A tanítványok beszámolója

(Az angol nyelvű beszámolók magyarra fordított változata.)

(Érdelődés esetén: Lásd: Az angolnyelvű beszámolók)

 

Jó néhány volt tanítványommal sikerült felvennem a kapcsolatot, hogy tájékoztassanak, hogy az angoltudásuk hogyan segítette őket a szakmájukban és a magánéletükben.

Sok információt kaptam, amelyet jól tudtam hasznosítani a munkámban.

(Alábbi feszólításra válaszoltak:)

 

                     
 

 

Bognár Gábor

Kedves Joe,

Az első emlékeimet az angol tanulással kapcsolatban a következőkbe tudom felidézni:

Nyolc éves koromban, a harmadik osztályban iskolát váltottam (ahogy később a tudomásomra jutott azért, hogy részt tudjak venni az angol programban). Az új osztálytársaim már az első osztálytól kezdve tanultak angolul, én pedig egy szót sem tudtam. Az első napon a tanár felmutatott egy műanyag disznót és azt kérdezte: „What is this?” Én pedig sírva fakadtam, mert nem tudtam, mi az a „What is this?” (Bár éreztem,), de nem tudtam, mi a „pig”, és azt sem tudtam mondani, hogy „I don’t know”, így aztán az egyetlen megoldásnak a sírás maradt. A tanár azt mondta: „This is a pig.” Két következtetésre jutottam: 1.) az első angol szavam „pig”; 2.) azonnal meg kell tanulnom angolul!

Így aztán hazamentem, eléd álltam és azt mondtam: „Apu, nekem gyorsan meg kell tanulnom angolul!” Te pedig azt mondtad: Ok, ifjú hölgy, az első óránk szombaton 9 órakor lesz. Hozzál magaddal magnót és szalagot.”

Ez nagy pillanat volt az életemben, mert valójában irigyeltem Gábor bátyámat, aki már jó néhány éve tanult angolul. Az ő angol órái szombaton 10-kor kezdődtek, és mindig is meg akartam tudni, mi is történik a nappali szoba zárt ajtója mögött 10-től 11-ig, és most (nemcsak neki) nekem is lesz angolórám, mégpedig az én órám lesz előbb. Nagyon elégedett voltam ezzel és azzal a gondolattal, hogy gyorsan megtanulok angolul.

A minden szombaton 9-kor tartott angol óráinkon egy új világ tárult fel előttem. Úgy tűnt, hogy gyorsan tanulok mert két-három hónap alatt felzárkóztam az  osztálytársaimhoz. (Elképesztő még visszagondolni is arra, hogy 10 óra veled szemben az ő 2-éves angoltanulásukkal). És akkor rájöttem, hogy mindig, egyre többet tudok. A kedvenceim voltak az Egér-és-Macska story, vagy az időjárásról és a hő-mé-rő-ről folytatott beszélgetéseink. (Még mindig a fülembe cseng, hogy addig ismételtük a kiejtést, míg tökéletes nem volt.) Vagy beszélgettünk bármiről, amit olvastam vagy láttam a TV-ben vagy egyáltalán érdekelt engem.

De a különleges kedvencem a GRAMMATIKA volt. Némi idő múltán, mindig megkérdezted az óra elején: „Mit szeretnél ma csinálni?” (Ez azt jelentette, hogy választhattam valami beszédtéma és a grammatika között.) Legtöbbször izgatottan azt mondtam: „Grammatikázzunk ma.” És akkor százszámra adtál fordításra mondatokat, hogy gyakoroljuk azokat az angol struktúrákat, amelyeket korábban elmagyaráztál. Aztán, a következő héten, magnón újra és újra meghallgattam az órákon felvett mondatokat.

Később a gimnáziumban értettem meg ennek a jelentőségét. A gimnáziumban intenzív haladó csoportba jártam. Az osztálytársaim gyakran megkérdeztek, mikor grammatikai problémába ütköztek: „Agi, hogy mondanád ezt vagy azt?” Mikor megmondtam nekik, azt kérdezték, miért. Többnyire azt válaszoltam, hogy nem tudom, miért, de tudom, hogy helyes, mert „érzem”, hogy helyes. És ilyenkor jöttem rá, hogy az angol az én apanyelvem.

A gimnázium második osztálya után részt vettem a Soros Alapítvány programjában, egy akadémiai évet töltöttem a Darlington School-ban, Rome, Georgia, USA. Ez egy magániskola, ahova válogatott gyerekek jöttek a környező államokból.

Most, hogy visszapillantok látom, hogy az angol miatt nem kellett szoronganom. Mikor angolul beszéltem, nem éreztem, hogy hátrányos helyzetben vagyok. Sokat fejlődtem, és mikor hazajöttem, sokszor angolul gondolkoztam, sőt angolul álmodtam.

Mielőtt elindultam az USA-ba, minden Magyarországon elérhető nyelvvizsgát letettem. Hazatértem után még letettem a TOFEL-t és a Cambridge Proficiency Test-et is.

Az orvosi karon az angoltudásom csak másoknak volt meglepő. Számomra természetes volt, és nagyon nagy hasznát vettem. A diplomám átvétele után részt vettem egy PhD kurzuson and patológiai intézetben a hematic-onkológiai Programban. Nemzetközi tudományos közlemények olvasása, ami kötelező volt a PhD hallgatók számára, semmiféle nehézséget nem jelentett számomra, holott láttam, hogy a többieknek nagy fejfájást okozott és sok küzdelemmel járt. A PhD kutatás kritikus pontja a saját kutatási eredményeid publikálása angolul nemzetközileg elismert folyóiratokban. Az egyik oka annak, hogy nehéz volt megszerezni a szükséges számú impact faktort, hogy a közleményeket eredeti kutatásból nyert adatok alapján kellett megírni, amelyeknek elég szignifikánsnak kellett lenniük ahhoz, publikálásra elfogadják. Ismerve a magyar tehetséget ez jelentette a kisebb problémát. A nagyobb nehézséget az jelentette, hogy olyan szintű angol szaknyelven kellet megírni a cikkeket, hogy azokat publikálásra elfogadják. Az erős nyelvi alapjaim, és a több száz tudományos közlemény olvasása mellett két dolog volt a segítségemre. 1) Az egyetemi éveim alatt fordítóként dolgoztam egy cégnél, amely angol nyelvű orvosi témájú tudományos cikkek fordításával foglalkozott. 2) Az a professzor, aki mellett PhD hallgatóként dolgoztam (aki korábban szintén Bognár tanítvány volt) az összes angol nyelvű közleményit nekem adta ki lektorálásra. A helyesírási hibák javítása az egyik specialitásom volt. Az, hogy éveken keresztül végeztem ezt a munkát, lehetőséget nyújtott arra, hogy megírjam saját cikkeimet angolul, mikor szükségem volt rá. Ilyen módon dolgoztam a PhD kurzus három éve alatt.

Már öt hónapos terhes voltam ikerlányaimmal, mikor megszereztem a PhD fokozatomat. Ekkor úgy döntöttem, hogy lemondok a tudományos karrieremről egy jól kiegyensúlyozott családi életért, és családorvos lettem.

Az elmúlott néhány évben az angoltudásom szerepe elhalványodott az életemben, de az ikerlányaim éppen az elmúlt héten kezdtek iskolába járni, ahol egy erős kétnyelvű angol programban vesznek részt.

És a mese megy tovább a maga útján….

Köszönöm, Apu!

Ágnes
 

 

 

Joe Bognár kérdései az angol tanulmányaimról       

03.02.2014

 

Az én történetem

Orvostudományi Egyetem, Pécs (1954-2000)

A Diák Kutatócsoport hallgatójaként léptem be a Fiziológiai Intézetbe (1957). Néhány hét elteltével cikkeket kellet ismertetnem az Intézet hetenként megtartott ülésein. Tökéletesen világossá vált számomra, hogy nem tudom elégezni a  kutató és oktató munkámat az angol nyelv ismerete nélkül. Először el kellett olvasnom a tudományos irodalmat a kutatómunka miatt, valamint angol tankönyveket a saját tanulmányaim és az oktató munkám miatt. Az intézet szenior munkatársai jól beszéltek angolul, és ez rendkívül impressziv és motiváló élmény volt számomra. Az üzenet nyilvánvaló volt: az angol nyelvű kommunikáció (vagy valamilyen idegen nyelven) rendkívül fontos eleme az orvosi szakmának mind a kutatásban, mind a tanításban, és a klinikai munkában is.

Az egyik stimuláló élményemet  a Magyar Élettani Társaság  tudományos kongresszusán való részvételem alkalmával szereztem. Direkt módon láthattam az angol tudás értékét a résztvevők és előadók beszédhasználatában. Arra a következtetésre jutottam, hogy milyen „száraz” az irott szöveg a dinamikus vitákhoz vagy előadásokhoz képes, amelyek általában konklúziókban végződtek. Ténylegesen ez volt az első alkalom, amikor tökéletesen meggyőződtem arról, hogy angolul kell beszélnem a lehető legmagasabb szinten ( amire csak képes vagyok); ezzel elérjem a többi kollégák elismerését ( és még jobb, ha angol anyanyelvűek mondják „ Nagyon jól beszélsz angolul.”) Más szavakkal szólva: nincs kompromisszum ebben a tekintetben.

(Tipikus kifogások arra, hogy valaki miért nem beszél angolul. Általában magyarul mondják, alig hallhatóan: „Tudod, egész jól olvasok, de nem beszélem a nyelvet.” Vagy „szótár segítségével sikerül lefordítanom a cikkeket.” Vagy „Megértem az angolt, de meglehetősen gyenge a beszédkészségem.” Vagy „Hidd el, egyész jól követem a beszélgetéseteket, még akkor is ha nem szólok egy szót sem.” Tudnék még adni számos kifogást, amelyek egyszerűen azt jelentik: „Nem beszélek angolul.”

Miután az orvosin befejeztem a tanulmányaimat (1960), Székesfehérváron kaptam egy állást, bár az 1-es sebészeten szerettem volna dolgozni. A helyzet nagyon elszomorított, mert sebészként szerettem volna dolgozni, annál is inkább, mert Póka Professzor meghívott az intézetébe. A sikeres sebészeti szakvizsgámat követően, politikai okokból nem kaphattam meg az állást. Abban az időszakban az volt a politikai direktíva, hogy kezdőknek azt az állást kell elfogadniuk, amelyet az egyetemi vezetőség kijelölt számukra. Ebben a helyzetben is folytattam angol tanulmányaimat - magánúton. A motiváció ugyanaz maradt: Az orvosi szakmában a kommunikáció nyelve az angol, bármit csinálsz is a szakmában. Ha kutatói ösztöndíjat akarsz szerezni (ez álom volt) vagy állást Angliában, angolul kell beszélned.

 

Az „Essential English” lengyel kiadását használtam. Ez volt az egyetlen beszerezhető, elfogadott angol nyelvkönyv. Az életszerű szituációk élvezhetőek voltak, és nem volt tele őrült politikai frázisokkal, és mentes volt az őrült politikai motivációtól. A szöveget nem szennyezték a szocializmussal, munkásmozgalommal és egyéb ideológiával kapcsolatos frazeológiával, amelyekkel az orosz nyelvkönyvek tele voltak. Valójában a politikai rendszer agymosó szándékának részei voltak.

Szerencsém volt, mert meghívtak a POTE 1-es Sebészeti  Intézetébe, ahol elkezdtem dolgozni. Óriási élmény volt! Belepottyantam  az akadémiai élet közepébe. Ismét az angol!! Elhalmoztak cikkekkel, tankönyvekkel, hétről-hétre. De ismét szerencsém volt. Történetesen megtaláltam a város legjobb angoltanárát: Joe Bognárt, aki az „apanyelvem” apja lett.. Az angol hamarosan a legjobb barátom lett.

Joe több volt, mint egy tanár. Könnyedén felismerte a partnere viselkedési mintáit, motivációját, amibícóit, talentumát és a személyiségét; és azonnal hozzáigazította a tanítási módszereit a  tanítvány személyiségéhez és célkitűzéseihez. Egy kölcsönösen érzékeny hidat alakított ki a tanár és tanuló között, és amint a híd elkészült, a kommunikáció oda-vissza alapon elkezdődött a két szereplő között. (Ez inkább „ kommunikáció-tanulás” volt, történetesen angolul! Végül a tanulók rájöttek, hogy tudnak beszélni, olvasni és kommunikálni angolul.) Egyidejűleg elsajátították a a kommunikáció nem-nyelvi jellemzőit is, amit hatékonyan használni is tudtak.

Végülis a tanulók elégedettek voltak, és élvezték az óriási teljesítményüket. A tanulók egyidejűleg, szinte észrevétlenül, tanultak valamit az „interpersonal” kommunikáció lényegéről is. A tanár is elégedet volt a teljesítményével.

Teljes mértékben világos volt, hogy Joe a munkáját óriási lelkesedéssel, elégedettséggel, és határtalan energia-bevetéssel végezte. És ez volt az ő valódi titka. A  módszere tudományos, szofisztikált definiciója a „motiváció-és-a-kognitív-kommunikatív-megközelítés-kombinált módszere” volt.

 

Ez a definició nem teljes, mert figyelmen kívül hagyja a módszer egy lényeges „mellékhatását.” Egy rendkívül remek fickó volt, aki meleg baráti érzésekkel közelített az iskolai és a magán-tanítványaihoz is. Szoros baráti kapcsolat alakult ki közte és sok tanítványa között, engem is beleértve. Valójában Joe része lett az életünknek. A tanítványai nagyon szerették. Örülhettél, ha büszkén azt mondhattad: „Joe Bognár tanítványa vagyok”. Joenak abszolút mértékben igaza volt, mikor úgy definiálta az egész tanulási folyamat végeredményét: „Mire elsajátítasz egy idegen nyelvet, megváltozik az egész személyiséged.”  Teljes mértékben egyet értek vele; én is mindig ezt tapasztaltam, és alapfogalommá vált a személyes és a szakmai életemben.

Ezekek voltak az utolsó szavaim, mikor útra bocsájtottam a kollégáimat, akik Angliába vagy Németországba mentek minimum egy évre, tanulmányi ösztöndíjjal: „Idefigyelj, fiam és hidd el nekem, hogy egy másik fickó jön vissza Magyarországra, mint aki elment. Figyeld meg, még egy pohár vizet is másképpen fogsz meginni.” Biztos vagyok abban, hogy igazam volt, mikor ezt mondtam. Az idegen környezetben szerzett szakmai és társadalmi tapasztalatok a legjobb út a kommunikációhoz.! A végtermék az eredmény. Mit hoztál magaddal Magyarországra? Mit hoztál magaddal az intézetbe? Bárhogyan is, arra kérlek tanulj meg nagyon jól angolul. Ismét ez az üzenetem.

Az egyetemi karrierem 1962-ben kezdődött, és 2000-ben mentem nyugdíjba. Nem nehéz arra a kérdésre válaszolni: Volt valami haszna annak, hogy tudtál angolul beszélni? − YES! Az angol mindig fontos része volt az életemnek. Az egyik barátom (professzor of anaesthesia és intenzív gondozás Szegeden) valamikor régen azt mondta: Tudom, hogy anglomán vagy!” Ez volt életem egyik legnagyobb elismerése, amit valaha is kaptam.

Az angoltudásom előnyeinek listája

Megpróbálom összeállítani annak előnyeit, hogy beszélek angolul.

Követni tudom az orvosi irodalmat,

Könyveket tudok olvasni,

direkt tudok kommunikálni szakmai látogatókkal,

levelezésben vagyok szakértőkkel,

külföldi utazások,

ösztöndíjra tudok pályázatot benyújtani külföldön. Kommunikáció primér feltétel!

Egyéves ösztöndíj Liverpoolba: A történet TC Gray magyarországi látogatásával kezdődött, amikor történetesen találkoztam vele. Társalgás után meghívott az intézetébe. Valójában ez a társalgás felvételi vizsgának számított; és elégedett volt társalgó készségemmel, a szakmai tudásomon a készségeimen kívül. (Lásd: „primér feltétel”!)

Kutatómunka Liverpoolban

Publikációk és előadások nemzetközi tudományos találkozókon (Európában és Amerikában)

Kapcsolatokat létesítettem európai, külföldi egészségügyi szervezetekkel, szövetségekkel és intézetekkel (Liverpool,Bécs, Maiz, Tel Aviv, Moszkva, etc.)

Részvétel különböző szervezetek vezetői tanácsában (az EU egészségügyi szervezetei, Német, Román, Osztrák egészsségügyi szervezeteiben)

Szenátornak választottak az Európai Anaesthesiológiai Akadémián

Szerkesztő: The European Journal of Anaesthesiology 1995 – 2002,

Létrehoztam az ICU-t (The Department of Anaesthesia  and Intensive Therapy, Medical University of  Pécs  (1982)

A tanszékemen bevezettem az „idegennyelv-tudás politikáját”: alapvető követelmény az angol vagy német nyelvtudás a szakmai követelményeken mellett. Az „angol” kritérium mint egy fajta diszkrimináció egy nem könnyen kezelhető szituációt teremtett számomra. Alkalmanként nehézségekkel találtam szemben magam, de végül leálltak a komoly kritikával, és elfogadták az elképzeléseimet.

Az intézetem dolgozói számára növelte a nemzetközi tevékenység lehetőségét. (ösztöndijjak, szakmai fejlődés lehetősége Angliában, Németországban és Ausztriában.) Kaput akartam nyitni a vezető intézményekben a fiatal európai orvosok számára. Két-három orvos mindig távol volt minimum egy—két évre képzésre vagy kutatómunkára. A koncepciómnak része volt, hogy új tanszéket hozzak lérte az új disciplinára az egyetememen. Végre tudnám ezt hajtani az „idegennyelv-tudás politikája” nélkül?

Ki volt a kollégáim tanára? JOE!! Az apanyelvünk tanára.

A legjobb indikátora annak, hogy helyesen választottam az új kollégákat, akik  nagy számban töltöttek be magas pozíciókat az egyetemen (vagy az anaesthesia & intenzív terápia, vagy a medicina más területein; kardiológia, szívsebészet): 7 professzor, 7 docens. Meghívtam őket az intézetembe. Valójában négy tanszék van a mi disciplinánkból Magyarországon; a négy professzorból három az én intézetemben kezdte a pályafutását.

 

Üzleti életem a Biotronik-nál (2000-2012)

 

Miután visszavonultam az egyetemi életből, mint általános igazgató, új állást szereztem 2000-ben a német Biotronik pacemaker-gyártó cég magyar kirendeltségénél. Az üzleti és orvosi-szakmai kapcsolat hivatalos nyelve az angol.. Jól elboldogultam az üzleti életben is, és visszavonultam „ismét” 2012-ben, de nem adtam fel a munkámat.

Jelenleg a Biotronik Cég külső konzultánsa vagyok, és direkt módon a Biotronik berlini központjának dolgozom. Az a munkám, hogy különböző orvosi dokumentumokat (klinikai tanulmányok protokolljait, szerződéseket, hivatalos bizonyítványokat, levelezést és az előállított termékek adatlapjait fordítom; valamint különböző orvosi eszközök használati utasítását lektorálom.) Részt veszek az orvosi eszközök klinikai tesztelésének előkészítésében is, mint orvos szakértő és tudományos tanácsadó a review csapatban.

 

A hosszú áttekintésem választ ad az utolsó kérdésre:

 

„Származott bármiféle előnye abból, hogy beszél angolul?”

 

Az egyszerű válasz: „Igen, származott!”

 

Dr.Tekeres Miklós,

Emeritus professzor, 

Pécsi Tudományegyetem, Általános Orvostudományi Kar
 

 

Hozzájárulás az E-projekthez.

Az elemzésem rövid és lényegre törő lesz, - remélem.

A leveledben két tisztázandó pontot neveztél meg:

„… mit kellett volna és lehetett volna másképpen csinálni; és hogyan tudtad hasznosítani az angoltudásodat az elmúlt 40 évben?”

Számomra az első érdekesebb és komplikáltabb. Természetesen nem tudok másképpen reagálni rá, csak mint diák, és nem mint tanár. A tanítási módszered, amelyet részletesen leírtál a leveledben valóban hihetetlenül sikeres volt. Az a kérdés, hogy a legtehetségesebbeket (15-20%) részesítsd-e előnyben olyan, amellyel − feltételezem, − minden egyes tanár szembesül, akár beismeri, akár nem. A mi esetünkben, az osztályban az általad koordinált vetélkedés természetes „csatamezőt” hozott létre, amely (baráti) légkörében mindenki rájött, hogy szüntelen erőfeszítést kellett tennie ahhoz, hogy lépést tudjon tartani.

Világosan és élénken fel tudom idézni, hogy egy alkalommal megkérdeztem az egyik hozzám legközelebb álló barátomat, miért nem áldozott több energiát erre a játékra (mint ahogy én erre mindig is tekintettem; mert számomra minden perc színtiszta öröm és jutalom volt.) Azért tettem fel ezt a kérdést, mert tudtam, hogy sokkal tehetségesebb, mint ahogy mutatta. Azt válaszolta: „Nem töröm össze magam.” Ez egy kissé otromba megfogalmazás volt, de jól jellemezte a személyiségét. Mint ahogy később kiderült, nem ilyen típus volt, és szomorú kompromisszumokat kötött a szakmai karrierjében (és a személyes éltében is). Egyszerűen szólva: egy kissé lusta volt. − Ez a példa nem magyarázza azokat az eseteket, akik nem voltak elég okosak. Az utóbbi kategóriának bizonyára voltak fenntartásaik, de sokan kitartottak, és megjelennek az alkalmi találkozásainkon.

