda is jött hozzám az óra után magyarázkodni, hogy ő is tudta, csak éppen nem jutott eszébe.

– És mit mondtál neki?

– Mit mondtam neki, hűűlye gyerek? – mondta Rónai elégedett gőgicséléssel –, hát azt mondtam neki, hogy jobban forog a segge, mint az esze kereke. Egyébként is összekeverte az interdentális spiránst a faringális riszánssal... hi...hi...hi. Jó mi?

– Marha jó. És erre ő?

– Hát, ha nem jön arra a folyosó-felügyelő tanár, biztos kikaparta volna a szemem – mondta Rónai. – De azért jó segge van, mi? – kérdezte böllenkedve.

– Neked is mindig ilyen baromságokon jár az eszed – mondta Molnár egy kissé elpirulva. – Azért meg kell hagyni, hogy Sicc, meg még néhány csaj rohadt jó. Úgy vág az eszük, mint a borotva. Sokszor megérem összeszedni magam, hogy meg ne előzzenek. Észrevetted?

– Ja, majdnem olyan jók, mint mi vagyunk – mondta Rónai önelégült férfisovinizmussal.

– Apámnak van néhány angol könyve – mondta Molnár minden átmenet nélkül. El is kezdtem lapozgatni őket. Apropó, te is jössz vasárnap kirándulni? – váltott ismét témát.

– Még nem tudom.

– Azt mondta a Teacher, hogy hozzunk labdát, ha fejelni akarunk. Persze a te bunkó fejed, meg a fejelés – jegyezte meg Molnár röhögve.

– És hova? – kérdezte Rónai, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést.

– Vagy a Kőlyukhoz, vagy Fehérhegyre.

– Gondolod, hogy ő is fog velünk fejelni?

– Arra mérget vehetsz, öregem.

A tantestületet is annyira megrázta az a hír, hogy koedukált osztály indul az E- osztályban, hogy három részre szakad.

Az idősebbek, akik korábbi pályafutásuk miatt fő-reálgimnáziumi tanárnak

tekintették magukat, ellenezték. Mert úgy vélték, hogy a hölgyek megszentségtelenítik a háromszáz éves intézmény szent falait. Bár akadt olyan is köztük, a Fufu bácsi, aki hangot adott annak a véleményének, hogy jót fog tenni az iskolának, ha a hölgyek egy kis pikantériát hoznak a szent falak közé. Persze, mondták a hagyományőrzők, ezeknek a franciásoknak semmi sem szent. Fufu bácsi csak mosolyogva ingatta hatalmas tar-kopasz fejét, de csak sejteni lehetett, hogy megértő tekintetet vet felénk ujjnyi vastag szemüvegén keresztül.

Akadt olyan köztük, aki nem a lányok jelenlétét kifogásolta.

– Rajczy Péter vagyok – mutatkozott be, mikor először belépett. – Én fogom tanítani a történelmet. A könyvet is elolvashatjátok, nem bánom. De mi itt történelmet, valósághű történelmet fogunk tanulni, ahogy az valóban megtörtént – tette hozzá. – Szeretném hangsúlyozni, hogy a hölgyek is egyenrangú tagjai ennek a díszes társaságnak. Bár a hölgyek is bizonyára tudják, hogy egy magyar asszonynak nem férje van, hanem... – hordozta kérdőn körbe a mutatóujját –, hanem ura van – szögezte le, miután nem válaszolt senki.

– Jó fej – súgta Őri a mellette ülőnek.

– Te – mutatott Rajczy tanár úr Őrire – gyere ki.

– Én, tanár úr? – kérdezte Őri vontatottan, és felállás közben magára mutatott.

– Igen te – mondta Rajczy tanár úr, miközben Őri kiment az osztály elé. – Itt nincs intő, itt nincs rovó. Világos? – kérdezte pattogva Rajczy tanár úr az osztályhoz fordulva. – Most pedig Őri úr bemutatja a pálcával való pedagógiai intelem mértékét – folytatta, és elővarázsolt egy körülbelül harminc centi hosszú pálcát, és átnyújtotta Őrinek, majd ráhajolt a padra, miközben így folytatta:

– Nos, Őri úr, akkor hadd lássuk a pedagógiai intelem mértékét.

Őri idétlen vigyorral, tétovázva állt az osztály előtt, pálcával a kezében, és miután össze-vissza hadonászott vele, jelképesen megsújtotta Rajczy tanár úr kidomborodó végét.

– Őri úr, – állt fel Rajczy tanár úr – ön alábecsüli a pedagógiai intelem jelentőségét. Hajoljon csak le a padra – mutatott oda –, majd én megmutatom. Ez, amit ön csinált, Őri úr, alábecsülése a pedagógiai intelem jelentőségének.

Őri ráhajolt a padra, és a következő pillanatban megismerte a pedagógiai intelem mértékét.

– Nekem nem ég harag a szívember – mondta Rajczy tanár úr kimérten az osztálynak. – Pedagógiai szükségszerűségből fordultam ehhez az eszközhöz. Tudja, ön, Őri úr, hogy miért sújtott le önre a pedagógiai tanpálca? – fordult Őri felé.

Őri még mindig mind a két kezével masszírozgatta a pedagógiai intelemmel való találkozása helyét. Leengedte mind a két kezét, udvariasan Rajczy tanár úr felé fordult, és eléggé halovány hangon elrebegte:

– Nem tudom, tanár úr kérem.

– Jó, akkor megmondom – fordult ismét az osztály felé. A büntetési eljárásban nem maga büntetés a lényeg, hanem a büntetésben rejlő tancél – magyarázta az osztálynak a büntetés jogi hátterét. – Például adott közösségen belül, egyidejűleg csak egy ember beszélhet, mert különben nem tudnak működni a demokrácia szabályai – mondta az osztálynak, és elégedetten látta, hogy jó néhányan helyeslően bólogatnak. – Az pedig ilyen – mutatott körbe úgy nagy általánosságban, majd Őrire – anarchiához vezet. Érti, Őri úr?

– Értem, tanár úr – vágott közbe szinte rikkantó hangon.

– És mit ért ön, Őri úr – fordult feléje Rajczy tanár úr. – És ha valóban érti, akkor magyarázza el nekünk is, hogy mi is megérthessük – tette hozzá, és szavait kuncogás kísérte.

– Dumáltam, miközben a tanár úr beszélt.

– Őri úr, maga még sokra viszi az életben. Gyorsan tud tájékozódni ad hoc kialakuló helyzetekben. Most foglaljon helyet. És remélem, még sokszor élvezni fogjuk gyors észjárását.

Őri fintorogva helyre caplatott, fél oldalra dőlve leült.

– Na, jó, akkor ezzel rendben is lennénk – mondta Rajczy tanár úr, miközben vizsgálódva körbehordozta a tekintetét. – Most pedig a gombafejűek álljanak fel.

Mindenki a másikra nézett, és értetlenkedő pofát vágott.

– Na, jó, akkor segítek. Azok a fiúk álljanak fel, akiknek az alsó fülvonaláig vagy az alá ér a hajuk.

Volt, aki dacos, volt, aki vigyorgó ábrázattal állt fel. Rónai kihívó mosollyal az arcán, nyegle testtartással állt a padja mellett.

– Önöknek, uraim – váltott ismét magázásra –, haladékot adok a legközelebbi történelem óráig, hogy rendbe szedessék a frizurájukat. Szeretném, ha tudnák, hogy egy magyar férfinak nem lóg a füle alá a haja. Ki nem ért velem egyet?

– Tanár úr kérem – szólalt meg Molnár nagyon udvarias hangon –, manapság ez a frizura a divat – tette hozzá olyan hanghordozással, mintha azt akarná mondani, hogy van manapság egyáltalán olyan maradi, aki ezt nem tudja.

– Ön protestáló úr – mondta Rajczy tanár úr kemény pattogó hangon –, úgy látom nem értette pontosan, amit mondtam. Egész pontosan azt mondtam, hogy "Egy magyar férfinak nem lóg a füle alá a haja." – ejtett ki minden egyes szót szinte külön-külön. – Lehet – folytatta kissé indulatosan –, hogy azoknak a "betleszeknek", vagy hogy kell helyesen kiejteni...

– /bítlz/ a helyes kiejtés, tanár úr kérem – vágott közbe Molnár készségesen, és látszott rajta, hogy nagyon igyekszik megőrizni a hidegvérét. Eszébe jutott az osztályfőnöke legutóbbi intelme: "Vita közben az indulatos ember vesztésre áll. Elvileg, nem is lehet igaza."

Az osztályban visszafojtott csend támadt. Először minden szem Molnárra szegeződött, aztán, mint a ping-pong meccseken a tekintetek Molnárról Rajczyra, majd vissza pattogtak.

– Köszönöm – mondta Rajczy tanár úr. – Most már legalább tudom, hogy mondjam ki a nevüket – mondta, és elégedetten látta, hogy elismerően bólogatnak egymásra még a második szólamhoz tartozók is. – Ha jól tudom, a /bítlz/ nem magyarok? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Elnézést kérek, tanár úr, és kérem, ne vegye szemtelenkedésnek – ragadta el Molnárt mégiscsak az indulat –, én azt hittem, hogy a KISZ brigádok csak az utcán hasítják fel az ember csőnadrágját, és vágnak bele a Beatles-frizurájába – tette hozzá izzó tekintettel, kipirult arccal és némi rezgéssel a hangjában.

– Szóval – fordult Rajczy tanár úr az osztályhoz némi gondolkozás után – megértem, és elfogadom Molnár tiltakozását. Én nem akarom felhasítani senki semmilyen nadrágját sem. Én nem akarok belevágni senki semmilyen frizurájába sem – hangsúlyozott minden egyes szót külön-külön. – Az a határozott véleményem és kívánságom, hogy egy magyar férfinak nem lóg a füle alá a haja. Ezt a véleményem fenntartom, és ehhez ragaszkodom – mondta ki a szót összeszorított ajakkal. – Foglalj helyet, Molnár – intett feléje a kezével.

Mikor belépett a Teacher az E-osztályba, azonnal valami nagy feszültséget érzékelt. Szokatlan várakozás ült ki a negyvenhat arcra. Miután leült az osztály, Molnár állva maradt. Így jelezte, hogy közölni valója van. Ez volt a bevett szokás.

– Tessék, Molnár, add elő a lopott holmit – mondta a Teacher tréfálkozva, hogy enyhítsen a feszültségen.

– Mi a Teacher véleménye arról, hogy a KISZ brigádosok az utcán felhasítják a békés fiatalok nadrágszárát, és belevágnak az ápolt frizurájukba? – fogalmazta meg Molnár nagyon pontosan a kérdését. Érezni lehetett, hogy sokszor végiggondolta, és meg is szövegezte. Sejteni lehetett azonban azt is, hogy valójában valami másról van szó.

– Molnár – nézett rá várakozóan –, ez a te személyes kérdésed, vagy az osztály képviseletében teszed fel? – kérdezte a Teacher mosolyogva, és végighordozta a tekintetét az osztályon.

– Ha úgy tetszik – mondta Molnár diplomatikusan –, az enyém is, meg az osztályé is.

– Meg minden magyar fiatalé is ! – rikkantotta közbe Sicc.

– És mondd csak, Sicc – fordult a Teacher Sicc felé – a te nadrágod is fel akarták hasítani, és a te frizurádba is bele akartak vágni az utcán.

– Nem! – mondta Sicc indulatosan. – Még csak az kéne. Szét is rúgnám azt a... – harapta el a szót kacagva, de akkor már az egész osztály röhögött. – De – hallgattatta el a röhögőket – ha ma megtehetik a fiúkkal, holnap megtehetik velem is, meg a többi lánnyal is – rázta a vöröses szőke, bongyor frizuráját indignáltan. – Hát nem igaz, csajok? – fordult az osztályhoz, ahonnan helyeslő támogatást kapott.

– Szóval azt várjátok tőlem, hogy mondjam meg a pártnak, hogy a KISZ-brigádosok mit tehetnek, és mit nem tehetnek az utcán? – Általánosította a Teacher a felvetett kérdést, amire kérdő tekintetek volt a válasz. Néhányan izgatottan kezdtek egymás között beszélgetni. Molnárra emelte a tekintetét, aki szintén tanácstalanul nézett körbe. – Tehát – fordult a Teacher az osztályhoz –, kimenjek esetleg az osztályból, hogy meg tudjátok beszélni, mit akartok kérdezni? – kérdezte ironikus éllel.

– Nem, nem, Teacher – szedte magát össze Molnár, aki felé közben minden felől röpködtek a tanácsok. Az igazság az, hogy nem is ezt akartam, akartuk kérdezni – mosolyodott el a szellemes szófordulaton. Az egész osztály derűsen nevetgélt.

– Akkor pedig elő a farbával. Nevezd nevén a gyereket! – mondta a Teacher mosolyogva. – Állva maradhatok, vagy üljek le, hogy el tudjam viselni a kérdés súlyát? – kérdezte szellemeskedve, amitől még jobban felerősödött a nevetgélés.

– Szóval, azt akartuk kérdezni, hogy mi a Teacher véleménye arról, hogy itt az iskolában, ebben a tanteremben – hangsúlyozott Molnár minden egyes szót, miközben körbehordozta a tekintetét –, le akarják vágni a hajunkat? – nézett körül ismét elégedetten, amit hangos ugyvanozás követett.

– És ki akarja levágni a hajatokat? – Tette fel a Teacher egyben magának is a kérdést, ami nagyon meglepte, mert nem hallott ilyen politikai törekvésekről. Arról, hogy az ellenforradalmárokra emlékeztető szakállba, meg a neopozitivista, imperialista fellazító törekvéseket sugalló, a kakofónia eszközeivel ható beatleseket majmoló hajakba és csőnadrágokba belenyírnak a KISZ brigádosok, akik ezzel az elhivatottságukat és a lojalitásukat is kifejezik, hallott, sőt az újságokban is olvasott.

– A Rajczy tanár úr – hangzott kórusban, kemény vádaskodó hangon.

– A Rajczy tanár úr le akarja vágni a hajatokat? – kérdezte elképedést mímelve.

– Pontosabban – szólalt meg Molnár, a Rajczy tanár úr azt akarja, hogy mi vágassuk le a hajunkat, merthogy szerinte – mondta gúnyos hangon – egy magyar férfinak nem lóg a füle alá a haja.

– És ti erre mit válaszoltatok? – kérdezte a Teacher aggódva, mert, ami őt illette, nagyon szerette Rajczyt. Sokat beszélgetett vele, és nagyon sokat tanult tőle a szakmáról is, meg általában az életről is. Tudta, hogy Rajczy nagyon fontosnak tartja az E-osztály puszta megjelenését az iskolában is, és a magyar nép életében is. Azért is kérte az igazgatótól, hogy Rajczy tanítsa a történelmet az E-osztályban, mert szerette volna, ha a tanítványai átlátnak a vasfüggöny szövetén.

– Gyakorlatilag – mondta Molnár – nem válaszoltunk semmit, mert kifejezte azt a határozott véleményét és kívánságát, hogy egy magyar férfinak nem lóg a füle alá a haja, és ezt a véleményét fenntartja, és ragaszkodik hozzá – mondta Molnár összeszorított ajakkal, szinte idézetszerű tömörséggel.

A Teacher nagy megnyugvással hallotta Molnár válaszát, és látta, hogy a többiek egyetértőn, hevesen bólogatnak. Tudta, hogy az osztály megbeszélte az ügyet, és azt is tudta, hogy nagy dilemmával állnak szemben. Nem ordítozott, nem protestált hangosan senki. Előrenyújtott nyakkal, mint mikor a libák fölött karvaly lebeg, kissé félrefordított fejjel feszülten várakoztak, és rá függesztették a tekintetüket. Tudta, hogy egyetlen szóval elronthat mindent.

– Na, ide figyeljetek okos tojások! Most azt mondjátok meg, hogy a hajatok alatt mi van? – kérdezte a Teacher számonkérő hangon.

– A skalpunk – rikkantotta egy fiúhang, amit általános nevetgélés jutalmazott.

– OK. És a skalpotok alatt mi van, okos tojások? – ment bele a játékba.

– A koponyánk – mondta most már komolyan ugyanaz a fiúhang, jelezve, hogy nem akar ökörködni.

– OK. És a koponyátokban mi van? – Folytatta az inkvizíciót következetesen a Teacher.

– Sok ész – mondta valaki tréfálkozó hangon. – Nagyon sok ész.

– Agyvelő, okos tojások. Agyvelő. Értitek? Agy-ve-lő! Az, hogy ész is van benne, még nem derült ki – mondta kihívóan, és látta, hogy tetszik nekik a játék. – Azt, hogy ész is fészkel a koponyátokban, mivel tudjátok bizonyítani, okos tojások?

– Hát azzal, hogy használjuk az agyvelőnket.

– És mire szoktuk használni az eszünket?

– Mindenre – mondták néhányan felszabadult nevetéssel.

– Ha mindenre használod egyidejűleg, akkor nem használod semmire – zárta le a Teacher a parttalannak tűnő nevetgélést. – Jól van, okos tojások, akkor segítek egy kicsit, mert látom, ez még nem megy.

– Beee – mondta Sicc izgalmában, miközben a szája elé tette a kezét, mert biztos kinyújtotta a nyelvét.

– Jó. Azt már látom, hogy egy birkánk is van – mondta a Teacher enyhe gúnnyal. Egy birka van itt – tárta feléjük mind a két kezét –, vagy egy egész birkanyáj?

Nem szólt senki. Sicc feje céklavörös lett, és nem tudott felnézni, csak magában fortyogott.

– A Teacher szerint mire használjuk az eszünket? – állt fel Molnár.

– Na, látjátok, jó kérdésre könnyű jó választ adni – mondta a Teacher nagyon komoly hangon. – Mit tanít nektek Rajczy tanár úr?

– Történelmet – válaszolta Molnár ugyanolyan komolyan.

– És kik csinálták a magyar történelmet az évszázadok során?

– Férfiak – szólalt meg Rónai gőgösen.

– Mondj egy két nevet!

– Hát, Mátyás király, Zrínyi, Kossuth, meg hát több száz más – rántotta meg Rónai a vállát, és keresztbe vetette a lábát, mintegy jelezve, hogy mit kell az ilyen dolgokkal ennyit vacakolni.

– És mindegyiknek hosszú haja volt, mint nekünk – szólalt meg csengő női hangon a fürge eszű, állandóan tevékenykedő Hargitai gúnyos nevetéssel.

– Ó, mi ökrök! – Csapott a homlokára Molnár, miközben elismerően Hargitaira nézett. – Hát persze, hogy hosszú hajuk volt.

– Egyébként is meg akartalak kérni benneteket – mondta a Teacher segítőkészen –, hogy díszítsétek újra, kedvetek szerint a tantermet. És ne csak a kezeteket használjátok.

– Köö-szöön-jük! – kántálta néhány fiúhang.

Mikor a legközelebbi órára belépett Rajczy tanár úr, megtorpant az ajtóban, majd odament a tanári asztalhoz, körbe hordozta a szemét, és látta, hogy a tantermet körbe-körbe a magyar történelem nagyjainak képei díszítik. Az összes hosszú, vállig érő hajat viselt. Rajczy tanár úr nyelv egyet, és csak annyit mondott:

– Jó, elfogadom. De ahogy látom a képeken, a történelmi kronológia jelentőségéről még nem hallottatok. Majd megtanuljátok. Remélem, mindig így fog vágni az agyatok? – mondta összeszorított ajakkal.

– Az eszünk! – mondták néhányan nevetve.

– Jó, az eszetek – hagyta jóvá Rajczy tanár úr, de ő sem tudta megállni nevetés nélkül.

Nem tudta minden tanár ilyen jól fogadni az E-osztályt. Akadt olyan is, akinek vagy az nem tetszett, hogy az E-osztály angolos osztály, vagy az nem tetszett, hogy koedukált, vagy a kettő együtt. Volt, aki csak mondogatta a magáét, de volt olyan is, aki tett is annak érdekében, hogy visszacsinálják az egészet.

Ilyen volt az E-osztály orosz tanára is, aki annak idején kiváló latin-görög és német szakos tanár volt a ciszterci fő-reálgimnáziumban, akinek most azonban oroszt kellett tanítania, és aki még harminc éves tanári tapasztalattal a háta mögött is minden órájára tankönyvbe illő óravázlatot készített. A bal oldali margó első harmadában, zöld tintával nevelési tervet szerkesztett pontos célkitűzéssel. A jobb oldali margóra folyamatosan, piros tintával írta be a tervezett feleltetendők nevét.

Október közepén közölte az igazgatóval, hogy az E-osztályban nem tud tanítani, mert a növendékek gondolkodás ürügyén fegyelmezetlenül viselkednek.

– És mondd, kérlek, mit jelent, hogy gondolkodás ürügyén fegyelmezetlenül viselkednek? – kérdezte az igazgató.

– Hát különböző szokatlan viselkedésformákat jelenthet – mondta a fő-reálgimnázium fegyelméhez szokott tanár. – Például, kérlek szépen, nem tudnak nyugodtan, hátratett kézzel ülni, és a jobb kezük összezárt két ujjával, vállmagasságban jelezni, ha mondani akarnak valamit. Ehelyett az Őri például – mondta indignált hangon, amin érezni lehetett, hogy nem egyszeri eseményről van szó – rendszeresen a padra könyököl a jobb kezével, a tenyerébe hajtja a homlokát, és a bal kezével a feje fölött meszeli a levegőt, hogy ő már tudja a választ.

– És mondd, kérlek szépen, tényleg tudja a választ? – kérdezte az igazgató.

– Igen, kérlek szépen, mindig tudja a választ. Általában, mindig mindent tud. Vagy vegyük például a Rónait. Hirtelen feláll, a mennyezetre mereszti a szemét, motyog magában, és pillanatokon belül, mint valami eszelős mind a két kezét felnyújtja, és közli, hogy más megoldás is van, és már mondja is a másik megoldást. Sokszor előre is jön csaknem a katedráig, és méltatlankodik, ha megkérem, hogy foglaljon helyet, és viselkedjen fegyelmezetten.