Az a kérdés, hogy a legtehetségesebbekkel foglalkozni kell, feltehetően ott járt az eszedben, mert egy bizonyos ideig tizenötünkkel külön is foglalkoztál; reggel 7-kor találkoztunk. Sajnos nem emlékszem, melyik évben történt, és hogyan került meghirdetése. Arra sem emlékszem, hogy ez a többiekben rossz szájízt hagyott-e hátra. Ha ez lett volna a helyzet, az érzelmi felhördülés nyomot hagyott volna hátra. Semmi ilyen nem történt (legalábbis, nem tudok semmi ilyent felidézni). Azért mondom, szerencsére, mert visszapillantva, valaki mondhatta volna, hogy azok a tanulók külön lehetőséget kaptak. Ebből a szempontból, ez kockázatos kaland volt; és kevésbé jóindulatú légkörben, buktatónak bizonyulhatott volna.

 

Ami a második kérdést illeti, hogy mire használtam az angoltudásomat az elmúlt 40 évben, attól tartok, amit mondhatok, természeténél fogva közhelynek számíthat. Amikor teljes állásban neurológusként kezdtem dolgozni, a klinikai és tudományos közlemények már léteztek angolul is (korábban a német és a francia egyaránt fontosak voltak; de a hetvenes években már nem). Mikor átváltottam alapkutatásra, amelyben pszichofiziólógusként dolgoztam, magas szintű angoltudás nélkül lehetetlen lett volna létezni. Ez manapság is nyilvánvalóan igaz, sőt talán még inkább. Gyakran látom, hogy fiatal kollégák az angollal küszködnek. Úgy tűnik, legtöbb problémájuk akkor jelenik meg, mikor angolul írniuk kell (elkerülhetetlen feladat), nem akkor, mikor beszélniük vagy olvasniuk kell.

A kutatás mellett még tanítanom is kell, beleértve az angol nyelvű oktatási programokat is.

Összegezve, megfelelő angoltudás nélkül el sem kezdhettem volna a szakmai karrieremet; és mivel ma is aktív vagyok, ez manapság is igaz. Nem is beszélve arról az örömről, hogy angol irodalmi műveket is tudok olvasni… És ezzel a történet teljessé válik.

 

MOLNÁR PÉTER, MD, PhD, DSc                         

 

Egy mondat Joe közelmúltban kapott leveléből „Az E-osztályban érettségiztem és beszélek angolul” azonnal elgondolkoztatott. „Ez igen − most van lehetőségem, hogy ezt jól végiggondoljam.” Azt gondoltam, hogy ez tréfa és jópofa kihívás lesz; de most hogy végre leültem, hogy összeszedjem magam, szemben találom magam az ilyen erőfeszítések mélyében rejlő nehézségekkel.

Először is, valójában nem is emlékszem, hogyan kezdődött. 1963-ban Márk bátyám az első osztályt kezdte, az első évet az első E-osztályban, „A Nagy Lajosban”, egy figyelemreméltó hírnévvel rendelkező Gimáziumban Pécsett. Mivel két évvel fiatalabb voltam, nyilvánvaló, hogy rejtélyesnek találtam ezt az egész új világot, amiről Márk a barátaival beszélgetett: THE TEACHER, betűzés, diktálások, beszéd-nap, stb. − és mindez erősítette bennem a vágyat, hogy részese legyek ennek az egész kalandnak. Különösen, mivel rengeteg időt töltöttünk együtt, és szerencsémre mindig egyenlőként fogadtak maguk közé. Azt hiszem akkor még nem fogalmaztam meg így magamnak; valószínűleg soha sem fejeztem ki szavakban és döntésekben agyam legmélyén (Nem emlékszem, hogy abban az életkorban annyit beszélgettem-e önmagammal, mint manapság; bár nyilvánvaló, hogy nem is tudtam volna megfogalmazni angolul olyan gyakran, mint ahogy mostanában oly gyakran teszem. Mindez természetesnek s nyilvánvalónak tűnt: követni fogom a példát és benyújtom a felvételi kérelmem a tagozatos osztályba, ami úgy indult, mint valami égő ház, és hónapokon belül 1963 szeptemberében a híresztelések széles körben terjedtek Pécsett, hogy valami szokatlan történik a Nagy Lajosban!

Mikor eldöntöttem, hogy címet választok visszaemlékezéseimhez, pontosan ez járt a fejemben: ott és akkor elhangzott a „hívó szó” − valami új és izgalmas indult be és jelentős hullázást vert fel Pécs belvárosában. Ezek a híresztelések több tucatnyi (hadd mondjam „hordányi”?) fiatal, ambiciózus fiatalt mozgatott meg (hogy ne is említsem a szüleiket). Akkortájt mindenki hajlott arra, hogy bármi, ami kapcsolatban állt az angol anyanyelvű világgal (különösen azUK-ban és az USA-ban) −  definíció szerint − jónak kell lenni. Apropó, sajátos módon ez helyes volt: abban az időben Magyarország a szovjetek által megszállt, csaknem gyarmati ország volt. Többnyire párttagok vezették, akik többnyire nemcsak, hogy idegen nyelvet nem beszéltek, de súlyos gondjaik voltak a magyarral is. A mi világunk azonban nem volt immunis a nyugati világra. Abban a korban Elvis Presleyt gyorsan leváltották a Beatles, a Rolling Stones és sokan mások, és mi figyelemmel kísértük ezt a folyamatot a Szabad Európa rádión keresztül (Teenager Party minden hétfőn és csütörtökön este 7 óra 15 perckor) és a BBC Sunday Noon adásában a Top 10 számain keresztül.) Emlékszem, megkértem Márkot, hogy fordítsa le a dalok címeit, és nagyon büszkék voltunk, hogy tudjuk, mit jelent a „Yeah, yeah yeah!”  Az általános iskolában az E-osztályról  beszélgettünk, és sokan oda akartunk menni. A szüleink − szerencsére − támogatták az ötletet, és egy meglehetősen nagyszámú tanuló a mi osztályunkból felvételt nyert 1969-ben. Most persze sokan még csak el sem képzelitek, mit jelentett az előző információtól terhes mondat abban az évben, amikor ránk került a sor, hogy bejussunk az ’E-világba’; a jelöltek szelekciója elkerülhetetlen volt! Ez ugyancsak hallatlannak számított a „mindenki egyenlő szocialista világban”!

És én bekerültem 43 (!) fiatal, okos, akaró, motivált, tenni kész társammal együtt.

Márk osztálya minden módon unikumnak számított: Nemcsak, hogy ők kezdték „minden nap angol óra”-t (6 óra hetenként) tankönyvek és hagyományos pedagógia nélkül, hanem ők voltak az első co-edukált osztály a Nagy Lajos hosszú történetében. A mi osztályunk is az volt, mint ahogy kiderült, mindössze 13 fiú volt az osztályban, de a lányok is ambiciózusak voltak.

Abban az időben fogalmunk sem volt arról, hogy mi-minden történik a háttérben, csupán természetesnek találtuk, hogy az iskola legjobb tanárai tanítottak bennünket. Ez minden E-osztályban igaz volt. Így aztán arról, ami tonnányi móka-mulatságnak látszott (nevezetesen az angol tanulás) kiderült, hogy egy vad versenyszellemre épült környezet. Ez nemcsak bennünket, diákokat (és az angolt) érintette, hanem hatást gyakorolt a többi tanárra is és a tantárgyakra is: mindenkire (szóval minden játékosra). Mindenki be akart bizonyítani valamit, és az a valami az volt, hogy „én vagyok a legjobb”. Hosszú tanulmányaim története alatt ez a 4 év bizonyult a leggyümölcsözőbbnek.

Voltak nehézségeim a matekkal és a kémiával, de Vörös György és Kromek Sándor kezelésbe vettek. Nem hagyhatom ki Kerekes Lászlót, aki oroszt tanított nekünk. Briliáns tanár volt, de kurta véget ért: legtöbben ostobák voltunk, hogy nem használtuk ki a lehetőséget arra, hogy két nyelvet tanuljunk. Határozottan anglofóbok voltunk. És ez jelentős politikai botrányt is okozott! Nem emlékszem a valódi nevére, csak arra, hogy Andrew-nak szólítottuk. Briliáns volt angolból, de elég őrült ahhoz, hogy azt mondja az orosz  tanárnak, hogy az orosz „büdösszagú”  nyelv, ami ostoba volt és sértő, nem is beszélve a megjegyzés  politikai visszhangjáról. De mi, és az E-kultúra ezt is túléltük; bár nem lehet megmondani, milyen súlyos „koszorúér” gimnasztikát követeltek meg ezek az incidensek Joe-tól.

Csak évek, sőt évtizedek múlva szereztünk tudomást a bonyolult háttér intrikákról: Joe azzal a feltétellel vállalta, hogy beszélni tanít bennünket, ha megválaszthatja a többi tanárokat. Így történt, hogy Bécsy Tamás, mint bizalmas „kollaborátor” lett az osztályfőnökünk és magyar tanárunk. Ő tanította a magyart Márkék osztályában is. Itt már nem is tanítás, hanem egy egész generáció kiművelése történt. Nincsenek kétségeim hogy azok a fiatalok, akik átmentek ezen az E-hullámon, hasznos, fontos és kreatív tagjai lettek a magyar társadalomnak. Nincs itt elegendő terem arra, hogy mélyebben elemezzem ezt a megállapítást. Elegendő utalni a ’Who’s Who in Hungary’ 2012-es kiadására; hogy ne is említsem a külföldi enciklopédiákat.

És ez a tanárok fáradhatatlan erőfeszítésének kumulatív hatásaként értelmezhető. Bécsy Tamás, aki a fáradhatatlan önkéntesek egyike volt, egyben különleges személyiség, akinek sokat köszönhetek, később elmondta, hogy tele lett a hócipője, mikor megtudta, hogy ő lesz értünk felelős;  a beiskolázási átlagunk 4.74 volt. „Ez még soha nem fordult elő korábban.”, és ez közhelynek számított az E-osztályokban.

Hogyan történhetett ez meg egyáltalán? Bárcsak újra élhetném az egészet, hogy elmondhassam az igazat (az egész igazat és csakis az igazat). De elmúlott fél évszázad, és a tér is szűkös és korlátozott. Ezért csak apróbb részleteket idézek fel, demonstratív céllal. Van egy sztorim, amit mindig elmondok mindenkinek, aki érdeklődik az E-évek iránt. Mindig nagy sikert aratok vele.

Az első angol óránk kezdetére vártunk, mikor a Teacher hirtelen megjelent, gyorsan átment a katedrához, és minden bevezető nélkül felugrott az asztalra ( amely ott állt az oktatás hatalmának szimbólumaként, amelyre csak a megvetendő Vörös-csillag és a sarló/kalapács szimbóluma vetett árnyékot) és kijelentette angolul: „EZ ASZTAL!” És hozzátette „Most valamennyien ismételjétek utánam: Ez asztal! És azóta is, életünk végéig mindannyian tudjuk, mi az asztal angolul. És ez így ment tovább, csak angol szavak, egyetlen szó sem magyarul, míg a TEACHER tanított bennünket. Megtanultunk betűzni, írni és beszélni ’present tense’-ben soha nem látott odaadással. Mindez hamarosan hatalmas élmény volt a TEACHER GYAKORI kiigazításával. Legyen az negatív vagy pozitív, egyikünk sem élt át korábban ilyen hatalmas hajtóerőt. Valamennyien be akartuk bizonyítani, hogy meghódítjuk a világot, beleértve az angolt is, mint annak lényeges alkotó elemét. Megtanultuk a formalitás jelentőségét, és minden óra diktálással kezdődött: 5 mondat az előző napi új szavakból, aztán füzetet cseréltünk a padtársunkkal; és az egyik tanuló közben felírta a táblára a helyes megoldást; s ennek megfelelően végeztük el a javítást. Akinek több mint 4 hibája volt az 5 mondatban, kapott egy tököt (egyes). Cserben hagy a memóriám a pontos számokat illetően, de még mindig megvannak a füzeteim, néhány gigantikus „1-essel”, ami akkor nagy szégyen volt (nagy és hálás nevetés most)! Ez a könyörtelen és rendszeres ellenőrzés magyarázza, hogy néhány osztálytársam, néhány hónap alatt 30-50 1-est is összegyűjtött. Legtöbben átmentek másik iskolába, ahol nem volt angol         (meg kell mondanom, hogy sokkal kevesebb vidámsággal). Mindenkinek volt egy szószedete, amit soha senki nem ellenőrzött, hogy „ki mit írt bele„ de a szavakat tudni kellett. És a varázstrükk, ami azóta is a bűvkörében tart: soha, de soha nem kellett otthon leülnöm, hogy bemagoljam a szavakat, mint ahogy a többi nyelvek esetében (orosz és német) ezt meg kellett tennem. „Töténetesen” megtanultam a szavakat a 45 perces órák alatt. És ez nem csak velem történt meg. Márk bátyám sem tanul otthon szavakat; de ez mások esetében is igaz volt, akik befejezték a négy évet.

Az első szemeszter végén már tudtunk kommunikálni egymással; és eljátszottunk bizonyos szituációkat.

Hamarosan elkzdtem olvasni Sir A. C. Doye elbeszéléseit, amelyeket 4-6 forintért lehetett megvenni a Jókai téri idegennyelvi könyvesboltban! De elkezdtem dalolni a Beatles dalokat is; odamentem a Teacherhez: Mit akar azzal mondani, hogy nincs kétszeri tagadás az angolban? A Rolling Stones azt éneklik: „I can’t get no satisfaction! Azt válaszolta: „Az ő angoljuk csapnivaló”!

Hamarosan elkezdődtek a „beszéd-napok”. Az első jelentkező 15-20 percet kapott, hogy elmondjon egy storyt, és elmagyarázza a szavakat (részt vettünk a tanításban − egy másik briliáns ötlet, fantasztikus motiváció). Később formális előadásokat tartottunk a nukleáris fizikáról, zenéről és történelemről. Ez magyarázza azt is, miért Golding címet választottam ehhez a beszámolóhoz − „A legyek ura” volt az első regény, amelyet angolul elolvastam és természetesen beszéltem róla. Még ma is emlékszem, hogy a „conch” és a „creeper” voltak az első szavak, amelyeket ki kellett a szótárból keresnem.

Figyelmet érdemel, nem csak azt tanultuk meg, hogyan kell jegyzetelni (ez a képesség nagy hasznomra vált az egyetemen), hanem azt is, hogyan kell előadni (nemcsak magyarul, hanem angolul is, ami Isten adományának számított, mikor később nemzetközi tudományos kongresszusokon vettem részt.)

Most térjünk vissza a ’varázsszóhoz’: motiváció, motiváció, motiváció és a pozitív visszacsatolás, amelyek alapvető hajtóerőt adotak legtöbbünknek. Akik nem bírták a strapát, kiléptek az E-mozgalomból. Minél komplikáltabb volt a probléma, annál nagyobb volt az azonnali jutalom (nyilvánvalóan a teenager hiúságunkból táplálkozott). Egy másik feledhetetlen élmény: sikerült először jeleznem, hogy tudom a megoldást arra a mondatra: „I would have liked to have been there.” − Szekeres Julis egy másodpercet késett, és dühös volt, mikor az egész osztály nekem tisztelgett vigyázzállásban, hogy elismerje a teljesítményt. A Teacher felolvasta az üzenetet, amelyet a szüleimnek küldött: „Örömmel tájékoztatom Önöket, hogy fiuknak sikerült kiérdemelnie a figyelmemet.” Elképzelhetetlen büszkeség töltötte el 17 éves szívemet, mikor láttam, hogy mindenki feláll, (beleértve azt a lányt is, akibe −akkor − szerelmes voltam „örökre”) hogy megünnepelje a „briliáns teljesítményemet”.

Nem csak siker koronázta erőfeszítéseimet. Óriási hibát követtem el, amire még ma is élénken emlékszem: a Teacher meglátogatta a szüleimet, és mikor találkoztam vele, azt mondta: „How do you do?” és a legnagyobb szégyenemre azt válaszoltam: „Köszönöm, jól vagyok.” Nem is kommentálom. Egy másik baki, amelyre nagyon világosan emlékszem: Legalább ötször meg kelet kérdeznem Márkot, miért énekli Dell Shannon: „Why, why, why my love run away? My little runaway”. Ez nagyon nehéznek bizonyult, a nehéz utat választottam; végül Márk azt mondta: bizonyára retardált vagy, ha nem látod mit jelent a run, ran, run? Valami hasonló történt, mikor anyánk azt javasolta, hogy otthon beszéljünk angolul. A próbálkozás hamar véget ért. Furcsa, nem, hogy milyenek tudnak lenni a teenagerek egymással, és ugyanakkor a „45 perces előadás” nem zavart bennünket.. A válasz ugyanaz, a motiváció és a pozitív visszajelzés (A TEACHER-től).

Mi történhetett volna másképpen? Nincs válaszom erre a kérdésre. Csodálatos lett volna, ha a Teachernek nem kellett volna elhagynia bennünket közel két félévre, amikor Törökországban dolgozott. De hát ebbe nem tudtunk beleszólni, és nyilvánvalóan a hatalmasok nem sokat törődtek a kívánságainkkal. Ennek ellenére 32-en érettségiztünk, és 31-ünket fel is vettek egyetemre az első próbálkozásra.

Milyen hatást gyakoroltak az E-évek az egész életemre? Hosszasan folytathatnám. De hadd válasszak egy kifejező példát. Mikor a család Debrecenbe költözött, fel kellett keresnünk az egyetem oktatási osztályát, ahol az történt, hogy a helyileg híres, nagy becsben tartott angoltanár jelen volt, mikor az előző tanulmányainkról kellett beszámolnunk. Elkezdett angolul beszélni, és nekünk semmi nehézséget nem okozott a társalgás. Hamarosan elterjedt a hír, hogy ez két pécsi srác csaknem egyenlő partnerként beszélgetett a tanárral.  Valójában nem is értettük a meglepetés okát, nem is törődtünk vele. Annak jelentősége, hogy Ország László ott tanított az egyetemen, el is kerülte a figyelmünket.

Mikor éppen azon voltam, hogy szakvizsgát tegyek patológiából, egy híres magyar kutató (Laki István, aki biokémikus volt a Szentgyörgyi Iskolában) Debrecenbe látogatott egy néger kollégájával. A fekete szín nagyon fontos, mert próbára tettek, hogy megértem-e őket. Megértettem őket, ők is engem. A folyékony angolom egy amerikai ösztöndíjat szerzett a híres rákkutató központban (NCI, Bethesda, Maryland), ahol 22 hónapig dolgoztam. Itt találkoztam először computerrel. Mikor kijavítottam az egyik amerikai kolléga helyesírását, érthetően nagy figyelmet váltott ki… itt van ez a fiatal fickó a vasfüggöny mögül, és volt elég bátorsága hogy kijavítson egy anyanyelvű beszélőt, sőt mi több, még igaza is volt.

Az NCI-ban eltöltött idő nem csak a PhD-met eredményezte, amelyet nagy sikerrel elfogadott az MTA (valójában a Bizottság elnöke azt javasolta, hogy minősítsék DSc-nek, de bürokratikus okokból nem sikerült), hanem a chicagói Dennis Groothuis professor barátságát is. Teljesen meglepte az angoltudásom, mikor először találkoztunk.

Bár azzal ugratott, hogy egy fattyú British angolt beszélek, amit legjobb esetben Hunglishnak lehet nevezni.) Ez a barátság volt az alapja egy ismétlődő látogató professzori meghívónak a Nothwestern University-n, ahol több mint 3 évet töltöttem. Chicagóban találkoztam a Mayo Clinikán dolgozó  neurópatológussal, aki nemcsak nagyra értékelte a szakmai tudásomat, hanem élvezte a humorérzékemet is. Ennek eredményeként 6 hónapig dolgoztam a világ legjobban felszerelt klinikáján. Kalandozásaim alatt mindig realizáltam, mikor a belső nyelvi központom átváltott: amikor elkezdtem angolul álmodni (manapság angolul kezdek motyogni magamban) tudom, hogy a második nyelvem átvette az irányítást.

És a lista tovább folytatódik, de vigyáznom kell, hogy ne dumáljak túl sokat. Hogy rövidre vágjam a hosszú mesémet, mindaz, amit az E-évek alatt tanultam, hozzásegített ahhoz, hogy tudomány-doktori fokozatot szerezzek a MTA-án, meghívás kapjak látogató professzorként az American Univerity-n Roseau-ban (Dominikai Köztársaság), és Dr Habil címet szerezzek a Debreceni Egyetemen. Azok közé a professzorok közé tartoztam, akik megszervezték az angol nyelvű orvosképzést, és akinek az idegen diákok „az év legjobb tanára” címet odaítélték.

Hangsúlyozni kell, hogy az angol mindig meghatározó szerepet töltött be az életemben, de visszatükrözi mindazt a „jót” is, amit szeretett szüleimtől és a fent említett tanáraimtól kaptam.

Az angoltudásom gyakran ütközött nehézségekbe − mikor a húgommal beutaztuk Amerikát a keleti parttól a Csendes Óceánig (egy fekete VW bogárban, légkondi nélkül − gondolj csak a Death Valley (Halál Völgy) 45 fokos forróságára) de soha olyan próbának nem voltam kitéve, mint mikor Dublinban a Beaumont Kórházban kezdtem dolgozni. Rendszeresen járok vissza, de minden alkalommal meg kell küzdenem a kommunikáció-készségeimmel. Mikor az írek meghallanak, azt hiszik, hogy világ legtermészetesebb dolga, hogy ha ők értnek engem, én is értem őket. Most már valószínű, hogy valami elfajzott amerikai kiejtéssel beszélek, de ez nem a Teacher hibája! Minden hálámat küldöm neki!

Drága Joe,köszönök neked mindent. Köszönöm a szavakat, amelyeket te adtál a számba (nem idiomatikus értelemben), a könyveket, amelyeket elolvashattam, az irányitásodat a hosszú évek alatt! Soha nem fogom elfelejteni a hetvenes évek forró nyarait, amikor Rónai Bélával megjelentünk nálad, és egyszeűen azt mondtam: „Teacher, éhes vagyok; kaphatok valamit enni?” Mindig volt elég ”Lunchmeat” és hideg sör. Nagyon sajnálom, hogy még te sem tudtál megtanítani arra, hogy megfelelően kifejezzem, amit valóban érzek. De őszintén szólva, ezt még anyanyelven sem tudtam megtanulni. Viszlát. Tartsuk a kapcsolatot!

 

 

 

 Amire emlékszem a Vanity Fair olvasásával kapcsolatban nem annyira a könyv meséje volt (már olvastam magyarul, és rabul ejtett) mint inkább az a motiváltság, hogy megmutassam, hogy képes vagyok rá annak ellenére, hogy nem ajánlottad olvasásra azok miatt a nehézségek miatt, amit a szókincs jelenthetett. Miután már elhatároztam, hogy elolvasom, a motiváció nem esett távol az (előfeltételezett) elvárásodtól. És mindig is ez volt a fő, benne rejlő hajtóerő az alatt a négy év alatt (és messze azon túl). Emlékszem, valamivel később adtál egy irodalom-történet témájú könyvet, azzal a mellékesnek tűnő megjegyzéssel, hogy valószínűleg túlságosan is nehéz lesz elolvasni, és ne csináljak belőle ügyet, adjam vissza olvasatlanul, ha úgy gondolom. Eleinte csak a „a, az” névmások és a „hogy” csengtek ismerősnek, de nem tudtam lenyelni azt a megjegyzésed, és végig olvastam a könyvet. A végére már értelmet is nyert az egész, és a tényeknek megfelelően jelenthettem, hogy a könyvet elolvastam… és meg is értettem.

 

Az „öröm kedvéért való olvasás”-ban a nagy felismerés az volt, hogy nem kell megértened minden egyes szót, sőt kifejezések maradhattak homályosak, mégis nagy elégedettség tölt el, hogy érted a sztorit és élvezted, amit olvasol. Ez az eszköz, amelyet adtál nekünk megváltoztatta azt a tévhitet, hogy előbb el kell sajátítanod a nyelvet, és csak azután kezdhetsz el irodalmat olvasni. És ez óriási felismerés volt a számomra. Hogy ezt meg tudjam csinálni, le kellett küzdenem a csaknem patológiai félénkségemet. De ez megtörtént; és ha megtörténhetett egyszer, megteheted ismét, és ott és akkor megértettem, hogy ezt a félénkséget − bár soha nem lehet teljesen leküzdeni − jól lehet kezelni, mikor szükség van rá.

 

Mint ahogy visszapillantva látjuk, a Vanity Fair sokkal több volt, mint csupán „olvasási gyakorlat”, és ennek váratlan, messzire nyúló implikációi voltak az elkövetkező években is.

 

 

 

Kedves Teacher,

Köszönöm, hogy lehetővé teszed, hogy előzetesen belekémleljek az emlékirataidba.  Feltételezem, hogy ez csak előzetes verzió; ezért remélem, hogy néhány azonnali gondolat és reflexió valaki olyantól, aki a tanításod fogadó végén állt (a tanítványod) bizonyára hasznos lehet, és esetleg az üzenet további dimenzióinak kibontását teszi lehetővé.

Nagyon jól tudom, hogy egy személyes téma válogatott (nagyra értékelt vagy gyűlölt) emlékekből és véleményekből áll össze. Ennek ellenére, nem kétséges, hogy az életed története megragadó, és nem gondolom, hogy csak a te saját egyéni szempontodból.

Azokban az esetekben, amikor az író szándéka nem csupán az, hogy valami személyeset hagyjon hátra, hogy a következő generációnak legyen mire emlékeznie, érdekes lehet elhivatott és válogatott közönségre koncentrálni, mint például fiatal szakemberekre, diákokra, politikusokra, stb. (a szerző dönti el).

Valaki olyannak a véleménye, akinek bennfentes, szakértői bepillantása van, vagy volt a nyelvtanár szakmai életébe, abban „a mérgezett politikai légkörben”, ha megengeded, hogy kölcsönvegyem saját szóhasználatodat, különleges érdeklődésre tarthat számot.

Az angol tanulás módja, amely befolyásolja az ember személyes életét, sokrétű kérdés. A projektumodhoz eljuttatott beszámolók szerint, különböző korú, szakmájú, képességű és motivációjú tanulók széles spektrumát tanítottad tanteremben és azon kívül; többnyire szakembereket. Közös nevező volt az a hatékonyság és gyorsaság, amellyel a tanítványaid haladtak a tanulmányaik során. Nyilvánvaló, hogy a haladásuk meghatározó hajtóereje a szakmai ambíció által fűtött elkerülhetetlen szükségszerűség.

Talán a legizgalmasabb téma, legalább is nekem, és biztos vagyok benne, a volt osztálytársaim számára is, ahogy te nevezted, „ az E-osztály jelenség” volt. És ez az az egyedi terület, ahol, véleményem szerint, a te tanári talentumod és teljesítményed előfutára volt annak, amit én modern oktatásként fogalmaznék meg. Az oktatás szót szélesebb értelemben használom, mivel a nyelvtanításról való beszélgetés csupán egyszerűsített leírása lenne annak, ami valójában történt a különleges óráid alatt. Beszélek itt a „negyven valahány” válogatott, romlatlan, ezért mentálisan formálható, különböző családi háttérrel bíró és az élet különböző területeiről származó lény kondicionálásáról. Bizonyára ez a fajta nyersanyag lehetett minden magát valamire is tartó lelkes tanár álmainak netovábbja. Ez az egyedül álló, talán az életben egyszer adódó lehetőség azzal a biztosítékkal kecsegtetett, hogy a kísérlet, bármi történjék is, nem sülhet el rosszul; egy olyan kísérlet, amely képes alapvetően és megváltoztathatatlanul befolyást gyakorolni személyes életekre, családokra és karrierekre akár generációkon keresztül is.

Már a kezdetekkor nyilvánvaló volt, hogy különböző alcsoportok fognak kialakulni a mikro-közösségen belül személyes motivációtól, tehetségtől és az angol nyelvhez való hozzáállástól függően. Bár azt, hogy valaki melyik alcsoportba tartozik, elkerülhetetlenül befolyásolta az egyén személyes szimpátiája vagy apróbb a diákok és tanárok közötti esetleges konfliktusok.

 De végeredményként elmondhatjuk, hogy szinte kivétel nélkül mindenki messze a középiskolai szint fölött teljesített. Gyakorlatilag, a negyedik év végére, mindannyiunkban kirajzolódott a jövő mozaiktábláján a saját maga választotta pályakép, amely szinte kivétel nélkül jövendő életünket meghatározó előrelátást eredményezett, és egyénenként nagy szóródást mutatott az angol tanári pályától egészen a katonatiszti hivatásig terjedően. Ennek következményeként a legnagyobb többségünket minden nehézség nélkül felvették az egyetemekre. Azok számára, akik eszközként használva sikeresen kamatoztatták angoltudásukat, hogy elősegítsék szakmai fejlődésüket, az a kulcs, amelyet te adtál nekünk, új ablakot nyitott, sőt mi több új ajtókat, amelyeken keresztül beléphettünk a szélesebb világ egyéb kultúráiba.

Miután 14 éves korunkban kikerültünk az általános iskolából, a kulturális ugrás az első év végére káprázatos volt. Otthon a könyvespolcok kezdtek megtelni olyan nevekkel, mint Graham Green, Steinbeck, Salinger, Hemmingway, Joseph Conrad, Shakespear, Becket, Shelley, Allan Poe, stb., Micsoda izgalom volt Agatha Christyt eredetiben olvasni. De az szintén fontos volt, hogy az angolban való haladásunkkal egyidejűleg a többi tárgyakban, pl. irodalom, történelem is kiemelkedőt produkáltunk, ami az osztály összteljesítményének átlagszintjét is megemelte. Ez egyben alapot biztosított azoknak a lelkes szaktanároknak és tanulóknak, akik kevésbé voltak nyelvorientáltak.

Az ember elgondolkozhat azon, hogy mi történt ezzal a biztató kísérlettel, amely a hatvanas években indult. Teljes kihalásra ítéltetett, vagy további fejlődésen ment keresztül, mivel a korábbi tanítványaid a későbbi évek során nyelvtanárokként minden bizonnyal sokat tettek a professzionális nyelvoktatás területén. Folytathatták-e azt a munkát, amit te elkezdtél, vagy mára már teljesen más lett az oktatás világa? Kívülállóként attól tartok, hogy nem ez a helyzet.

Politikai beavatkozások ismét lerontották vagy leállították az ígéretes oktatási reformokat.

Minden bizonnyal az EU tagság némi reménnyel biztathat arra, hogy könnyebben hozzá lehet jutni külföldi tanulási lehetőségekhez, új állás-piacot nyit azok számára, akik átmásztak a nyelvi akadályokon. (A tehetségesek közül több mint fél millió már eltávozott.)

Lehet, hogy az elhivatott, tehetséges, idealisztikusan optimista tanárt mára már felváltotta a „mindenki magáért fut” hozzáállás az oktatásügyben?

 Lehet, hogy talán legjobban tesszük, ha azon szerencsések közül valónak tekintjük magunkat, akik élvezhették ennek a sajnálatosan egyedülálló múltbeli kísérletnek az eredményeit.

Tisztelettel,

Laci

 

 

 

Miért kezdtél angolul tanulni?

Alapvetően két okból, ahogy fel tudom idézni:

a. a Beatles korszak kezdetén, a hatvanas évek közepén, az angol nyelv egyik napról a másikra nagyon népszerű lett és

b. a városban körbejárt a hír, hogy „angol osztály” indult a Nagy Lajos Gimnáziumban, és az angoltanár unortodox, korábban ismeretlen tanítási technikákat használ (egy ro..dt szót nem szól magyarul, és nem engedi, hogy a tanulók egy ro..dt szót mondjanak magyarul az órák alatt; érdekes sztorikat mesél angolul, „beszédnapot” szervez, és angolul szerepjátszásba vonja be a tanítványait többek között.): egyszerűen részese akartam lenni ennek az új folyamatnak.

 

4) Használni kezdted az angoltudásod valódi élet helyzetekben?

a. turistaként igen, de gyakrabban, mint a magyar úszóválogatott tagja, nemzetközi eseményeken.

b. a munkahelyemen, az egész pályafutásom alatt angolul beszéltem.          

c. Sportban.

Milyen szinten?

 eltekintve attól, hogy minden nehézség nélkül tudtam kommunikálni a más országokból származó versenyző társaimmal, mivel a magyar úszóválogatott vezetői nagyon kezdetleges angoltudással rendelkeztek, megkértek, hogy tolmácsoljak, mikor mondani akartak valamit más országok vezető tisztviselőinek vagy nemzetközi szövetség vezetőinek; így aztán fokozatosan ad hoc bevontak rögtönzött tolmácsnak a magyar delegációhoz, nemzetközi események alkalmából.

Mivel kutatóként dolgoztam a nemzetközi közgazdasági kutatás területén, majd diplomataként munkám egy része volt , hogy tanulmányokat írjak, előadásokat tartsak, konferenciákon, szakmai beszélgetéseken vegyek részt, és rövid összefoglalókat készítsek, és diplomáciai álláspontokat képviseljek angolul a lehető legmagasabb szinten.

Milyen előnyeid származtak abból, hogy tudsz angolul beszélni?

Számos előnyöm származott:

− a pályafutásom legnagyob része az angoltudásomra épült (írás, előadás), enélkül minden bizonnyal kevesebet értem volna el a szakmámban.

− Mivel diplomataként dolgoztam hat éven keresztül Londonban (UK) és két éven keresztül New Yorkban (USA), angolul kellett beszélnem és fogalmaznom nap mint nap.

Anélkül a masszív alap nélkül, amit a Nagy Lajos gimnáziumban sajátítottam el, egy hónapot sem éltem volna túl ezekben a poziciókban

− Utoljára, de a legkevésbé sem az utolsó sorban: a Nagy Lajos Gimnáziumban szerzett, jól megalapozott, és a külügyi diplomáciai küldetéseim során továbbfejlesztett angoltudásomon keresztül folyamatosan hozzájutottam üzleti hírekhez, aktuális trendekhez és a munkámmal kapcsolatos fejlesztésekhez, szakirodalomhoz, és ugynakkor, kielégíthettem egyéni, személyes irodalmi érdeklődésemet, beleértve a papír-kötésű irodalmat is. Mindez annak a korai, erőteljes indításnak volt az eredménye, amit a hatvans évek közepén abban az unikumnak számító angol osztályban kaptam attól az unikumnak számító angol tanártól.
 

 

 

Kedves Teacher!

Drága Joe!

 Elsősorban, nagyon szépen köszönöma kedves szavaidat és a GUIDELINES-t; nagyra értékelem.

 

(Bár még állandóan járom a szavak és kifejezések labirintusát, de azért megpróbálom elkerülni a borzalmas hibákat.)

 

Úgy emlékszem, mi voltunk a 3-ik a sorban, akiket tanítottál, és egyike a legkedveltebb tanárainknak. Emlékszel az első napra?

„What’s your name? Valahogy így kezdődött, és a „th” helyes kiejtésének gyakorlásával folytatódott.

Hadd adjak egy rövid összefoglalást a karrieremről, amelyet alapvetően meghatározott az angol nyelvtudásom.

Az érettségi után, 1975-ben, kezdtem tanársegédként dolgozni az Anatómiai Intézetben, és kezdtem meg a kutómunkámat is. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a magyar és a külföldi diákok is engem választottak a „legjobb tanár”-nak.

Évekig dolgoztam külföldön (Németország, Skócia, USA), ami nem történhetett volna meg a megfelelő nyelvtudás nélkül. Nemzetközi konferenciákon előadást tartottam a kutatómunkám eredményeiről; beválasztottak nemzetközi bizottságokba, publikáltam cikkeket és könyveket.

Tudatában vagyok annak, hogy a beszél/írott angolom még nem ért el a csúcsra, de az a képességem hogy megfelelően kifejezzem a gondolataimat, és megértsem az anyanyelvű beszélőket, nagyon jól megfelelt a munkában.

Te Teacher, megajándékoztál bennünket a szabad kommunikáció örömével, a beszélgetés, a vita és a személyes kapcsolatok, valamint számtalan élmény szabadságával.

 

Te Teacher, nemcsak a nyelvet adtad nekünk, hanem kiváló pedagógiai érzékkel bátorítottál bennünket, hogy leküzdjük a kételyeinket, és alapvető ismereteket adtál nekünk.

 

Köszönet − mindörökre!

Rita

 

 

 

Származott előnyöd abból, hogy tudtál angolul beszélni?

 

A válaszom: határozott IGEN.

Az angoltudásom számos kaput nyitott meg előttem a való élet felé, pl. Esélyt adott arra, hogy az UK-ban éljek és tanuljak, hogy a legmagasabb szakmai szinten kommunikáljak; még orvostanhallgatókat is tanítottam Liverpoolban.

Még Magyarországra való visszatértem után is rendkívül sok előnyöm származott abból, hogy az angol nyelvtudásomat fel tudtam használni tanításra, olvasásra, és kommunikációra.

Az angol nyelvtudásom haszna elkerülhetetlen volt akkor is, mikor meghívtak vagy beválasztottak különböző bizottságokba, csoportokba, mikor lehetőség kínálkozott arra, hogy külföldre menjek dolgozni, vagy megbeszéljek valamit, amihez angoltudásra volt szükség.

                         

  Mivel az a képességem, hogy angolul kommunikáljak természetes volt számomra16 éves korom óta, nem is gondolkoztam rajta, de ha visszagondolok életem különböző szakaszaira, csak azt tudom mondani, hogy irtózatosan nagy segítség volt számomra. Életem fő mérföldkövei, amelyeket fel tudok idézni, meg sem történhettek volna az angoltudásom nélkül, az Oundle-ba (UK), 1984-ben tett  látogatásommal kezdődtek, még a vasfüggöny-korban. Rengeteg barátságot kötöttem; így aztán oda visszatérhettem, és családoknál tartózkodhattam; és nekem soha semmiféle problémám nem volt a kommunikációval.

1986-ban kezdtem tanulmányaimat a PTE orvos karán, és fiziológiát, majd később klinikai tárgyakat is amerikai és angol könyvekből tanultam − olyan jól szerkesztettek és strukturáltak voltak − ez valami olyan volt, hogy össze sem lehetett hasonlítani a magyar orvosi könyvekkel.

Két és fél hónap az USA-ban a tanulmányaim befejezése előtt számos kaput nyitott meg előttem. Vissza akartam térni, de édesanyám tragikus halála megakadályozott ebben.  Néhány évvel később lehetőségem nyílott, hogy állást szerezzek Liverpoolban − valószínűleg ezek voltak szakmai életem leggyümölcsözőbb évei.

Habár először azt gondoltam, rossz helyen járok, mert az a nyelv, amit ott beszéltek, semmiben nem hasonlított az általam beszélt angolhoz (nem is volt angol, hanem scouser); sikerült némi közös gyökeret találnom az angollal. Elkezdtem tanulni és használni. Körülbelül két hónapig éltem ebben a teljesen idegen nyelvi környezetben, felszedtem a lokális tájszólásokat, amelyeket még ma is boldogan használok.

Esetleg a zenei képzettségemnek köszönhetően kifejlesztettem egy észak-nyugat dél-afrikai akcentust, és ez mindig segített abban, hogy kommunikáljak a kollégáimmal és barátaimmal.

 

Nem vagyok benne biztos, hogy azt akarod, hogy erre fókuszáljak, de itt a kiváló alkalom, hogy tudassam veled, hogy a szakmai oktatásod rengeteg pluszt adott az angoltudásomhoz; nem csupán angolt tanultam tőled, hanem életet, etikát, és professzionalizmust is.

 

Joe, az angol nélkül és nélküled nem lennék ott, ahol most vagyok.

 

Valóban nagyon köszönöm!

 

Barátsággal.

 

 

 

Rendkívül szegényes a memóriám, de még 47 év után is fel tudom idézni azt a pillanatot, mikor egy ismeretlen úr elbeszélgetett velem, hogy bekerülhetek-e abba az egyetlen osztályba, amelyben a fő tantárgy az angol volt. Egyetlen osztály egy 200,000 lakosú városban.

 

Nem volt nehéz észrevenni az első naptól kezdve, hogy valami különleges történik. De a valódi felismerés akkor következett be, mikor rájöttünk, hogy néhány abszolút unikum számba menő tanárunk van, olyanok, akik teljesen átalakítanak bennünket. Egyikük volt The Teacher, a mi angoltanárunk, akivel a felvételi beszélgetéskor már találkoztam. Unortodox volt a módszere és a személye is. Egyetlen év alatt megtanított bennünket angolul. Azok, akik lépést tudtak tartani,  gyorsan és dühödten tanulták  ezt a hihetetlen nyelvet. Még fel sem ocsúdtunk, és már tudtunk beszélni, és nemcsak olvasni és írni ( azt akarom mondani: „spellolni”!).

Amit akkor nem tudtunk, hogy mit jelent mindez a jövőnk szempontjából. Rövid időn belül az angol lett a tudomány, a zene, az utazás, az internet, és a hétköznapok nyelve. Hogy illusztráljam, mit jelentene, ha nem tudnánk angolul beszélni. Nem lenne jelen, nem lenne jövő, és kommunikáció az emberek, a népek, dipomaták, és turisták között.

Több mint 24 éve élek Amerikában, és soha egyetlen napig nem találtam szemben magam nyelvi nehézséggel, − de akkor sem, ha bárhol utaztam a világban. Ezt adta nekünk a Teacher néhány hónap alatt, 1967 szeptemberével kezdődően.

Köszönöm neked Teacher, és köszönöm neked angol nyelv. Az az élet, amit én és a családom élünk/tünk nem lett volna lehetséges nélküled.

 

Ferenc Kuhn, St. Johns, FL, USA 

 

 

 PÁL TIBOR, MD, PhD, DSc               

 

A szakmai életem 35 évéből 20 évet angol nyelvű környezetben éltem és dolgoztam; a válasz nyilvánvaló: az angol alapvetően meghatározta a pályafutásomat. Ezek alatt az évek alatt az angol volt a munkanyelvem, azt használtam az oktató, a klinikai és a kutatómunkám közben, de a hétköznapi életemben is, kivéve családi körben. Gyakorlatilag, Magyarországon is az angolt használtam, mikor tanítottam az angol nyelvű orvosképzésben.

A munkaterületemen valamennyien gyorsan megtanuljuk, hogy a kutatómunkánk eredményeit el kell adnunk verbálisan és publikáció formájában, mert ezeket impact factorok minősítik, beleértve a nyelvtudásunkat is. Még akkor is, ha a tartalom kiváló, a közleményben a nyelv sokat segít, vagy ront az értékükön. De úgy éreztem, hogy az angol nyelven való kommunikációs készségem nagy előnyt jelentett. Szerencsém volt, hogy részt vehettem számos szakmai vitában, értekezleten, bizottsági munkában; ezek fontos részei a munkámnak. Mindig nyilvánvaló volt, hogy ha azt akartam, hogy a munkatársaim komolyan vegyenek, vagy meghallgassák az érveimet, folyékony és magabiztos angol beszédkészségre volt szükségem. Lehet, hogy ezt az angolul nem beszélők „unfairnek” tartják, de ez lényegtelen; a tények tények maradnak. Ez szükségszerűen nem „perfect angoltudást” jelent (nem hiszem, hogy ezt olyan szinten el lehet érni, hogy egy anyanyelvi beszélő nem veszi észre az első néhány mondat után − legalább is, én nem tudtam), de határozottan olyan szintet el kell érni, hogy képviselni tudjam az érdekeimet világos, intelligens módon. Azt hiszem, remélem, hogy ezt a szintet elértem; ugyanis enélkül komoly hátrányt szenvednék a munkámban.