– És mondd, kérlek szépen, helyes a másik megoldás is? – kérdezte az igazgató kíváncsi tekintettel.

– Igen, kérlek szépen, mindig helyes a másik megoldás is. Sőt az is előfordul, hogy két-három más helyes megoldást is kínál – mondta az orosztanár a valóságnak megfelelően.

– És mondd, kérlek szépen, zavarja ez a többi növendéket a tanulásban? – kérdezte az igazgató érdeklődő hangvételben.

– Hát, hogy őszinte legyek, meglepetésemre nem hogy zavarja őket, hanem olyan érzésem van, mintha már várnák is a különböző megoldásokat – mondta az orosztanár kissé zavartan – és tömegesen jelentkeznek, hogy más szavakat is használjanak a Rónai által javasolt megoldások szerint.

– És hogy halad az osztály a Tanterv- és utasításhoz képest? – kérdezte az igazgató tárgyilagosan.

– Hát, hogy őszinte legyek, egy hónap alatt elvégeztük az első féléves anyagot – válaszolta az orosztanár. – És hadd mondjam meg, körülbelül kétszer több szóra emlékeznek, mint más osztályokban, és az osztály átlaga is messze jobb, mint más osztályoké – fűzte hozzá. – És képzeld, kérlek, most meg azt követelik – nézett egész feldúltan az igazgatóra –, hogy mondjak nekik mindenféle sztorikat, és azokról beszélgessünk. De hát, kérlek szépen, ez abszurdum, ez anarchia! – mondta a rá egyáltalán nem jellemző emelt hangon. Az igazgatónak olyan érzése támadt, hogy az orosztanár legszívesebben ököllel verné előtte az asztalt, amiben csak a neveltetése és tanári méltósága akadályozta meg. – Hát hova vezetne, ha nem tartanánk magunkat a Tanterv- és utasításhoz?

− Értem, értem – motyogta az igazgató, aki maga is latin-görög szakos tanár volt. – Megértelek, kérlek szépen – mondta, miközben mélyen elgondolkozott, ugyanis Péter fia is az E-osztálybajárt, és estéről-estére végig kellett hallgatnia, mit csináltak aznap a Teacherrel.

Elmondta, hogy sétált a Teacher a padokon, és hogy mutatta a kezével, hogyan kunkorodik a macska farka.

Megkérdezte, hogy tudja-e, mi különbség van a magyar kutya és az angol kutya ugatása között.

– Hát, apám, az, hogy a magyar kutya úgy ugat, hogy vau-vau, ha...haha..., az angol kutya meg úgy ugat, hogy wau-wau. Érted, apám? – kérdezte ismét lelkesen. – Na, akkor most mondd utánam: wau-wau. Na, hadd hallom! – idézte fel az emlékeit.

– vau-vau.

– Jól van, apu, nem is vártam tőled többet. Magyar kutyának már elmész az E- osztályban, ha-ha-ha.

Aztán eszébe jutott az egér-macska sztori, amelyben a macska perfekt tudott ugatni.

– Apu, aztán tudod, hogy miért tanult meg a macska perfekt ugatni? – Hát azért, mert ha nem tud ugatni, az egér a lyukban azt hiszi, hogy a macska ott ül a lyuk előtt. Így meg azt hiszi, hogy a macska elfutott a kutya elől, és bátran kijön a lyukból. Érted? Na, mi ebből a tanulság? Na, hadd halljam, mi ebből a tanulság?!

− Talán az, hogy az a macska, amelyik nem tud ugatni, nem tud egeret fogni.

− Jó, első nekifutásra nem rossz. Na, és a végső következtetés? – Aki nem tud idegen nyelven beszélni, az hoppon marad. Kapizsgálod már?

– Bocsáss meg, kérlek – tért vissza az igazgató a földi világba – nagyon elgondolkoztam azon, amit mondtál. Rendívül tanulságos. Szóval, ha jól veszem ki a szavaidból – mondta az igazgató mélyen elgondolkozva –, akkor nem szívesen tanítasz az E-osztályban?

– Igen, egész pontosan erről van szó. Teljesen kikészülök attól, hogy nem tudom tartani magam sem az óratervemhez, sem a Tanterv- és utasításhoz. Én már harminc éve vagyok a pályán, de ilyennel még nem találkoztam. És, hogy őszinte legyek, most nem is tudom, mit csináljunk a félév hátralévő részében? Arról nem is beszélve, hogy mi történik, ha netán szakfelügyelői látogatást találok kapni. Igazán nagyon örülnék, ha találnál valami elfogadható megoldást.

– Nagyon köszönöm, hogy felkerestél, és természetesen találunk valami megoldást.

Miután eltávozott a fő-reálgimnáziumi tanár, az igazgató hosszasan elgondolkozott. Megpróbált rendet csinálni kusza gondolatai között. Érezte, hogy két malomkő között őrlődik.

Egyrészt, azt szerette volna megérteni, mi idézte elő ezt a hirtelen és gyökeres változást a fia általános magatartásában, másrészt kíváncsi volt, hogy valóban mi is történik ott az E-osztályban.

A szétszórt, a mindenen rihegő-röhögő, ide-oda kapkodó kölyökből céltudatos kisdiák lett. Nevetgél ugyan mindenen, kigúnyol és lekicsinyel mindent és mindenkit, de lelkesedik valamiért, és jobb akar lenni, mint a többiek. És mindenek előtt, imádja a Teacher-t, aki valami rejtélyes módon beszéli a teenagerek nyelvét.

Mindenféle kusza sztorikat ad elő. Töredékes, alig összefüggő mozaik szilánkokból, szinte alig észlelhető részigazságokból messzemenő következtetésekre ugrik. Mintha a valóságnak nem is lenne semmi köze ahhoz, amit mond, de a következtetéseiből élethelyzetek rajzolódnak ki, amelyek mögött valami életszagú bölcsesség húzódik meg. A kuszaság talán a kontextus hiányából adódik?

Itt van ez a múltkori beszélgetés is például, próbálta felidézni:

· sétál a Teacher a padokon, és mutatja a kezével, hogyan kunkorodik a macska farka.

· mi különbség van a magyar kutya és az angol kutya ugatása között.

· Apu, aztán tudod, hogy miért tanult meg a macska perfekt ugatni?

· aki nem tud idegen nyelven beszélni, az hoppon marad.

Hirtelen az is eszébe jutott, hogy a fia korábban nem is szokott az iskolai élményeiről beszélni. Mostanában pedig nem múlik el nap, hogy be ne számolna valami szokatlan eseményről, sőt őt is bevonja saját élményeibe, és értetlenül fogadja, hogy az apja nem tudja, nem érti, miről is van szó. Lelkesedésében úgy beszél vele, mintha, a haverja lenne, de ezt úgy adja elő, mintha elismerésnek szánná, mintha büszke lenne arra, amit csinál:

· Érted, apám?

· Na, akkor most mondd utánam: wau-wau. Na, hadd hallom!

· Jól van, apu, nem is vártam többet. Magyar kutyának már elmész az E- osztályban, ha-ha-ha….

Az villant át az agyán, hogy ott az E-osztályban valami szokatlan történik, ami közel áll a gyerekekhez, megragadja őket, de ugyanakkor ütközik a szokásos pedagógiai módszerekkel, hagyományokkal. Itt van például ez a kiváló orosztanár, aki nem tudja tanítani ezeket a gyerekeket, mert nem úgy viselkednek, ahogy elvárja tőlük a harmincéves tapasztalatai alapján:

· Például, kérlek szépen, nem tudnak nyugodtan, karba tett kézzel ülni, és a jobb kezük összezárt két ujjával, vállmagasságban jelezni, ha mondani akarnak valamit.

Ugyanakkor elismeri, hogy nagyon tartalmas munkát végzett velük, de nem tartja jó eredménynek, mert nem felel meg a Tantervi elvárásoknak:

· hadd mondjam meg, körülbelül kétszer több szót tudnak, mint más osztályokban, és az osztály átlaga is messze jobb, mint más osztályoké.

· De hát, kérlek szépen, ez abszurdum, ez anarchia! Hát hova vezetne, ha nem tartanánk magunkat a Tanterv- és utasításhoz?

Dilemma, súlyos dilemma, motyogta magában az igazgató. Beszélnem kell a Teacherrel. Észre sem vette, hogy magában már ő is a Teachernek nevezi.

– Szervusz, Teacher, foglalj helyet – mondta az igazgató tréfálkozó hangon, és az egyik fotelre mutatott. – Kérsz kávét?

– Már azt hittem, mikor hívattál, hogy el akarsz náspángolni.

– Hát, még nem tudom, hogy el akarlak-e náspángolni. Minden esetre nem kis fejfájást okozol ezzel a padon sétálgatással – mondta az igazgató félig tréfálkozó hangon. – Arról nem is beszélve, hogy apedagógusi magatartást tanúsítasz – fordította komolyra a szót.

– Apedagógusi magatartást tanúsítok? – kérdezte a Teacher meglepetést színlelve, miközben az arcán látni lehetett, hogy pontosan tudja, mire gondol az igazgató.

– Például, meghamisítod az osztálynaplót.

– Meghamisítom az osztálynaplót?

– Igen, egész pontosan. Meghamisítod az osztálynaplót – mondta az igazgató kimért hivatalos hangon. – Jön a szakfelügyelő, és azt látja, hogy egész más történik, mint ami be van írva a naplóba.

– Nem hiszem, hogy ettől tartani kellene. Orosz szakos. Nem értené, mi is történik az órán – közölte a Teacher tényszerűen.

– De azt látná, hogy a padon sétálgatsz, meg hogy a gyerekek fel-alá sétálgatva, és a padra dőlve úgy tesznek, mintha törnék a fejüket? – mondta az igazgató kérdő hangsúllyal.

– Biztos azért viselkednek úgy, mert egyrészt valójában törik a fejüket, másrészt van min törni a fejüket – vágta rá a Teacher meglehetősen kurtán. – Egyébként hogyan tudnám ennek a negyvenhat, a generációs szakadék peremén egyensúlyozó vadembernek a figyelmét magamra irányítani, és lekötni egy-egy órára – fordította ő is komolyra a szót. – Attól, hogy megtanítjuk őket karba tett kézzel ülni, szép fegyelmezetten, két feltartott ujjal jelentkezni, és feszes vigyázzállásban felelni, ha felszólítja őket a tanár, még nem tanulnak meg sem angolul sem oroszul beszélni – fejezte be egy szuszra a mondandóját, és kérdőn nézett az igazgatóra.

– Hát, ez igaz – mondta az igazgató elgondolkozva, és a lelke mélyén örömmel nyugtázta, hogy ezek szerint nem véletlenszerűen vagy jópofáskodásból történnek a dolgok. – Van benne valami konzisztens – mondta inkább csak magának.

– Tudod, kérlek, mióta tudjuk, hogy a tizenéves gyerekek nem kicsire nőtt felnőttek, és azt, hogy a motiváció a tanulás motorja, valamint azt, hogy a nyelv egy dolog, a kommunikáció valami más, már aki tudja – tette hozzá, és hosszasan várta az igazgató reagálását –, akkor azt is tudomásul kell vennünk, amit sajnos szintén nem én találtam ki, hogy minden módszer jó, amelyik eredményes.

– Na és a Tanterv- és utasítás? – kérdezte az igazgató ismét hivatalos hangon.

– Hát, igen. Már gondoltam rá én is, de hát az a helyzet, hogy akik a Tanterv- és utasítást készítették, nem is beszélve a tankönyvekről, vagy még nem tanítottak élő idegen nyelvet, vagyakaratlanul is különféle szabályzókban át akarják örökíteni saját, idejét múlta pedagógiai ismereteiket és hagyományaikat – szögezte le ellenmondást nem tűrő hangon a Teacher. – De esetleg az is elképzelhető, hogy még nem hallottak a motiváció jelentőségéről, vagy a kognitív kommunikatív megközelítésről az idegen nyelv oktatásban – mondta a Teacher egy szuszra, és örült, hogy az igazgató is érdeklődést mutat az események iránt, és végre elmondhatja, hogy nem véletlenül történnek a dolgok.

– Valószínű, hogy ebből adódik az én dilemmám is – mondta az igazgató őszintén. – Azt látom, hogy több rétegű generációs konfliktussal állunk szemben – kezdte kifejteni a dilemmája egyik lényeges dimenzióját. – Húsz év korkülönbség van köztem és mondjuk a Laci bácsi között, tizenöt év köztem és közted, tíz év van közted és a gyerekek között, huszonöt év van köztem és a gyerekek között.

– Ha csak az évek számát tekintjük, is figyelemre méltó különbségekről van szó – bólogatott a Teacher. – Bár, gondolom, azt a békát sem könnyű lenyelned, ahogy a fiad bánik veled otthon az utóbbi időben – tette hozzá, és kérdőn az igazgatóra nézett.

– Szerencsém van, mert húsz évig kézilabdáztam. A sportolós hangvételre azonnal ráismertem. A sportolóknak sok esetben a pillanat tört része alatt kell dönteniük, különben már nem a tiéd a labda, vagy kihagytál egy ziccert – melegedett az igazgató a témához. – Te, ahogy az önéletrajzodból kiderül, kajakoztál? – mondta félig kérdő hangsúllyal.

– Igen. Hosszútávos voltam kettesben. Együtt túráztunk fiúk-lányok-kutyák – tette hozzá a Teacher.

– Tehát innen van ez a koedukált szabadszellem?

– Hát, ha ez szabadszellem, akkor innen van. Bár, hogy őszinte legyek, nem nagyon értem néhány kolléga vonakodását, sőt ellenállását a koedukációval kapcsolatban.

– Persze, hogy nem. Mert nem éltél abban a világban, ahonnan ők indultak. Tudod, kérlek, hány kollégánk még nem látta meztelenül a feleségét, és még negyven év házasság után is magázzák egymást a házastársak?

– Ne mondd! Tényleg? – kérdezte a Teacher őszintén meglepett hangon.

– Tényleg. Mi meg, már én is, úgy nőttünk fel, hogy bugyiban és melltartóban szaladgálnak a nők körülöttünk a strandon – mondta az igazgató, és mikor látta, hogy a Teacher elmosolyodik, hozzátette: – bikinire gondoltam.

– Úgy értettem én is.

– De térjünk csak vissza a Tanterv- és utasításra, meg a tankönyvre. Ezek alapvető dokumentumok, és nem ajánlatos eltérni tőlük – szögezte le az igazgató határozottan.

– Ezt én is pontosan tudom. Csakhogy, igazgató elvtárs – tette hozzá a Teacher mosolyogva –, ez kísérleti angol tagozatos osztály – mondta minden szót külön megnyomva. – Az elnevezése pontosan meghatározza a célkitűzését és a feladatát. És a Tanterv- és utasítás egyértelműen előírja, hogy a tanulók az év végére legyenek képesek bizonyos szókinccsel angolul társalogni. Tehát, amikor azt csináljuk, amit mi csinálunk az E-osztályban, pontosan a Tanterv- és utasítás szellemében járunk el. Az pedig nyilvánvaló, hogy az a tanár, aki ezt az utasítást úgy értelmezi, hogy rendszeresen kikérdezi a szavakat és a definíciókat, nem az utasítás szellemében, hanem betű szerint tevékenykedik. Ugyanis a szavak és a definíciók soha nem állnak össze maguktól beszéddé. Abból soha nem lesz társalgás, hogy pontosabbak legyük kommunikáció – mondta a Teacher. Az igazgató érezte, hogy rá is átterjed valami a Teacherből áradó lelkesedésből. – Ezt mutatja a magyar pedagógiai története is – folytatta a Teacher. – De te ezt, mint latin-görög szakos úgyis jobban tudod – szögezte le a Teacher tárgyilagosan. – Azt mondd meg nekem, de őszintén. Nyolc év latin tanulás után a diákok hány százaléka tudott latinul beszélni?

– Hát, pontos adataim nincsenek, de olyan jó ötven százaléka jól tudta olvasni és fordítani a latin klasszikusokat – mondta fontolgatva az igazgató.

– Itt álljunk meg, öregem – nyújtotta az igazgató felé a tenyerét, aki most ráismert a fia nemrégiben észlelet új beszédstílusára és mozdulataira, és meglepett várakozással nézett a Teacher-re.

– Bocsánat – folytatta a Teacher –, elragadtattam magam, de nem a kérdésemre válaszoltál. Én azt kérdeztem: Nyolc év latin tanulás után a diákok hány százaléka tudott latinul beszélni? – nyomott meg külön minden egyes szót. – Te pedig erre azt válaszolod: olyan jó ötven százaléka jól tudta olvasni és fordítani a latin klasszikusokat.

– Hát, végül is igen – mondta az igazgató némi habozással, a rajtakapottak zavart nevetgélésével.

– Tehát akkor, nyolc év latin tanulás után a diákok hány százaléka tudott latinul beszélni? – Tartott ki a Teacher az eredeti kérdés mellett.

– Hogy őszinte legyek, ha akadt is olyan, aki tudott beszélni, nem hiszem, hogy statisztikailag szignifikáns adat lenne. Én például a legjobbak közé tartoztam, de ha szorosan vesszük a kérdésed lényegét, én is csak klasszikus idézeteket tudtam felmondani. Meg persze közmondásszerű idézeteket.

– Tehát előre gyártott hanglemezeket játszottál le, de nem jól szituált kommunikációra használtad a latint. Igaz? – mondta, és válaszra sem várva folytatta. – Na, látod. Ha az idegennyelv oktatás általános helyzetét vesszük szemügyre, elmondhatjuk, hogy most ugyanez a helyzet.

– OK, elfogadom – mondta az igazgató kényszerűen nevetve. – És mit változtat ezen a helyzeten a motiváció?

– Hogy közhellyel válaszoljak. Lehet a lovat addig verni, hogy odaálljon a vályúhoz, de addig verni, hogy igyon is, nem érdemes. Odamegy az magától is, és iszik is, ha szomjas, és persze, ha tiszta a víz. Hát ennyit például az orosztanításról. Ami a motivációt illeti, magától nem old meg semmit, csak hajtóerő, amely jöhet belülről is meg kívülről is. Más szavakkal szólva: angolul két úton lehet tanulni: sírva és nevetve. Az előbbi út járhatatlan. A motiváció, úgy tűnik, a kognitív kommunikatív megközelítésben tudja kifejteni a megfelelő hatását.

– Nagyon érdekes, amit mondasz. És honnan veszed a motiváció és a tanulás összefüggéseinek kutatásával kapcsolatos ismereteidet?

– Egyrészt könyvtárnyi irodalma van, ami elsősorban az amerikaiaktól származik, másrészt baráti kapcsolatok fűznek ahhoz a kutatóhoz, aki elektrofiziológiás méréseket végez a motiváció és a tanulás összefüggéseinek kutatásával kapcsolatban. Szerencsénk van. Itt nálunk, ebben a városban csinálják ezt a legjobban az egész világon.

– Már megint tanultam valamit – mondta az igazgató nevetve. – És hogy működik a motiváció az idegen nyelv tanulásban?

– Először – emelte fel a Teacher a bal hüvelykujját –, az idegen nyelv nem olyan tantárgy, mint például a földrajz, vagy mondjuk, a történelem. Azt mondanám, hogy nem tételes tantárgy. Más a természete. Hiába tudod a szavakat és a szabályok definícióit, nem állnak össze kommunikációvá. Mondjuk úgy, hogy a szavak és a szabályok szükséges, de nem elegendő feltételei a nyelvi kommunikációnak, a beszédnek – adott a Teacher különös nyomatékot a szavaknak. –Tudhatod egy nyelv minden szavát, felmondhatod az összes szabályát definíció formájában. Tudhatsz olvasni, bár az angolban a hangos olvasással is bizonyos gondok támadnak, tudhatsz fordítani, de mégsem tudsz beszélni. Klasszikus esete ennek Arany János. Csodálatos Shakespeare fordításai vannak, de saját bevallása szerint rettegett attól, hogy angollal kellejen beszélnie. De jó bizonyíték erre az előbb említett latin tanítás is. De többek között ez az oka az orosz oktatás csődjének is – tért a Teacher a holt latinról az élő oroszra. – Már heti tizenkét órában tanítják, még sem megy a beszéd. De ha belegondolsz, a tanárok többsége sem beszél oroszul. Tehát nem marad más hátra, mint a szó- és definíció kikérdezés.

– Ez igaz. És mi lenne a kiút?

– Jelen tudásunk szerint a kiutat a motiváció és a kognitív-kommunikatív megközelítés kínálja.

– És az hogy működik? Hadd tudjam meg, mi is történik az iskolámban – mondta nevetve az igazgató

– Hadd mondjak egy példát. Bármely nyelv szókészletét szótárba lehet rendezni a-b-c rendben, és a grammatikáját valamilyen rendbe lehet sorolni, amelyet tartalomjegyzékkel és indexszel lehet ellátni. Sokan még a pedagógusok közül is azt hiszik, hogy ezek a különböző rendszerek alkalmazhatók a kommunikációs készségek tanításra, elsajátítására is. De hát a frászt! – ragadtatta el magát a Teacher. – Sőt a pedagógia nagy okosai is bedőlnek ennek a látszatnak. A filozófiájuk rendkívül egyszerű és látszólag racionális megközelítési módot alkalmaz: Az egyszerűtől haladunk az összetett, a komplex felé.

– Miért? Van valami jobb elképzelésed talán? – kérdezte az igazgató kissé meglepett és már-már indignált hangon.

– Hát, éppen akad. De előbb válaszoljunk néhány kérdésre.

– Jó, válaszoljunk néhány kérdésre.

– Nézzük először a szótanulást. Ahhoz hogy beszélni tudjunk, szavakra van szükségünk. Igaz?

– Igaz.

– Felvetődik azonban az a kérdés: Melyik szavakat tanuljuk meg először?

– Hát, azt bizony megszabja a tankönyv – válaszolta az igazgató meggyőződéssel.