Mivel már jó ideje külföldön élek, nyilvánvaló, hogy ez nagy befolyást gyakorolt a magánéletemre is (a család minden tagja magyar, így aztán kizárólag csak magyarul beszélünk otthon). Mindkét gyermekem többnyire angol nyelvű iskoláztatásban részesült (az idősebbik jelenleg külföldön, angol nyelvű környezetben dolgozik; a fiatalabbik angol nyelvű iskolába jár). A hosszú évek alatt sok barátunk nem-magyar környezetből származik; néhányan UK-ből, mások, mint mi is, idegen nyelvként használják az angolt.

Tehát, igen; azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy az angol óriási hatást gyakorolt a szakmai pályafutásomra, a pályám különböző irányaira, és elkerülhetetlenül a magánéletemre is.
 

 

Kedves Joe, egyik vagyok a sok közül, akik kihasználták annak előnyeit, hogy a tanítványaid lehettünk a középiskolában. Élveztük annak előnyeit, hogy beszéltünk, olvastunk és írtunk angolul bizonyos szinten akkor; amely szilárd alapok lehetővé tették, hogy tovább fejlesszük ezeket a készségeket, ahol most tartunk. (Tudom, hogy a helyesírási hibákat most nem bünteted egyessel, mint annak idején, ezért arra kérlek, hogy légy lágyszívűbb; ugyanis ezt a levelet egy Smart-phone-on írom, amelynek parányi billentyűi vannak..)

Ami az előnyöket illeti, amelyre a való életben tettem szert, én szintén egyike vagyok azoknak, akiknek az életpályáját egyértelműen meghatározta az a képességünk, hogy angolul tudtunk kommunikálni.

Hadd említsek néhány eredményt, amelyeket nem tudtam volna elérni angol nélkül: professzor lettem a radiológián, és több száz medikus hallgatót tanítottam angolul. Sok publikációm jelent meg angolul és több száz előadást tartottam angolul külföldön (Kuwait), ahol a medicina nyelve angol volt. Különböző amerikai egyetemeken dolgoztam. Elnöke is és tagja is voltam a Európai Radiológusok Szövetségének; a munkanyelv angol. Egyike vagyok azoknak, akik létrehozták az Európiai Radiológiai Intézetet (a munkanyelv angol). Jelenleg főszerkesztője vagyok az európai e-tanuló eszköznek; munkatársa vagyok a teleradiológiai cégnek, ahol a jelentéseket angolul kell benyújtani; és így tovább − a lista még lehetne hosszabb is.

Kérlek, tudasd velem, ha még valamire szükséged van.

 

 

Származott előnye abból, hogy tudott angolul?

Hosszú időt venne igénybe, hogy elmondjam, mennyi hasznom származott abból, hogy tudok angolul, de néhányat megemlítek:

Egyetemistaként, magánúton már 1965-ben meglátogattam 13 országot.

A Kesztyűgyár kereskedelmi vezetőjeként a munkámban volt szükségem az angolra. Első hivatalos utam pl. Kanadába vezetett.

1980-ban a Tannimpex Külkereskedelmi Vállalat vezérigazgató-helyettesének neveztek ki. A külkereskedelemben az angol nyelv kötelező volt. Rendszeres utazásaim során sok országot és várost meglátogattam, beleértve Londont, New Yorkot, ahol leány-vállalatainkat kellett ellenőriznem.

Angol volt a munkanyelvem Japánban, ahol öt évet töltöttem a családommal a Magyar Kereskedelmi Kirendeltség vezetőjeként. Itt alkalmam volt magas rangú személyekkel, miniszterekkel, miniszterelnökkel, még a japán császárral is találkoznom és tárgyalnom.

Az egyetemi karrierem 1989-ben kezdődött a PTE Közgazdaságtudományi Karán. Mindannyian tudjuk, hogy csaknem minden tudományágnak angol a munkanyelve.

Az angoltudásom segített abban, hogy hosszabb időt tölthettem amerikai egyetemeken, így a híres Harvard Business School-on, vagy a Northwestern Egyetemen. Az akadémiai karrierem során, egész szemesztereket tanítottam Amerikában, Hollandiában, Lengyelországban, Finnországban, és még Franciaországban is angolul.

A fakultás dékánjaként, a Middlesex Egyetemmel (London) közösen BA és MSc programot indítottam angol nyelven. Még ma is ez a Kar egyik vezérprogramja.

Az angol nyelv nagy segítségemre volt a tudományos munkámban is, amely MTA doktora címben realizálódott. Az idén emeritus professzor lettem és az eredményeim elismeréseként kitüntettek a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje fokozattal.

Kedves Joe, tudom, hogy mindez veled kezdődött, azzal az angollal, amire te tanítottál. Az a mód, ahogy tanítottad az angolt, kitűnő volt, és nagy segítséget nyújtott nekem is, és másoknak is. Igen nagyra értékeljük, hogy egy életre megszerettetted velünk ezt a nyelvet. Köszönöm.
 

’Joe a TANÁR’-nak dedikálva:

1963-ban az E-osztály egyik tanulója lettem. 1967-ben érettségiztünk. Elmondhatom, hogy egy nagyon egyszerű diák voltam a többi osztálytársam között, akiknek a szülei főiskolai tanárok, pártvezetők és magas beosztású tanácsi tisztviselők, jól ismert orvosok, mondhatnám „főnemesek” voltak. Miért említem én ezt meg? Mert nekik nagy előnyük volt! Nevezetesen előre tudták, mi fog történni a közlejövőben, és művelt, jól informált hátterük volt. Szükség esetén tudtak tanácsot kérni a szüleiktől, a szüleik barátaitól…stb. Az én szüleim nem tudtak segíteni nekem. Anyám néha nem tudta megérteni, mint mond az osztályfőnök, mert olyan sok idegen szót használt. És összezavarodott, mikor  hazajött a szülői értekezletről.

40 évvel később tudtam meg, mi is történt 1963-ban a City-ben. A politikai elite nagy lehetőségként beszélt arról, hogy mi fog történni szeptemberben. Mindenki be akarta iratni a gyerekét a Nagy Lajosba, amint csak lehet, mert kísérleti angol osztály fog indulni. Aki törődik a gyereke jövőjével, oda kell vinnie.

 

Nekem erről nem volt információm; egyszerűen angolul akartam tanulni!

Könnyű megérteni, hogy 46 diák túl sok. Szelekcióra volt szükség mindenképpen. A végén 32 tanuló érettségizett. Azok, aki feladták, megértették, hogy jobb időben változtatni, mint nem megvalósítani a céljaikat. Néhányan nem futamodtak meg, mint ahogy én sem, ragaszkodtam ahhoz, hogy folytassam, bár azt is könnyű belátni, hogy egy átlag képességű tanuló nem tud jó eredményt elérni a legjobbak között! Buta voltam és konok? Abszolút mértékben! Mondanátok sokan. Most azt mondhatom, hogy ez részben igaz; de arra is rájöttem, hogy miért! Volt nekünk három tanárunk, akikre érdemes volt nagyra nyitott szemmel odafigyelni. Nevezetesen (abc-sorrendben) Bécsy Tamás, Bognár József, Rajczy Péter. Kiválóak voltak és valódi tudást és szabad gondolkozást kaptunk tőlük. Megtanítottak bennünket arra, hogyan közelítsük meg a dolgokat, és természetesen sokkal többet, mint amennyi a tankönyveinkben volt. Közel voltak, vagy néha át is lépték azt a határt, amelyet az akkori politika megengedett.

Rajczy Péter és Bécsy Tamás nyugodjanak békében!

Azt hiszem, hogy a tanáraink minden telhetőt megtettek értünk. De azért néhány pontot kiemelnék.

Osztályfőnökünk, miközben megtanított bennünket versenyezni „pszichológiai fegyvert” használt, mintha tudta volna, mi fog történni itt 1990-ben!

Ez egyáltalán nem probléma, de elfelejtette figyelmeztetni a nyerteseket, hogy a vesztesek is emberi lények. Ők is értékes emberek. Ily’ módon kisebb csoportok jöttek létre, akiket a Teacher preferált. A teacher nem szereti őket, de nem tud ellenük semmit tenni. A teacher egyáltalán nem szerette  az „ostobákat”. Nem tökéletes elnevezés, de valami ilyen. Én magam is ebbe a kategóriába tartoztam. A tetejébe a szüleim vállalkozók voltak, tehát zsidók, semmi más. Logikus, nem?

Vissza az angolhoz.

Az én életemben az angol nyelvtudás nekem nem hozott karriert, a hétköznapi életemben használtam. Könnyen eligazítottam a turistákat, és nagyon hasznos volt külföldön, valamint újságok, magazinok és könyvek olvasásakor.

 

 

Boldogan válaszolok az angol nyelvhasználatom és hátterem vonatkozásában, mivel ez volt életem egyik legfontosabb faktora, ha nem a legfontosabb, amely hozzájárult szakmai teljesítményemhez. Végig segített a Magyar Polgári Légügyi Hatóságtól, ami az első állásom volt, miután Műegyetemen befejeztem a tanulmányaimat, mint szállítmányozási mérnök, fel egészen az EU Bizottságig, ahol fordítóként dolgoztam, fel egészen a jelenleg munkahelyemig, Hungaro Control, a Magyar Légiirányító Szolgálat. És még ahhoz is hozzásegített, hogy  meg tudjam szerezni a PhD fokozatom, És mivel angolul írtam a disszertációmat, még egy nemzetközi díjat is elnyertem vele. Nyilvánvaló, hogy angoltudás nélkül ezeket nem lehetett volna megvalósítani.

Bár azt hiszem, hogy mindezek közül a legfontosabb tényező az volt, hogy megszeretetted velem ezt a nyelvet azzal, hogy megmutattad, hogyan lehet élvezettel olvasni, miközben feltártad az angol nyelv belső struktúrájának titkait, amely sokkal logikusabb, mint ahogy azt valamennyien valaha is gondoltuk volna. Valójában ez tette lehetővé, hogy profi módon tudjam használni.. Sőt mi több, mély kíváncsiságot oltott belém más nyelvek iránt is. Azóta megtanultam franciául is; ( és nem lenne ellenemre, hogy más nyelveket megtanuljak.)

 

 

 

SZEKERES JÚLIA, MD, PhD, DSc







A „beszéd-nap”

 

A „beszéd-nap” egy újabb izgalmas továbblépés volt. Azt várták el tőlünk, hogy olvassunk el egy ’story’-t, és mondjuk el az osztálytársainak −  angolul. A szabályok nagyon szigorúak voltak − magyarul egy szót sem. Az előforduló szavakat meg kellett valahogy magyarázni; bámilyen egyéb eszközt lehetett használni. Természetesen ez némi kreativitást igényelt, ami része volt a mókának. Miután a „speaker” sikeresen megtartotta az előadását, a „Master of Speech” kitüntető címet kapta jutalmul.

Én Oscar Wild: „Happy Prince”-ét választottam. Nem biztos hogy a legjobb választás volt. A nyelvezet nem volt könnyű, pláne egy abszolút kezdő számára. Ennek ellenére valahogy átjutottam rajta, és elkezdtem készülni az előadásra. Hamarosan azzal a megoldhatatlan problémával találtam magam szembe, hogy megmagyarázzam a „fecske” jelentését. Ennek a madárnak nincs egyénileg jellemző hangja, de végül is egy madár; fel lehetett cserélni bármely más madárra, pl. kakasra. Az óvódás kortól kezdve mindenki tudja, hogy a kakas azt mondja: kukuriku. Saját zsenialitásom teljesen elbűvölt. Most már csak egy segédet kellett találnom.

Kelemen, egy kerek fejű, korához képest meglehetősen kistermetű fickó volt. Megesküdött arra, hogy titokban tartja, és közreműködik az előadásban. Néhány próba után megállapodtunk a koreográfiában. Az előadásom egy bizonyos pontján, meg fogom kérdezni a hallgatóságot, hogy van-e valaki, aki utánozni tudja a kakast. És akkor ő előlép, és azt mondja: kukuriku.

Elérkezett a nagy nap, kiálltam az osztály elé, és nekivágtam a ’story’-nak. Kelemen a második sorban ült, és idegesen fészkelődött. Nyilvánvalóan stressz alatt állt. Miközben minden idegével az előadásra koncentrált, olyan keményen szorongatta az asztallapot, hogy az ujjizületei belefehéredtek, és kövér izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán. A végén, mikor elérkeztem a bizonyos pontig és megkérdeztem, ki tudná utánozni…., Kelemen nem tudta tovább elviselni a feszültséget, és mielőtt be tudtam volna fejezni a mondatomat, felugrott, és egy hatalmas kukurikuuu!!! tört ki belőle.
 

 

 

 

 

Nem tudok semmilyen lényeges szempontot felidézni ezzel a kérdéssel kapcsolatban. A módszer, amivel tanítottál minket, forradalmi volt a maga idejében. Természetesen az internet korszakában, az információhoz való könnyű és gyors hozzáférés mellett, valószínűleg más oktatási módszerek lehetnek optimálisak.

 

Az E-osztályban 1969-ben érettségiztem.

A Moszkvai Energetikai Egyetem (http://www.mpei.ru/lang/eng/main/about/general/general.asp) mérnökképzésén vettem részt 1969-től 1975-ig. Abban az időben az oktatás nyelve kizárólagosan orosz volt. Ugyanakkor az utolsó három félévben először nyílt lehetőségem az angol nyelvet használni: egy olyan program keretében, amely a felső évfolyamok diákjainak tudományos kutató munkába való bevonását célozta, az első feladatom a hibafa módszerre épülő valószínűségi elemzésről szóló publikációk fordítása volt angolról orosz nyelvre.

1975 és 1977 között egy Gyöngyös melletti széntüzelésű erőműben (Mátrai Hőerőmű, akkoriban Gagarin nevét viselte) dolgoztam váltóműszakban, ahol sem az angol, sem az orosz nyelvet nem tudtam használni.

Amikor 1977-ben a Paksi Atomerőműben kezdtem el dolgozni, az erőmű építése folyt. Minden tervezési dokumentáció orosz nyelvű volt, a szerelési munkák csúcsidőszakában kb. 300 orosz szakértő dolgozott az építési területen. Az üzem behelyezési próbák dokumentációját, az üzemviteli és karbantartási utasításokat oroszról fordították magyarra. Az üzemeltetés első néhány évében ügyeletes mérnökként, vagyis egy üzemviteli műszak vezetőjeként dolgoztam. A blokkvezénylőben a magyar műszak minden beosztásának volt egy orosz szakértő párja, aki tanácsadó és munkaköri oktató volt egyben. Ebben az időszakban nyilvánvalóan az orosz nyelv volt a cég számára értékes és elismert.

Az 1-4. blokkok egymás után léptek üzembe. Ennek során az orosz tanácsadók szerepe folyamatosan csökkent, és átváltozott szerződéses alapú üzemviteli és műszaki támogatásra. Az erőmű vezetése úgy látta, hogy az „orosz iskola” mellett más országok atomerőműves üzemeltetési gyakorlatával is meg kellene ismerkedni. Az erőmű gépészeti berendezései robosztusak és megbízhatóak voltak, de az orosz szállító technológiája irányítástechnikai téren nem érte el a nyugati szabványokat. Szükségünk volt az erőmű összetett nukleáris technológiájának elsajátításához oktató szimulátorra is, amit az oroszok nem tudtak volna jó minőségben leszállítani.

A nyugati atomerőműves üzemviteli gyakorlatról az első információs forrás a finn atomerőmű volt Loviisában. Ez az erőmű két hasonló típusú orosz blokkal rendelkezett, de a finnek sikeresen integrálták a nyugati szállítók irányítástechnikai berendezéseit az orosz technológiába. Emellett ott volt a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (http://iaea.org/), amely a világ minden atomerőművet üzemeltető országa számára kínált együtt működési programokat. Ekkor váltak szükségessé a Paksi Atomerőmű számára angolul beszélni tudó mérnökök, hogy kommunikálni lehessen az új műszaki és üzleti partnerekkel. Ezt az igény felismerve a cég a későbbiekben ingyenes intenzív nyelvtanfolyamokat szervezett angol anyanyelvű oktatók bevonásával.

Az a néhány mérnök, akik már akkor tudott angolul, lett az első részvevője a nyugati országokban végzett szakmai cserelátogatásoknak és együttműködési programoknak. Én egyike voltam annak a néhány szerencsésnek, aki elsőként utazott külföldre kezdetben mint tolmács, később lépésről lépésre, mint szakértő. 

Ez az 1981-1984 közötti szakmai fejlődési folyamat azt jelentette számomra, hogy üzemviteli biztonsági szakmai tanfolyamokon vehettem részt Karlsruhében (Németország), az Argonne Nemzeti Laboratóriumban (USA) és munkahelyi szakmai gyakorlaton a Trojan Atomerőműben (USA). 1984-ben lettem a paksi atomerőműben az Üzemviteli osztály vezetője. A későbbiekben különböző vezetői beosztásokban dolgoztam, mint termelési igazgató, biztonsági igazgató és vezérigazgató helyettes. Úgy gondolom, hogy a folyamat elején az angol nyelvtudás volt az, ami megkülönböztetett a cégnél dolgozó más, hasonló műszaki végzettségű és szakmai gyakorlatú mérnöktől.

Részt vettem a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség üzemviteli biztonsági felülvizsgálatának megszervezésében a paksi atomerőműben 1988-ban. Ez volt a legelső ilyen jellegű vizsgálat az akkori „keleti blokk” atomerőműveiben. Hasonlóan a paksi atomerőmű volt az első Kelet-Európában, amely fogadta az Atomerőmű Üzemeltetők Világszövetségének (http://www.wano.info/en-gb) szakmai partneri vizsgálatát 1992-ben.

Miközben a paksi atomerőműben dolgoztam, Ph.D. fokozatot szereztem a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán 2000-ben.

Azonban a szakmai élettörténetem nem csupán sikerekből állt. 2003-ban a 30 db. üzemanyag köteg AREVA által végzett vegyi tisztítása során bekövetkezett súlyos üzemzavart követően lemondtam biztonsági igazgatói beosztásomról.

2003-tól 2013-ig a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségen dolgoztam, mint üzemviteli biztonsági főszakértő. A fő feladatom üzemviteli biztonsági felülvizsgálatok előkészítése és vezetése volt atomerőművekben. Munkaidőmnek körülbelül a felét töltöttem különböző atomerőművekben, amelyek ilyen jellegű szolgáltatást igényeltek az Ügynökségtől. Ebben a 10 éves időszakban szerencsés voltam a tekintetben, hogy az angol volt a fő munkanyelv, de időnként az orosz használatára is nyílt lehetőségem.

Jelenleg részmunkaidőben független műszaki szakértőként dolgozom az atomerőművek biztonsága területén. Addig fogom ezt csinálni, ameddig úgy érzem, hogy hasznos tanácsokat tudok adni ezen a területen. 2010-től a Paksi Atomerőmű igazgatóságának a tagja vagyok.

A fiam és a lányom a nyelvtanulás tekintetében más körülmények között nőtt fel. Mindketten beszélnek angolul és oroszul.

 

 

 

Ezekre a kérdésekre válaszolni éppen olyan nehéz, mint amilyen könnyű. Könnyű, mert az angol életet adott nekem és célt, amivel minden bizonnyal nem rendelkeztem, mikor elkezdtem az első osztályt a Nagy Lajos Gimnáziumban, 1963-ban.

Hát először is,  Teacher, amikor bementél arra az első angol órára, csupán 45 szempár tekintett Rád várakozással, kíváncsisággal, akármivel. Én nem voltam ott, mivel az iskolai nyitó ünnepélyről előző nap kórházba vittek, ahol tíz napot töltöttem; kiütött rajtam egy vírus-fertőzés. Így aztán kimaradtam az ismerkedésből, a kölcsönös támogatásból, amit az osztálytársaim minden bizonnyal  élveztek az első napokon. Fogalmam sem volt, hogy mi történik az iskolában. Nem voltak barátaim, és attól féltem, hogy lemaradok. Fogalmam sem volt, hogyan tudok majd angolt tanulni. A korábbi találkozásom az orosszal és a némettel nem szerettette meg velem a nyelvtanulást. A legfontosabb motivációm mellesleg az volt, hogy voltak unokatestvéreim az USÁ-ban, és angolul akartam levelezni velük. Első alkalommal tehát erősen szorongva léptem be az osztályunkba (korábban soha nem voltak lány osztálytársaim sem, az általános iskolában Szentlőrincen, ahonnan aztán négy évig bejártam, ahol külön osztályba jártak a lányok és a fiúk.)

Mindegy, részletekre már nem emlékszem, lassan már mindent elfelejtek, de arra emlékszem, hogy az angol osztály sokként, kellemes sokként hatott rám. Az a fickó ott elöl, ahogy megtudtam, a Teacher, csak angolul beszélt, de valahogy ez akkor nem tűnt problémának; tudtam, miről beszél. Ez biztosan nem volt ilyen egyszerű, de bennem az a benyomás maradt meg, hogy ez nem is tanulás, hanem játék, részvétel egy érdekes játékban…. De mindegy, ezt nem folytatom tovább, nincs értelme.

Amit Tőled kaptunk, az a motiváció volt ("a titok lényege"), és ez elsősorban nem abból állt, hogy megértetted velünk az angol nyelv fontosságát, hanem abból, hogy különbnek éreztük magunkat, különbnek mindenkinél az egész világon, mert beszéljük, használjuk azt a nyelvet. És ez az érzés, legalább is, ami engem illet, átvitt a középiskolán, bevitt az egyetemre, és még utána is hatott. Eltelt egy idő, mire megszabadultam ettől az érzéstől, és rájöttem arra, hogy az angol nyelvtudás  csupán egyetlen oldala az életnek.

A diplomaszerzés után, csaknem hét évig angolt tanítottam középiskolában (a III. Béla Gimnáziumban, Baján), ugyanolyan angol tagozatos osztályban, mint amilyenben én is tanultam Pécsett. Lényegében nem csináltam mást az angol óráimon, nem is egészen sikertelenül, mint megkíséreltem utánozni, amit a Teacher velünk csinált annak idején, tíz évvel korábban.

Meg kell mondanom, hogy annak, amit az egyetemen pedagógia, oktatás és módszertan órákon csináltam, nem sok értelme v0olt -- legalábbis számomra. Azok alatt az évek alatt, míg angolt tanítottam középiskolában, a saját középiskolai diákkorom emlékeire hagyatkoztam. Különösen hasznosnak/használhatónak találtam azt a módszert, ahogy a Teacher sztorik mesélésével új nyelvtani és lexikális anyagokkal ismertetett meg bennünket.

Az egyik legkedvesebb emlékem azokból az évekből az első történet, amelyet elmondtam többször is az óráimon, a dán királyfiról, Hamletről szólt. Amikor bementem az órára, még fogalmam sem volt, mit fogok csinálni, aztán csak úgy elkezdtem… Az lett a legjobb sztorim, és csak mondtam-mondtam heteken keresztül, és valahogy működött. Ahogy annak idején a Teacher sztorijai.

Semmi szerkezet, semmi szisztematikus kibontakozás, sajnos. Legyen elég annyi, hogy szerencsére otthagytam a középiskolát, mielőtt meguntam volna a nyelvtanítást.  Az angolt magammal vittem Szegedre, ahol történelmet és irodalmat kezdtem tanítani az egyetemen. Később hozzátettem a fordítást; műveltem is, tanítottam is; és bár nyugdíjba mentem, az első kettőt még mindig csinálom. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyakorlatilag soha életemben nem kellett dolgoznom, azaz kis túlzással, azt csináltam volna fizetés nélkül is, amit munkaként végeztem.

Hát, mást nemigen tudok mondani; minden egyéb cicomázás lenne, ahhoz viszont nincs sok kedvem.

Vágjuk tehát „a hozzájárulásomat” méretre, olyanra, amilyent megérdemel. Nem hiszem, hogy bármit másképpen csináltam, vagy csináltattam volna  az alatt a négy év alatt − mindaz, amire emlékszem általában jó, de túl sok konkrét részletet nem tudok felidézni.

A napi diktálásokat rendkívül hasznosnak találtam a későbbiek során; az „ötös” jegy könnyű megszerezhetőségét magam is sikerrel alkalmaztam.
Tankönyv, azaz előre meghatározott, rögzített, merev keretek nélkül, igen − még mindig vallom, hogy haszontalan előre megtervezett óravázlatot készíteni, eltervezni az utolsó kérdésig, amit az ember feltesz/feltehet a diákoknak.
Az infinitive táblázatot a leghasznosabb grammatikai eszköznek tartottam − diákként is és tanárként is. Ha az ember egyszer megérti a formális részét, vagyis hogy rakhatod össze az elemeket, és mi minek a melyik oldalán áll, a többi már gyerekjáték.
Arra bátorítani a diákokat, hogy használják az angolt amint csak lehet, egy másik mérföldkő, amit szintén átvettem (de nem kezdek metaforákban beszélni). Ennek a legegyszerűbb formája azokban a napokban, a hatvanas években, a regényolvasás volt. És a könyvek gyűjtése. A Teacher otthoni, falat (talán falakat) beborító könyvtára, a Penguinekkel és még ki tudja, mikkel nem megrakott könyvespolcok egy új világot nyitottak meg előttem; bár csak néhányszor voltam nála, elég későn, úgy az érettségi környékén.
Majd később, angolul beszélő filmeket néztem; (még később videókat és DVD-ket). Számomra, mint diák számára, túl későn jött az internet, mint az angol használatának egyik formája.
Az hogy angol anyanyelvűekkel beszélgethettem, kommunikálhattam, szintén később vált lehetővé számomra, mint az engem követő generációk életében.
Az angollal olyan ismeretekhez férhettem hozzá, legyenek azok triviálisak vagy fontosak, amelyek nélkül nehezen boldogulhattam volna. Manapság ezek a lehetőségek természetesek; a mai generációk ezeket szerencsére már magától értetődőnek veszik..
Vagyis azt akrom kinyögni hogy az E-élmény, amit Tőled kaptunk, Teacher, azt jelentette, hogy előrelöktél bennünket, rövidebb utat mutattál nekünk a jövőbe, lehetővé tetted, hogy átugorjunk, mondjuk, egy generációt (olyan 25-30 évet). És ezt soha nem fogom tudni Neked meghálálni.
 

 

           

 

Kedves Tanár Úr!
 

Rettenetes élményt éltem meg, mikor először beléptem a nappali szobájába. Még mindig fel tudom idézni, hogy egy puha fehér karosszékbe ültem le, és elveszettnek éreztem magam abban az ismeretlen környezetben. Minden ismeretlen volt, kivéve a mellettem ülő apám, aki a később kezdődő angol óráim időzítését beszélte meg önnel.

Megkönnyebbültem, mikor a bejárati ajtó becsukódott mögöttünk. Még aznap este megkaptam az ön orientációs tesztjének A és B változatát. Elkeserítettek. Képtelen voltam lefordítani a dühítően egyszerű mondatokat. Valójában, még azok a mondatok is rosszak voltak, amelyeket megoldottam. Bár ezt akkor nem tudtam.

Az első órákon fonetikát tanított. Mókás verseket és beszédhangok értelmetlen kombinációját kellett ismételnem: ’Thi-the-tha-tho-thu-thou-thau’. Azóta is keményen próbálgatom, bár még azóta sem tudom tökéletesen kiejteni a következő mondatot: ’Would you like to have a cup of tea?’ De legalább ismerem a Hunglish kiejtés veszélyeit: ’Tin, fin, thin – not all the same!’(nem mindegy).

Aztán jött a munka oroszlán része. El kellett felejtenem az angol Grammatika legnagyobb részét, amit korábban az iskolában tanultam. Ehelyett, lépésről lépésre megtanultam a „hatlábú birka” rendszerét, amely segít bennünket abban, hogy megértsük a különböző TENSE-ek összefüggéseit.; így aztán megtanulunk  gondolkodni az angol időviszonyokban. Csodálatosan könnyű használni; szerencsére, mivel nagy gyakorisággal van rá szükség.

Ezt nem csak ábrán mutatta be nekem, hanem addig gyötört, míg meg nem tanultam, hogy a szabályokhoz tartsam magam. A módszere egyszerű és briliáns. Először elmagyarázta a grammatikát, majd adott melléje könnyen megjegyezhető magyar „mankókat”. Aztán hagyta, hogy használjam őket úgy, hogy olyan mondatokat fordíttatott velem, amelyek ugyanazokból a szavakból álltak, így aztán nem kellett gondolkoznom ismeretlen szavakon. Ugyanakkor a mondatai újabb és újabb grammatikai problémákat vetettek fel.

Ez nagyon kemény játék, és bármelyik pillanatban könnyen lehet veszteni. Amint válaszoltam egy kérdésre, azonnal új kérdést tett fel. Egyáltalán nem tudtam nyerni. De aztán rájöttem hogy milyen könnyen tudok nyerni. Követtem a tanácsát: „Ha egyszer valamire van szabály az angolban, azt ad abszurdumig kell követni”.

Kemény munkával megtanultam megoldani a problémákat. Többnyire cselesek voltak, és átvertek. De az ön karosszéke volt az első hely a világon, ahol sikerélmény éltem át és később önbizalom alakult ki bennem.

’Learning English makes me happy.’(Az angoltanulás boldoggá tesz.) − szólt az egyik kedvenc példamondata. És ez így igaz, mint ahogy azt bizonyítani is tudom. Még mindig emlékszem, hogy futva mentem haza, miközben a legújabban szerzett ismeretimből származó,  csodálatos komplikált igei struktúrákat énekeltem.

Gondolom, ezt nem tudta rólam, bár a felesége, Betty valószínűleg láthatott, mert éppen a kutyájukat sétáltatta.

 Megtanított spellolni is. ’J [dʒei] mint Joe and G[dʒi:] mint George’, the dog.

 

 

---

Az angolnyevű beszámolók:

Dr. Tekeres Miklós Emeritus Professor
 

Questions of Joe Bognár about my English studies

ÁOK, The University of Pécs

03/02/2014

1)           How old were you when you began to learn English?

Answer: 19-20 yrs., as a medical student

  

2)           How did you begin to learn English?

Answer:

a) At school: yes (according to the university curriculum)…No. of lessons/week: 1

b) Privately: yes No. of lessons/week: 1

3)           Why did you begin to learn English?

Answer: (see below)

My story

The Medical University of Pécs (1954 -2000)

I joined the University Department of Physiology (1957) as a student of Undergraduate Research Group of the Medical University of Pécs. After a few weeks we had to review published articles at the departmental meetings weekly. It was totally clear that I couldn’t manage my research and teaching work without English as a second language. Firstly I had to read the scientific literature for the research and the English textbooks for learning and teaching. The seniors of the department fluently spoke English and that was later extremely impressive and motivating experience for me when we were having visitors of foreign countries at the department. The message was obvious: the communication in English (or in a foreign language) is an extremely important element of our medical profession either in the research and teaching or in the clinical work.

One of my first stimulating experiences was my participation in the scientific                                                                                           congress of Hungarian Society of Physiology and I could directly see the value of English knowledge at the hands of the speakers and contributing experts. The conclusion was how „dry” and dead the written text against the dynamic discussion on the presented issues ending up with conclusions. That was actually the very first time when I was absolutely sure that “I have to speak English on the highest possible level (that I am able to do).” achieving the appreciation of the other partners (it is not too bad if they are English origin) saying “Your English is very good!”  In another words there is no compromise in this respect.

(Typical excuses od not speaking English are (whispered obviously in Hungarian): “You know, I read English quite well, but I am not so good in speaking.” or “I can manage the translation of medical articles with the help of a dictionary, but I cannot speak English.” or “I can understand English but my spoken language in rather poor.” or “Believe me, I can follow your conversation quite well, even if I don’t say an English word at all.” I could give you several other versions of the apologies that finally simply mean: “I don’t know English.”)

After having received my graduation in medicine (1960) I got my first job in Székesfehérvár at the Institute of Public Health, however I had been expecting a job at the 1st Dept. of Surgery in Pécs. The situation was rather disappointing for me because I was very much concerned to join the surgical department, particularly because Professor Póka invited me to his dept. after my successful final exam of surgery. Unfortunately I couldn’t get a job there for some internal political reason.  At this time a serious political rule was followed:  the new graduates had to accept the job and place that was defined and ordered by the university authorities.  Even if that was so, I continued learning English with a private teacher.  My motivation was just the same: English is the professional language of the medical communication whatever you are doing in medicine! If you want to get a research fellowship (this was dream) or job in UK you must know the language.

 I used the facsimile Polish edition of the famous “Essential English”. It was a popular, only available and highly appreciated English grammar book.  The stories of real life situations were enjoyable and the phrasings were free of the crazy politically motivation. The text was not contaminated with strange phrasings of socialism, the  labour movement ideas, politics or any other terms of and ideology that were common in the available Russian grammar books. It was actually part of the brain-washing approach of the political system.

I was lucky because I was invited to work at the 1st Department of Surgery returning to the Med. University of Pécs in 1962. I left Székesfehérvár behind and started my clinical work there. That was great and I found myself dropped down in the middle of academic life. The “English” again! I was loaded with translations and review of articles, reading medical text books every week for a report on the regular weekly meetings of the staff. It was not so easy and I had to work hard. But I was lucky again. I happened to find the best teacher of English in town! He was Joe Bognár who became the father of my “father-tongue” – English and very soon he became the best friend of mine.

Joe was more than a teacher. He recognised very easily his partner’s behavioural patterns, motivation, ambitions, talent and personality and he immediately adjusted his disciplinary and teaching activities to the given person’s character and commitment. He established a bridge in between the teacher and his student with an excellent sensible way. As soon as the bridge was completed the communication started and the in-put and out-put reflections were moving to and fro in between the players with the language learning (which was rather a “communication learning” but incidentally in English!... Finally the guys realized that they could speak, read and communicate in English). Simultaneously, the non-language related disciplinary messages were also efficiently delivered and received.  At the end of the day the students were satisfied with the enjoyable feeling of their great achievement and they were proud of the progress in their learning. At the same time the students - together with the English lessons - received a basically unnoticed education of the interpersonal communication in their mind. At the same day the TEACHER was also happy and satisfied because that was all together his very achievement.

That was absolutely clear that Joe was doing his great job with a great enthusiasm and pleasure with unlimited investment of his energy.  Simply that was and it is his real secret. The scientific sophisticated definition of his method is the “motivation-and-the-cognitive-communicative-approach-combined teaching”.

This definition is not complete, because an essential “side effect” of his method is ignored in this terminology. He was extremely nice chap with warm friendly feelings with his students in the school and with his students in the private lessons too. A close friendship developed in between him and number of his students including me. As a matter of fact Joe became a part of our life. His students liked him a lot! Joe became a well-known highly appreciated personality in town. It was more than fashionable thing if you could proudly say: “I am one of the students of Joe Bognar.” Joe was absolutely right. The end product of the whole learning procedure and great investment was defined in his statement: “By the time you acquire a foreign language, you have become a different person.”  I totally agree with him and it has always been my very experience and basic concept in my personal and professional life.

These were my last words of my final instructions to my colleagues who were going to UK or Germany for a minimum one year period of time with a fellowship. “Listen boy and believe me. You will be a different guy when you return to Hungary again. Remember, you will drink a glass of water on a different way as you do it today.” I am convinced that I was absolutely right. The final result of the professional and social experience in a foreign environment is highly related to the best way of communication! The end product is the result. What did you bring with you to Hungary? What did you bring with you to our department? Anyway, speak very good English, please! That is my message again.

My university career started in 1962 and I retired in 2000. It is not difficult to answer the question: “Did you have any advantages of being able to speak English?” - YES! English has always been an important part of my life. A friend of mine (professor of anaesthesia and intensive care in Szeged) long time age told me: “I know that you are an “Anglo-maniac”! That was one of my highest appreciations that I have ever received.

The list the advantages of my English

I try to make a list of the advantages of being able to speak English below:

to be able to follow the medical scientific literature

reading books

direct communication with professional visitors

correspondence with medical experts

traveling abroad

Being able to submit application for fellowships in foreign countries. The communication is the primary condition!

My 1 year fellowship in Liverpool: The story started with the visit of Prof. T. C. Gray in Hungary and I happened to meet him. After having had a conversation with him he invited me to his dept. As a matter fact the meeting was a kind of admission exam and he was satisfied with my communication and conversational ability beside my professional knowledge and skill.  (See above:  “primary condition!”)

Research work in Liverpool,

publications and presentations on international scientific meetings (in European countries and in USA)

Established contact with European and foreign national medical scientific organisations, societies and departments (Liverpool, Vienna, Mainz, Tel Aviv, Moscow etc.)

participation in the board of organisations (Union of European Medical Societies, European Academy of Anaesthesiology, European Society of Critical Care Medicine, German, Rumanian, Austrian Societies of Anaesthesiology etc.)

Elected Senator of European Academy of Anaesthesiology

Editor of The European Journal of Anaesthesiology 1995 – 2002

I established the university chair of The Department of Anaesthesia  and Intensive Therapy, Medical University of  Pécs  (1982)

My departmental “language knowledge policy”:

Defined criteria of getting a job at my department: professional ability, motivation and English (or German) language knowledge. The “English” criteria – as a kind of discrimination - created a not easily manageable situation for me. The political leaders did not like my concept. Occasionally I have had difficult time, but eventually they stopped the serious criticism and finally they accepted my ideas. I could continue my work in peace.

Increased international activities for the staff of my department (fellowship, training in UK, Germany and Austria). I wanted to open the gate to the leading institutes of our discipline for the young physician In Europe! Two-three physicians have always been away out of our country for minimum one year period of training or research. It was part of my concept of establishing the chair of a new discipline at my university.  Could I manage this without my “language knowledge policy”?

Who was the teacher of my collegaues: JOE!! The father of our “father tongue”.

The best indicator of my right way of recruitment of my staff members is the number of physicians achieving a high university positions (either in  anaesthesia & intensive care or in other field of medicine- cardiology, cardiac surgery): Professor: 7, Reader: 7. I invited them to my department

Actually, we are having four university chairs of anaesthesia & intensive therapy in Hungary and three of the four professors started their career at my department.

My business life at Biotronik (2000 – 2012)

Having retired after my university life I got a new job in 2000 as the general manager of the Hungarian subsidiary of the Biotronik German pacemaker manufacturing company. The official language of the business and medical professional communication was English. I managed my business life quite well and I retired “again” in 2012, but I didn’t give my work.

I am now and external Consultant of Biotronik Company and I work for local subsidiary and I work directly for the headquarter of Biotronik in Berlin too. My job is the translation of different medical documents (protocols of clinical studies, contracts, official certificates, correspondence, translation of data sheets of manufactured products and proof readings of instruction manuals of different medical devices). I am also involved into the preparation clinical trials of medical devices, registries as a medical and scientific adviser of the reviewing team.

My long review above is the answer to the last question:

“Did you have any advantages of being able to speak English?”

My simple answer is: “Yes, I did!”

Dr. Tekeres Miklós

Emeritus Professor
ÁOK The University of Pécs

---

 

 MOLNÁR MÁRK, MD, PhD, DSc

Contribution to the E-project 

My analysis will be brief but to the point, I hope.

In your letter, you named two issues to be clarified:

”…what should and might  have been done differently; and how you have been able to utilize your ENGLISH in the  recent 40 years.”

For me, the first is more interesting and intriguing. I cannot, of course, relate to it but only as a former student and not as a teacher. The introduction of the teaching method(s) you described in detail in your letter had indeed proved to be incredibly successful. The question whether you should favour the most talented (roughly 15-20%) of the students is one that – I suppose – every single teacher faces whether he/she admits it or not. In our case, the contest within the classroom coordinated by you produced a natural ”battlefield”, in which (friendly) atmosphere everybody realized that a constant effort was required to make progress.

I can clearly and vividly recall that on one occasion I asked one of my closest friends why he was not devoting himself more to this game (as I have always looked at it, for me it was pure joy with a lot of awarding moments). I asked the question because I knew that he was much more talented than what he showed. His reply was: „Nem töröm össze magam”. (It was said in Hungarian, so it’s best to cite it that way.) This was a bit awkwardly phrased but telling very much of his personality. As it turned out later on, he indeed was not that type and made sad compromises in his professional career (and personal life too). Simply put, he was a bit lazy. – This example does not explain the case of those who were not that bright. This latter category may have had personal grudges but many of them carried on and still show up at the occasional meetings we have.

The issue how the most talented ones should be dealt with must have been on your mind even in those early days since for a certain period of time about 15 of us attended a special English class given by you that started at 7 a.m. It is too bad I cannot remember in which year it was, how long it lasted and how it was announced. Perhaps more importantly, I also cannot remember if this program elicited bad feelings among those who did not participate. If it did, I am sure I would remember it because that emotional uproar would have left its mark. Luckily, nothing of this kind happened (at least, like I said, I cannot recall anything related). I say luckily, because in retrospect, someone could have said that these students were given extra opportunities. From this perspective, it was a risky adventure, and in a less benign atmosphere it could have proven to be a stumble stone. 

As to the second issue, concerning the use of English in the past 40 years I am afraid what I can say will be commonplace in nature. When I was working as a full time neurologist the most important clinical and scientific references were already in English (in the early days German and French were equally important, but in the seventies not any more). When I switched to basic scientific research the area in which I worked (psychophysiology) one simply could not exist without advanced knowledge of English. This is obviously true in the present as well, or even more. I often see young colleagues struggling with their English. Most of their problems appear when they have to write in English (an unavoidable task), and not when they speak or read. In addition to research, I also have teaching duties including giving courses in English. To summarize, my professional life could not even have started without appropriate knowledge of English and since I am still active this is true to this very day. Add to this the joy stemming from being able to read English literature and the story becomes completed.

       

---

 MOLNÁR PÉTER, MD, PhD, DSc

 The Sound of the Shell

One sentence in Joe’s recently received letter “I graduated in the E-class and speak English” immediately got me thinking: “Wow – now I have a chance to think this through!”  I thought it would be fun and a joyful challenge, but now, when I finally sat down to put all this together I am facing the inherent difficulties of such efforts.

First of all: I do not really remember how it all began. In 1963 my brother Márk[1] started his 1st year in the 1st “E-class” in “THE Nagy Lajos” – a Gymnasium of considerable reputation at the time in Pécs. Being two years younger I was obviously rather intrigued by the whole new world he (and his friends) kept talking about: “THE TEACHER”, spelling, dictations, speech days, etc. – all this made me want to be part of this whole adventure. Particularly since we always spent a lot of time together and I had always been lucky to have been accepted as equal by Márk’s class mates. I guess I did not at the time verbalize all this, probably never formulated such words and decisions even in my inner self (I do not remember whether at that age I was talking to myself as much as I do these days, though obviously could not have done it in English, as every so often I do nowadays). It all seemed natural and obvious: I will follow suit and apply for admittance to the “Special English Class” that had started as a house on fire and within months following September 1963 rumours became widespread in Pécs: something unusual was happening in Nagy Lajos!