– Én most nem a Tanterv- és utasítás betű szerinti előírásai szerint közelítek a kérdéshez, hanem a szelleme, a kommunikáció oldaláról.

– Jó, nem bánom, nézzük a kommunikáció oldaláról – préselte keskeny vonallá az ajkait az igazgató, mintha érezné, hogy vesztésre áll.

– Újra fogalmazom a kérdésem: Melyik szavakat ajánlatos, ésszerű megtanulni először? – nézett a Teacher az igazgatóra, majd maga válaszolt a kérdésre: A leggyakrabban előforduló szavakat. Igaz?

– Ezt elfogadom – mondta az igazgató némi vonakodással.

– Melyik szabályokat tanuljuk meg először? – kérdezte a Teacher tanárosan.

– Hát, logikusan az következik. hogy a leggyakrabban előforduló szabályokat. Igaz?

– Not too bad – vágta rá a Teacher, mire az igazgató elmosolyodott, mert felvillant benne a fiával való egyik beszélgetés, és tudta, hogy most megdicsérte a Teacher. – És most – folytatta a Teacher, mintha nem is látta volna a mosolyt – egy szintetizáló kérdésre kell válaszolnunk: A leggyakrabban előforduló szavak és szabályok egymástól külön-külön, vagy valamilyen fentebbi rendezőelv szerint együttesen fordulnak elő?

– Nagyon jó kérdés. Hát, külön-külön nem nagyon fordulhatnak elő, mert ha kommunikálni akarunk, akkor mondatokban kell beszélnünk – válaszolt az igazgató, és hátradőlt a karosszékben. – És mit neveznél te valamilyen ’fentebb’ rendezőelvnek?

– A szituációt! – adott a Teacher különös nyomatékot a szónak. – Egész pontosan a szituáció szelektív funkcióját! Ha itt és most, minden átmenet nélkül azt mondanám neked: "A japán flotta a Csendes-óceán térségeiben gyakorlatozik.", bizonyára nagyon meglepődnél, és joggal hihetnéd, hogy ez a Teacher olyan furcsán kezd viselkedni. Úgy viselkedik, mintha meghibbant volna.

– Ez bizony igaz – mondta az igazgató nevetgélve. – Akár azt is kérdezhetném: Hogy kerül a csizma az asztalra?

– Egész pontosan. Mit keres a japán flotta itt és most, ahol mi a motiváció és a kognitív kommunikatív megközelítés témájáról beszélgetünk. Na, látod. A nyelv szempontjából helyes a mondat lexikailag is, szintaktikailag is, szemantikailag is, de a kettőnk között folyó kommunikáció szempontjából inadekvát, inkompatibilis – mondta a Teacher, mintha ítéletet hirdetne. – Olyan, mondjuk, mintha egy idézeteket tálalnék eléd a latin klasszikusokból – tette hozzá nevetve a Teacher.

– Ez így igaz – hagyta helyben az igazgató.

– Ez az ellentmondásos helyzet hívja fel a figyelmünket arra, hogy a nyelv fittyet hány a mi rendszeretetünkre. Beszéd közben, a kommunikáció folyamatában nem a-b-c rendben és tartalomjegyzék szerint szelektáljuk és rendezzük mondatokba a szükséges szavakat és szabályokat. Erre kiváló példa lehet éppen a mi néhány perces beszélgetésünk szövege is.

– Ez is igaz. Tökéletesen igaz.

– Minél tökéletesebb művi rendet akarunk teremteni a nyelv különböző szintjein, annál jobban eltávolodunk a beszédtanítástól. Persze a művi rendnek is megvan a maga szerepe, csak másutt. Ha például nem a-b-c rendben szerkesztenénk a szótárakat, soha nem tudnánk megtalálni a keresett szavakat.

– Ez is igaz – hagyta helyben az igazgató.

– Térjünk vissza az egyszerűtől az összetett, a komplex felé való haladás pedagógiai elvéhez. Mit tekinthetünk egyszerűnek és/vagy komplexnek? Az információ tartalmát vagy a tartalom kifejezéséhez szükséges nyelvi struktúrákat?

– Várjál csak egy pillanatra – vágott közbe az igazgató elgondolkozva. –Tehát információ tartalma vagy a kifejezéséhez szükséges nyelvi struktúrák – nyomott meg ő is minden egyes szót – két különböző fogalomkör.

– Igen. Egész pontosan – helyeselt a Teacher. – Két különböző fogalomkör, és ami belőlük adódik, nem csupán látszólagos ellentmondás – vitte le a hangját, hogy időt adjon a gondolkozásra. –Az esetek nagy részében teljesen hétköznapi, nagy gyakorisággal előforduló információ továbbításához, rendkívül komplex nyelvi struktúrára van szükségünk.

– Mondanál néhány példát is, kérlek?

– Természetesen. Vegyünk egy egyszerű szituációt:

– Tanulsz angolul?

– Igen.

– Mióta tanulsz angolul?

– Valóban köznapi helyzetről van szó – hagyta helyben az igazgató.

– Igen ám, de ha lefordítod a fenti párbeszédet angolra:

"Do you learn English?"

"Yes, I do."

"How long have you been studying English?",

és ha megnézed, hogy minek felel meg a magyar "tanulsz" az angolban ("learn" és "have ... been studying"), és ha ragaszkodsz az egyszerűtől az összetett, a komplex felé való haladás pedagógiai elvéhez, akkor a tankönyvből a gyerekek a "learn"-t megtanulják, mondjuk, az első hónap végére, a "have ... been studying"-t pedig majd csak a második év végére, és akkor is rosszul fogják használni.

– Miért használnák rosszul, ha egyszer megtanulták?

– Azért, kérlek szépen, az angolt nem lehet, bár gondolom más nyelveket sem, megtanulni, csak elsajátítani. Ugyanis ezek mögött a kifejezésformák mögött a magyarban is és az angolban is olyan, teljes mértékben eltérő gondolkodásmódbeli, szemléletmódbeli különbségek húzódnak meg, amelyek elsajátítása, hangsúlyozom elsajátítása, nem valósítható meg statikus körülmények között, csak állandó, szüntelenül ismétlődő interakcióban, azaz kommunikációban. És hogy egész világos legyek, a tankönyvek nem kínálnak elegendő számú változatos szituációt ahhoz, hogy a gyerekek el tudják sajátítani az ilyen komplex kifejezésformákat, amelyek ugyancsak közönségesek, hétköznapiak, nagy gyakorisággal előforduló jelentéseket hordoznak. Az angolok számára is az ilyen kifejezésformák teljesen közönségesek, hétköznapiak, és nagy gyakorisággal fordulnak elő.

– Értem. Hát persze, hogy nem – helyeselt az igazgató, miközben mélyen elgondolkozott.

– Ezeket a szituációkat – folytatta a Teacher –, adott esetben, például a fenti párbeszédet szituációnak tekinthetjük. Úgy kell, kérlek szépen, elképzelni ezeket a szituációkat, mint összetett áramköröket – nézett a Teacher kérdőn az igazgatóra.

– Világos, folytasd csak.

– Ezek az áramkörök potenciálisan biztosítják azokat a pályákat, amelyeken keresztül az elektromosság áramolhat. Ezek az áramkörök csak akkor működőképesek, ha feszültség alá helyezzük őket. Az áramnak teljesen közömbös, hogy milyen pályán áramlik. Gyakran rosszul használjuk őket, és rövidzárlat keletkezik. Az, hogy milyen áramköröket építünk ki, normális körülmények között attól függ, milyen célra akarjuk használni őket. Tehát használhatjuk őket, például vasalóban, hajszárítóban, porszívóban, villanyhegesztőben, villanymozdonyban, vagy akármi másban. Csak a célnak megfelelően kell alakítanunk a paramétereket.

– Na, térjünk csak vissza a szituációra, még mielőtt átképeznél villanyszerelőnek – mondta az igazgató nevetve, nagy érdeklődéssel az arcán.

– Ilyenek a szituációk is. A lehetőséget biztosítják bizonyos tevékenységi formákhoz. A működésükhöz azonban energiára van szükség. Ez az energia a motiváció. A szituáció szereplői a tanulók és a tanár. A tanárnak szerteágazó feladatai vannak. Ő teremti meg a szituációt, ő generálja a szükséges motivációt, ami azt jelenti, hogy bevonja a tanulókat a szituációba. Ő gondoskodik arról, hogy a szituáció önjáró legyen.

– Mit értesz azon, hogy a szituáció önjáró legyen?

– Azt, hogy a tanulókat magához vonzza a szituáció, hogy úgy érezzék, alkotó részesei a szituációnak. Ahhoz, hogy ennek meg tudjanak felelni, mozgósítaniuk kell az intellektuális potenciáljukat, kezdeményező és alkotó képességüket, de kiélhetik humorérzéküket is a szituáció kibontakoztatásában, miközben egymással vetélkedve részt akarnak venni benne. Végső soron a lényeges mozzanat az, hogy a saját alkotásuknak tekintsék, és büszkék legyenek rá, és úgy érezzék, hogy közben valami különös élményben van részük – állt meg a Teacher egy lélegzetvételnyi időre.

– Folytasd csak – bólintott az igazgató.

– A tanár pedig csak fel-alá járkál, és mint valami játékvezető irányítja, terelgeti a szituáció alakulását, hogy el ne szabaduljon a pokol. Előfordul az is, hogy úgy mondjam, heves vetélkedés robban ki a helyes megoldásért járó elismerésért. A vetélkedés pedig adott esetben aktív részesévé válik a szituáció további kibontásának. Új szavakra, szabályokra, idiómákra van szükség, amelyek újabb és újabb feladatok megoldására, logikai játékokra kínálnak lehetőséget.

– Hát, igen a fiatalok tele vannak zabolátlan energiával – tette hozzá az igazgató. – És milyen elismerést kaphatnak – kérdezte az igazgató kíváncsian.

– Azt mondom nekik: "Not too bad", nem túl rossz. De természetesen, hogy az eredeti témánál maradjunk, ilyen munkát nem lehet a tanári asztal mögül ülve irányítani, és hátra tett kézzel végezni – mondta a Teacher némi ironikus éllel. – Természetesen szükség van korlátokra, szabályzókra, amit azonban könnyen játékszabályként lehet elfogadtatni a gyerekekkel, különösen akkor, ha ezeket a játékszabályokat is ők maguk alkotják meg. Ezeket a belülről kiforró játékszabályokat, ők maguk érvényesítik saját személyes érdekeik védelmében – mondta a Teacher elgondolkozva – és jobban ragaszkodnak hozzájuk, mint a tanárok általában. Például túlbuzgóság esetén az óra alatti szerepléshez való jog megvonása a játékszabályok egyik pontja. És hadd mondjam meg, a megvonás a legkeményebb büntetésnek számít, és egyben kiváló nevelési eszköz is. Többet tanulnak meg és sajátítanak el a demokrácia gyakorlásából, mint akárhány osztályfőnöki órán vagy KISZ foglalkozáson.

– És hogy tudod megvonni a szerepléshez való jogot? – kérdezte az igazgató.

– Mi sem egyszerűbb. Egyszerűen nem veszem észre, hogy a vétkes jelentkezik. Az engedélyem nélkül pedig nincs szereplés. Ha nincs szereplés, nincs elismerés. A többiek pedig közben gyűjtik a jó pontokat. Nem is hinnéd, milyen nagy a megvonás elrettentő hatása – nézett a Teacher kérdőn az igazgatóra. – Ennek a fajta motivációnak azért nagy a jelentősége – fűzte hozzá magyarázatként –, mert belső késztetést eredményez. Nem azért akar tevékenykedni, mert utasítják rá, hanem azért, mert maga a tevékenység vonzza, készteti a tevékenységben való részvételre. És – tette hozzá a Teacher nevetve – az ebben való akadályoztatás szinte elvonási tünetként jelentkezik. Ugyanúgy, mintha egy dohányostól megvonják a nikotint.

– Ilyen egyszerű lenne? – kérdezte az igazgató némi kétkedéssel a hangjában.

– Magát a pull-push motivációs mechanizmust úgy kell elképzelni, hogy valamely dolog vagy tevékenység húzza-taszítja az embert – figyelte a Teacher az igazgató arcát, hogy még mindig érdeklődést mutat-e. – Jó példának tűnik a szerelem vagy a tűz. Félünk, hogy megéget bennünket, de akkora vonzást gyakorol ránk, hogy leküzdjük a félelmünket. Mivel nem tudunk élni nélkülük, megtanulunk bánni velük. Nos, hát csupán arról van szó, hogy olyan körülményeket kell teremteni, amelyekben a gyerekek megtanulnak bánni ezzel a duális jelenséggel – tárta szét a kezét a Teacher.

– És mi történik azzal, aki nem akarja, vagy nem tudja megtanulni, hogy bánjon ezzel a duális jelenséggel? – kérdezte az igazgató némi kétkedéssel a hangjában.

– Hát, azok a türelmi zónába kerülnek egy időre, és ha nem akarnak, vagy nem tudnak alkalmazkodni, akkor leszakadnak, mert belátják, hogy nem sok keresni valójuk van ezek között a körülmények között – szorította össze az ajkát a Teacher.

– És mit történik velük? – kérdezte az igazgató összevont szemöldökkel,

– Hát, azt bizony még nem tudom – válaszolta a Teacher.

– Nem tudod? – kérdezte az igazgató meglepetten. – Hogy-hogy nem tudod?

– Úgy, hogy egyszerűen nem tudom. Hirtelen zúdult rám ez az egész kísérlet. Még nem volt időm, hogy szisztematikusan végiggondoljam az egész folyamatot – mondta a Teacher elgondolkozva. – Ezért kísérlet. Nézd, vegyünk egy-két alaphelyzetet szépen, sorjában – mutatta fel a bal kisujját, és bökött rá a jobb mutatóujjával. – Az már világos, hogy heti hat óra, nem háromszor két óra számszerű összege. A statisztika itt csődöt mondd. Az hogy minden nap van egy angolóránk, és minden nap az angol nyelv hatása alá kerülnek...

– Azaz a te hatásod alá – vágott közbe az igazgató nevetve.

– Jó, tehát mondjuk azt, hogy az én vezényletem alatt merülnek alá az angol nyelv közegébe minden egyes nap, és legalább még egy, esetleg két órát viaskodnak vele otthon. Ez viszont azt eredményezi, hogy annyira megnő az angoloktatás intenzitása, hogy exponenciális mértékben nő a hatékonysága, amit a csapatszellem pozitív irányú hatása még csak tovább fokoz.

– Ha jól veszem ki, azt akarod mondani, hogy nagy a vetélkedés az osztályon belül? – kérdezte az igazgató.

– Igen, ez nagyon pontos megfogalmazás – hagyta helyben a Teacher. – És az is nyilvánvaló, hogy ez a vetélkedés rendkívül hatékony pozitív szelekciót eredményez. Egyébként, elmondhatom, nagyon jól érvényesül a Gauss-görbe pozitív és negatív pólusai közötti szóródás – fejtegette tovább a Teacher.

– És mi történik azokkal – tette fel az igazgató újból a kérdést –, akik leszakadnak? Hogy a te megfogalmazásod szerint tegyem fel a kérdést – szegezte a Teacherre a tekintetét. – Mi történik azokkal, akik Gauss-görbe negatív pólusa felé szóródnak?

– Hát, látod, ez az én dilemmám is. Pontosabban az a dilemmám, hogy kit tanítsak. A legjobb tízet? A középhad tizenötöt? Vagy a maradék húszat? Ha jól belegondolsz a negyvenhat kölyökből akár két csoportot is lehetne csinálni – nézett kérdőn az igazgatóra. – Akkor lenne két Gauss-görbénk, és mindjárt nem tűnne olyan drasztikusnak a negatív pólus felé való szóródás.

– Tudom, mire megy ki a ravaszkodásod – fenyegette meg mutatóujjával nevetve az igazgató. – De ezt felejtsd el! – szigorodott meg a hangja. – Csak a jelenlegi feltételekkel megy a kocsi. Ha terjeszkedni akarsz, elveszik tőled az egész játékodat. És azt én sem szeretném. Ez az én játékom is – nézett a Teacherre kérdőn.

– Akkor sajnos, marad az egy Gauss-görbénk – jelentette ki a Teacher határozott hangon. – Gondolom, a szülők is figyelemmel kísérik az eseményeket? – nézett kérdőn az igazgatóra.

– Nem is gondolod, milyen mértékben. Az, hogy mit mondott a Teacher, beszédtéma a fodrásznál is, meg a hentesnél is, hogy a telefonbeszélgetésekről ne is szóljak. Arról meg pláne ne, hogy hányan hívnak és keresnek fel engem.

– És miért hívnak?

– Hát, hogy is mondjam. Van, aki aggódó kérdéseket tesz fel, van, aki gratulál, és messzemenő támogatásáról biztosít.

– Szóval a szülők is a Gauss-görbénk mentén rendeződnek el?

– Érdekes módon nem! Akad olyan, aki a negatív pólusról hív fel, és biztat, hogy abba ne hagyjuk. Végre hajlandó erőlködni ez a büdös gyerek, mondja az egyik. Vagy, ahogy a másik mondja, nyög, nyög a drágám a terhek alatt, de csinálja, és nagyon büszke, ha egy kicsit is közelít a pozitív pólus felé. Nagy tervei vannak a kölyöknek, mondják még mások, és nem tartja reménytelennek a helyzetét, mert a rendszer világos és egyértelmű – sorolta az igazgató.

– Ezt örömmel hallom – nyugtázta a Teacher a jó híreket. – Mivel a rendszer valóban világos és egyértelmű, mindenki pontosan tudja, hogy juthat előre – tette hozzá. – Hadd mondjam meg, amit jó, ha tudsz, a rendszer önjáró.

Önjáró? – nézett az igazgató meglepetten a Teacherre. – Hát az meg mi a fenét jelent, hogy önjáró?

– Azt jelenti, kérlek, hogy mindenki ismeri a játékszabályokat, és ők maguk tartják nyilván, hogy kinek mi a pozíciója a hierarchián belül. De nem ám csak úgy általában, hanem naponta, és igen pontosan. Olyan ez, kérlek szépen, mint a tőzsde. Úgy is kérdezik egymástól: Mi a mai árfolyamod?

– Tudod, mit? Szeretnék beülni..., úgy észrevétlenül..., csak hallgatózni.

– Hát, ha úgy gondolod, hogy az igazgató jelenléte észrevétlen maradhat, nem bánom, sőt örülnék neki. De egyébként sem bánom. Ne is mondd meg előre, mikor jössz be. Szeretném, ha azt látnád, ami általában is szokott történni.

Pedagógus dicsőség (1964)

– Elvtársak – szólt Geréb elvtárs, a művelődésügyi osztály vezetője kántortanítós baritonján a soron kívül összehívott, megerősített osztályvezetői értekezlet három résztvevőjéhez olyan hangerővel és vehemenciával, mint ahogy előénekes korában szokta annak idején a körmeneti zászló hordozása közben. Csak két napirendi pontunk van mára – folytatta –, az egyik egy rendkívül kényes személyügyi probléma, amely pártpolitikai vonzatokkal is járhat. Ezért is kértem a pártbizottság közreműködését – nézett a pártbizottság agitprop osztálya által delegált elvtárs felé, aki helyeslő bólogatás közben éppen az ebéd utáni emésztéssel járó ásítását igyekezett elnyomni. Geréb elvtárs elkapta róla a tekintetét, mint aki semmit sem látott, és halkabbra is fogta a hangját nehogy megzavarja az előbb látott alkotó folyamatot. – A másik szintén nagyon kényes ideológiai-politikai kérdés – folytatta, és külön-külön minden résztvevőre ránézett, hogy így is jelezze, számít a véleményükre a döntést illetően, amiért nem szeretné egyedül vállalni a felelősséget. – A pedagógusnapi jutalmazás kérdése. Gizikétől mindjárt kapunk egy finom kávét, meg egy kis emésztést elősegítő hűsítőt – mosolygott a résztvevőkre –, hogy jobban tudjunk koncentrálni.

– Végre valami jó is szerepel a napirendben – mondta egy hang, ami általános derültséget váltott ki.

Mindenki pontosan tudta, miről van szó, mégis meg kellett tartani az értekezletet, hogy jegyzőkönyvet tudjanak felvenni az elhangzottakról. Geréb elvtárs nagyon jól ismerte a jegykönyv jelentőségét, mikor a pozícióerősítéshez szükséges akták számának növeléséről és a felelősség megosztásáról volt szó.

– A másik napirendi pont, mint ahogy említettem, a pedagógusnapi jutalmazásokkal és a pedagógusnapra kiírt pályázatok jutalmazásával foglalkozik. Azt javaslom, hogy mind a két téma kezelésére hozzunk létre egy-egy bizottságot. Sajnos, a jutalmazási keret nagyon kicsi – nézett az agitpropos elvtársra jelentőségteljesen. – A jutalmazás összegét a jutalmazottak száma határozza meg – mondta fontoskodva, mintha valami nagy felfedezés eredményeit közölné. A helyeslő bólogatás megnyugtatta. – Szerintem a lehető legtöbb pedagógus elvtársat kellene megjutalmazni.

– Ezzel egyet értünk – vetette közbe az agitpropos elvtárs királyi többesben, amire a bólogató kórus azonnal válaszolt is –, de a jutalmazási keret nem bővíthető, és az egy főre eső jutalom összege nem lehet kisebb, mint a legalacsonyabb pedagógusfizetés, azaz ?... – nézett Geréb elvtársra várakozóan.

– Azaz 1280 forint – fejezte be Geréb elvtárs, és várakozóan nézett a pénzügyesre, aki jóváhagyóan bólintott.

– Tehát nem lehet alacsonyabb, mint 1200 forint – tette ki a pontot az agitpropos elvtárs.

− És a legmagasabb? – kérdezte Geréb elvtárs. Szerette előre tisztázni az ilyen helyzeteket, nehogy hibát kövessen el. Állandóan attól rettegett, hogy valami hibát talál elkövetni.