When I decided to chose the title of these reminiscences I had exactly this in mind: then and there was a “call” – something new and exciting had started and caused significant waves all over the inner city of Pécs! And these rumours affected dozens (should I say ‘hordes’?) of young, ambitious kids (not to mention their parents). Those days everybody tended to think that whatever was related to the English speaking world (particularly the UK or US of A) had to be – by definition – good. Mind you, in a way it was correct: at that time Hungary was a Soviet-occupied, almost colonized country, mostly run by Party members, most of whom not only did not speak foreign languages but also had major difficulties even with Hungarian! Our generation, however, was not immune to the Western World: this was the time when Elvis Presley rapidly got replaced by the Beatles, Rolling Stones and so many others and we closely monitored this process by listening to Radio Free Europe (“Teenager Party” every Monday and Thursday at 7:15 pm) and BBC (Sunday Noon broadcast of the actual week’s Top 10 Hits). I do remember about asking Márk to translate the names of the songs and being proud of knowing what “Yeah, yeah, yeah” meant! We talked about The E Class in elementary school and many of us wanted to get in. Our parents – fortunately – thoroughly supported the idea and quite a number of students from my class passed the “Entrance Exam” in 1969. Now, many of you probably do not even realize what the previous sentence carries as underlying but heavily weighted information: the year when it was our turn to join the E-world an entrance selection of the candidates became inevitable! Something again unheard of in the “equalitarian socialist world”!

And I did get in! And so did another 43 (!) young, bright, wanting, motivated and eager-to-do it mates. Márk’s class had been unique in many ways: they not only had started the “English class each day” (6 classes per week!) without printed books and traditional educational means but also happened to be the first class in the long history of Nagy Lajos which was co-ed! And so was our class, as it turned out there were only 13 boys, the rest were equally ambitious (and mostly pretty; Hmm, I wonder: is this PC?) girls. At the time we had no idea what had gone on in the background and it only seemed natural that we got the best teachers of the Faculty – all E classes shared that luck! So what had looked like tons of fun (i.e., learning English) turned out to be a fiercely competitive new environment. This not only involved us, students (and English) but also affected the other teachers and subjects: everybody (I mean all players) wanted to prove something, and that something was: “I am the best”. This translated into the most fruitful 4 years of my long educational history! I had my problems with maths and chemistry but Vörös György and Kromek Sándor, respectively, took care of that. Cannot leave out Kerekes László: he taught us Russian and was a brilliant teacher although he ended up with the short end of the stick: most of us were stupid enough not to take advantage of learning two languages, we definitely were “Anglophobic” – and that created some major political scandals! I forgot the name of the student, remember only his English name (many of us had that during the “E” years), Andrew. He was a year older and brilliant in English but crazy enough to let his Russian teacher know that he thought Russian was a “dirt-smelling” language, which was of course absolutely nonsensical and plenty inflammatory vis-á-vis the political reverberations of such a remark. But we, and the “E-culture” survived even this, although there is no telling how severe coronary arterial “gymnastics” these accidents required from Joe!

It was years, even decades later when we finally learned about the intricate details and “minituae” of the background: Joe had agreed to undertake the new job of teaching kids really SPEAK English only on the condition that he would chose the other teachers. Thus Bécsy Tamás was an intimate “collaborator” – he became our “Class Master” and taught Hungarian in the 1st E class (i. e., Márk’s class). We shared the luck of having several other brilliant minds trying to shape and form our fertile intellect. This was not teaching but rather educating a whole generation and I have no doubt that these young souls who went through the “E-wave” have eventually become important and creative members of the whole Country, the entire Society – there is no space to elaborate this statement, suffices here to refer to the latest editions of “Who’s Who in Hungary” [2012] or editions of “Ki-kicsoda Magyarországon?”, not to mention foreign Encyclopaedias of the kind. And this is (has been) the cumulative effect of the indefatigable group of teachers’ efforts. Bécsy Tamás was also one of those untiring volunteers and quite a unique person to whom I also owe a lot, but that is a different story. – He later told me that he also had had his plate full when he realized he would be responsible for us and at the time of admission it turned out that the totalled average of our marks (meaning all first year students’ in the 3rd E class) at the time of acceptance was 4.74. Another of those “This has never happened before” types of things which eventually became trivia in the E classes.

How did it all go? I wish I could re-live it all to tell the truth (the whole truth and nothing but the truth) but half a century has gone by, and also the space is limited, so only bits and pieces are here to recall and use them for demonstrative purposes. There is one story I keep telling everyone who asks me about the “E-years” which always is a great success: Our first English class had been to begin when the Teacher suddenly showed up, walked very fast across the platform and without any preamble jumped onto the top of the desk (which stood there as a symbol of official power of education shadowed only by the despicable Red Star and hammer/sickle symbol) and declared: “THIS IS A TABLE!” And added: “Now you all repeat: this is a table!” And ever since then, all of us, for the rest of our lives, know what a table is. And this is how it went: everything in English, not a word in Hungarian; I mean NOT ONE WORD throughout the whole time the TEACHER taught us, was spoken. We learned to spell, write and speak in present tense simultaneously and with unprecedented dedication. This soon became a joyful experience with frequent feedback from THE TEACHER. Be that positive or negative none of us had ever experienced such powerful driving force: we all wanted to prove that we will conquer the world, including English as an essential part of it! We also learned that formality was for the birds and each class started with a dictation[2]: 5 sentences with the new words from the previous day and then switching copy-books with our neighbour, one student writing the sentences on the blackboard, corrections made accordingly and whoever had more than 4 spelling errors in five sentences got a “mark 1”. My memory may fail me with regard to the exact numbers and there might have been alterations in them but I still have my copy-books and in them a few gigantic “mark 1” – that was a terrible shame then (a good and grateful laugh now)! This unforgiving and regular control explains how could some of my class mate collect 30 [some even 50] “mark ones” in a few months – most of them soon and quietly looked for other schools without English (and with much less fun, I must add). We also had small note books for the new words, nobody ever checked “who wrote in them what” – but the new words had to be known. And the magic trick, that has never since ceased to amaze me: I never (NEVER EVER) sat down at home to start to memorize words – as has always been the case with other languages (like Russian and eventually German). Needless to say my Russian vocabulary (after 10 years of compulsory “learning”) is pitiful and my German is quite similar. I “just happened” to learn the new words during the 45-min-long classes – and this was not only me, I never saw Márk memorizing words either and I guess this was true for all of us who finished those 4 years. At the end of the first semester we could communicate with each-other and played out situational acts. Pretty soon I started to read simplified editions of Sir Arthur Conan Doyle’s short stories which were available for 4-8 Forints at the Foreign Language Book Store on Jókai tér! And we also started to sing the words and tunes of the Beatles and went to the Teacher saying: “What do you mean by there being no double negative in English? The Rolling Stones sing ‘I can’t get no satisfaction’!” He then answered: “Their English is worthless”!

It was pretty soon when “Speech Days” began. First one of us got 15-20 minutes to tell a story and explain the new words (we participated in teaching – another brilliant idea and fantastic motivation). Later we proceeded to give formal lectures – some of us spoke about nuclear physics, others about music or history. This explains the other reason why I chose Golding’s title – “Lord of the flies” was the first novel I read in English and of course I spoke about it – still remember that “conch” and “creeper” were the first words I needed to luck up in a Dictionary. NB. During these days we not only learned to take notes (and this ability eventually proved to be a great asset at University) but also – almost unintentionally – learned how to “lecture” (not only in Hungarian but also in English – another God-sent when later it came to participating in International Scientific Congresses).

Getting back to the magic: motivation, motivation, motivation – and positive feedback, these are (were) the fundamental driving forces for most of us. Those who failed to catch on eventually retired from the “E-movement”. The more complicated things became the more reward (immediate and inevitably thriving on our teenaged vanity) it meant to solve a grammatical problem. Another experience that I will never forget: I managed to throw my fingers first in the air when the solution to the question at hand was: “I would have liked to have been there” – Szekeres Julis missed it by a second and got furious when it was me for whom the whole class had to stand at attention as the Teacher read for us the message he sent to my parents “Hereby I have the pleasure to inform you that your kid managed to deserve my attention” (a rough translation – this of course had to be in Hungarian). It is anybody’s guess how much pride that evoked in my 17-y-old chest to see all the others stand (including the girl I was – at the time – in love “forever”) because of my “brilliant achievement”.

Not only success accompanied my efforts. A major failure that I similarly keep remembering: the Teacher visited my parents and at meeting him he said “How do you do?” – And, to my greatest shame I answered “Thank you, I’m doing well”. No further comment. Another of those I remember: I had to ask Márk at least five times why Dell Shannon sang “Why, why, why my love, did you run away? My little runaway” – this proved to be difficult but I did learn the lesson the hard way, finally Márk said: you must be retarded if you do not see what run, ran, run mean! By the same token, upon my Mom’s suggestion we tried to speak English at home but that soon ended in our being rather taciturn, until we gave the whole idea up. Strange, is it not, how bashful teenagers can be with each-other, while, at the same time, during those “45-min-long” sessions nothing of the kind ever bothered us – and the answer again is motivation and positive feedback (from THE TEACHER).

What could have happened differently? I have no answer to that question. It would have been wonderful had not the Teacher had to leave us for almost 2 semesters when He worked in Turkey. But that was beyond our control and obviously the powers-that-be at the time did not care about our wishes. Despite this 32 of us finished the 4 years, 31 of us got admitted at the first try to one or another University.

How have those “E-years” affected my whole life? I could go on-and-on-and-on. Let me pick a few telling examples. When my family moved to Debrecen and Márk and me had to go to the Educational Office of the Medical School it so happened that the locally famous and highly esteemed English teacher of the Medical School was present as we talked about our previous education. He started to talk to us in English and we had no problem to converse with him. Soon word has spread: these two guys who are new on the block from Pécs could really speak with the Teacher as almost equals. We really did not understand the reason for the surprise (neither did we care) and the significance of drawing this kind of attention at the University where Országh László had taught for a long time escaped us.

When I was about to get board certified in pathology a famous Hungarian researcher (Laki István, a biochemist from the Szent-Györgyi School) from the National Institutes of Health came to Debrecen with a black colleague of his. The colour is important in this case (and I do not care about being PC: black Americans speak differently!) because I was put to test and had to prove that I understand them (I did) and they understood me. My fluent English got me a Fogarty Visiting Fellowship at the National Cancer Institute (NCI, Bethesda, Maryland) where I eventually worked for 22 months. It was also there – at the first time I sat in front of a computer screen – when I corrected a spelling error of an American colleague as he typed a text onto the screen and this understandably caused some stir-up: here is this young “fellah” from behind the iron curtain and he had the bones to correct a native speaker and more than that, he was right.

The time spent at the NCI resulted not only in a PhD thesis that went through the Hungarian Academy of Sciences with flying colours (as a matter of fact the Head of the Committee suggested that I ought to have been given the DSc degree, but that failed because of bureaucratic reasons: it ought to have been suggested earlier and a 7-membered Committee ought to have been invited) but also in a friendship with Prof. Dennis Groothuis from Chicago. He was profoundly surprised at my English when we first met (although kidded me by saying that I spoke a bastardized British which probably could best be called “Hunglish”). This friendship created the basis for an on-going Visiting Professorship at Northwestern University where I finally spent a total of more than 3 years. In Chicago I met a brilliant Neuropathologist from the Mayo Clinic and he not only appreciated my professional experiences but also liked my sense of humour. This resulted in 6 months work at one of the best Clinical Facilities in the world. During these adventurous times I always realized when my inner language centre got switched: whenever I started to dream in English (or these days I start to mumble to myself in English) I know that my second language has taken over.

And the list goes on but I must take care not to run off of my mouth. To cut the long story short all what I had learned during the E-years helped me to get a DSc degree at the Hungarian Academy of Sciences, got me invited as a Visiting Professor to an American University at Roseau (Republic of Dominica), full, habilitated Professorship at the University of Debrecen. Here I was among the first Professors who participated from its beginning in organizing the English Course at the Medical School and have been voted to be “Best Teacher of the Year” by the foreign students. It must be emphasized that although English has always played an important, often profoundly significant role in all this, but this also reflected all the “goods” I got from my beloved parents and the other, above mentioned teachers!

My English has been put to test several times – like during my trip with my sister across the Continental US from the East coast to the West coast (in a black VW “BUG” without air conditioning – just think of 45 degrees 0C in Death Valley), but never as hard as at the time when I started my Visiting Professorship (2009) at Beaumont Hospital, Dublin. I still have an open-ended contract there but every time I go back (and this happens regularly) I have to work hard at my communication skills. When the Irish hear me they think it is only natural and evident that I also understand them as they do understand me. I probably now speak a bastardized American, but that is not the Teacher’s fault! However, all my gratitude goes to Him!

Dear Joe: thank you for everything. Thank you for the words you put in my mouth (and this I mean not in the idiomatic sense), for the books you let me read, for your guidance through my early years! I will never forget the times when during the hot summers of the early seventies, when I went back to Pécs to work and I showed up with Béla [Rónai] at your door and simply said: “Teacher, I’m hungry, could we get something to eat?” – There was always plenty of tinned “Lunchmeat” and cold beer!

I am sorry because even You were not able to teach me enough to properly express what I really feel. But then again: I have not as yet been able to learn that in my mother tongue! So long, keep in touch!

As ever

Peter

EGYED KLÁRI, diplomat

What I remember about reading Vanity Fair is not so much my interest in the story (I had already read it in Hungarian and was captivated by it) but the motivation to show to you that I could do it, despite of the fact that  you did not recommend reading it because of the  difficulties its vocabulary might mean. Once having decided to read it my next motivation was not to fall short of your (presumed) expectations. It was always the main underlying driving force during those four years (and well beyond). I also remember a later occasion when you gave me a book on literary history with the passing remark that it was probably too difficult to read so I should take it easy and give it back to you unread if I thought so. Sure enough, at the beginning it was only  the articles A, An and The that rang familiar but I just couldn’t swallow the remark and read the book through. By the end it even made sense and I could report back quite matter-of-factly that the book was read…. and understood.

With „reading for pleasure” the great revelation was that you didn’t have to understand each word, even phrases could remain obscure and you still had the satisfaction to understand the story and find pleasure in what you were reading. This tool you gave us changed the wrong perception that first you had to master a language and only then you could start reading literature. It made all the difference for me. Reading was then a pleasure and has remained ever since.

To go out to the blackboard and to talk about the book before the whole class was a different matter. To be able to do that I had to overcome an almost pathological timidity. But  it was done, and if it could be done once, it could be done once again and then and there I understood that  this   timidity - although never completely overcome – could be kept under control when needed.

So you see, in hindsight, Vanity Fair was much more than just a „ reading exercise”, it  had unexpected and far-reaching implications for the years to come.    

EGYED KLÁRI

Fifty years…  and it is still not easy to be objective. To begin with, there are questions that will now remain unanswered for not having been asked. Where and when and from whom did my mother learn about the special English class in the newly coeducated Nagy Lajos? What were the motives of her decision to take my documents from the Leövey and take them over to the Nagy Lajos at the last minute? What did my father say?  I was not consulted, that’s for sure… those were different times… Little did she know – or did she?- at the time that the course of my life was to change completely.

At fourteen, fifteen one is mostly unaware of the things that lay beyond the visible, and so I don’t claim I understood or even recognized the administrative and political background at the time. What I found was a strange but not at all unpleasant, challenging atmosphere where the joy of learning was omnipresent. It was not for getting a good mark that you made an effort but for a – most of the time -  reserved feedback „not bad, not bad at all…”, or simply because it was a pleasure to proceed. The initial educational and emotional confusion of the first months as to what was expected started, little by little, to clear up. Slowly, a bit of self-assurance   crept in and with it the feeling of  „I like it, I want more”.  Probably, motivation is all that counts in teaching. It is also the most difficult to provide, you should know something about that…

Under the colour of learning English the way we did, we also acquired a critical approach to  authority, you could contradict your professor provided you could back up your opinion. While seemingly associated with language learning, it could be extended and applied to challenging any kind of authority. It may be evident now but what a tool it was then for our future adult life.

The knowledge of English has determined my professional and private life. I used it in my work for 40 years at the International Department of the Hungarian Academy of Sciences and as an accompanying spouse to a diplomat to several countries. It has been a sheer pleasure  for more than 50 years in my private life.

What should have and might have been done differently? Under the given circumstances, I don’t think you could have done things differently. Anything done differently would have produced a different result, and then perhaps we wouldn’t have this communication now.  But then again, I had the chance to be in the first „fifteen”. The second and the third „fifteen” might have their (just?) grievances.

Almost 47 years ago now you told us that those four years would remain a unique experience of our life, not to be repeated, and I remember telling you that that was true for you too. I would like to think I was right.

 

---

BÁRDOSI LACI, MD, consultant

Dear Teacher,

Thank you for allowing me to have a spying preview of your memoires. I suppose it is only a preliminary version therefore, I hope, that a couple of instant thoughts and reflections from somebody on the receiving end (your student) of your teaching might be of some use, maybe extending the message to extra dimensions.

I know very well that a personal subject is composed of selected memories (treasured or hated), and opinions. Never the less, there is no doubt that your life story is a fascinating one, and I do not mean fascinating only from your own private point of view. It could be an interesting read to most, not only friends.

In cases when the intention of the writer is more than just leaving behind something personal for future generations to remember it may be interesting to focus on a dedicated, selected audience, e.g. young professionals, students, politicians, etc. (author’s choice). Somebody’s opinion with an overall expert insight into the professional life of a language teacher during that area of “poisonous political climate”, if I am allowed to borrow your own description, may be of some special interest.

The way English studies influence one’s personal life is a multifaceted question Witnessed from others’ contributions to your project, you taught a wide spectrum of students with an array of different ages, professions, talents and motivations within or outside the framework of classrooms. The outside group was mostly consisting of professionals taking private lessons. The common denominator was the efficiency and speed by which your students progressed through their studies. Evidently one of the main driving forces behind their progress was a kind of inevitable necessity fuelled by their professional ambitions.

Perhaps, a more exciting subject at least for myself, and I am sure for my past classmates, was what you called the “e-class phenomenon”. And this is the particular area where in my opinion, your teaching talent and achievements have been by definition the forerunners of what I would describe modern education. I am using the word education in a broader sense since talking about language teaching only would be a restrictive description of what was going on in those days in your special classes. I am talking about the conditioning of “forty something” selected, unspoiled, therefore mentally malleable young creatures from all walks of life and family backgrounds. That kind of raw material must have been the dream of any self-respecting teaching enthusiast. A unique, perhaps, once in a life-time chance of a professional experiment with an insurance that the experiment what-ever happens could not go wrong, an experiment capable of substantially and irreversibly influencing personal lives, families, carriers for generations.

It was quite obvious right from the start that different subgroups would be formed within that micro community depending on personal motivation, talent and attitudes towards the English language. Although belonging to a certain subgroup was also inevitably influenced by individual personal sympathy, or minor conflicts between students and teachers. But by the end of the day everybody acquired English skills well above the grammar school level. Practically for every one of us who graduated at the end of the 4th year, the jigsaw pieces of a future carrier image fell into places, resulting in almost without exception a competent vision for our further lives. It was certainly of a wide spread from the future carrier of an English teacher to an army officer. Consequently an overwhelming majority entered higher education without difficulty. For those who successfully utilized their English skills as a tool to promote themselves in their other professional capacity, the key you provided opened up new windows to look through, and what is more, new doors to enter other cultures of the world.

After coming out of the elementary school at 14 the cultural jump by the end of the 1styear felt dazzling. At home the book shelves started to fill up with names e.g. Graham Green, Steinbeck, Salinger, Hemmingway, Joseph Conrad, Shakespeare, Chaucer, Beckett, Shelley, Allan Poe, etc. What a thrill it was for a teenager to read Agatha Christy in original. But it was equally important that the performance in English dragged along high performances in other subjects, i.e. literature, history, raising the overall level of the class’s performance, a platform to other ambitious teachers and students with less language oriented drive to build on.

One can wonder what has happened to that promising experiment that started in the sixties. Was it destined to complete extinction or has it gone through a certain sequence of further development as your previous students made their mark on professional language teaching. Did they continue the work you have started, or is it by now a completely new world of education out there. I am afraid to suspect that the former may not be the case. Political interventions once again have plagued promising educational reforms bringing them to a grinding halt. Certainly EU membership offers some hope by easier access to education abroad, opening up job markets for those who managed to climb through the language barrier (more than half a million people from the talented ones has already left).

Maybe the dedicated, talented and idealistically optimistic teachers are now replaced by the “every man for himself” attitude in education? Maybe we should regard ourselves to be the lucky ones enjoying the beneficial outcome of a unique past experiment.

 Kind regards,

Laci

---

   HÁMORY JENŐ, diplomat


 

How did you begin to learn English?

      a) At school: Yes  No. of lessons/week: six

     b) Privately: No     No. of lessons/week:…………

Why did you begin to learn English?

Basically for two reason as I can recall:

a. at the beginning of “the Beatles Era”, in the early and mid-60s, English became very popular and trendy overnight and

b. word got around in town about the recently started “English class” at Nagy Lajos Gimnázium and its English teacher using unorthodox, previously unheard-of teaching techniques (not saying a bl...dy word in Hungarian and not letting his pupils to say a bl..dy word in Hungarian during English lessons, telling interesting stories in English, organising “speech day”, drawing his pupils into role-play in English in class, among others): I simply wanted to be part of this new process.

Did you begin to use your English in real-life situation?

as a tourist: yes, but also, and more often, as a member of the Hungarian National Swimming Team at international meetings

at your workplace I have used English throughout my entire working career

At what level?

Sports: apart from being able to communicate without any difficulty with my fellow competitors from other countries - since the heads of the National Swimming Team spoke very limited English they kept asking me to translate what they wanted to say to officials of other countries or to officials of the international federation thus gradually converting me into an ad hoc and impromptu interpreter of the whole Hungarian delegation at international events

Workplace: Having worked as a researcher in the field of international economic research and, subsequently, as a diplomat it was always part of my job to write studies, give lectures, talks, briefings and represent diplomatic positions by expressing myself, in the highest possible level, in English

Did you have any advantages of being able to speak English?

Yes, I did.

If your answer is yes, what?

There have been several advantages:

Most of my working career was based on my knowledge of English (writing, lecturing), without this I would certainly have achieved less in my professional career.

Having worked as diplomat for almost six years in the UK (London) and two years in the US (New York) it was essential to use English on a day-to-day basis. Without the solid base I had acquired at Nagy Lajos Gimnázium I would not have “survived” a month in these positions.

In later years translating books, articles and other stuff into English or into Hungarian helped me to earn a bit of extra money.

Last but by no means least: through my well-based (Nagy Lajos Gimnázium) and expanding (foreign diplomatic postings) knowledge of English I have had a continuous access to international political and business news, current trends and new developments related to my job, professional literature, even literary fiction or paperbacks, and, at the same time, regarding my individual, personal interests. All this was possible as a result of an early and forceful start in the mid-1960s in the unique English class at school run by a unique English teacher.

---

JÓZSA RITA, MD, PhD, Dr.Habil

 

Dear Teacher!

Dear Joe!

First of all, MANY thanks for the kind words and the very special Guideline! I appreciate it so much! 
( however, I am still and continouosly in the labirynth of words and phrases  - but I try hard to avoid terrible mistakes!) So: 
As  I remember, our class was the 3. on the row having You, as English -Teacher ( one of our most favorite, beloved teacher). It was a wonderful period of time! Do you remember the first day?

" What,s your name? " it started like that and was followed by the funny practice of the correct pronunciation of "-th-". 
Let me give a brief summary of my carrier, being profoundly influenced by English- language knowledge: 
After graduation in 1975, I started to work in the Dept. of Anatomy ( Pécs University) as a lecturer  and  started reasearch activity as well.  I am proud, that I was awarded  by „ The best Teacher” award several times, nominated by  both hungarian and foreign students.

I have been working abroad for years ( Germany, Scotland, USA). It could not happen without proper language skills. Moreover,  I presented my results gained in a special field of research (endocrinology) on international conferences, was selected member of Scientific Committee-s,   published papers, books etc.

I am aware, that my spoken/written English  have not reached the „top”-level, however the ability to express my thought properly and the ability to understand even „the native” English-speakers, was fully competent at my job.

The gift we got from You Teacher is the  joy of free-communication, the freedom of talk, conversation, discussion, the uncountable experiences in our work and private life, the  personal connections, friedships, travel experiences  etc.

You Teacher, having not just language but also excellent pedagogic skills,  stimulated us to overcome our doubt and gave us a strong fundamental knowledge.

Thanks a lot –forever!

Rita 

P.S. Forgive me for the mistakes (hope, not too many....)
 

 

---

KANIZSAI PÉTER, MD

 

Did you have any advantages of being able to speak English?

If your answer is yes, what? My answer is a definite YES. Speaking English opened up numerous gates to real life, i.e. a chance to study and live in the UK, to communicate on the highest professional level, even tech medical students in Liverpool. Back in Hungary it is still an extraordinary benefit to be able to use the langue in teaching, reading, communicating. The benefit of English language was inevitable when I was invited or elected into different committees, groups or when there was a chance to go abroad and do something, or talk about something that required English knowledge.

And how my English affected my private and professional life?

Since being able to communicate in English was so natural for me from the age of 16 I have not given a thought to this, but if I look at the different stages of my life I can only say that it has been an enormous help for me. The main “milestones” of my life I can recall that could not have happened without my English started with the visits in Oundle, UK in 1984, at the time of the iron curtain. I made so many friends that I revisited the place and stayed with families and I had no problems whatsoever with communication. I started medical school in 1986 and studied physiology and later the clinical subjects from American and English books – these were so well edited and structured – something that could not be compared with the Hungarian medical books.

Two and a half months in the States before graduation opened up numerous gates for me – I wanted to go back but that was prevented by the tragic loss of my mother. A couple of years later I had a chance to start a job in anaesthetics in Liverpool – probably the most fruitful years of my professional life. Even though at first I thought to be in a wrong place, because the language they spoke in Liverpool did not resemble to any of that I spoke (it was not English, it was scouser J )I managed to find some common roots with the English I learnt and started to use it. After about two months of living in a completely strange linguistic environment I picked up the local dialect and I still use it happily.

Perhaps due to my musical education I managed to develop a special Northwestern-South African mix of accent and it always helped me in the communication with patients, colleagues and friends.

I am not sure whether you want to focus on this but here is this perfect chance for me to let you know that your professional tuition added so many extras to my English, I did not only learn the language from you, but life, ethics, strength and professionalism.

Joe, without English and you I would not be where I am now.

Thank you, indeed!

Yours,

 

---

KUHN FERENC, MD, PhD 

English and me

I have an extremely poor memory, but even after 47 years I can recall the moment when I was interviewed by an unknown gentleman so as to get admitted to the sole class dedicated to English. One class in our city of almost 200,000 people…

So it was easy to see  from day 1 that being in that class was something special. But the true realization came a little later, when we realized that we had a few absolutely unique, special teachers, people that transform you. One of them was The Teacher, our English teacher, the gentleman from that entrance exam. He was unorthodox in his teaching methods but also as a person – and within a single year he gave us English, the language. Those of us who were able to keep up learnt this incredible tongue fast and furious. We did not even notice and were able to speak it, not only to read and write (and I mean spelling!).

What we did not know is how much this all meant for our future. Within a short period of time English became the international language of science, music, travel, internet, everyday life. To illustrate what it would mean not to be able to speak and understand English you need only a single word: nothing. No present, no future; no communication between people, peoples, be a diplomat or a tourist.

I have lived in America for over 24 years now, and never for a day faced language problems there – or during my travels all around the world. This is what The teacher gave us in the space of a few months, starting in September 1967. Thank you, Teacher, and thank you, English language: the life I and my family have lived would not have been impossible without you

         Ferenc Kuhn, St. Johns, FL, USA

---

PÁL TIBOR, MD, PhD, DSc

 

Did you have any advantages of being able to speak English?

As of the nearly 35 years of my professional life for 20 I have been living and working in English speaking environments the answer is quite obvious: English indeed had a fundamental impact on my career. All during these years it has been my working language, the language I have been using when teaching my subject, during clinical work, all during my research and most of the time it has also been the language of daily life beyond family. Actually, even when working in Hungary I used it quite a lot when teaching on the English program of the Med School.

In my field of work we all learn very fast that we must sell our own research output either verbally or as manuscripts - the results of both are heavily impacted by the quality of presentation, including language skills.  Even if the content is excellent, the medium, i.e. the language, does help or does harm a lot. But the most advantage I felt for being able to communicate in English has always been during professional, but more or less informal communication. I have been lucky enough to be part of several professional discussions, meetings, committee work etc - these are important parts of our work. And it has always been obvious that to be taken seriously by the partners, to make others to listen to one's points and arguments one has to be fluent and confident (and reasonably comprehensible) in speaking. This can be, and by non-English speakers often is considered unfair, but that is pointless as the facts remain. That does not necessarily mean "perfect English" (I do not think most of us can reach the level not being caught by any native speaker after the first two sentences - I certainly could not), but it definitely should reach the level where language skills do not influence whether I am to offer an opinion or not and whether I am able to do it in a clear, intelligent way. I think (hope) this level I reached and without it I certainly would feel seriously disadvantaged in my work.

As have been living abroad for so long English language obviously has affected my private life, as well (although everybody in the family are Hungarian and we strictly speak Hungarian at home). Not only that both my children have gotten most of their education in English (currently the elder one is also working abroad and he also "lives in English", while the younger one is studying in an English school) but during these years several of our friends also came from the non-Hungarian community, some from the UK, while others, just like us, are using English as a foreign language.

So, yes, I think it is fair to say that English had a huge impact on my professional life, on the directions my career followed and hence, inevitably, also on my private life.

---

Dear Joe, I am one of the many who could take advantage of being your student at the secondary school and thus having the opportunity to benefit from speaking (and reading and writting) a certain level of English at that time; which solid fundament has allowed to improve this skill ever since, to where it is now (I now that spelling mistakes are punished on spot by mark 1, but this time I kindly request you to be a bit more soft-hearted because I write this text on a smartphone with tiny keys on its board). 

As for the advantage gained in real life following my studies, once again I am one of those whose course of life was significantly influenced by the ability to communicate in English. Just to name a few achievments I could not have reached without it: I became a professor of radiology and have taught hundreds of medical students in English; I wrote many scientific publications and gave hundreds of lectures in this language; I worked abroad (in Kuwait), where the language of medicine was English; I spent about a year altogether in the USA at various universities; I served as the president and also as member of the board of directors of the European Society of Radiology, the working language of which is English; I am one of the founders of the European School of Radiology (teaching language: English); currently I serve my specialty as the editor-in-chief of the European e-learning tool; I work for a teleradiological company, making reports in English; and so on and so forth - the list might be even longer than this, so please don't hesitate to let me know if you need more. 

As for your last request to contact as many people as possible, the good news is that we (graduates of 1971) have a mailing network which reaches out to most of our ex-classmates, to whom I will forward your request immediately and I hope that you will receive plenty responses. 

I hope that your book will be written (please sign a copy for me when the time comes) and I am convinced that many of those you have mentored in these many years will happily contribute. 

With kind regards, 

András Palkó

---

REKETTYE GÁBOR, PhD, DSc, Magyar Érdemrend Tisztikeresztje
 

How old were you when you began to learn English?

If I remember well I was 16 or 17 when I started to learn English. From you. Maybe I was one of the             first private students of yours, perhaps the first in Pécs.    

How did you begin to learn English?

      a) At school:……No. of lessons/week:…………

     b) Privately: yes  No. of lessons/week: Maybe 2 or 3 lessons a week

Why did you begin to learn English?

I attended the German School at Leöwey, so I could already speak German. I somehow felt that the lingua franca was or would be not the German, but the English. 

Did you begin to use your English in real-life situation?

as a tourist…………..

at your workplace:  Already as a student, and at all of my working places.

At what level?  With my college graduation I got the high level professional state degree.

Did you have any advantages of being able to speak English?

If your answer is yes, what?...........................................................

If your answer is no, why not?……………………………………

It would take a long time to explain the benefit of knowing English. Just some points:

As a freshman I could privately visit around 13 countries already in 1965.

As the Sales Manager of Kesztyűgyár I needed it in my work, my first official visit was to Canada.

In 1980 I became the deputy general manager of Tannimpex Foreign Trading Co, where knowing English was obligatory, and I used it in my regular visits to many countries and cities including London and New York where I had to supervise the subsidiaries of my company.

English was my working language in Japan where I spent 5 years together with my family and worked as the Head of the Hungarian Trade Mission and had the chance to meet discuss with high ranking people, ministers, prime ministers, and even the Emperor of Japan. 

My University carrier started in 1989 at the Faculty of Business & Economics. All of us know that the language of almost all sciences is English. It helped me to stay for a longer time at the two best Universities of the US, at Harvard in Boston and at Northwestern University in Chicago. During my academic carrier I was teaching full semesters in the US, in the Netherlands, in Poland, in Finland and even in France all in English language. As the dean of the School I could establish a joint degree programme here with Middlesex University (London). This is still now our flagship programme.

English language helped a lot also in my scientific work, topped with the title Doctor of the Hungarian Academy of Sciences.

This year I became Professor Emeritus and thanks to all what I had achieved I was decorated with the Order of Merit of Hungary – Officers’ Cross.               

Dear Joe, I know that almost all the above started with you, with the English you taught to me. I still remember visiting you and having lessons in your small flat in one the block houses of Pécs. The way you taught English was excellent and helped me and the others to appreciate and love this language forever. Thank you very much.

---

 

SOMOGYI RITA, PhD (the Hungarian Air Navigation Service Provider

Dear Joe, 

I am more than happy to answer your questions regarding my English usage and background, as it has been one of the most important factors, if not even the most significant one, contributing to my professional achievements. It has helped me along a path from the Civil Aviation Authority of Hungary, which was my first workplace after graduating from the Budapest Technical University as a transportation engineer, through the European Commission, where I worked as a translator, to my present workplace, HungaroControl, the Hungarian Air Navigation Service Provider (www.hungarocontrol.hu). It even enabled me to acquire my PhD, as I wrote my Thesis in English language, and thus I was even able to win an international prize with it. It is evident, that without thorough English knowledge all these would have been unattainable.

However, I think, the most important element of all these is the underlying fact that you made me love this language: showing me how to read for pleasure, while also revealing the ‘secret’ inner structure of the English language, which is more logical than most of us would ever think; well, this is what really helped me to become proficient in it. Moreover, it also instilled a deep curiosity in me towards languages in general, so since then I also learnt French (and would not be against learning some further language as well).

---

SZEKERES JULIA, MD, PhD, DSc

Speech day

The speech day was an exciting new development. One was supposed to read a short story and than tell the story to the class -, both in English.  The rules were strict; not a word in Hungarian. Newly emerging words had to be explained somehow, the use of all other means was permitted. This, of course required some creativity, which was part of the fun. Having successfully delivered a lecture, the speaker was awarded the prestigious title „Master of speech”. Holding this title meant a certain rank. Many of us wanted to be among the first masters of speech.

For my talk I chose the Happy Prince by Oscar Wilde. It might not have been the best choice. The language was not easy, let alone, for an absolute beginner. Nevertheless, I got through somehow and started to work on my presentation. Soon I faced the irresolvable problem of explaining the meaning of the word “swallow”. This bird does not give a distinctive sound, but anyhow, it is a bird. Could be substituted by any other bird; the cock for example.  Everybody -since nursery school- knows, that the cock says kukuriku. I was elated by my own genius. Now I only had to find somebody to assist with this.

Kelemen was a round headed boy, rather small for his age. He swore secrecy and consented to be part of the performance. After a few rehearsals we agreed on the choreography. At a certain point of my speech, I would ask the audience, whether there was anyone, who could imitate a cock. He would than step in, and say kukuriku.

The great day arriving, I stood before the class and started my talk. Kelemen was sitting in the 2nd row fidgeting nervously. He was clearly in stress. While concentrating intensely on the speech, he grasped the edge of the desk so hard, that his knuckles became white, and fat beads of sweat appeared on his forehead. Finally, when I arrived to the point, and asked “who could imitate… he could not bear the pressure anymore. Before I could even have finished the sentence, he jumped up and erupted; Kukurikuuuu!!

---

SZŰCS GYÖRGY, MD, PhD, Dr.Habil. the Knight-Cross of the Hungarian Republic Order
 

My Dear Teacher Joe:

Several pleasant memories came my mind when your e-mail request reached me.

First, you were the head of my class in the ’Nagy Lajos’ Secondary School, Pécs and taught us Hungarian literature and grammer in the early sixties. We also knew you as a loved and respected English teacher for an other class that time.

We didn’t care too much about English in these years except as the language of popular Western rock and beat music. Tradicionally, German was the language which people, mainly the older generation, spoke widely in Hungary. At least 4 of my 19 classmates were born in Swabish families with names like Otto Albrecht, Zigmund Fingelnagel, Noll Walter and Jozsef Grünwald. They also speak German or its Swabish version just as many people in the region. (We had also learned German officially in schools for a short period after the ’56 Revolution.) My class was a language-oriented class and we learned Russian and Latin each day of the week. We were able to speak or read at least original Russian and Latin texts after getting the certificate of final examinations in the secondary school.

And what was the benefit of knowing these languages in the next years? Frankly, and it is sad, I have never used Russian except on one occasion. As a medical student I found English summary interesting of a publication in Russian scientific journal ’Voproci Virusologii’ and wanted to read the whole text, particulary the method section. Unfortunately, it was discovered that the authors didn’t write enough details of their method, making impossible to repeat their experiment. Later I learned that outstanding Russian researchers usually published their work in peer-reviewed English scientific journals. Cyrillic letters, however, have forever remained familiar and readable for me.

Latin was a little bit different because basic knowledge was a requirement after I became a medical student at the Medical University of Pécs.

However, English became the first language almost from the first years at the University. As a 3rd grade student with scientific interest I joined the Department of Microbiology. I remember that in the first week I got a 50 pages English review article and was requested to present it at the departmental scientific meeting in the following week. It was a very hard job. I wrote almost a new dictionary of unknown words and expressions found in the review… This year was when I recalled my teacher Joe Bognar, but as English teacher in the ’Nagy Lajos’ Secondary School. He had become a very popular and recognized English teacher in Pécs who taught lawyers, economists, engineers and chemists and who gave private lectures for doctors including professors at the University. I approached him and asked him to teach me English, too. Joe Bognar accepted me with two other students and he started to introduce us to specific features of English and important differences between English and Hungarian.  I remember his very stimulating style of teaching. His personality was remarkable for me at least. The lectures were held in my parents’ home and my mother asked me several times what was the reason for the loud laughter coming through the closed door. Joe had a good sence of humour and he always told us jokes in English. It just come my mind when he explained the difference of intonation in Russian and English in saying the word ’paper’ for example. First, he said ’paper’ with very soft tone and again its Russian equivalent ’bumaga’ with a strong and loud tone that sounded like a blast. We used English newspapers not just for translating reports but analysing English grammer and learning idioms. Joe explained, using drawings, the verb tenses from the simple past, present and future tenses to their continuous and perfect continuous forms. He always motivated us and kept our interest high.

Of course, English became a daily routine in these years. I read hundreds and hundreds of scientific articles and many text books. All information needed for my work was published in English. In this way, I learned many words and was able to speak ’continental English’. Unfortunately, I usually talked fast and my strong accent never disappeared, and the Hungarian root, the ’Hunglish’ came through it. It only caused problems when I talked with native British or American people who didn’t know any foreign language. I remember when I was a house-guest in my native Texan boss’s house, I had a conversation with his 96 year-old mother who was alone with me one evening. When my boss and his wife later joined us, and my boss started to speak to his mother, she turned at least three times to me asking ’what did he say, what did he say’. It sounded like a joke.

As a student with scientific interest I was involved early in teaching and was nominated for a tutorial position in the department in my last university year. Two of my supervisors went to Ghana and Burma (today Mianmar), respectively and I was charged to manage the work in the Virology Laboratory. After getting my MD degree and later passing FRCPath equivalent exams I was known as a young, entusiastic virologist engaged in several new projects, teaching, investigations of new viruses, epidemics, and recognized as good lecturer. In 1972, Hungary organized the 2nd World Congress of Virology and I was requested to supervise the Congress’ Reception. It was the first time I met Joseph L. Melnick who was one of the most famous and respected virologists that time worldwide and head of the Congress. One morning he came to the Reception and asked something in a low Texan tone which I was unable to understand. After my ’I beg your pardon’ he repeated it but without success. I didn’t figure out again what he was asking. I sensed he was getting angry and when he repeated his request again he added the word ’medicine’. It was the key word for me and it came immediately my mind that he wanted ’Aspirin’. Even after many years, it demanded concentration to understand the English names of chemicals and medicines.

After this episode I didn’t think that some time in the future I would work in his institute. But it happened. As I learned later, he met Dr. Dömök, head of Depertment of Virology, National Institute of Health, Budapest at a WHO enterovirus board meeting of poliovirus eradication and asked for reference for me. At that time one of my friends worked at the Baylor College of Medicine, Houston, Texas and he talked Dr. J. Butel who was a leading researcher in Melnick’s department, about our SV40 virus-associated experiments, mentioning my name. I didn’t know anything about this conversation. In 1981, I got a letter of invitation from Dr. Melnick and a fellowship was offered for two years in his Department of Virology and Epidemiology, Baylor College of Medicine, Texas Medical Center, Texas, USA. It was a great privilage for me because Dr. Dömök had never recommended anyone for foreign fellowship as I learned later. Baylor College of Medicine within the Texas Medical Center was among the best ten private university in the USA with a huge budget. It situated in a beautiful environment. In the department postdoctoral fellows from at least 9 or 10 countries, from Argentina, Columbia, Spain, W. Germany, France, Australia, New Zealand, Bulgaria and China, and me from Hungary, worked in different research teams around the clock. In the following years many of them became famous researchers and even head of their institutes. Almost each week an outstanding researcher from abroad or USA gave departmental seminar. One day, for example, Dr. Robert Gallo, who was the first American who discovered HIV talked us about his research. I tried my best and work hard in a team supervised directly by Dr. Melnick. Later, I had chance to work in two other teams. During the two years I had very good personal contacts with almost everybody and I was an accepted and loved fellow. I made friends and we remained in contact even after I left the department. I was also able to invite my family for the second year. My children attended a sport and art elementary school. My son was even invited by his head of class for a month-long visit after we left Houston. It was a great time with many-many wonderful experiences. I rented a van and we drove from the Eastern coast to the Pacific Ocean visiting almost all the famous national and state parks including the Petrified Forest, Grand Canyon, Glen Canyon and Lake Powell, Zion, Bryce Canyon, Death Valley, Yosemite Valley, Sequoia Parks and Saquaro National Monuments, White Sand Monuments, Carlsbad Caverns, etc. It was interesting in sensing how your Texan driver licence and licence plate created some kind of respect from people living in states far from Texas. After these two years I was invited twice more to the department and had a chance to work on brand new projects. I was able to culture hepatitis A virus. We screened HIV-patients in the first AIDS-hospital in USA in the early ’80s, and I also learned environmental virology from one of the founders of this field and became familiar with gastroenteritis viruses. Later I used this experience and knowledge in Hungary. However, I consider the most valuable consequences of my American life were the personal relationships and friendships which remained live and helped directly in my own career and to get fellowships for my students. Dr. Melnick visited me twice in Hungary, one occasion with his wife. She invited me for lunch in an extremely expensive, luxury elderly home a couple of years ago. My team leader, Dr. Hollinger saw me with his wife in Pecs, too. They took me with their family to Estes Park, Colorado for ten fantastic days. They rented a large house with a wonderful panoramic view, situated among pine trees on the mountain. I went hiking and enjoyed white-water rafting. (In my second time in Baylor, I travelled to the Hawaii Islands and had round trips on all islands.) It would not be nice if I didn’t mention my old friend, Dr. Adam who is now 92 year-old. From my first days in Baylor he cared about me. We had very good conversations. I was invited many times for lunch and dinner to his family and even he offered his 6-cylinder-oldsmobil and Exxon gasoline-card free when I went for orienteering events in Texas. For your information, I was a member of Houston Orienteering Club and won several competitions in the advanced category in Texas. When I attended the ’Legacy of Virology at Baylor College of Medicine’ meeting in 2007, Dr. Adam and Dr. Hollinger argued about whose home should be offered for me. Finally, I spent one week with both families.