Tudta, ha valami pártellenes hibát követ el, vagy ideológiai tévelygésbe keveredik, azonnal a múltját kezdik feszegetni. És azt minden áron szerette volna elkerülni. Józan paraszti eszével könnyen felfogta, hogy nagy különbség van egy kántortanító és a városi művelődési osztály vezetője között, pláne egy olyan egyetemi városban, ahol tucatjával akadnak olyan szakemberek, akik több idegen nyelvet is beszélnek, és magas tudományos fokozattal rendelkeznek. Persze azok nem olyan megbízhatók, mint ő, gondolta magában elégedetten, két egészséges böfögés között, márpedig megbízhatóság nélkül nem megy a funkció. A megbízhatóság mindenek felett. Sokszor elgondolkozott már, hogy a múltbeli bigott vallásos buzgóságát hogyan tudja a párt összeegyeztetni a mostani bigott párthűségével. Talán, gondolkozott el gyakran, éppen ez a lényeg: az odaadó hűség a minden egyebet kizáró hűség számított akkor is, meg most is. A megoldás lényege a megfelelő időben történő előjelváltásban rejlett. És ez a felfedezés végkép megnyugtatta. Az előjelváltás kifejezésre nagyon büszke volt; ő találta ki.

Már arra is gondolt, hogy valami diplomafélét kellene szerezni, mert hátha valakinek eszébe jut, hogy egy kántortanítói oklevéllel rendelkező elvtárs, legyen bármilyen elkötelezett, mégsem a legalkalmasabb személy egy ilyen magas pozíció betöltésére.

Nem is igazán értette ezt a sok ostoba tanult, diplomás tanárt, akik inkább tantermekben koptatják magukat, ahelyett, hogy vezetői székből irányítanák mások munkáját. Biztos azért, jutott vívódásai végkövetkeztetésére, mert nem érzik magukban a vezetői pozícióra való rátermettségüket, mint például ő. Benne soha nem merült fel semmi kétely abban a vonatkozásban, hogy alkalmas vagy nem alkalmas a vezetői poszt betöltésére.

Erőteljes felépítés, csaknem száz kiló. Hordónyi fejéből előreugró, erőszakos, húsos orr meredt előre, amely mögül a közelülő disznószemekből szúrós tekintet szegeződött a beosztottjaira. Hordóhangja még akkor is hangosnak hallatszott, ha halkan beszélt. Azt tapasztalta vezetői pályafutása során, hogy a puszta megjelenésével is rendet tudott tartani a sok birkatermészetű pedagógus között. Csak rájuk nézett szigorúan, időnként rájuk ordított, és általában tudták, hol a helyük. Különösebb szaktudás meg nem kellett a feladatai ellátásához, mert az utasítások úgyis felülről jönnek. Azt pedig mindenképpen, maradéktalanul végre kell hajtani. Amihez meg esetleg érteni kell, ahhoz ott vannak a beosztottjai, akiket azért tart maga körül, hogy tegyék a dolgukat. Hosszú, részletes beszámolókat íratott velük. Alkalmanként szúrós tekintettel, sokat sejtetően nézett rájuk. Éppen a te jelentésedet olvasom, mondta annak, akin éppen megakadt a szeme. Néha-néha meg jutalmat osztott szét közöttük.

Bár van itt néhány gyanús alak, jutott eszébe, akik hívás nélkül szokták felkeresni, mert, ahogy ők mondják, meg kellene beszélni néhány problémát. Eleinte tartott az ilyen megbeszélésektől. Soha nem lehet tudni, mi derül ki a beszélgetés során. Ködösítenek mindenféle szakkifejezésekkel, csakhogy fitogtassák milyen okosak. Ilyenkor aztán rákérdezett, hogy is állunk az ideológiai-politikai továbbképzéssel és a társadalmi tevékenységgel, amikor aztán nagy csend támadt. Ezek azt hiszik, gondolkozott el magában, hogy a szakmai tudás és rátermettség minden. De ő tudta, bár ők is tudhatták, hogy mindez rákerül a személyi lapjukra, amit soha nem láthatnak. Ezeket a helyzeteket szokta leginkább élvezni. Ilyenkor valósággal óriásnak érezte magát. Bármit ráírhatott bárki személyi lapjára.

De azért van köztük egy-két két furcsa alak. Itt van például ez a Bécsy meg a Bognár. Ezekkel azonban – valami megfoghatatlan okokból szorongás töltötte el, ahányszor csak meghallotta a nevüket, bármennyire is tartott tőlük – szeretett elbeszélgetni. Valamit az a Frajd, vagy hogy hívták, reakciós bécsi professzor mondott erről, de hát a franc tudja mit. Végül is nem tudhat mindent az ember, legyintett magában.

Szóval azért szeretett beszélgetni velük, mert a beszélgetések során mindig kiderült, hogy neki, Geréb elvtársnak, valami zseniális ötlete van, amit ő ugyan általában nem nagyon ért, de rájuk hagyja. Ha egyszer ők azt mondják, hogy Geréb elvtársnak zseniális ötlete van, akkor biztos, zseniális ötlete van. Miért tiltakozna ellene? Arról nem is beszélve, hogy ilyenkor nagy tisztelettel engedélyt kérnek tőle, hogy az ő zseniális ötletei alapján mindenféle prodzsekteket, vagy mirossebeket dolgozhassanak ki, amit természetesen írásban is bemutatnak neki engedélyezésre. De miért ne engedélyezné, ha egyszer az ő zseniális ötletei alapján kerültek kidolgozásra?

Arról persze Geréb elvtárs nem tudott, hogy a nevezettek maguk között ezt a trükköt ötlettapasztásnak nevezik.

A múltkor is felkeresték, és valami ködös dolgokról beszélgettek. Valami olyanokat mondtak, hogy generatív nyelvészet, alkalmazott nyelvészet, pszicholingvisztika, transzferek és interferenciák, kompalibitás, vagy mi a frász. Egyre arra hajtottak, hogy őt is bevonják a beszélgetésbe, de ő csak hagyta őket, hagy beszélgessenek. Felét se értette annak, amit mondtak. De hogy azért mégse nézzék egészen hülyének, időnként olyanokat vágott közbe: Nagyon érdekes, amit mondanak az elvtársak. Tényleg így van? Meg vannak róla győződve az elvtársak? Figyelmet érdemel. Meg ilyeneket.

– A legmagasabb – térítette magához az agitpropos elvtárs hangja – ötven százalékkal haladhatja meg a legalacsonyabbat. A többit magára bízom, Geréb elvtárs.

– Persze, persze – mondta Geréb elvtárs, aki hirtelen nem is tudta, milyen legmagasabbat bíz rá a pártbizottság. A lényeg az, hogy a legmagasabbat rábízza. Nem baj, gondolta magában, a pénzügyes majd tudja, végül is azért tartja.

– És, Geréb elvtárs, mi az a rendkívül kényes személyügyi probléma, amely pártpolitikai vonzatokkal járhat?

– Ja, persze, az első napirendi pont. Már majdnem el is felejtettem – nézett körül restelkedve.

− Pedig főleg ezért vagyok itt, Geréb elvtárs; jó lesz arra koncentrálni, ami van – mondta az agitpropos szemrehányó hangon, és szigorú tekintet vetett Geréb elvtárs felé. Nehogy azt higgye ez a műveletlen bunkó, hogy minden a legnagyobb rendben van körülötte, gondolta magában.

Nekem legalább vörös diplomám van a három éves Munkásosztály története esti egyetemből, amely értékében megingott, mióta megkérdezték tőle, hogy a Foxi-Maxin szerezte-e ő is a diplomáját.

– Szóval arról van szó, hogy az egyik gimnázium igazgatója, aki régi kipróbált, megbízható elvtárs – hordozta körbe a tekintetét, hogy nyomatékot adjon a szavainak – bejelentette telefonon, hogy pofon vágta az egyik fiatal tanárnőt, mert nem akart engedelmeskedni neki.

– Hogy-hogy nem akart neki engedelmeskedni? – kérdezte az agitpropos, miközben furcsa érzése támadt, mert ketten is mosolyogni kezdtek a kérdés hallatára. – És hol nem akart neki engedelmeskedni? – fogalmazta át a kérdését, amiről tudta, hogy nem a legszerencsésebb kérdés az adott helyzetben.

– Az igazgatói szobában – válaszolta Geréb elvtárs. – Legalább is az igazgató elvtárs azt mondta a telefonban.

– Az igazgatói szobában nem akart neki engedelmeskedni? – kérdezte hitetlenkedve az agitpropos. – És mit nem akart neki megcsinálni? – toldotta meg egy még szerencsétlenebb kérdéssel.

– Hát általában nem akart neki engedelmeskedni – válaszolt Geréb elvtárs indulatosan, mert úgy érezte, hogy olyan szavakat adnak a szájába, amelyek nem azt jelentik, amit ő mondani akarna. – Az igazgatói szobában vágta pofon. Legalább is az igazgató elvtárs azt mondta a telefonban.

– Szóval – nézett körül az agitpropos, hogy még ott ül-e a mosoly azon a két arcon, de az egyikük már hangos orrfújással leplezte a kuncogását –, általában nem akart neki engedelmeskedni, és ezért az igazgató az igazgatói szobában pofon vágta a fiatal kolléganőt – foglalta össze az eseményeket. – És miben nem akart az igazgató elvtársnak engedelmeskedni ez a fiatal tanárnő? – Emelte meg a hangját ingerülten, hogy végre tisztázzák ezt az engedelmeskedési kérdést.

– Azt nem mondta az igazgató elvtárs a telefonban, hogy miben nem akart neki engedelmeskedni ez a fiatal tanárnő. Csak azt mondta, hogy mindig szembe szegül vele, mikor akar tőle valamit, és hirtelen olyan indulatos lett, hogy pofon vágta.

– Szóval mindig szembe szegül vele, mikor akar tőle valamit, és olyan indulatos lett, hogy hirtelen pofon vágta? – Motyogta visszafogottan inkább csak magának, nehogy teljesen gellert kapjon a helyzet. Közben tízig akart számolni, mert érezte, hogy időt kell nyernie. – És volt a kettőjükön kívül valaki az igazgatói szobában? – folytatta a helyzet tisztázását.

– Azt nem mondta az igazgató elvtárs a telefonban. Csak azt mondta, hogy azonnal el kell bocsátani ezt a fruskát, mert nem akar engedelmeskedni neki – tette hozzá Geréb elvtárs.

– A rohadt életbe! – Vágott az asztalra az agitpropos elvtárs –, hát itt mindenki meghülyült? Egy fiatal tanárnő, aki nem lehet tudni miért, nem akarja megcsinálni, amit az igazgató követel tőle, erre az pofon vágja, és azt követeli tőlünk, hogy mi rúgjuk ki a tanárnőt az állásából. Jól értem? Vagy én is meghülyültem? És mikor jelenti be mindezt ez az igazgató elvtárs? Na… mikor? – vitte egyre feljebb a hangját, és válaszra sem várva maga válaszolt a kérdésére: A pedagógusnapi jutalmazás előkészítésekor, természetesen – vitte le a hangját reményt vesztetten. Körülnézett, de mindenki az asztalt vizsgálgatta maga előtt. – Kelencsér elvtárs – fordult hirtelen mozdulattal feléje –, mint osztályvezető helyettesnek mi erről a véleménye? Csak van valami véleménye, Kelencsér elvtárs? – reccsent rá durva számonkérő hangon.

– Példát kell statuálni! – Jelentette ki Kelencsér elvtárs szigorú hivatalos hangon, aki egyébként nagy rendcsináló hírében állt.

– Szóval arra gondol, Kelencsér elvtárs, hogy a fiatal kolléganőt el kell bocsátani? – nézett rá az agitpropos zord tekintettel.

– Hát, nem is tudom. Talán… – tartott hosszú szünetet – ki kellene előbb vizsgálni az ügyet – mondta megkönnyebbülten.

– Helyes, Kelencsér elvtárs, maga lesz a vizsgálóbizottság vezetője. De annyit mondok, legyen a bizottságban legalább két nő is. Világos?

– Világos – mondta Kelencsér elvtárs, és fölényesen az osztályvezető felé nézett.

– Lenne egy javaslatom – szólalt meg a pénzügyes alig hallhatóan.

– Éspedig? – kérdezte az agitpropos.

– Ahogy én tudom, ez a fiatal, és a tetejében még nagyon is csinos fiatal kolléganő, mindössze két éve dolgozik nálunk – vonta össze a nálunk-ba az összes iskolát. – Szerintem, hívjuk be ide, és kérdezzük meg tőle, hogy hogyan érzi magát az új munkahelyén, milyenek a személyes munkahelyi kapcsolatai, szívesen dolgozik-e itt nálunk, kap-e elegendő támogatást az igazgató elvtárstól, satöbbi. Itt aztán módja lesz beszélni a sérelmeiről is. És akkor majd meglátjuk, mit tegyünk. Ha nem panaszkodik, akkor nem mondhatja senki, hogy nem foglalkoztunk érdemben az üggyel.

– Kiváló ötlet – nézett az agitpropos Kelencsér elvtárs felé. – Elfogadom a javaslatot. Gyorsan kell cselekednünk. Ma kedd van – nyitotta ki a határidő naplóját. – Csütörtök kilenc órára hívja meg, Kelencsér elvtárs, ezt a fiatal kolléganőt, és egy másik idősebb kolléganőt is az iskolából, valamint jöjjön ide egy elvtársnő az osztályról is. Én magam is idejövök. És nem szeretném, ha mindenféle kósza hírek kezdenének keringeni az üggyel kapcsolatban. Azt hiszem világos, amit mondok. Igaz? – Nézett zord fenyegetéssel mindenkire külön-külön. – A pedagógusnapra kiírt pályázatok jutalmazásával majd később foglalkozunk. Ami egyébként a harmadik napirendi pont lenne – nézett neheztelően Geréb elvtárs felé.

Mind a három jelenlevő helyeslően bólogatott.

– Te, Rozikám – mondta az igazgatóhelyettes nő – leszóltak a művelődési osztályról, hogy csütörtökön kilencre menj fel, mert a Geréb elvtárs el akar veled beszélgetni.

– El akar velem beszélgetni... Geréb elvtárs? – kérdezte Rozika meglepett hangon. – Azt nem mondta, miről akar velem elbeszélgetni?

– Jaj, de kis csacsi vagy – szólt közbe a mellette ülő angoltanár – hát miről akarna veled beszélgetni a pedagógusnap előtt három héttel?

– Csak nem gondolod?

– Miért ne? Itt dolgozol két éve. Jól végzed a munkád. A kollégáiddal és a tanítványaiddal jó a kapcsolatod, a szülők nem emeltek kifo... – szakította hirtelen félbe a mondatát. – Te, Rose, csak nem követtél el valami bűngondolatot? – kérdezte, és George Orvell-re gondolt. Tudta, hogy Rose is olvasta a regényt.

– Nem, nem – mondta kissé riadtan. – Legalábbis nem emlékszem rá – mondta elgondolkozva. – Legalábbis nyilvános helyen nem követtem el semmiféle bűngondolatot – mondta szinte magának, és megpróbálta felidézni, hogy kikkel is találkozott az utóbbi időben. A pedagógusnapi jutalmazás teljesen kiszorult a gondolatai közül. – Hát, csütörtökön majd meglátjuk.

– Egész pontosan – szól közbe az igazgatóhelyettes nő, hogy folytassa az eredeti közleményt –, valami bizottság akar veled beszélgetni.

– Valami bizottság?

– Akkor ez biztos a pedagógusnapi jutalommal kapcsolatos – jelentette ki az angoltanár, hogy minden kétséget eloszlasson. – Aztán szép legyél ám, Rose! – tette hozzá nevetve, miközben arra gondolt, hogy akkor lenne a legszebb, ha nem venne magára egyáltalán semmit. Lelki szemei előtt megjelent az a busafejű ökör, a Geréb elvtárs, meg az az állnélküli, savószemű Kelencsér, amint kiguvadt szemmel mustrálgatják Rose-t.

– Papp Rozália vagyok – mutatkozott be a titkárnőnek – hivatott a...

– Igen, igen – mondta széles mosollyal a titkárnő, és kijött az íróasztala mögül. Már vártunk, drágám. Gyere csak. Ha gondolod, ott van egy tükör. De ahogy elnézem, nincs rá szükséged. Gyere csak, drágám, az elvtársak már várnak – mondta, és odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és bejelentette: – Papp elvtársnő megérkezett.

Belépett, és megnyugodott. Két nő és négy férfi ült a szobában, de nem hosszú asztal mögött, olyan hivatalosan, hanem fotelekben egy alacsony kávézó asztal körül. Az asztalon virág, csészék, poharak, sajtos pogácsa, egy üveg Lánchíd Brandy, meg egy füles üvegben Hubertus, de volt ásványvíz is. Az egyik férfi, a leírás után ítélve Geréb elvtárs, a művelődésügyi osztály vezetője, felállt, és mosolyogva elindult feléje, és zengő mély hangon üdvözölte, miközben hosszasan rázta a kezét.

– Nagyon örülünk, hogy szabaddá tudta tenni magát az elvtársnő. Így legalább személyesen is megismerhetjük. Foglaljon helyet köztünk – mondta nyájas udvariassággal. – Bizonyára ismeri az elvtársakat. Rozika, ugye nem bánja, ha így szólítom?

– Nem, nem – mondta most már teljesen megnyugodva – persze hogy nem. Mindenki így szólít. Vagy Rose-nak – tette hozzá angolos kiejtéssel, és felvillantotta ragyogó fehér fogsorát. Leült, keresztbe vetette a bal lábát a térdén, és hátradőlt a karosszékben.

– Hogy érzi magát az elvtársnő nálunk? – kezdte meg Kelencsér elvtárs a beszélgetést. Egyértelművé akarta tenni a többiek előtt, hogy ő a bizottság elnöke. Átvillant az agyán, hogy már megint egy angolost sodort a sors az útjába. Biztos az igazgatónak is sok a baja vele. Rose, hmm, mert a Róza persze nem is lenne jó, dühöngött magában.

– Az iskolára tetszik gondolni, ugye?

– Igen, az iskolára – mondta Kelencsér elvtárs magában bosszankodva, hogy nem volt egyértelmű a kérdése.

Ezek a szarosok persze azonnal belekötnek minden szóba. A múltkor is az a szaros Bognár kijavította, hogy mit tudom én, már mi, nem lehetséges, hanem valószínű. Aztán még egy kis továbbképzést is tartott az egymást kizáró fogalmak, meg az egymást kölcsönösen feltételező fogalmakról. Már nem is emlékezett rá, hogy melyik fogalom mit zárt ki meg be. Igaz, hogy akkor sem nagyon értette, hogy mit kell ennyit szarakodni a szavakkal. Persze ez a Rozi is angolos. Ezek mind ilyenek. Az is igaz, jó kis dudája van, keveredtek össze benne a múlt sérelmei és a szeme előtt feltárulkozó valóság. Mielőtt folytathatta volna a kikérdezést, meghallotta az agitpropos elvtárs hangját. Ennek sem elég jó semmi, nyelte le a hirtelen feltóduló frusztrációját.

– Milyennek tartja az elvtársnő az iskolai kollektívát? – kérdezte az agitpropos, hogy mederbe terelje a beszélgetést.

– Köszönöm, igazán nagyon jól – mondta felszabadult mosollyal. – Igaz, hogy ez az első munkahelyem, de elképzelni sem tudnék jobbat. A kollégák barátságosak, segítőkészek. A gyerekek okosak, és szorgalmasak. Szóval, hát…, tényleg jól érzem magam – mondta nevetgélve, és nem értette, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni.

– Az elvtársnő még nem osztályfőnök, ugye? – kérdezte Kelencsér elvtárs hivatalos hangon, hogy visszavegye a szót. Nem szerette volna, ha eljópofásodnák ezt a bizottsági kihallgatást.

– Nem. Azt mondta az igazgató elvtárs, hogy jövőre talán már kaphatok egy osztályt, ha jól viselkedem – mondta Rose könnyed mosollyal, mire az elvtársak jelentősen egymásra néztek.

– És maga szerint, Rozika, mit jelent az, hogy ha jól viselkedik? – kérdezte Geréb elvtárs erőltetett mosollyal.

– Hát biztosan azt, hogy rendesen végzem a munkám, és nem csinálok valami galibát, vagy nem okozok valami csalódást... – vonta meg a vállát.

– És az igazgató elvtárs is segítőkész? – Tette fel a következő kérdést Geréb elvtárs még mindig mosolyogva.

– Hogy is mondjam? Igen. Úgy hivatalosan segítőkész – mondta elgondolkozva, miközben azt vette észre, hogy mindenki feszült várakozással néz rá. – Persze, ha meggondolom, ezer gondja van az igazgató elvtársnak az iskolával, a több mint hatvan tanárral, meg a gyerekekkel, a szülőkkel – sorolta az igazgató napi gondjait. – Szóval, ha részarányosan tekintem a helyzetem, akkor talán több figyelmet is szentel nekem, mint amennyi járna.

– És ez miben nyilvánul meg? – Vette vissza a szót az agitpropos.

– Hát például az igazgató elvtárs megkérdezte az év elején, hogy elégedett vagyok-e az órarendemmel, hogy elégedett vagyok-e az albérletemmel, hogy vannak-e személyes gondjaim, amelyek akadályozhatnak a munkámban, nem akarok-e elmenni másik iskolába – igyekezett felidézni az igazgatóval való korábbi beszélgetéseit. – De gondolom, ennyi figyelmesség minden kezdőnek kijár. Hadd mondjam meg, nekem is nagyon jól esik – nevetett fel. Láthatóan teljesen el is engedte magát, és úgy beszélgetett, mintha a barátai között lenne.

– Azt kérdezte az igazgató elvtárs, hogy nem akar-e elmenni másik az iskolába? – kérdezte Kelencsér elvtárs meglehetősen éles hangon.