My international career was also initiated by one of my American friends. When I met David Matson in Baylor he was a medical student who worked very hard to complete with success his MD and PhD, in parallel. Anyone who was familiar with demands of these degrees can immagine how difficult it was to do this. I assisted him in evenings in his PhD experiments and we became friends. Dr. Matson was crazy about birds and he visited me to go birdwatching in Hungary (and also helped my students). Without his interest I would probably never have organized a visit to the restricted area of Hortobágy to watch the protected and rare great bustard. He intoduced me to Dr. Roger Glass in a Virology Meeting hold in Jerusalem, Israel. At that time Dr. Glass was head of Section for Gastroenteritis Viruses, CDC, Atlanta and also a key figure in WHO, Geneva. (He is presently vice-president of NIH, USA.) He invited me as temporary adviser and covered financially my participation in the WHO rotavirus meeting. I met a lot of well-known virologists and epidemiologists and we set up the European Rotavirus Network. I represented Hungary as the only country from Central-Eastern Europe in the Network. We had regular meetings in Europe (Amsterdam, London, Rome, Ljublana, Bourgogne, Pécs, etc.) and initiated very fruitful cooperations among members. Now one of my former PhD students, Dr. Bányai who spent a year in the CDC on my recommendation replaced me in the Network. I also represented my country in the WHO organized and headed ’Healthy Cities in Europe on AIDS’ Network. Each year our group visited cities in Europe where admistrative, medical and non-govermental organizations of a city, e.g. Stockholm, Amsterdam, London, Nancy, Tallin, Wienna, etc. wanted to initiate effective measures against the spread of HIV/AIDS. Usually we were welcome in the townhouse and learned what the city planned to do. The Major of City, Rector of University or Head of the central hospital, representatives of sex-workers, men-who-have-sex-with-men, intravenous drug users told their problems and goals. We had chances to visit facilities of these non-govermental organizations. I learned a lot from these visits. Information, impressions, experiences, materials received helped me very much to transfer my fresh knowledge to students, professional and public audience in Hungary.

During these years I headed the Regional Laboratory of Virology in the South-Danubian Public Health Institute. With wide international cooperation, assistance and grants, I initiated detection and identification with modern molecular methods, the first in Hungary, of almost all viruses associated with gastroenteritis. My laboratory became the National Reference Laboratory for Gastroenteritis Viruses and also an external education laboratory of the University. Now my former first PhD student Dr. Reuter is charged to run the laboratory. (I managed him to learn caliciviruses in Norfolk, Virginia where my former young Chinese friend Dr. Jiang from the Baylor Medical Center was the head. He first described the calicivirus genomic organization in the prestigious journal Science.) On the other hand, I had served first as associate professor at the Faculty of Medicine, University of Pécs, and after got PhD degree and habilitated I became a professor. I have taught virology for students of both Hungarian and English programs. Moreover, I was among the four academics from the University who were intoduced in and trained on the ’problem-based learning method’ at MacMaster University, Hamilton, Canada where this teaching technique was first developed. Later, this knowledge was very beneficial for me, particularly when I joined to Medical Faculty of Kuwait University which developed and introduced a new curriculum accredited by the Harvard Medical Institute.

The University awarded me with a silver medal of ’Pro Universitate’ and I also got the’Széchenyi Professorial Fellowship’. I was a board member of Hungarian Society for Microbiology and secretary of the Hungarian Professional Board for Medical Microbiology. Also, I was invited speaker and chairperson at several conferences and referee for international virology periodicals.

When I retired I was awarded by the President of the Hungarian Republic with the Knight-Cross of the Hungarian Republic Order in appreciation of my research, teaching and publication work carried over many decates.

Close to my retired age, I accepted an invitation from the Medical Faculty of Kuwait University. I spent six fantastic years in Kuwait. I was charged with teaching medical virology and supervised MSc and PhD students. Also I served as consultant of clinical virology and was founder of the Kuwait Clinical Virology Board. On the base of my experiance, teaching level was higher than it was in Hungary. They followed the British education system better than the British did it themselves. Faculty members were recruited mainly from states of the former British Empire, from England, Canada, Australia, India, South Africa, etc. Only a few professors represented other countries. As I remember, two or three faculty members including me were from Europe. The relationship among faculty members were open, mutually helpful and very friendly. The infrastructure was excellent and the students had the same attitude towards learning process as students in everywhere in the world. You met very talented as well as lazy ones. Furthermore, outstanding researchers, among them Nobel-price winners, were regularly invited to hold key-note lectures for faculty seminars and scientific events where you had the chance to talk to them face-to-face. I loved teaching and I was also loved by students and staff members. When I left the University and Kuwait, the Vice-Dean, Chairman of my department, faculty and staff members said good-bye to me  in the nicely decorated Faculty cafeteria. There was lot of food and I was heaped with presents, cards with signatures and touching notes ending ’We miss you Dr. Georgy’.

Finally, I recall an almost unbelievable story which happened to me in my first summer in this Arabic country. I was officially requested to participate and represent the State of Kuwait in a WHO meeting hold in Teheran, Iran. With representatives of other Arabic countries I signed the document on behalf of Kuwait. Can you believe it?

As a summary, my knowledge of English was very beneficial for my professional career and personal life as you could see from my life-story written above. I appreciate very much the introduction what my English teacher, Joe Bognar, gave me to Shakespeare’s beautiful language (a level I will never reach, of course), and the stimulation and direction he gave to my learning in the first and probably most important period of my life. I am very grateful to you Joe for it and your friendship, too.  

George 

---

Dr. Bognár Ágnes, MD, PhD

Dear Joe,

My first memories about learning English are the following:

 In 3rd grade at the age of 8 I changed schools (as later I understood to be able to participate in their English programme). My new classmates had been learning English since 1st grade and I didn’t know a word. On the first day the English teacher held up a plastic pig and asked me: “What is this?” I started crying because I didn’t know what  “what is this?” is (although I could feel it) and I didn’t know what  “pig” is, and  I didn’t know what “I don’t know” is, so crying seemed like the only solution. The teacher she said: “This is a pig.” I made two conclusions: 1. my first English word is “pig”, 2. I have to learn English immediately!

So I went home, stood in front of you and said: “Dad, I need to learn English fast!” And You said:  “OK, young lady, our first lesson will be on Saturday at 9 o’clock, bring the tape recorder and a tape with you.” This was a great moment because I was really envious of my big brother Gabor who had been learning English with you for a couple of years. His English lessons started at 10 o’clock every Saturday and I had always been eager to know what had been going on behind the closed living room doors from 10 till 11 every Saturday. And now I will have English lessons with you from 9 o’clock, so I can take the tape recorder to the living room (and not only him) and I will have English lessons first (and not only him). I was very satisfied with this and the thought that I would learn English very fast now.

With our English lessons every Saturday at 9 o’clock a new world opened up for me. It seemed like I was really learning fast because I caught up with my classmates in about 2-3 months. (This is amazing thinking back because that means about 10 English lessons with you versus their 2 years of previous English learning). And then I realized I always knew more and more. My favourites were your story about the Mouse and the Cat, our talks about the weather and the “ther-mo-me-ter” (I can still hear us repeating it again and again until reaching the correct pronunciation) and about anything I read, saw on TV or interested me. And my extra favourite was GRAMMAR. After a time at the beginning out he lessons you always asked me: “What I would you liked to do today?” (this meant a choice between talking about a topic I chose or practice grammar. And most of the times I said excitedly: “Let’s have grammar today!” And you gave me hundreds and hundreds of sentences to translate from Hungarian to English to practice grammatical structures you had previously explained to me. And after our lesson, during the week I had my tape to listen to our lessons and hundreds of sentences again and again. Later in highschool I realized the importance of this. Our highschool English programme was an advanced intensified programme. When my classmates came across grammar “problems” they always asked me: “Agi, how would you say this/ that?” I usually told them how and then they would ask me why. Most of the times I didn’t know why, I just knew what was correct because I could “feel” it. This was when I realized English is my father tongue.

After my second year of highscool I participated in the programme of the Soros Foundation and spent an academic year in the US, at Darligton School, Rome Georgia. This was a private school where selected children came from the surrounding states. Of course it was one of the most exciting things in my life spending a year abroad at the age of 16, on my own. Only looking back I do realize that English was not a thing I needed to worry about, speaking English as a second language didn’t feel like a drawback to me. I developed a lot and came home thinking and sometimes even dreaming in English.

Before leaving to the US I took all the available English Language Examinations in Hungary. After returning home I took TOEFL and the Cambridge Proficiency test.

At Medical School again my English knowledge was surprising only for others. For me it was a natural tool I could take good use of. Finishing Medical School I participated in a PhD course at Semmelweis University at the Pathology Department in  a Haematic-Oncologic  Programme. Reading international scientific articles in English which is a must for a PhD student in the medical field was not a challenge for me although I saw some students having lots of strain and struggling with it. The crucial point of scientific PhDs is the needed amount of  impact factors  that need to be collected by publishing their research results in international science journals. One reasons for being hard to reach the needed impact factors is that the research has to be original and significant enough for a good journal to be accepted. Knowing Hungarian minds usually this is the smaller problem. The bigger one is being able to write it in correct scientific English to be accepted. Besides my strong language bases and reading hundreds of publications two things were of my help in this. 1. During university I worked as a translator for a company specified on medical English translating dozens of scientific articles.  2. The professor I was working under as a PhD student (who previously was also a Joe Bognar student) gave me all his works written in English for proof-reading. Correcting incidental misspellings was my specialty and doing this for him for a couple of years reading all the articles written by him gave me the chance to write my own one well by the time I needed to. This is the way I put through my PhD in 3 years.

By the time I held my PhD lecture I was 5 months pregnant with my twin daughters and decided to leave the scientific career to have a well balanced family life and became a general practitioner.  For the past couple of years the role of English has faded in my life but my twin daughters started school just last week in 1^st grade in a school with a strong bilingual English programme.  And the story shell  go on...

Thanks Dad!

Agnes

---

Vámos Gábor, PhD, agol nyelvű beszámolója

 

What should and might have been done differently in those 4 years?

I cannot recall any significant aspect that I could advise in response to this question. The way you taught us was revolutionary that time and worked well. Naturally today in the age of internet, easy and quick access to information probably other teaching methods might be optimal.

How you have been able to utilize your ENGLISH in the recent 40 years?

I graduated from the E-class in 1969.

I studied nuclear engineering at the Moscow Power Engineering Institute (http://www.mpei.ru/lang/eng/main/about/general/general.asp) from 1969 to 1975. Russian language was exclusively used for teaching that time. However in the last 3 semesters I had the first chance to use my knowledge of English; in the frame of the programme involving senior students into research work, my first task was to translate form English to Russian scientific articles about probabilistic analysis based on fault tree methodology.

From 1975 to 1977 I worked at a coal fired power plant (named “Mátra” today, that time it was named “Gagarin”) near Gyöngyös in shift work, where I could not use neither my English nor my Russian. 

When I joined Paks Nuclear Power Plant (NPP) in 1977, the plant was in the phase of construction. All design documentation was in Russian, at the peak of construction works about 300 Russian experts worked at the construction site. Documentation for start-up tests, operating and maintenance instructions were translated from Russian to Hungarian. In the first few years of operation I worked as shift supervisor, head of a shift crew. Each member of the Hungarian shift crew in the control room had a Russian expert as an advisor and shadow trainer on shift. Obviously knowledge of Russian was useful and appreciated by the company.

Unit 1, 2, 3 and 4 went operational one after the other. The role of Russian advisors gradually weakened and transformed into contract based operations and technical support. The management of the plant felt that we should get acquainted with other operating practices than the “Russian school”. Mechanical equipment of the plant was robust and reliable, but the instrumentation and control technology of the Russian supplier did not match the Western standards. We wanted to have a training simulator for the complex technology of the nuclear plant and the Russians could not deliver it in good quality.

The first source of information about Western approaches to nuclear plant operation was the Loviisa NPP in Finland. This plant had two Russian supplied nuclear units of similar design, but the Finns were able to buy instrumentation and control equipment from Western suppliers and successfully integrate it into the Russian design. Then there was the Vienna based International Atomic Energy Agency (http://iaea.org/) offering cooperation programmes for all countries operating nuclear power plants around the world. This was the time when English speaking engineers were required for Paks NPP to communicate with the new technical and business partners. Those few engineers, who already spoke English, were the first to participate in exchange visits and training programmes in Western countries. I was one of the lucky few to travel abroad first as a translator and then step by step as an expert. Recognising this need later the company offered cost-free intensive language courses delivered by native English teachers to the staff.

Going through this professional development (1981-1984) resulted for me in participation in training on nuclear plant operational safety in Karsruhe (Germany), at the Argonne National Laboratory (USA) and practical on-the-job training at Trojan NPP (USA). In 1984 I was appointed as head of Operation Section at the Paks NPP, later I worked in different management positions, including operations director, safety director and deputy general manager. I believe at the beginning of this process it was my English knowledge what differentiated me from form many others with comparable technical education and work experience at company.

I participated in the organization of the operational safety review team visit of the International Atomic Energy Agency to Paks NPP in1988. This was the first ever review of this kind to a nuclear plant of the “Eastern block”. Similarly Paks NPP was the first nuclear plant in Eastern Europe to host a peer review from the World Association of Nuclear Operators (http://www.wano.info/en-gb) in 1992.

While working at Paks NPP, I earned Ph.D. in mechanical engineering at the Technical University of Budapest in 2000.

However my professional life was not only success. In 2003, after the incident that took place at Paks NPP during chemical cleaning of 30 fuel assemblies performed by AREVA, I resigned from the position of safety director.

From 2003 to 2013 I worked at the International Atomic Energy Agency as senior operational safety expert. My main task was to organise and lead operational safety reviews to nuclear power plants. About half of my working time I spent travelling to NPPs requesting this type of review service. During this 10 year period I was lucky to use English as main working language and had some chance to speak Russian as well.

Now I work part time as independent expert in nuclear plant safety. I will do this as long as I feel that I can provide meaningful advice in this area. Since 2010 I am a member of Board of Directors of Paks NPP.

Both my son and daughter grew up in a different environment concerning language learning. They both speak English and Russian.

---

Lukács Laura, érettségizett diák

Dear Teacher!

The first time when I entered  your sitting room was a frightening experience. I can still recall being seated in a soft, white armchair, feeling lost in the unknown environment. Everything was unfamiliar,except my father sitting by me, making appointments for future private English lessons  with you.

I was releaved when your front door was shut behind us the first time. I recieved your orientation tests (A and B) on that very evening, and they made me disappointed. I found myself  incapable of translating infuriatingly simple sentences. In fact, even the sentences I solved were wrong, though I didn’t know this that time.

On the first lessons, you thaught me phonetics. I had to repeat funny poems, senseless combinations of sounds.’Thi-the-tha-tho-thu-thou-thau’. I have been trying hard, although I still can’t pronounce perfectly the following sentence:’Would you like to have a cup of tea?’ .But at least I know the dangers of Hunglish pronounciation.

’Tin, fin, thin – not all the same!’
Than came the lion’s share of the work. I had to forget the most of English grammar I had ever learnt in school. Instead,step by step,I learnt the system of the ’six legged sheep’. It is an amazing method, that helps us to understand the relations between different tenses, so we can think in English terms of ’time’.  It is miraculously easy to use, fortunately, because we have to do so, frequently.
You not only showed me a picture of it, but made me suffer until I learnt to keep it’s rules.
Your method is simple, but bright. First you give an explication of the grammar you want me to understand, with easy-to-memorise hungarian ’crutches’. Than you let me use them, by making me translating sentences, constructed of the same words, so I don’t have to think about unknown ones. But at the same time your sentences bring up more and more grammatical problems.
It is a hard game, easy to lose in every minute. You ask new questions so quickly, immediately after the solved one. In the beginning, I couldn’t win at all. But than I realised how easily I could. I followed your advice: ’If there is a rule in English grammar, it is kept ad absurdum.’
By working hard I learnt to solve your sentences. They were so tricky, I was taken in time to time. But your armchair was the first place in the world where I experienced the sense of success, and later self confidence.

’Learning English makes me happy.’ –claims one of your favourite examples. So it does, as I can prove it. I still remember how I was gallopping on my way home, singing wonderfully complicated verbal structures, rapturously of newly gained knowledge. I guess you didn’t know this about me, though your wife Betty might have happened to see me, when she returned from dog walking. You also taught me spelling. ’J [dʒei] as Joe and G[dʒi:] as George’, the dog.

 

---

George Novak,  Associate Professor Retd.

Answering that question is as difficult as it is easy. Easy because English gave me a life, a purpose which I most certainly did not have when I started the first year in Nagy Lajos Gimnázium in 1963. To begin with, Teacher, when you walked into that first English class, there were not more than 45 pairs of eyes watching you with expactation, curiosity, whatever. I was not there, since the previous day I was taken to the hospital from the school opening ceremony to spend the next 10 days there knocked out by some virus infection. So I missed whatever sense of togetherness, community or of mutual support my classmates may have felt on those first days, I had no idea what was going on in school, I had no friends there, and I was afraid I was falling behind. I had no idea how I would be able to learn English, my previous encounters with Russian and German had not made me a friend of language-learning, my most important motivation was, incidentally, that I had cousins in the USA, and I wanted to communicate with them in English. So it was with great trepidation that I first entered our classroom (and I had never had female classmates before, either, the elementary school in Szentlőrinc, the village I would be daily commuting from, had separate classes for girls and boys). Anyway, I have already forgotten the details, like most of nearly everything else, but I remember that the English class was a shock, a pleasant one. The guy up front, who as I learnt was The Teacher, spoke in English only, but somehow this did not seem to be a problem – I knew what he was talking about. Very probably it was not as simple as that, but the impression that has remained with me is that it was not so much „learning”, „studying” as it was playing, taking part in an interesting game. … But this is neither here nor there, I am not going to go on like this, no point.

Anyways, what you did to us was give us motivation, („a titok lényege”), which consisted in not so much making us see or appreciate the usefulness of English, but more like making us feel superior, superior to the rest of the world, by speaking, using that language. And that, as far as I am concerned, took me through secondary school, and got me into university, and even through it. Indeed, it took me some time to get rid of that feeling and realize that speaking English is just one aspect of life. After graduation I taught English for nearly seven in a secondary school (III. Béla Gimnázium, Baja), the same kind of specialized classes that we had had in Pécs, and most of what I did during that time in my English classes, was attempting, not quite unsuccessfully, to imitate what the Teacher did to us ten years before. I must say, the pedagogy, education, and methodology courses at the university had been a waste of time – for me anyway. During my years as a secondary school English teacher I was relying on my memories from my time as a student. I found the Teacher’s method of telling stories and introducing us to new grammatical and lexical material in the process especially useful. One of my fondest memories from those years is that almost the first story that I told a number of my classes was the adventures of a Danish prince called Hamlet. When I started it, I went into the class without the faintest idea of what I was going to do, and then I just started… It became my best story, which I was telling for weeks on end, and somehow it worked. Just as the Teacher’s stories had worked.

No organization, no systematic progress here, I am afraid. Let it suffice to say, I was lucky to stop teaching in secondary school before I could have got tired of language teaching. English stayed with me, except it was history and literature that I started teaching at the University of Szeged. Later translation was added, both practising and teaching it – and though already retired, I am still doing the former two. I am very fortunate that I practically have never had to work in my life, that is to say, slightly exaggerating, I would have done what I did as work without getting paid for it.

So it is really nothing much to write home about, anything else would be embellishment, which I do not really care for.

To cut down this „contribution” of mine to size, to the size it deserves, I do not think I would have done anything, or would have had anything done differently, in those four years — what I remember is all the good stuff in general, and rather light on the side of actual detail. Daily dictations I have found extremely useful later; the easy dropping of „marks five” was another thing I would practice, with success. Doing the whole thing without books, i.e. without a predetermined, fixed, rigid framework — I still think it is useless to draft lesson plans, „óravázlat”, to plan your classes down to the last minute and to the last question you (are allowed to/will have to) ask your students. I found the „infinitive table” the most useful grammatical tool — both as a student and later as teacher; once you have mastered the formal aspect, that is to say how to put those elements together, and which one of them you could put before or after the other, the rest was a piece of cake.

Encouraging students to use the language as soon as possible was another important milestone (but I am not going to go metaphoric), which I would emulate — and the easiest form of that was, in those days, the mid-sixties, reading books. And collecting them, too; the Teacher’s library at his home, that wall (or maybe walls) of shelves filled with penguins and whatever, was a revelation, although I visited very few times (one or two), and very late, around graduation. Later watching English-speaking films (later videos, DVDs, etc.), television (first Yugoslavian, later cable, satellite), and then, much too late for me as a student, the internet entered the picture as other forms of using English. Talking, communicating with English speakers also came later in my life than it did for later generations. And through the use of English, I could have access to knowledge, however trivial or important, which would have been difficult without it. These days it comes naturally, these generations, happily, can take it all for granted. My point here being that the E-experience, and what you, Teacher did to us, moved us, provided us with a short-cut, to the future, allowing us to jump, I would say, a generation (some 25-30 years). And for that, I cannot be grateful enough.

---

 Dobay Péter

---

Gál János








 

---

Horváth J. Attila