– Igen – mondta derűsen Rose –, de ez is csak olyan kérdés volt, mint bármelyik másik. Legalábbis én akkor úgy láttam, de a kollégák is, hogy meg akarja könnyíteni a helyzetem, ha esetleg meggondoltam volna magam.

– Minden esetre – vette át a szót ismét az agitpropos elvtárs – köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat. Nagyon örülünk, hogy jól érzi magát az első munkahelyén. Ha mégis előfordulna, hogy segítségre lenne szüksége, forduljon bizalommal Geréb elvtárshoz.

– Nos, elvtársak – intézte szavait az agitpropos Geréb és Kelencsér elvtársakhoz, miután a többiek elhagyták a szobát –, most hogy látjátok ennek az igazgatói pofonnak az ügyét?

– Mindenesetre fura egy ügy – jegyezte meg Kelencsér elvtárs fontoskodva.

– Az bizony – motyogta Geréb elvtárs is összevont szemöldökkel, mintha gondolkozna.

– És akkor most, elvtársak, mi a teendő? – tette fel az agitpropos a lenini kérdést.

– Nem is tudom, mi lenne a helyes megoldás – jegyezte meg Geréb elvtárs, miután hiába várta, hogy Kelencsér mondjon valamit.

– Én viszont tudom – mondta az agitpropos. – Most azonnal felhívom az igazgató elvtársat, és berendelem a pártbizottságra, ahova mi is bemegyünk. Ott aztán majd beszámoltatjuk erről az igazgatói pofonról. Ez a vén szenilis Makarenkót játszik nekem a pedagógusnap előtt néhány héttel!

– Én mindjárt az elején tudtam – jegyezte meg Geréb elvtárs –, hogy ez az igazgatói pofon rendkívül kényes személyügyi probléma, amely pártpolitikai vonzatokkal is járhat.

– Köröndös elvtárs – intézte szavait az agitpropos az íróasztal szemközti oldalán ülő igazgatóhoz, aki ott hagyott csapot-papot, hogy időben megjelenhessen a pártközpontban –, nekem azt jelentették, hogy te, kérlek, pofon vágtad az irányításod alatt működő iskola egyik tanárát, aki történetesen egy fiatal kolléganő. És még hozzá a pedagógusnap előtt néhány héttel – tette hozzá. – Megfelel ez a valóságnak? – Tért rá a lényegre nagyon szigorú hangon.

– Dehogy vágtam én pofon! – mondta méltatlankodva. – Ennél azért jobban ismerhetnétek engem, elvtársak – tette hozzá számonkérő hangon, és értetlenül nézte a döbbent arcokat.

– Na, de hát, kérlek, Köröndös elvtárs, te személyesen magad jelentetted a művelődésügyi osztály vezetőjének, hogy pofon vágtad a Papp Rozália tanárnőt! Most akkor pofon vágtad, vagy nem vágtad pofon? – Nézett rá bosszankodva, felvont szemöldökkel.

– Szóval, azt ti is tudjátok, elvtársak – nézett rájuk megértést váró tekintettel –, hogy milyen kevés az iskola pedagógusnapi jutalmazási kerete. Én bevallom őszintén, arra számítottam, hogy ti majd a botrány elkerülése érdekében áthelyezitek valamelyik másik iskolába ezt a Rozit, az utána maradó jutalmazási keretből pedig majd nagyobb jutalmat tudok adni a tantestületben a megbízható elvtársaknak – rántotta meg a vállát Köröndös elvtárs. – Ha ti, elvtársak, ezt nem tartjátok korrekt megoldásnak, akkor én itt és most rögtön önkritikát gyakorlok, és megígérem nektek, hogy ez többé nem fog előfordulni – folyt a pártzsargon pléhszövege a szájából, és nyilvánvaló volt, hogy nem is érti, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni.

A három elvtárs szótlanul ült. Senki sem nézett senkire.

– Szóval – szólalt meg végre az agitpropos –, hogy lezárjuk az ügyet. Mivel Köröndös elvtárs, aki az egyik veterán párttagunk, belátja, hogy elvtelenül járt el, és még önkritikát is gyakorolt, arra a döntésre jutottam, hogy elfogadom azt az ígéretét, hogy többé ilyen nem fog előfordulni. Elvtársak, egyet értetek velem?

– Persze, persze – erősítette meg sietve Geréb elvtárs a döntést –, mindenkivel előfordulhat, hogy téved.

– Így igaz – helyeselt Kelencsér elvtárs is.

– Elvtársak, most hogy megszületett az egybehangzó döntés, megköszönöm a közreműködéseteket, és berekesztem az értekezletet.

A pedagógusnapi jutalomkeret felosztása megtörtént, és elkészült a jutalmazandó pedagógusokra vonatkozó javaslat, amit most már fel lehet terjeszteni a pártbizottságra. Geréb elvtárs megkönnyebbülten felsóhajtott.

Napokig tartott, míg gondosan kimunkálták Kelencsér elvtárssal és a pénzügyessel a párttagok–nem-párttagok arányát, a minimum-maximum jutalomban részesülendők arányát, a férfi-nő tanárok arányát. Ő maga is legalább kétszer átolvasta a megadott irányelvek szerint összeállított névjegyzéket. Minden oka megvolt arra, hogy elégedett legyen. Belefért még egy kis villányi vörös is, sőt még egy üveg Lánchíd Brandy is. A József-napot is csak meg kellett ünnepelni, gondolta magában, és még retrográd is érezte, ahogy a villányi vörös csúszik lefelé a torkán. Megnyomta a "titkárnő" feliratú gombot.

– Gizike, drága – mosolygott a belépő titkárnőre –, itt ez a névjegyzék, nagyon gondosan gépelje le. Aztán majd lediktálom a felterjesztést is. Szeretném, ha még ma személyesen maga vinné be a pártbizottságra. Utána már vissza sem kell jönni – tette hozzá engedékeny hangon, és rákacsintott.

Másnap reggel, mikor kilenc körül belépett a hivatalába, majdnem szívgörcsöt kapott, mikor Gizike sietősen közölte vele, hogy az agitpropos elvtárs már többször is hívta, és azt üzeni, hogy azonnal hívja vissza, amint megérkezik.

– És mondta, mi ilyen sürgős?

– Valami olyant mondott, hogy a pedagógusnapi jutalmazással és a pedagógusnapi pályázattal kapcsolatos.

A rohadt életbe, jutott eszébe, ezt az átkozott pedagógusnapi pályázatot nem beszéltük meg az előkészítő értekezleten.

– Geréb. Parancsolj, kérlek. Mondta a titkárnőm, hogy sürgős ügyben kerestél.

– Igen, igen, valóban kerestelek. Az értekezleten valahogy rejtve maradt a pedagógusnapi pályázat anyagi kihatása – mondta az agitpropos epésen.

– De hát csak nem gondolod, kérlek?

– Nem gondolok semmit – mondta kurtán. – A lényeg az, amire nyomatékosan fel akarom hívni a figyelmed, hogy a pedagógusnapi keret tartalmazza a pártbizottság által támogatott pedagógusnapi pályázatot is. Márpedig, ha jól emlékszem, csak maga az első helyezés díja háromezer forint.

– Igen valóban így van, az első helyezés díja háromezer forint – nyelt egy nagyot Geréb elvtárs. Úgy érezte, elhomályosodik körülötte a világ.

Az villant az eszébe, hogy az a József-napi kis vörösboros parti nem is volt olyan jó ötlet. És az a pondró Kelencsér, meg a pénzügyes sem szóltak neki, pedig biztos tudták, hogy ez a helyzet.

– És ha jól emlékszem, a pályázatot április negyedike tiszteletére írtuk ki, azzal a fenntartással, hogy a díjakat majd a pedagógusnapon osztjuk ki egy külön kis ünnepség keretében. Ez pedig, Geréb elvtárs, mint ahogy te is nagyon jól tudod, kiemelkedő politikai esemény.

– Igen, igen, nagyon jól tudom. Valahogy az értekezleten ez elkerülte a figyelmünket.

– Geréb elvtárs, te vezetted az értekezletet, vagy nem?

– Igen, igen, persze, hogy én – mondta zavartan, és eszébe jutott, hogy nagy hibát követett el, mikor az agitpropost nem hívta meg a József-napi bulira. De hát már így is hárman voltak, akik 4-6 liter villányi vörösre vannak hitelesítve. Ha meg még meghívnak valaki mást is, az isten vörösbora sem lett volna elég.

– Vonalban vagy még Geréb elvtárs?

– Természetesen. Csak töröm a fejem a megoldáson.

– Helyes. De több pénz nincs! – Csattant a hangja. – Az április negyediki pályázat díjai pedig elsőbbséget élveznek.

– Jó, jó, majd megoldjuk valahogy.

– A díjak átadása után egy rövid beszámolót kérek az ünnepségről – mondta kurtán az agitpropos, és letette a kagylót.

Geréb elvtárs leült, kinyitotta az íróasztala jobb oldali ajtaját, elővett egy üveg villányi vöröset, és jól meghúzta. Valahonnan csak kell valami ötletet meríteni, de most még a villányi vöröstől sem kapott semmiféle ihletet.

Legalább egy oroszos lenne az első helyezett, ne ez az átkozott angolos Bognár, öntötte el a hirtelen harag, mintha az angolos Bognár lenne az oka annak, hogy a József-napi bulin elitták az április negyedike tiszteletére kiírt pedagóguspályázat díjait. Hiába követett el mindent, hogy ne az angolos kapja az első díjat, de a bíráló bizottság szilárdan állást foglalt abban a kérdésben, hogy a Bognár pályázata kiemelkedően a legjobb. A tetejébe meg még akkora marha is volt, ostorozta magát tovább, hogy hozzájárult még ahhoz is, hogy egy akadémikus elvtárs véleményét is kikérje a bizottság, aki azt írta az értékelésében, hogy a pályázat írója vagy látnok vagy zseni.

Ugyanis "a szerző olyan tanuláselméleti problémákat fogalmazott meg a tudományos értekezésében", így az akadémikus, "amely témával évek óta mi is foglalkozunk, de a kutatási eredményeinket még mi is csak a jövőben tudjuk publikálni."

Ez a másik probléma, mélázott el Geréb elvtárs, hogy az akadémikus írásban küldte meg a bizottságnak a véleményét. Azt meg már iktatták. Én is csak másolatot kaptam belőle. Azzal meg mi a büdös francot tudok kezdeni. A tetejében mégiscsak ennek az istenverte angolos Bognárnak kell adni az első díjat, akár tetszik, akár nem, döntötte el magában.

Háromezer forint, dühöngött tovább. A többiről nem is beszélve. Úgy érezte, nyomban megfullad a dühtől, ha nem küld le még egy kis villányi vöröset. Honnan a büdös francból veszem elő ezt a töménytelen pénzt, nehezedett rá a kérdés egyre nagyobb súllyal. A végén még majd engem okolnak azért is, hogy ez az átkozott angolos Bognár viszi el az első díjat.

Jó lesz odafigyelni arra, amit ez az állnélküli bájgúnár Kelencsér motyogott a minap, irányította másra a dühét. Valami olyant motyogott, próbálta felidézni Kelencsér szavait, hogy az mármégiscsak sok, amit ezek az angolosok művelnek. És a Kelencsér nagyon ki is volt borulva, idézte fel a helyzetet, de azt nem mondta meg, hogy mit művelnek az angolosok. De hogy a Bognár valamivel nagyon a bögyébe került, az biztos, szögezte le magában. De az is biztos, emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját, hogy ez kis állnélküli akarnok mindenütt ott tapos és könyököl. Jó lesz rá figyelni. Nem szólt erről a pedagógusnapi pénzkeret elosztásról sem, mikor meghívtam a József-napi bulira, pedig biztos tudta, mi a helyzet. A villányi vörös persze nagyon ment neki, emlékezett vissza. Mikor meghívtam, biztos odaállt a tükre elé, és halálra röhögte magát, lovalta egyre jobban bele magát Geréb elvtárs a bűnbak-keresésbe. A pénzügyessel esetleg meg is beszélték, villant az eszébe. Az istenit neki! Attól a kis aktatologató papírkukactól ez kitelik, ki bizony, erősítette magában a felismerést. Na, majd rajtuk tartom a szemem, ígérte magának. Rá kell állítani ezt a Kelencsért, döntött hirtelen Geréb elvtárs, valami konkrét ügyre, ami leköti az energiáit, meg figyelmezteti arra is, hogy ki itt a főnök.

Rögtön fel is vette a telefont.

– Szerbusz, kérlek, de jó hogy elértelek. Valamit sürgősen meg kellene beszélnünk.

– Máris jövök, főnök – mondta túlzott szolgálatkészséggel.

– Foglalj helyet, kérlek – mondta Kelencsérnek nagyon udvariasan, mikor az kopogás nélkül belépett. – Van itt egy sürgős kérdés, amit rövid idő alatt nagyon alaposan meg kellene vizsgálni.

– Hallgatlak, főnök – hangsúlyozta ismét Kelencsér a főnököt. Geréb elvtárs tiszteletet érzett a hangjában, és ez elégedetté tette. Bár időnként mintha valami lekicsinylő gúnyt érezne a hangjában.

– Mondd, kérlek, te hogy látod ennek a pedagógus pályázatnak a sorsát? Nem lehetne valamit kitalálni, hogy ne ez az átkozott angolos kapja az első díjat? – kérdezte, és látta, hogy Kelencsér szeme felvillan.

– Jó, hogy felveted ezt a kérdést? Már én is elő akartam hozni ezt a helyzetet, még mielőtt ez a Bognár teljesen elszemtelenedik.

– Hogy, hogy elszemtelenedik? – kérdezte, és örült, hogy ráérzett Kelencsér ilyen irányú frusztráltságára.

– Hát, kérlek szépen, mint ahogy arra bizonyára emlékszel is, elkészítettem azt az általános műveltséggel kapcsolatos felmérést. Na, mármost, mi történik? – kérdezte inkább csak magától, és megállíthatatlanul folytatta. – A Bognár beírta a kérdőívre, hogy a franc tudja hány külföldi könyvtár tagja. És mikor számon kértem tőle ezt a badarságot, még jól le is égetett a fél tantestület előtt.

– Leégetett, téged? – kérdezte Geréb hitetlenkedő hangon. – És hogyan?

– Fölényeskedve kioktatott, mi módon lehet az ember tagja külföldi könyvtáraknak.

– És te ezt eltűrted?

– Kénytelen voltam eltűrni. Mert tudod, mit csinált? Elővett egy csomó könyvet a táskájából, és megmutatta az exlibrisüket.

– A mixlibrisüket? – kérdezte Geréb elvtárs szellemeskedve.

– Tudod, kérlek – mondta Kelencsér elvtárs a tudók fölényével –, a nagyobb könyvtárak olyan vignettafélét ragasztanak a könyveik fedőlapjának a belső oldalára, hogy ne lehessen ellopni a könyveiket. Olyan címerfélét – tette hozzá.

– Ja, ja – bólogatott Geréb elvtárs. – És hova valósiak voltak könyvek?

– Mondta ám, de már pontosan nem emlékszem. De arra igen, hogy jöttek Londonból, Berlinből, Svédországból, meg a franc tudja, hogy még honnan nem.

– Te – vágott közbe Geréb –, aztán mit csinál ez a Bognár azzal a fene sok könyvvel?

– Hát biztos elolvassa őket – vonta meg Kelencsér a vállát. – Pedig egyik-másik ugyancsak jó vastag volt. Olyan három-négy – mutatta az ujjaival – ujjnyi is akadt köztük.

– Elolvassa őket? De hát külföldiek, akkor nem magyarul vannak írva – nézett Kelencsérre felvont szemöldökkel, miközben jóleső érzés járta át, hogy ilyen gyorsan jutott erre a következtetésre. – Ilyen jól tud ez angolul?

− Nem hát, persze hogy nem magyarul vannak írva – tette hozzá. – Tudod már arra is gyanakodtam, hogy számított arra, hogy felelősségre vonom a nyilvánvaló hazugságért, és ezért tartott magánál 5-6 könyvet. De aztán, biztos, ami biztos, bementem az egyetemi könyvtárba. És képzeld, tényleg van ilyen könyvtárközi kölcsönző szolgálat, amit a Bognár mondott. És még mit is megtudtam? – kérdezte, és válaszra sem várva folytatta: – Azt, hogy ez a Bognár már évek óta rendszeresen kölcsönöz ilyen könyveket – vitte le a hangját lemondóan. − Akkor most mutatok neked valamit – mondta Geréb elvtárs, és a fiókjából elővett egy paksamétát. Kivett belőle két összetűzött lapot, Kelencsér elé tette, és rábökött egy pirossal bekeretezett szövegrészre. – Na, ezt olvasd el, öregem. És tudod, ki írta? Egy akadémikus elvtárs. Hogy is hívják…? Tudod, az orvosin az egyik professzor…? Valami mikus-démikikus. Ki tud fejben tartani ennyi nevet? Na mindegy, most nem jut eszembe a neve. De ez most nem lényeges. Olvasd csak el. Nesze – mondta szinte indignáltan.

Kelencsér az első lapra szegezte a tekintetét, és hangtalanul mozgó ajakkal olvasni kezdte. Egy idő múlva összehúzott szemöldökkel, egyre lassabban mozgó ajakkal folytatta az olvasást, és mikor a pirossal bekeretezett részhez ért, felnézett, de mielőtt bármit mondhatott volna, Geréb elvtárs megszólalt:

– Olvasd csak fel hangosan. Az – mutatott a Kelencsér kezében lévő lapokra – egy akadémikusnak az április negyedike tiszteletére kiírt egyik pályázattal kapcsolatos szakértői véleménye.

– "A szerző – olvasta Kelencsér hangosan – olyan tanuláselméleti problémákat fogalmazott meg a tudományos értekezésében, amely témákkal évek óta mi is foglalkozunk, de a kutatási eredményeinket még mi is csak a jövőben tudjuk publikálni." És ki ez a szerző? – kérdezte Kelencsér, és idegesen többször a papírlapra bökött a mutatóujjával.

– Na, egyet találhatsz – mondta Geréb elvtárs rejtélyesen.

– Csak nem a Bognár?

– De ő bizony, a Bognár. Hát ezért hívtalak, hogy megkérdezzem, hogy látod te ezt a helyzetet.

– Hát, szakmailag, ahogy most látom, semmit sem lehet kezdeni vele – nézett Geréb elvtársra. De talán... – húzta el az ajkát cinkos mosolyra.

– Talán...? – Bólogatott bíztatóan Geréb elvtárs, mint aki valami megváltó ötletre számít.

– Talán... talán… – mondogatta elgondolkozva Kelencsér elvtárs – talán egy jól időzített vizsgálat megállapíthatja, hogy ez az angolos brancs rendkívül kedvezőtlen, elvtelen ideológiai és politikai hatást gyakorol – folytatta lelkesen – az egész iskola légkörére – fejezte be a mondatát. – Sőt nemcsak az egész iskolára, hanem a szülők és hozzátartozókon keresztül az egész városra is – emelte fel figyelmeztetően a jobb mutatóujját, és várakozóan nézett Geréb elvtársra. – Kifejezetten ideológiai, politikai fellazító tendenciát mutat. Arról nem is beszélve, hogy pártellenes.

– Kezdetnek nem rossz – állapította meg Geréb elvtárs.

– Tudod, kérlek – dőlt hátra Kelencsér a karosszékben, mikor látta, hogy Geréb elvtárs előveszi a Lánchíd Brandyt az iratszekrényből – én már végeztem is némi vizsgálatot – mondta bizalmaskodva.

– Igen? – Nézett rá Geréb meglepetten.

– Igen – csattant Kelencsér elvtárs hangja. – Persze inkább csak olyan nem hivatalos kérdezősködésnek nevezném – nyugtatta meg a főnökét. De ha mondjuk, én lennék egy ilyen vizsgálóbizottság elnöke – mosolygott sokatmondóan –, fel lehetne használni az észrevételeimet... – közben arra a jelentésre gondolt, ami majd az ő aláírásával kerül a pártbizottság asztalára.

– És...? – kérdezte Geréb elvtárs sokatmondóan.

– És azt találtam például, hogy az E-osztály falán angol és amerikai zászlók lengenek, meg persze az angol és az amerikai parlamentek képei díszítik a falakat. Hát mi ez, ha nem alávaló imperialista agitáció, fellazító tevékenység... a legravaszabb formában? – mondta nekihevülten, mintha nagyobb hallgatóságnak tartana ideológiai továbbképzést. – De ott vannak aztán a beatlesek képei is – ejtette ki a nevet amúgy magyarosan, betű szerint, hogy elkerülje a félreértést. Hát mi ez, ha nem neopozitivista irányban való ideológiai eltévelyedés, miközben mi a neopozitívizmus és kakofónia ellen küzdünk minden erőnkkel? Egyébként éppen a jövő héten jön le hozzánk – vetette közbe lelkesen – a központi pártbizottságról egy elvtárs, hogy továbbképzést tartson az irodalom- és történelemtanároknak a neopozitívizmus és a kakofónia káros, a marxista-leninista ideológiát aláásó hatásairól, és hogy tanácsot adjon a védekezés módozatairól.

Geréb elvtársnak kikerekedett a szeme. Erről ő még csak nem is hallott. Majd utána kell nézni, emlékeztette magát, hogy ki tartotta vissza tőle ezt az információt. De nem maradt sok ideje az elgondolkozásra, mert Kelencsér elvtárs lendületesen tovább sorolta a főben járó ideológiai, politikai és pártellenes tévelygéseket:

– Sőt, tudod, mi történik az órákon? Együtt hallgatják a Beatles számokat, mert, ahogy a Bognár mondja, az nagyon jó a hallás utáni gyakorlásra. Tudod, még mit talált ki a Bognár? Hát azt, öregem, és jól figyelj, hogy milyen ravasz. Azt mondja, hogy a Kodály-módszert alkalmazza az angol oktatás elősegítésére. Sőt, öregem, nemhogy nem tartja a pofáját, és kussolna, hanem a minap azt mondta, hogy egy tanulmányt készül írni a módszer rendkívüli hatékonyságáról.

– Fogd vissza magad, öregem. Hát mit gondolsz, ez a pedagógusnapi pályázat miről szól? – szegezte rá a szemét. – Nem olvastad?

– Nem… nem… Van is nekem ilyenre időm… – vonta meg a vállát és az állával egy vonalba eső keskeny ajkát. Idegesen folytatta a korábbi gondolatmenetét, amelyben Geréb ostoba kérdése megzavarta. – Hát mi ez, ha nem egy rendkívül ravasz, burkolt támadás a marxista-leninista ideológia ellen… a párt ellen? Sőt, öregem, a legtöbb angolos fiú ugyanolyan gombafejű frizurát visel, mint a beatlesek – mondta szinte kiabálva, miután kifújta az első pohár Lánchíd utáni levegőt. – És tudod, ki védi őket a legjobban?

– Na, mondd már – sürgette Geréb –, ki vele!

– Hát a történész Rajczy. Ő, aki eddig üldözte a fiúkat a hosszú hajuk miatt, most hirtelen azt mondja, figyeld csak meg ezt a ravaszságot, hogy a nagy magyar őseink is mind vállig érő hajat viseltek. Azt is hallottam, hogy ez eredetileg a gyerekek ötlete volt. Hát mi ez, ha nem egy körmönfont, összehangolt támadás a marxista-leninista ideológia ellen… a párt ellen? – tette hozzá nagy nyomatékkal. – Nekem ne mondja senki, hogy mindez a véletlenek egybeesése. De ne ám! – kiáltott fel – Még hogy ez eredetileg a gyerekek ötlete volt. Röhögnöm kell!

– Gondolod? – kérdezte Geréb elvtárs visszafogottan, bár látszott, hogy nagyon izgatott. – Legjobb lesz megkérdezni ezt a főideológus elvtársat, aki egyébként is lejön hozzánk. Mikor is jön?

– A pedagógusnap után valamikor.

– Hát az bizony ilyen szempontból elég későn van. Mert addig ki kell osztani az április negyediki pályázat díjait – fűzte hozzá a magyarázatot.

– És tudod, még mire biztatja ez a Bognár a gyerekeket? – kérdezte Kelencsér gyűlölködő hangon, megállíthatatlan lendülettel.

– Mire? – kérdezte Geréb elvtárs tele kíváncsisággal.

– Arra, hogy angol és amerikai regényeket olvassanak eredeti angol nyelven. Hát ki hiszi el, hogy másfél év angol tanulás után regényt tudnak olvasni? – kérdezte meggyőződéssel. – Meg még arra is biztatja a gyerekeket, hogy az iskolában is, a városban is, akármerre járnak, angolul beszéljenek.

– És beszélnek is a gyerekek angolul?

– Hajaj, hát persze, hogy beszélnek. Hát mondtam, hogy felbíztatja a gyerekeket. Azok meg rajonganak érte. Együtt fut velük, kirándulni viszi őket a hegyek közé... Ki tudja, mi-mindenről van ott szó?! Harkányban lovascsatázik velük... Érted? Ki tudja, mi-mindenről van ott szó?! – Nézett kérdőn Geréb elvtársra, miközben a nyomaték kedvéért megismételte a gyanú elhintésére legalkalmasabb kérdését. – Egyébként már érkezett is jelzés – folytatta Kelencsér, miután még egy pohárka Lánchidat az első után küldött –, hogy az orosztanároknak egyáltalán nem tetszik ez az anglomániásdi. Azt mondják, nagyon zavarja a tanítványaikat, hogy úton-útfélen angol beszédet hallanak. Nagyon demotiválóan hat rájuk. Elkedvteleníti őket, hogy ennek a Bognárnak minden sikerül.

– És ők miért nem bíztatják a tanítványaikat, hogy mindenfelé oroszul beszéljenek?

– Mert azt mondják, hogy a gyerekek legfeljebb csak az ejtőernyős, meg a géppuskás szovjet hősökről és mártírokról tudnának beszélgetni, de az meg olyan nevetséges. Ki akar róluk beszélgetni az órán kívül? – kérdezte Kelencsér felháborodottan.

– Hát, végül is... van benne valami – motyogta Geréb elvtárs, amit abban a pillanatban meg is bánt, amint kiejtette a szavakat.

– Még azt is megengedi magának ez az angolos brancs, hogy azzal ugratják, szekírozzák az oroszosokat, hogy évek óta, heti tizenkét órában tanulnak oroszul, és nem képesek még a legegyszerűbb dolgokról sem beszélgetni. Képzeld, az egyik azt mondta, hogy biztos azért nem tudnak oroszul, mert a sarló és kalapács be van építve az oroszok nyelvébe, és akadályozza a magyarok nyelvmozgását, ha szovjetül akarnak beszélni.

– Szovjetül? Hát szovjet nyelv nincs is! – kiáltott fel, Geréb elvtárs elbizonytalanodva. – És a hétszentségit neki – horkant fel – a felelősség meg a miénk, igaz?

– Na, látod, kérlek, én is pont erre gondoltam, mikor utána jártam egy kicsit a dolgoknak –, és egy harmadik pohárka Lánchidat is az első kettő után küldött, hogy megerősítse az igazi hidat, amit, kedvenc szavajárása szerint, az az Adams, vagy hogy is hívják nevű angol épített a Dunán.

– És mondd csak, kérlek – szakította meg a bűnlajstrom továbbsorolását –, elvállalnád egy ilyen általad javasolt vizsgálóbizottság vezetését?

– Nagyon szívesen – vágta rá Kelencsér elvtárs. A vizsgálat eredményét akár még a díjkiosztás előtt bejelenthetjük.

– De hát addig nincs idő a vizsgálat lefolytatására – fejezte ki Geréb elvtárs a fenntartásait. – Jó, nem bánom. De hát majd megkérdezem azért az elvtársakat is a pártbizottságon – folytatta elgondolkozva. – Biztos, ami biztos. Mindenesetre addig is gyűjtögesd csak az adatokat ellenük.

– Ugyan, kérlek – hessegette el Kelencsér egy legyintéssel Geréb elvtárs fenntartásait. Ismered a jezsuita ideológiát? A cél szentesíti az eszközt. Egy kis kegyes csalás a nagy ügy érdekében. Felfoghatjuk akár a lenini taktikázásnak is. Megér annyi kockázatot… – mondta inkább kérdő hangsúllyal. – Tíz-tizenkét évvel ezelőtt persze nem csináltak az elvtársak ügyet az ilyenből – szögezte le tárgyilagosan. – Ez a Bognár is egy szibériai ólombányában elmélkedhetne a párt iránti lojalitásról, a kommunikatív-koginitív tanítási stratégia… vagy mi… helyett – fejezte be a történelmi áttekintést, és várakozóan Geréb elvtársa sandított.

Geréb elvtárs nem szólt egy szót sem. De eszébe jutott, hogy abban az időben neki is választania kellett az egyház és a párt iránti lojalitás között. Nem szívesen gondolt vissza rá. Ez a Kelencsér csak nem engem provokál, állt el a lélegzete?

– Ha úgy gondolod, kérlek, hát írj róla egy jelentést. De inkább csak úgy magadnak, azaz belő használatra – mondta vonakodva, és magában arra gondolt, hogy írásban úgy sem ad Kelencsérnek megbízást erre a vizsgálatra. Aztán meg, ha nem úgy sül el a dolog, akkor majd a Kelencsért rúgják jól valagba a túlbuzgóságért. Ez a lehetőség még ebben a helyzetben is mosolyt csalt az arcára.

A dzsungel-tamtamon eljutott hozzá is a hír, hogy az ő pályázata lett az első. De a pályázat körüli felhajtásról szóló mendemondák is eljutottak hozzá. Rájött, hogy még olyanok is szimpatizálnak vele, akikről ezt soha nem feltételezte volna. Az a pletyka is eljutott hozzá, hogy a Gerébék elitták az április negyedikére kitűzött pedagógus pályázatok díjait, és most fortyognak saját keserű levükben. A rohadt állatok, futotta el az indulat, ezek mindent megengedhetnek maguknak, miközben ő még ahhoz sem kapott papírt az iskolától, hogy megírja a pályázatot.

Belépett a művelődési osztályvezető szobájába, ahol csoportokban beszélgető tanárok álltak és ültek. Túlnyomó többségben agyonfodrászolt nők voltak, akik feszengve húzogatták lefelé az akkor divatba jött miniszoknyájukat, hogy eltakarják, amit felszabadult pillanatukban fel akartak tárni a világ előtt… Akadtak kis számban olyanok is, akiknek előnyös volt a miniszoknya, és méltósággal is tudták viselni. Természetesen mindenki a lehető legszebbnek akart látszani.

Meglepetten tapasztalta, hogy néhány kolléga odalép hozzá, és gratulál. Nem mondták meg, hogy mihez. Egyszerűen csak gratuláltak. Úgy tűnik, gondolta magában, a dzsungel-tamtam mindenütt hatékonyan működik.

A szomszéd szobából beléptek Geréb és Kelencsér elvtársak, leültek egy kis asztal két oldalához, amelyen borítékok sorakoztak. Mindenki leült, és várakozással nézett a két elvtárs felé. Geréb elvtárs felállt és megköszörülte a torkát.

– Elvtársak! Azért jöttünk össze, hogy a pedagógusnap alkalmából dupla ünnepet üljünk – hordozta körül a tekintetét. – Hogy megünnepeljük azokat a kollégáinkat, akik egyrészt pályázatot nyújtottak be április negyedike tiszteletére, másrészt azokat, akik egész éven keresztül kiváló munkájukkal tűntek ki, és szereztek dicsőséget a pedagógus hivatásnak.

Körülnézett, és a tekintete megakadt Bognáron, majd lenézett a kezében tartott papírlapra, nehogy valami protokoll hibát kövessen el.

– Szólítom elsőnek Bognár Jóska barátomat, aki a pályázatával elnyerte az első díjat. A pályázat különleges figyelmet érdemel, elvtársak, mert egy akadémikus elvtárs írásos véleménye szerint, - olvasom: "A pályázat írója vagy látnok, vagy zseni. Ugyanis a szerző olyan tanuláselméleti problémákat fogalmazott meg a tudományos értekezésében, amely témával évek óta mi is foglalkozunk, de a kutatási eredményeinket még mi is csak a jövőben tudjuk publikálni." – nézett fel a papírjából.

A jelenlévők vegyesen reagáltak, de mindenki Bognár felé fordult, aki közben felállt, és mosolyogva fogadta az ünneplést.

– Az igaz – folytatta Geréb elvtárs, a művelődési osztály vezetője – hogy az eredeti kiírás szerint az első helyezett háromezer forint jutalomban részesülne… – mondta és hosszú szünetet tartott. – De elvtársak, – nézett a szemüvege fölött az ünneplőkre – örömmel jelenthetem be, hogy városunkban olyan sok kiemelkedő munkát végző pedagógust terjesztettek fel az igazgatók jutalomra, hogy ez a minőségi tömeg szétfeszítette a jutalmazási keretet. Szétfeszítette a jutalmazási keretet – ismételte meg a nyomaték kedvéért. – Ezért aztán, hosszú vajúdás után, kénytelenek voltunk kompromisszumot kötni – nézett ismét a szemüvege fölött az ünneplőkre, majd Bognárra szegezte a tekintetét, mintha szuggerálni akarná. – Bízom abban – mondta kántoros kenetteljességgel, és le nem vette tekintetét Bognárról –, hogy Bognár Jóska barátom megérti a szorult helyzetünket, és együtt örül velünk a kollektív sikernek annak ellenére, hogy csak egyezerötszáz forint jutalmat tudunk neki átadni a nagy vihart kavart pályázatáért. Az erkölcsi elismerés, mint ahogy az oklevél is mutatja, dokumentálja a pályázat valódi értékét, amit pénzzel tulajdonképpen ki sem lehet fizetni – jelentett be Geréb elvtárs, és a papírjára meredt. – Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy az erkölcsi elismerés súlyát még külön növeli, hogy mögötte áll pártunk kezdeményező támogatása is – mondta, és tapsolni kezdett. A jelenlévők is felvették a taps ritmusát.

Hirtelen hatalmas csend támadt a szobában. A döbbenettől hosszúra nyúlt arcokat Picasso tudta volna csak igazán jól megfesteni. Legtöbben maguk elé meredtek, mintha attól tartottak volna, hogy Gerébék leolvassák az arcukról a véleményüket. Néhányan azonban helyeslően bólogatni kezdtek, és olyan motyogást is lehetett hallani, hogy az a háromezer forint mégiscsak sok egy embernek, mikor más meg nem kap semmit.

Bognár hangja törte meg a csendet.

– Igentisztelt tanult kollégák és Geréb elvtárs! Valóban örömmel tölt el, hogy ilyen kiváló társaságban ünnepelhetem a pedagógusnapot – hordozta körbe a tekintetét. – Mindnyájan tudjuk – folytatta ünnepélyes hangon –, hogy itt, ebben az esetben nem jutalomról, hanem pályázati díjról van szó. Én már korábban is értesültem, mint ahogy gondolom, mások is, ennek a kompromisszumnak avalódi okairól – nézett hosszasan Geréb elvtársra, aki ezt nem viszonozta –, úgy döntöttem, hogy megmentem a párt által kezdeményezett, április negyedike tiszteletére kiírt alkotó pedagógusok pályázatának becsületét, ha már egyszer kompromisszumot kell bármi okból kötnünk – mondta nagy nyomatékkal, és hosszú szünetet tartott. – Ezért aztán hoztam magammal egyezerötszáz forintot – jelentette be, és a feje fölé tartott tizenöt darab százast. – Azért döntöttem így, hogy az első helyezett mégiscsak a pártközpont által kezdeményezett és jóváhagyott hivatalos kiírásnak megfelelően, aháromezer forintos első díjat tartalmazó borítékkal hagyhassa el az ünnepséget – mondta, és a feje fölé tartott tizenöt darab százassal, mosolyogva odament Geréb elvtárshoz. Átvette a borítékot, majd a jelenlévők felé fordult, kinyitotta azt. Kivette belőle a tizenöt darab százast, és egyenként összeszámolta a kezében tartott tizenöt darab százassal – Úgy, ni, most már pontosan háromezer, ahogy dukál. Most már biztos, hogy az első helyezett elnyeri pártunk erkölcsi elismerése mellett a pályázat első díját is – mondta, és megrázta Geréb elvtárs kinyújtva felejtett kezét, majd ismét megszólalt:

– Egyébként valóban nagyon örülök a kollektív sikernek is – mondta, majd meghajolt, és maga mögött nyitva hagyva az ajtót elhagyta a szobát. Már a folyosó végén járt, de még mindig csak a süketítő csendet hallotta.

A szavak bűvöletében (1965-ben íródott, de ma is élő helyzet)

Ha megkérdezünk valakit, hogy mit tanul, mikor angolul tanul, rendszerint az a válasz, hogy szavakat és szabályokat. Akinek esetleg van némi tapasztalata is az angoltanulással kapcsolatban, azt is hozzáteszi, hogy kifejezéseket és idiómákat.

Ha még azt is megkérdezzük, hogy képzeli el a szavak és szabályok tanulását, rendszerint azt válaszolja, hogy megtanul néhány száz szót és áttanulmányoz valami jobb nyelvtankönyvet, aztán majd újságot olvas, TV-t néz, és előbb-utóbb elkezdi beszélni a nyelvet.

Zoli bácsi − aki egyébként kiváló kutató hírében állt, és valóban kiváló is volt − is így képzelte el és így tervezte meg saját angoltanulási programját évtizedekkel ezelőtt, mikor kín-keservesen rájött, hogy angoltudás nélkül nem ember az ember az ő pályáján. Ugyanis nem érti, amit írnak, és amit a konferenciákon mondanak azok, akikre pedig érdemes odafigyelni, mert ők kapják a Nobel-díjakat.

Első nekifutásban vett egy szótárt, és vas-szorgalommal − a szakmáját is így műveli − napi penzumok kijelölésével elkezdte tanulni a szavakat. Időről-időre ellenőrizte is a teljesítményét, amivel azonban nem volt elégedett. A memorizálásnak makacsul ellenálló szavak elé egy, majd két felkiáltójelet tett és végül hármat; gyanakodni kezdett a százszázalékosnak hitt módszere hatékonyságára.

Új módszert vezetett be. Tiszta lapra átmásolta a szószedetét, ugyanis, ahogy elgondolta, így is gyakorolja a szavak helyesírását. Majd egy idő után, nagyobb szókincs-egységek áttekintésével ellenőrizte szókincse gyarapodását.

Azt tapasztalta, hogy pontosan tudja, a szószedete melyik oldalán, hányadik sorban vannak a három felkiáltójeles szavak, csak azt nem tudja, pontosan mit jelentenek, és hogy kell kiejteni őket, pedig a fonetikai jeleket is a szavak után írta zárójelben; sőt már pipát is vett, mert azt hallotta, hogy az angolok kiejtése olyan amilyen, mert beszéd közben pipáznak.

Már az A betű közepe felé járt, mikor a kutatómunkában szerzett nélkülözhetetlen tapasztalatai, − mint például, adatgyűjtés, elemzés, szintetizálás következtetések levonása − az angoltanulással kapcsolatban is egy visszavonhatatlan következtetésre döbbentették rá: nem csak A betűs szavak vannak az angol nyelvben.

Ez a következtetés arra sarkalta, hogy statisztikai vizsgálatot végezzen a kijelölt feladat elvégzéséhez szükséges időt illetően, hiszen az amerikai pályázat beadásáig legfeljebb két-három hónap állt a rendelkezésére.

Azt találta, hogy az Országh László Angol-Magyar szótár a Bevezetés szerint 110,000 vastag betűs címszót és kb. 150.000 dőltbetűs szókapcsolatot tartalmaz. Továbbá azt találta, hogy az A-betűs címszavak 126 oldalon, a Q-betűs címszavak 12 oldalon, és az S-betűs címszavak 299 oldalon kerülnek bemutatásra.

Hmmm! Morogta magában, nagymértékű aránytalanság mutatkozik az egyes címszó csoportok mennyiségi mutatói között. Eredetileg ezt nem vettem figyelembe, gondolta ingerülten.

A második felfedezése az volt, hogy az angol nyomtatott szövegekben a szavak nem a-b-c sorrendben követik egymást. Sőt ebből a szempontból tekintve, meglehetősen nagy a káosz; annyira nagy, hogy hirtelen nem is tudta, hogy egyáltalán van-e valamiféle rendező elv az egymás követő szavak között. Végülis megállapította, hogy a szavak random jelleggel követik egymást.

Gondolkozni kezdett, és úgy döntött, hogy stratégiát kell változtatnia. Minden szócsoportból kell szavakat tanulni.

Igen ám, de melyikből hányat, tette fel magának a kérdést.

Számításokat végzett, amely eredményeként kiderült, hogy ha mindegyik szócsoportból megtanul, mondjuk tíz-tizenkét szót, akkor bizony több száz szót kell megtanulnia, de az alfabetikus elrendeződés lényegében az új stratégiának megfelelően sem változik. Ugyanakkor nyitott maradt az a kérdés, hogy az A-tól haladjon-e szép sorrendben Z-ig, vagy valami randomizált sorrendet válasszon. Mondjuk, felüti valahol a szótárt, és ahol kinyílik, ott megtanul tíz-tizenkét szót. De miért egy helyen tanuljon meg akárhány szót? Semmiféle garancia nincs arra, hogy pont azokra a szavakra lesz szüksége, amelyeket random jelleggel kiválasztott.

És hát persze, jó lenne még néhány szabály is megtanulni, idézte fel az eredeti elképzelését. A vajúdást, tett követte. Kölcsön vette a fia angol-könyvét és kinyitotta az első oldalon.

„Lesson One”

„What is this?

− Te, Joe − kiáltott át a fiának, aki éppen angol kiejtést gyakorolt hangosan a szomszéd szobában. − Hogy a francba kell kiejteni ezeket a szavakat − kérdezte némi ingerültséggel a hangjában.

− /wαt iz ðis?/ − mondta fia szinte kioktató hangon. − Mikor a /w/ hangot akarod kiejteni, akkor csücsörítsd az ajkad, mintha u-hangot akarnál ejteni, de préseld össze az ajkad, és mássalhangzóként ejtsd ki. Valahogy így: /wi, we, wá, wo, wu, wou, wáu/. Mikor a this-t akarod kiejteni, akkor tedd a nyelved a két fogsorod közé. Így ni. Látod? És mintha d-hangot akarnál kiejteni, mondod azt, hogy /ðis/. De nézd a számat. Figyeld meg. A nyelvem hegye kijjebb van, mint a fogsorom. Valahogy így ni: /ði, ðe, ðá, ðo, ðu, ðou, ðáu/. Érted?

− Érteni értem, de hogy lehet úgy beszélni, hogy kilóg a nyelved a szádból?

− Hát, pedig − mondta a fiú a tudók fölényével − az angolok ezt így mondják. Akár tetszik neked, akár nem − és most már némi kárörömmel vegyes elégedettséget is vélt kicsengeni a fia hangjából.

Egy ideig még áthallatszott a szomszéd szobából, hogy az apja próbálkozott, de csak /vi, ve, vá, vo, vú…. dzi, dze, dzá, dzu/-ig jutott. Majd áthallatszott a dühödt hangja.

− Mondd, drágám, te tudsz a fogaid között kilógó nyelvvel beszélni? − kiáltotta a konyhában tevékenykedő feleségének.

Nyilván, ez gyereknek való dolog, füstölgött magában. Meg kell néhány száz szót tanulni egy kis nyelvtannal, és fog ez menni, - erősítette meg magát korábbi hitében. A többi majd jön magától.

Tehát akkor, foglalta össze tapasztalatait, egy komolyabb, felnőtteknek való angol nyelvtanra van szükség, és kész. A szavakat majd a cikkekből szedi elő − váltott át szinte észrevétlenül egy új szó- és nyelvtan-tanuló stratégiára.

Megvette az angol nyelvtan könyvet, és amikor végigfutott rajta, elgondolkozva állt meg a tekintete egy táblázaton: Present Perfect Tense, Past Perfect Tense. Egy másik táblázatban azt találta, hogy Perfect Passive Infinitive, meg Perfect Passive Gerund.

A példamondatok magyar megfelelői egyszerűek és világosak voltak. Csak azt nem értette, hogy hol van a magyarban Perfect Passive Infinitive, meg a többiek.

Néhány hónap kemény rágódás után arra a következtetésre jutott, hogy az angolok tulajdonképpen túlbonyolítják a dolgokat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az alábbi példamondatok:

1. Azt mondja, ír. >>>>>>>>>>>> She says she is writing.

2. Azt mondja, ír egy órája. >>>>> She says she has been writing for an hour.

3. Azt mondta, ír. >>>>>>>>>>>> She said she was writing.

4. Azt mondta, ír egy órája. >>>>> She said she had been writing for an hour.

Ugyanis, teljesen lehetetlen, hogy az angol ugyanazt a jelentést − ír − négy különböző módon fejezze ki. Nem is beszélve a belső ellentmondásról. Megnézte a szótárban: ír >>> write. Nincs itt kecmec. Megpróbálta lefordítani a szótári jelentés szerint:

she has been writing for an hour >>> ő bír lévén írást egy órára

she had been writing for an hour.>>> ő bírt lévén írást egy órára

Az Amerikában töltött évek alatt még inkább megszilárdult benne ez a meggyőződés. Az amerikai kollégák ugyan bíztatták, hogy vegyen részt nyelvtanfolyamokon, de ő sajnálta rá az időt, hiszen a kutatástól a publikációtól vette volna el azt. Másrészt, a cikkei egymás után jelentek meg, és elégedett volt a teljesítményével.

Az amerikai kollégák a közölt cikkekben ugyan cifrázták a szövegeket mindenféle has been-ekkel , had been-ekkel, being-ekkel és having-ekkel, de ő szilárd meggyőződése tudatában − már, mint hogy ők is össze-vissza keverik ezeket az ingyom-bingyomokat − magabiztosnak és nyugodtnak érezte magát.

Hazatérte után a fiatalok, akik olvasták a cikkeket, amelyekben társszerzőként szerepelt, körülzsongták, és elsősorban arra vonatkozóan kértek tőle tanácsot, hogy kell megírni egy cikket angolul úgy, hogy meg is jelenjen.

Az igazat megvallva − ezt még magának is csak halkan merte bevallani −, hogy az utóbbi időben, egész pontosan, mióta visszatért Amerikából, minden angol nyelvű cikkét visszaküldték a szerkesztők azzal a megjegyzéssel, hogy nézesse át egy anyanyelvű kollégával. Egyik-másik még azt is megengedte magának, hogy megjegyezze: aki rendszeresen publikál a folyóiratunkban.

A magabiztossága gyorsan korrodálódott. Nyugalmát pedig kisebbségi komplexusba hajló tépelődés kezdte aláásni. Nem fért ahhoz kétség, hogy a cikkei szakmailag kifogástalanok. Az adatokat minden módon ellenőrizte és megállapította, hogy a cikkei legalább olyan jók voltak, mint amilyeneket Amerikában is szokott írni.

Egy reggel arra ébredt, hogy azt álmodta, hogy amikor az amerikai kollégái olvasták a cikkeit, mindig kihúztak egy was-t és beszúrtak egy has been-t vagy had been-t; vagy ugyanezt tették egywhich-csel vagy who-val, és beszúrtak helyettük egy –ing-et. Felidézte, hogy ilyenkor rá mosolyogtak és megkérdezték: You don’t mind, do you? És ő mindig visszamosolygott, és az mondta Yes, yes… Mire ők egymásra néztek és valami olyant motyogtak OK.

A gyanakvás konkolya gyökeret vert lelke tiszta búzájában. Úgy döntött, hogy utánajár a dolognak, mert ismét az USA-ba készült.

− Nézd, Joe − vágott a közepébe, hogy a lényegről tájékoztassa újonnan felfedezett potenciális megmentőjét −, nekem − folytatta magabiztosságot sugárzó hangon − különösebb gondom nincs az angollal. Húsz éve olvasok − itt egy kissé elbizonytalanodott − és írok angolul. Jó néhány publikációm van angolul. Úgy öt évet töltöttem az USA-ban. Mielőtt most kimegyek, szeretném felfrissíteni az angolomat.

− OK. − mondta Joe a profik könnyedségével. − Nagyjából tudom, milyen gondjaid vannak. Mások is hasonló gondokkal küzdenek. Mit szeretnél erősíteni? Köznapi társalgást? Kerekasztal típusú diszkussziót? Vagy esetleg a grammatikád szeretnéd átfésülni?

Zoli bácsi ajka egy kissé feszesebb lett. Honnan a büdös francból tudnád, milyen gondjaim vannak, mérgelődött magában, mikor fogalmad sincs, mennyire tudok angolul. Ez talán nem hallotta, hogy öt évet töltöttem az USA-ban? Az viszont igaz, hogy a kérdései nagyon is a lényeget feszegetik, villant át az agyán.

− Arra gondoltam, hogy menet közben majd kiderül − mondta kitérően. − Mielőtt azonban nekivágnánk, mondd meg nekem, mik ezek a have been-ek, had been-ek, meg ezek az ingek-bingek, és mirossebek − tört ki irritáltan, miközben meglepődve vette észre, hogy felmegy a pumpája, sőt még a hangja is számon-kérően csengett, mintha valakit felelősségre akarná vonni azért, hogy ő ilyen helyzetbe került.

− Tudod, kérlek − válaszolta Joe a tudók megértő mosolyával, mint aki már több ezerszer is hallott ilyen és hasonló kérdéseket, - ezek az ingek-bingek és egyéb mirossebek valami olyan dolgok, amelyek nélkül − ment át a hangja könnyed társalgásból tanáros magyarázatba − az angol nyelv tulajdonképpen nem is létezik. Tréfásan azt szoktam mondani, − tért vissza a könnyed társalgó hangnembe, − ha valamilyen oknál fogva, annyira megharagudnék az angol anyanyelvűekre, hogy valami istencsapásszerű büntetéssel akarnám őket súlytani, akkor elvenném tőlük a be-t, ahave-et, meg az ing-et. Közben hanyatt dőlnék a kacagástól, és azt figyelném, hogy hiába van nekik több-százezres szókincsük, nem tudnak egymással kommunikálni. Ugyanis bármit, bárhogyan másképpen mondanak, értelmetlen lesz − fejezte be most már hangosan nevetve, és valójában pedig élvezte Zoli bácsi arcán kirajzolódó frusztrált döbbenetet, amely mögött Zoli bácsi agyán átvillant a kérdés: Akkor az amerikaiak nem is cifrázták a has been-eket és a had been-eket, meg a being-eket és a having-eket?

Kereszttűz alatt az E-program (1963-1967)

Amikor a hatvanas évek elején már az ideológia és politika legmagasabb fórumain is nyilvánvalóvá vált, hogy a cirill betűs abc és a széles nyomtávú vasút nem a leghelyesebb irányba viszi a magyarságot, az ideológia és politika elitje ambivalens magatartást kezdett tanúsítani.

Különleges, rendhagyó kivételként, 1963-ban az ország tíz iskolájában kísérleti tantárgyként bevezették az angoltagozatos osztályokat. Ezt a döntést az ideológia és politika alacsonyabb szintjein funkcionáló elvtársak rosszul értelmezték. Éberségük bizonyítására és káderlapjuk fényesítése érdekében 'jópont' szerző kampányt indítottak és folytattak, hogy lejárassák és lehetetlenné tegyék az angoltagozatos oktatást.

Kereszttűz alá vették azokat az iskolákat, ahol kezdeti sikerek mutatkoztak, és mindent elkövettek, hogy lejárassák és lehetetlenné tegyék a tanárok munkáját.

Az ideológiai és politikai elit, és a döntést végrehajtó káderek ambivalens magatartása eredményeként ők maguk is saját kereszttüzükbe kerültek, és meghasonlott magatartást kezdtek tanúsítani, amely számukra nem kívánatos módon jelent meg a hétköznapi élet különböző területein.

A kereszttűz több irányból is zúdult rájuk.

A megyei és városi elit képviselői felismerték az angoltagozatos osztályokban rejlő lehetőségeket, és szinte kivétel nélkül az E-osztályokba küldték gyerekeiket. Ezt a jelenséget a közvélemény állásfoglalásnak, a hatalom alsóbb szintű képviselői pedig elvtelen megalkuvásnak tekintették.

Mindkét szint saját érdekeinek megfelelően viselkedett.

Végül is – elv ide, elv oda, – nem lehet az emberektől elvárni, hogy saját érdekeik ellen cselekedjenek.

A társadalmi elit magas pozíciója azonban nem minden esetben hozta magával a gyermekeik angol tanulás iránti fogékonyságát, az elsajátításhoz szükséges alkalmasságot és képességeket.

A történelmi tények és hétköznapi tapasztalatok is azt mutatják, hogy a társadalomban betöltött hatalmi pozíciók sem annyira a tehetség és alkalmasság, mint inkább a megbízhatóság alapján kerültek szétosztásra.

Ahhoz azonban nem fért kétség, hogy a szülők megbízhatósága be tudja juttatni a gyereküket az E-osztályba. Arra azonban nem számítottak, hogy a pozitív szelekció által szabályozott csoport-tevékenység körülményei között, a tantermekben a gyerekeik nem tudnak talpon maradni. Nem találták a helyüket, nem tudtak beilleszkedni a csapatmunkába, kisodródtak a csoport perifériájára, és végső soron elégtek a jól motivált tanulási folyamatban kialakult versengésben, és a velejáró könyörtelen diákhumor poklában.

Előre nem láthatóan az iskola is kínos helyzetbe került, mert az E-osztályokba való beiskolázás adatai ellentmondásos társadalmi és személyi viszonyokra hívták fel a figyelmet.

Mivel fel kellett készülnünk a később várható alsó-, oldal- és felsővágásokra, önvédelemből protekciós listát kezdtünk összeállítani. A protekciós listán a jelentkező neve melletti rubrikákba kerültek a protezsálók nevei és funkciói.

Mint például X.Y. /megyei pártbizottság első titkára / városi pártbizottság első titkára / megyei szakszervezet titkára / városi szakszervezet titkára /..., és így tovább.

A társadalmi erővonalak és a jelöltek képességeinek, alkalmasságának és készültségének összevető vizsgálata azt mutatta, hogy minél magasabb szintekről, minél több protekció kérelem érkezett egy adott jelölt neve mellé, annál kevésbé felelt meg az illető az elvárásoknak.

Akadtak ritka kivételek is!

Többnyire azok a jelöltek bizonyultak a legtehetségesebbeknek, a legalkalmasabbaknak és a legkészültebbeknek, akiknek a neve mellett üres maradt a protekciós rubrika.

Az így összegyűjtött statisztikai adatok undorító varanggyá nőttek, amelytől hogy megszabaduljunk, azt kommentár nélkül a pártbizottság illetékesének az asztalára tettünk. Mikor az illetékes beleolvasott a protekciós listába, ránk nézett, és sugárzott az arcáról, hogy még ő maga is undorodik saját varangyuktól.

A különböző rejtett formában fel-fellobbanó kereszttüzek azonban továbbra is feldörögtek, és rengeteg energiát emésztettek fel.

A legnagyobb terhek azonban azoknak a tanároknak a vállára nehezedtek, akik felismerték a nagy lehetőséget és élni akartak vele.

Nevezetesen azt ismerték fel, hogy heti hat angol óra nem a háromszor két óra számszerű összege, hanem messze magasabb minőségű angoltanulás megvalósítását teszi lehetővé.

Valamint azoknak a tanároknak a vállára, akik a történelmet nem az aktuál-politikai elvárásoknak megfelelően újraírva tanították, és akik az irodalmat nem az ideológiai, osztályharcos mondanivaló szempontjából tanították.

Ezek az emberek akartak is tenni, sőt tettek is valamit. Krisztusi kínnal járták a kálváriájukat, amit csak az tett könnyebbé, hogy a háttérben álló szülők ezer módon a tudomásukra hozták, hogy nincsenek egyedül. Még a társadalmi elithez tartozó szülők is kinyilvánították támogató véleményüket. Ez a szülői magatartás megkönnyítette a programot megvalósító tanárok munkáját, de nem mentesítette őket az egzisztenciális fenyegetettség alól, amely hétköznapi életük állandó részévé vált.

Például az első tanévvégi záró konferencián a városi művelődési osztály egyik magas rangú tisztviselője értékelte az E-osztály eredményeit és az iskolára gyakorolt hatását, különös tekintettel annak ideológiai és politikai befolyását a marxista-leninista pedagógiafilozófia érvényesítése szempontjából. Az ilyen értékelés – mint ahogy kiderült – nem volt egyedi, és nem volt véletlen. Mondhatnánk úgy is, hogy intelme gyorsan és nyersen érte a tanárokat és az iskolákat.

Az értékelés többek között megállapította, hogy az E-osztály tanulói az anglománia hatása alá kerültek, és lelkes magatartásukkal az iskola, sőt a város közvéleménye figyelmének középpontjában is állnak. Erről beszélnek a mamák a fodrásznál, a kozmetikusnál, a hentesnél és a boltokban, sőt még a hivatalokban is.

Az értékelés továbbá megállapította, hogy az angolosok angolul beszélgetnek az iskola folyosóján, az udvaron, szaladgálás közben, vagy miközben sorban állnak az ebédért. Ami önmagában még nem lenne baj. A baj az, szögezte le az értékelés, hogy ezzel kisebbségi érzést váltanak ki az orosz tagozatos tanulókból, akik viszont nem szívesen beszélnek oroszul.

Az értékelés végső konklúziókét leszögezte, hogy ezért az elburjánzó anglomániáért, amely aláássa az egységes marxista-leninista és történelmi materializmusra épülő pedagógiai koncepció megvalósításának lehetőségét, egyértelműen, személyesen a tanár a felelős, aki rosszul értelmezett ambícióból "túllihegi" az angol tagozatos oktatás ügyét.

A következő tanév első óráján a tanár bejelentette az E-osztálynak, hogy amennyiben a jövőben úgy találja, hogy elhanyagolják az orosz tanulmányaikat, módszert változtat, és bevezeti az angol tantervben kötelezően előírt tankönyvből való tanítást.

A tanítványai fenyegetésnek fogták fel az üzenetet. A következő tanulmányi verseny alkalmával, az országos orosz tagozatos kategóriában az angol osztály tanulói több elegáns helyezést is megszereztek.

A negyedik év végén ugyanebből az angol osztályból ketten azzal nyertek el egy-egy szovjet ösztöndíjat, hogy a felvételi bizottság beszámította azt a tényt is, hogy beszélnek angolul.

A kereszttűznek voltak ünnepi eseményei is.

1964. április 4. megünneplésére a Pécs Megyei Jogú Város Művelődési Osztálya pályázatot hirdetett pedagógiai tárgyú témák kidolgozására. A kiírás szerint az első helyezett 3000 forint díjazásban részesül, amiből végül csak 1500 forintot kapott kézhez a pedagógusnapi ünnepségen.

A kereszttüzek különböző rejtett formában még a hetvenes években is fel-fellobbantak.

1970-ben az angolügy tovább gyűrűzött. A társadalmi igények kielégítésére főiskolai angol tanárképzés indult a hiányzó angol szakos tanárok pótlására.

A pécsi angol tanszéknek az első évben nem volt írógépe és papírja. A tanárok saját írógépüket és papírjukat használták, hogy megkezdhessék a munkát.

Ugyanakkor, ugyanott, az orosztanszék tanszékvezetői szobájában a kopottasnak ítélt ülőgarnitúrát bőrgarnitúrára cserélték ki.

Ugyanakkor, ugyanott, a testnevelési tanszékhez tartozó kosárlabdapályát éjszakai világítással látták el.

Ugyanakkor a pécsi angol tanszék nyolcszázezer forintot kapott a minisztériumtól a tanszéki alapkönyvtár kialakítására, amelyet - a párttitkár javaslatára - a tüzelőanyag megemelt árának kompenzálásra használtak fel.

1970-ben a MTA Nyelvtudományi Intézete és a Center for Applied Linguistics (USA) négy éves kutató programot indított el a magyar és az angol nyelvek kontrasztív vizsgálatára.

A kutató munka élénk pezsgést idézett elő a szakmán belül. Kutatói csereprogram is kialakult. A kutató munka eredményeit a szakemberek biztatónak találták. Ezen felbuzdulva, 1974-ben elfogadásra kerültek a projektum második fázisának tervei, amelynek az lett volna a célja, hogy megvizsgálja, hogy a kutatómunka eredményei hogyan használhatók fel óvodáskortól az általános- és középiskoláig az angol oktatás, valamint a főiskolai angol tanárképzés fejlesztésére.

Az előkészítő munka elvégzésére a Pécsi Tanárképző Főiskola Angol Tanszéke kapott megbízást.

Nem sokkal később kiderült, hogy a kutató munka eredményei nem csak a szakmán belül, hanem a szakmán kívül, a háttérben is élénk pezsgést idéztek elő.

Mikor az előkészítő munkában az első vizsgálatok és felmérések elkészültek, és a projektumban résztvevő munkatársak kiválasztása is megtörtént, a szakmán kívüli illetékesek közölték, hogy a projekt költségvetését átcsoportosították az akkor induló orosz projektumba, amelyről azonban sem akkor, sem később nem tudott senki. A későbbiekben kiderült, hogy az orosz projektum soha nem is létezett.

1973-ban a St. Luke's College (Exeter, GB) húsz hallgatója először látogatott Magyarországra, csereprogram keretében, amelyet csak konspirációval és nagy kínnal sikerült kialakítani.

Ennek a csereprogramnak az volt a lényege, hogy a látogatást húsz magyar főiskolás viszonozhatta, és egy hónapot tölthetett Angliában.

A kereszttűz ismét feldörrent, mikor 1974-ben a mezőgazdasági tanszék vezetője, aki főleg borkóstolásból jeleskedett, tanácsülésen közölte a főiskolai tanáccsal, hogy pontos információk birtokába jutott a csereprogram költségeit illetően. Azt nem mondta el, hogy az információit akkor szerezte be, amikor a főiskolai szőlészet pincéjében az angol kollégákat megvendégelte. Természetesen az angol tanszék oktatói közül senkit sem hívtak meg erre pincebulira.

Az így beszerzett információ lényege abban rejlett, hogy az angol kollégák saját maguk fizetik ki a csereprogrammal kapcsolatos útiköltségeiket.

A bejelentéssel egyidejűleg a mezőgazdasági tanszék vezetője azt is javasolta, hogy a pécsi főiskola is fizettesse ki az angliai csereprogramban résztvevő angol szakos kollégákkal az útiköltségüket.

Az elhangzott javaslatot az elit helyeslő bólogatással és iiigen-igen felkiáltásokkal támogatta.

A mezőgazdasági tanszék vezetője arra kérdésre, hogy milyen különbségek állapíthatók meg az angol és a magyar kollégák jövedelmi viszonyai között, csak habogni tudott, de válaszolni nem.

Feltételezhető, sőt – mivel a javaslattevő közismerten nem tartozott az észkombájnok közé – minden kétség is kizárható, hogy az angol vendégek számára adott pincebuli nem is az ő ötlete volt. Ezt a feltevést a pincebulin résztvevő személyek jelenléte is megerősíti. A mezőgazdasági tanszék vezetőjét ez a téma annyira nem érdekelte, – de nem is volt képes felfogni a téma jelentőségét –, és a jövedelmi viszonyok különbsége egyáltalán fel sem vetődött benne.

Feltehetően 'jópontot' kapott a pártos éberségéért.

Mikor az angol tanszék vezetője tájékoztatta a főiskolai tanácsot az angol kollégák jövedelmi viszonyairól, az elit tagjai tollal a kezükben azonnal szorozni kezdtek, és izgatottan suttogták egymásnak, hogy ez már mégis csak sok – tizennégyszer többet keresnek az angolok, mint mi.

Soha nem derült ki, hogy mi is a mégis csak sok.

Az angol tanszék vezetője is előterjesztett egy javaslatot, amelynek az volt a lényege, hogy az angol tanszék oktatóinak fizetését emeljék tizennégyszeresére, és ezzel egyidejűleg kötelezze őket a főiskolai tanács az útiköltség megtérítésére. Továbbá azt javasolta, hogy azt az oktatót, aki a fizetésrendezést követően vonakodna kifizetni az útiköltséget, azonnal bocsássák el a főiskoláról.

Az elit tagjai legtöbben úúúgyan-ugyan motyogással és fejcsóválással nevetségesnek tartották a javaslatot. Az azonban nem derült ki, hogy a fejcsóválás a tizennégyszeres fizetésemelésre vagy az útiköltség kifizettetésére vonatkozott-e.

Ezeket az incidenseket követően az angol tanszék vezetője javaslatot terjesztett elő a Művelődésügyi Minisztérium illetékes főosztályának, hogy indítsanak orosz-angol szakos csoportot is. A javaslatot pozitívan értékelték és elfogadták.

Az orosz-angol szakos hallgatók mind a két nyelvhez kapcsolódóan részképzésben vettek rész. Fél évet a Szovjetunióban, ezt követően néhányan egy hónapot Exeterben töltöttek. Exeterből való hazatértük után az angol tanszék vezetője tanszéki értekezletet hívott össze, amelyre meghívott minden hallgatót és oktatót, hogy elbeszélgessenek a részképzésekben résztvevő hallgatókkal.

A beszélgetés során kiderült, hogy az orosz-angol szakos hallgatók is csak az egy hónapos exeteri programjukról és élményeikről hajlandók beszélni. A féléves, Szovjetunióban történő részképzésre vonatkozó kérdéseket mély hallgatás követte. A többszöri noszogatásra olyan általános válaszok érkeztek, hogy "azért jó volt", "csak egy kicsit hideg volt", de hát ugye azaz "egyméteres darab slag…".

"Az egyméteres darab slag"-ra vonatkozó kérdéseket általában kuncogás követte, míg aztán valaki elmondta, hogy megérkezésükkor mindenki kapott egy egyméteres kerti slagot, amelynek segítségével fürödni tudtak volna hetenként kétszer, fél órán keresztül, a központi fürdőszobában. "Az egyméteres darab slag" az elképzelések szerint úgy működött volna, hogy a központi, ötvenszemélyes fürdőszoba hosszanti tengelyében, a mosdóvályúk magasságában végighúzódó csőből kiálló csőcsonkokra kellett volna ráhúzni "az egyméteres darab slag"-ot, és annak segítségével tudtak volna "higénikusan" zuhanyozni.

De hát, miért csak "tudtak volna zuhanyozni", kérdezték többen is egyszerre.

Igen, "tudtak volna zuhanyozni", jött a válasz, de olyan forró víz ömlött a központi csőből, hogy életveszély miatt meg sem lehetett közelíteni a csőcsonkokat. Kezükben "az egyméteres darab slag"-gal figyelték a gejzír működését, amely hirtelen, ahogy jött, elment.

De hát miért nem jeleztétek az egyetem vezetőségnek, kérdezték ismét többen is, hogy ilyen körülmények között nem tudtok "higénikusan" zuhanyozni.

Hát jeleztük, jött a válasz, de az egyetem vezetősége furcsán reagált az észrevételeinkre. Közölték egyrészt, hogy az előírt kalóriájú fürdővizet a kazánházi elvtársak előírásszerűen leadták, másrészt, hogy a magyarok egyébként is mindennel elégedetlenek, és a zúgolódásukkal bomlasztják az egyetem ifjúkommunista közösségét. Majd hozzátették, hogy erről majd tájékoztatják a küldő intézmény vezetőjét is.

Ezt meg is tették.

Ennek a tájékoztatásnak eredményeként az orosz tanszék vezetője – aki bemutatkozáskor soha nem mulasztotta el közölni, hogy ő a Szovjet Kommunista Párt tagja, – közölte a főiskolai tanáccsal, hogy az angol tanszék az imperializmus előretolt bástyája, és az angol tanszék vezetője annak kapitánya. Egyébként pedig tűrhetetlen, hogy az angolosok most már nemcsak itthon, mondta erősen tört magyarsággal, hanem a Szovjetunióban is lejáratják a főiskolát. Mikor megkérdezték tőle, hogy itthon hogyan járatják le a főiskolát, azt válaszolta, hogy tüntetően angolul beszélnek a folyosókon, meg mindenfelé, és ezzel bomlasztják az ifjúkommunista közösségeket.

Az elhangzott bejelentést még a főiskolai elit tagjai is lesunyt szemmel, de szótlanul hallgatták.

Az angol tanszék vezetőjének arra a kérdésre, hogy az orosz-angol szakosok is angolul beszélnek-e a folyosókon, meg mindenfelé, igenlő választ adott a Szovjet Kommunista Párt tagja. Arra a kérdésre azonban, hogy miért nem beszélnek oroszul is, az orosz tanszék vezetője kitérő választ adott – mélyen hallgatott.

A főiskolai elit továbbra is mélyen hallgatott. Néhány nap múltán azonban jellemzően reagált. A főiskolai pártalapszervezet nyílt pártnapot szervezett, amelyre meghívták az orosz és az angol tanszék hallgatóit is, és az oktatóit is. De szívesen fogadták az érdeklődőket bármely más tanszékről is. A meghívást olyan sokan vették komolyan, hogy a nyílt pártnapot a mozi-teremben kellett megtartani. A megnyitást feszült várakozás előzte meg.

A rendezvényt megnyitó párttitkár elvtárs egyetlen témát nevezett meg:

Az orosz-angol szakos hallgatók milyen szakosnak érzik magukat elsősorban.

A demokrácia gyakorlása és tárgyilagosság kedvéért, hangzott a tájékoztatás, a hallgatók név nélkül, egy "orosz – angol" feliratú papírlapon nyilatkozhatnak szakmai elkötelezettségükre vonatkozóan.

A bejelentés hatására, a mozi-teremben a feszültséget tízezer voltokban lehetett volna mérni.

A titkos szavazás eredményét egyrészt az elit döbbenete, másrészt a mozi-termet betöltő izgatott zsongás fogadta: Az orosz-angol szakos hallgatók 96%-ban elsősorban angol szakosnak érezték magukat.

Hangos és visszafojtott szavak kavalkádja kavargott a mozi-teremben: elvtelen lázadás…, bátrak…, az ideológiai képzés hiánya…, az imperializmus lazító politikája…, ezeknek elment az eszük…?, most mi lesz velük…?

A rendezvényt megnyitó párttitkárnak arra a kérdésére, hogy miért érzik elsősorban angol szakosnak magukat, azt a választ adták: "mert az angol olyan nyelv, amit beszélni is lehet".

A főiskolai elit tagjai indignáltan beszélgettek egymás között az angol nyelv káros befolyásáról, az anglofóbiáról és arról, hogy mi a teendő ennek az elvtelen eltévelyedésnek az ellensúlyozásával kapcsolatban.

1978-ban, mikor már elkészült az összes főiskolai jegyzet és tananyag, amelyeket még néhány egyetemen is használtak, és az exeteri csereprogram már öt éve sikeresen működött, a kereszttűzbe a nehézfegyverek is beledörögtek.

A hatalom magasabb fórumain úgy döntöttek, hogy társadalmilag nem indokolt, és egyébként is szükségtelen a főiskolai angol tanárképzés, és fel kell számolni az angol tanszékeket a főiskolákon.

Hogy a döntésnek nyomatékot is adjanak, ebben az évben nem került sor felvételi vizsgára a főiskolai angol tanszéken.

1979-ben, a történelem kiszámíthatatlan fintoraként – akkor még nem tudtuk, legfeljebb sejtettük a mélyebben fekvő okát – a művelődési miniszter és a helyettese látogatást tettek a főiskolára. A miniszterhelyettes bejelentette, hogy nem szüntetik be a főiskolai angol szaktanár-képzést, sőt egyetemi szintre kívánják emelni. A látogatásukra azért került sor, hogy meggyőződjenek arról, hogy a meglévő oktatói 'team' tudja-e vállalni ezeket a feladatokat.

1982-ben megtörtént az egyemmel való összeolvadás.

Az angol tanszék vezetője által előterjesztett egyetemi tanterv- és vizsgaszabályzata olyan korszerű változásokat tartalmazott, amely – mint ahogy később kiderült – megnyerte az amerikai követség tetszését is. Különösen felkeltette a figyelmüket az a javaslat, hogy az angol tanszék találjon megoldást amerikai egyetemekkel való csereprogram kialakítására.

1984-ben az angol tanszék vezetője meghívást kapott, hogy az amerikai kormány vendégeként, személyesen keressen fel amerikai egyetemeket csereprogram kialakítása céljából.

1985-ben, mikor az angol tanszék vezetője felkereste a Művelődési Minisztérium Külügyi Osztályán Fondorol elvtársat, érdekes dialógus zajlott le köztük:

– Három percem van arra, hogy meghallgassam az elvtársat – szólította meg Fondorol elvtárs - így név nélkül - az angol tanszék vezetőjét. – Mit akar mondani, az elvtárs? – kérdezte kurtán, és jelentősen a Rolexére nézett, amelyet feltehetően a négyéves londoni kiküldetése alkalmával vett a Regent Streeten.

– Én az angol tanszék vezetője vagyok, Fondorol elvtárs. Az amerikai egyetemekkel kialakítandó javaslatommal kapcsolatban kerestem önt fel.

– Mondja csak, valójában ki maga? – kérdezte Fondorol elvtárs gyanakvóan összehúzott szemöldökkel, mintha CIA ügynököt gyanítana a látogatójában.

– Én lényegében vidéki tanár vagyok, aki megpróbálja a lehető legjobban tenni a dolgát.

– Tehát, ezek szerint, a magáé ez a blőd ötlet? – nézett Fondorol elvtárs számon kérő hangon a vidéki tanárra az előreszegezett, magasra emelt álla fölött. Lefelé ívelő szájvonala pesszimista reménytelenséget sugallt.

– Igen, az enyém. Szeretném felhívni a figyelmét arra, Fondorol elvtárs, hogy az exeteri csereprogram már több mint tíz éve kifogástalanul működik. 1972-ben, mikor előterjesztettem, azt az ötletet is blődnek találták, és azóta már eltelt tizenhárom év.

– Szóval az is a magáé volt? – kérdezte elgondolkozva. – Egyébként ismerem a naptárt – mondta kioktató hangon.

– Igen, az enyém volt – ismerte el halkan a vidéki tanár. – De én nem a kalendáriumra gondoltam elsősorban – tette hozzá határozottan.

– Jó, tegyük fel, hogy az exeteri csereprogram több mint tíz éve kifogástalanul működik. Tegyük fel...– emelte fel figyelmeztetően az ujját.

– Fondorol elvtárs, ez nem feltevés. A csereprogram kifogástalan és sikeres működését konkrét tények bizonyítják – vágott közbe a vidéki tanár határozott hangon.

– Jó, mondjuk azt, hogy állítólagos tények bizonyítják. De ha ilyen kifogástalanul működik, akkor maga miért akarja most a magyar egyetemistákat Amerikába is elvinni? Mi? – kérdezte a taknyos nebulóknak kijáró, megrovó hangnemben.

– Több jó érvet is tudok említeni – igyekezett a vidéki tanár megőrizni a nyugalmát.

– Szóval magának még jó érvei is vannak? – kérdezte Fondorol elvtárs gúnyosan.

– Igen, vannak. Általánosságban a reneszánsz eszmét, mint olyant tudnám megemlíteni. Konkrétan, szakmai indokként pedig az általam benyújtott egyetemi tanterv- és vizsgaszabályzatában található British and American Culture and Civilisation című újonnan bevezetett szaktárgyat említeném, ha mondhatom angolul is, amely jelen pillanatban fél lábon dülöngél, mert az exeteri csereprogramon keresztül a hallgatók bepillantást nyerhetnek a brit kultúrába, de nincs módjuk kapcsolatba kerülni az amerikai kultúrával.

– Hm. Mondhatom, jól ki van fundálva. Persze, gondolom, akár órákon keresztül tudná sorolni az érveit? – nézett Fondorol elvtárs gúnyos, gyanakvó pillantással a vidéki tanárra, mint akitől ennél még sokkal nagyobb disznóság is kitelik.

– Nem mondhatnám, hogy nincs még akárhány jó érvem. Az egyetemi programot ugyanis alaposan végig kellett gondolnom, ami nem kevés álmatlan éjszakával is járt – mondta a vidéki tanár, de mikor kiejtette az álmatlan éjszakát, már megbánta.

– Pedig, ha jól kialussza magát ez ember, akkor higgadtan tud gondolkozni – mondta gúnyosan Fondorol elvtárs – ugyebár?

– De azért lenne még egy alapvető érvem – mondta a vidéki tanár, mintha nem is hallaná ezt az oldalvágást –, amely azonban nem csupán szakmai jellegű kérdéseket feszeget, amit azonban kérdés formájában szeretnék feltenni.

– Egy alapvető érv, amely azonban nem csupán szakmai jellegű kérdéseket feszeget, és amit kérdés formájában szeretne feltenni – ismételte meg az elhangzott szavakat Fondorol elvtárs inkább csak magának. – És mi lenne az?

– Mitől okádnak a magyar egyetemisták sugárban, Fondorol elvtárs? – kérdezte a vidéki tanár metsző hangon.

– Hogyhogy mitől okádnak a magyar egyetemisták sugárban? – kérdezte Fondorol elvtárs meglepett hangon. A tekintetén látszott, hogy ilyen kérdésre aztán végkép nem számított.

– Ha megkérdezi, Fondorol elvtárs, akkor megmondom, hogy mitől okádnak a magyar egyetemisták sugárban – mondta a vidéki tanár határozott hangon. – Bár ez nem csupán szakmai jellegű kérdéseket feszeget.

– Jó, megkérdezem. Mitől okádnak a magyar egyetemisták sugárban?

– Attól, Fondorol elvtárs, hogy mikor óvodások, azért kezdenek el helyesen viselkedni, hogy kisdobosok lehessenek, mire az általános iskolába kerülnek. Az általános iskolában folytatják a helyes viselkedést azért, hogy KISZ tagok lehessenek, mire gimnáziumba kerülnek. Addig ugyanis még bízik bennük pártunk és kormányunk. A gimnáziumban igyekeznek az elvárásoknak megfelelő ideológiai-politikai magatartást tanúsítani azért, hogy felvegyék őket valamelyik főiskolára vagy egyetemre. Mert ekkor még annyira is megbízik bennük pártunk és kormányunk, hogy főiskolára vagy egyetemre kerülhessenek – mondta a vidéki tanár egy szuszra. – És amikor már főiskolások vagy egyetemisták, tehát felnőttek, szavazati joguk van, és várhatóan belőlük verbuválódik a jövő alkotó értelmisége, akkor hirtelen kiderül, hogy pártunk és kormányunk annyira azért mégsem bízik bennük, hogy a szakma jobb elsajátítása érdekében Amerikában töltsenek fél évet, vagy netán egy egész évet – folytatta a tanszékvezető, és mély lélegzetet vett. – Hát ettől okádnak sugárban a magyar egyetemisták, Fondorol elvtárs – mondta szinte suttogva, mintegy jelezve, hogy nincs is több mondanivalója.

Fondorol elvtárs idegesen keresztbe vetette a lábát, és a térdén összekulcsolta az ujjait. Csak nézett maga elé, összecsücsörítette az ajkát, és megköszörülte a torkát mintha azt mérlegelné, hogy ez valóban nem csupán szakmai jellegű kérdéseket feszeget-e.

– Hát, nézze, tanszékvezető úr – változtatott Fondorol elvtárs a protokollján –, ha egyszer az amerikai kormány meghívta önt egy hónapra, akkor menjen csak el. Aztán majd meglátjuk. Az útjáról azonban majd részletes írásos jelentést kérek – mondta, és felállt.

– Köszönöm, Fondorol elvtárs, hogy meghallgatott – mondta a vidéki tanár, miközben ő is felállt, és elhagyta a szobát.

Mikor a vidéki tanár visszatért az egy hónapos amerikai körútjáról, az egyetemen senki nem volt arra kíváncsi, hogy ott Amerikában mi történt.

Mikor a fizika tanszék vezetőjét tájékoztatta arról, hogy a Carnegie Mellon szívesen venne részt egy közös lézer-kutatási és/vagy solar-kutatási projektumban, az kérdezte:

– Ugyan, mit tanulhatnánk mi azoktól? – vonta meg a vállát, és húzta félre az ajkát

A részletes írásos jelentésre Fondorol elvtárstól sem kapott semmiféle választ.

Arra a megbeszélésre, amelyen az amerikai egyetemekkel kialakítandó csereprogrammal kapcsolatos döntéseket készítették elő, az egyetemtől nem kapott meghívást. Olyanok vették kézbe az ügyet, akiknek semmi közük nem volt az angolhoz sem szakmailag, sem emberileg.

Az egyén, mint befolyásoló tényező

Nem hiszek benne, de elfogadom, hogy létezik a véletlenek egybeesése.

Úgy 1985 körül egy alkalommal azt az üzenetet kaptam, hogy ha akarok, menjek a rektori hivatalba, mert a Soros látogatóba érkezik az egyetemre. Már-már elindultam, mikor újabb füles jött, hogy nem ma, hanem másnap érkezik a Soros az egyetemre. Ez így ment még két napig, mikor a rektor titkárnője közölte, hogy a Soros megérkezett az egyetemre, és azonnal menjek a rektoriba.

– Azonnal? – kérdeztem. – És mikor érkezett Soros úr?

– Úgy egy jó órája. És a Soros azt mondja, hogy önnel akar találkozni – mondta a titkárnő szűkszavúan.

– Ugyan véletlen, hogy itt vagyok, de máris indulok. Egyáltalán, mikor kapták meg a tájékoztatást a pontos érkezéséről?

– Tegnap reggel – mondta a titkárnő, és letette a kagylót.

Mikor beléptem a rektoriba, Soros felállt az asztaltól, ahol ingujjban ült, és felém lépett. Könnyen felismertem, ugyanis korábban többször is láttam a fotóját, és olvastam róla a Newsweek-ben, meg a Time-ban.

– Soros úr, az elvtárs az angol tanszék vezetője – mutatott be a rektor.

– Hadd kérjem, hogy tegezzük egymást – mondta Soros, és kezet nyújtott. – A barátaim Gyurkának szólítanak.

– A megtisztelés az enyém. Engem a barátaim Jóskának szólítanak.

– Szervusz, Jóska. Tulajdonképpen nem is akartam az egyetem csúcsait zavarni. Valójában veled akartam személyesen találkozni. De hát tudod, itt Magyarországon nem olyan egyszerűek a dolgok. Csak fölülről lefelé lehet közlekedni – mondta mosolyogva.

– Szervusz, Gyurka – mondta az angol tanszék vezetője, miközben kezet ráztak. Örülök a látogatásodnak. Nem is reméltem, hogy valaha személyesen is találkozhatunk. Pedig szerettem volna személyesen megköszönni a magyar ügyhöz való hozzájárulásodat.

– Köszönöm, asszonyom, hogy fogadott – fordult Soros a rektor felé. – Remélem, nem raboltam el túl sokat az értékes idejéből. Jóskával mi majd jól elleszünk. Megmutatja nekem Pécsett, és elbeszélgetünk. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy fogadott – mondta, miközben kezet ráztak.

A Széchenyi téren a Hunyadi szoborhoz érve, megálltunk beszélgetni.

– Megkérdezhetem, mi volt ez a nagy tili-toli az érkezéseddel kapcsolatban?

– Hát tudod, Jóska, azaz igazság, hogy technikai okokból nem tudtam jönni – mondta, miközben felnézett a Hunyadi szoborra, mintha időt akarna nyerni.

– Technikai okokból nem tudtál jönni, te Soros György? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

– Tudod, Jóska, Pesten nem olyan egyszerű olyan kocsit találni, amelyben olyan rádiótelefon van, amelyen keresztül Pécsről tudom tartani a kapcsolatot a világgal, ha éppen szükség van rá. De remélem, most nem fognak zavarni bennünket.

– Gyurka, fúrja az oldalam, hogy miért pont velem akartál találkozni?

– Tudod, az igazság az, hogy mi sem vagyunk jobbak ilyen szempontból a magyaroknál. Mikor Magyarországra jövök, tőlem is elvárják, hogy látogatást tegyek az amerikai nagykövetségen. De szívesen felkeresem őket. Jó frissen tájékozódni, mint ahogy ez a találkozás is mutatja.

– Az utóbbi időben én is elég gyakran kapok meghívást a követségre. Úgy tűnik, nagyon megélénkült irántunk az érdeklődés – tájékoztattam a hazai helyzetről.

– Na, hallod, egy olyan egyetemi program után, amit te hozzájuk is eljuttattál. Nem is csodálom. Gondolhatod, hogy én sem véletlenül jöttem Pécsre.

– És beavatnál a titkaidba?

– Közös barátunk, Csaba, a követségen, csak áradozni tud a változásokról. Elmondta azt is, hogy még a nagykövet úr és a felesége is meglátogattak, és vacsorát adtak a tiszteletedre, amit néhányan - megítélése szerint - félre is értettek itt Pécsen.

– Hát, igen. Néhányan valóban rosszul értelmezték a prioritási rendet. De hát a nagykövet úr néhány elejtett szóval hamar rendet teremtett.

– Igen. Tudom.

– Akkor Csaba azt is elmondta, hogyan talált meg engem az egyetemen? – kérdeztem kíváncsian, hogy milyen részletesen ismeri a helyzetet.

– Arra gondolsz, hogyan szállították át a rektoriból a bölcsészkarra, és tették ki az udvaron, hogy keresse meg az angol tanszéket, ahogy tudja?

– Igen, egész pontosan arra gondolok. Szegény majdnem negyven percig kóválygott a folyosókon, mire visszament a portára, és elmondta, hogy ő az amerikai nagykövetség első titkára, és velem szeretne találkozni. Ha a portás nem szól nekem, meg sem tudom, hogy engem keres.

– Igen, elmondta. Pontosan így mondta el. Nem is akartam elhinni neki. Gondolod, hogy ez véletlen volt? – kérdezte Soros felvont szemöldökkel.

– Hát, ha vannak is véletlenek – mondtam nevetgélve –, ez mindenesetre a legfurcsább véletlenek közé tartozik. De hát ennél még furcsább véletlenek is megtörténnek, nem gondolod?

– De azért azt csak tudniuk kellett – mondta Soros minden szót megropogtatva –, ha már többes számban beszélünk, hogy Csaba rendkívül fontos személyiség. Mondhatnám, az amerikai nagykövetség idegközpontja.

Válaszként megszólalt a déli harangszó.

– Hallottam, hogy valahol itt a közelben van az Elefántos Ház. Meghívlak ebédre, és ott akkor kényelmesen elbeszélgethetünk.

– Köszönöm a meghívást. Bár hogy őszinte legyek, nem tudom milyen a konyhájuk.

– Majd meglátjuk – mondta Soros derűs mosollyal.

Az Elefántosban nem volt tolongás.

– Sok mindent hallottam a pécsi angol programról. Jó tudni, hogy azért vannak olyanok is, akik fölvállalják, hogy hosszú időn keresztül szembe pisáljanak az északkeleti széllel. Te miért csinálod? – szegezte nekem Soros nyersen a kérdést.

– Mert hosszú távú versenyző vagyok – válaszoltam röviden.

– Milyen sportágban?

– Kajakban, de főleg az életben.

– Nem rossz felállás – hagyta helyben.