Az angol nyelvtudás helyzete...
Az angol nyelvtudás helyzete Magyarországon 1954-től napjainkig
| Kulcs szavak: | Intézményes passzív és aktív agymosás |
| Az aláírás felelősségével kell beszélni az angolt |
| Mivel tudom, hogy mások is részesei voltak ennek az időszaknak, azzal a céllal és reménnyel írtam meg ezt a több részes történetet, hogy ők is mondják el saját történetüket. |
| A történet többi részét hamarosan olvashatják az érdeklődők ! |
E l ő s z ó
Valójában 1954-ben szembesültem először azzal a helyzettel, hogy az angoltanulás az egyetemen nem a szakma elsajátításának műhelye, hanem ideológiai, politikai küzdőtér, ahol nem a fiatal, fogékony agyak kiművelése, hanem dekortikálása történik.
Mikor középiskolai tanárként elkezdtem tanítani, azt tapasztaltam, hogy nem az volt az elsődleges értékem, hogy beszélek angolul és hozzájárulok az iskola idegennyelvi kultúrájának növeléséhez, hanem az, hogy én vagyok az ifjúmunkás megtestesítője, és jelentősen megerősítem az iskolában és vonzáskörzetében a kommunizmushoz vezető fejlett szocializmus bástyáit.
A következő évben kineveztek KISZ-tanácsadó tanárnak,majd felkértek, hogy vállaljam el a megyei KISZ-titkári funkciót.
Hitetlenkedve fogadták a válaszom, nevezetesen, hogy néhány évet arra szeretnék fordítani, hogy kellő tanítási tapasztalatot szerezzek.
Attól kezdve szüntelen hegy-menetben, metsző észak-keleti ellenszélben tudtam csak haladni. Napról-napra, évről évre meggyőződéssé erősödött bennem az a feismerés, hogy
Ezért a feledékenységemért még a kilencvenes években is drágán megfizetem!
A szerzőről:
|
Az elmúlt 80 évben voltam már háborús menekült, miközben átéltem és túléltem a brit és amerikai légierő mindent porig-pusztító szőnyegbombázásait.
Voltam már gyerekkoromban élelmiszer és alkohol csempész, miközben átéltem és túléltem, vonattetőn utazva, a februári, farkasordító hideg éjszakákat
és a szovjet egyenruhát viselő revolveres vonatrablók támadásait.
és a szovjet egyenruhát viselő revolveres vonatrablók támadásait.
Voltam már lakatos tanonc, lakatos segéd,
amikor átéltem a sztahanovizmus diadalmentét, és megúsztam a ’málenyki robot’-ot.
Helyette átkerültem egy másik gyárba, ahol lettem szerszámkészítő-idomszerész, ahol felkerültem a ’szégyen-táblára’.
A ’szégyen-tábláról” átküzdöttem magam (hadd ne mondjam meg, hogyan) a ’dicsőség-táblára’,
és lett belőlem, az ifjúmunkások szégyenéből a fejlett szocializmust építő dicsőséges ifjúmunkás, az ifjúmunkások példaképe.
amikor átéltem a sztahanovizmus diadalmentét, és megúsztam a ’málenyki robot’-ot.
Helyette átkerültem egy másik gyárba, ahol lettem szerszámkészítő-idomszerész, ahol felkerültem a ’szégyen-táblára’.
A ’szégyen-tábláról” átküzdöttem magam (hadd ne mondjam meg, hogyan) a ’dicsőség-táblára’,
és lett belőlem, az ifjúmunkások szégyenéből a fejlett szocializmust építő dicsőséges ifjúmunkás, az ifjúmunkások példaképe.
Voltam egyfős tancsoport az ELTE Angol tanszékén,mikor az összes csoporttársam disszidált.
Ha jól dolgoztam az órákon, a csoport jól tejesített.
Nem akartam tanár lenni, de az lettem
Voltam angoltanár és szakfelügyelő gimnáziumban.
Szerveztem magyar-angol diákcsere programot általános- és középiskolások, főiskolások és egyetemisták számára.
Voltam tanszékvezető főiskolán, majd egyetemen.
Megvédtem egyetemi doktori disszertációmat, a kandidátusi disszertációmat (ami nem kis kalamajkát idézett elő) és a Habil. doktori minősítést is megszereztem.
Viszont a legtöbb elkötelezett, bigot párthívő szemében nyilvánvalóan deklasszált elem voltam, aki arisztokratikus magatartást tanúsít és tanszékvezetőként az imperializmus előretolt bástyájának kapitánya.
Tartalomjegyzék
Az Egyetem (1954)
A Zárójel (1957.február)
Pályakezdés (1958)
Tulajdonképpen itt, 1954-ben kezdődött ennek a gyűjteménynek a története.
Visszatekintve az egyetemi évekre, azt tudom megállapítani, hogy az egyetemen különböző módokon hatalmas idő-, szellemi-energia- és pénzpazarlás történt.
Ezt a jelenséget agymosásnak neveztem. További vizsgálódásaim ahhoz a következtéshez vezettek el, hogy kétfajta agymosás működik:
1. Intézményes, passzív agymosás.
Ennek működését kiválóan példázza a következő helyzet:
1958-ban végeztem az ELTE Bölcsészet Tudományi Karán magyar-angol szakosként, de csak 1964 nyarán kínálkozott először lehetőség arra, hogy 'igazi' angollal találkozzam.
Intézményesen nem biztosították a lehetőséget, hogy valódi élethelyzetben szerezzünk ismereteket, tapasztalatokat.
2. Intézményes, aktív agymosás.
Ennek működését kiválóan példázza a következő helyzet:
1954/55-ben, az ELTE Bölcsészet Tudományi Karán, az első évfolyam angolszakos hallgatói – így én is – szembetalálták magukat a speciális marxista-leninista szemináriummal, amelyet külön az angolosok számára vezettek be.
Az elképzelés megvalósítását a célnak a lehető legjobban megfelelő „Píranyára” bízták, aki nőnek csúnya volt, gnómszerű és visszataszító, embernek ostoba és korlátolt, tanárnak – személyiség híján – pedig minden értelemben alkalmatlan. Kissebségi komplexusból és szakmai elégtelenségből táplálkozó frusztrált agresszió sugárzott a puszta megjelenéséből.
Piranhának az lett volna a feladata – és ezt nem kevés szóban ki is fejtette –, hogy ellensúlyozza az imperialista szubkultúra nemkívánatos hatásait, amelyek impliciten jelen vannak az angol nyelvben, mint a dekadens, rothadó kapitalizmus-hordozó közegében.
Piranha a párt által rábízott feladat ellenére megszerette az angolos csoportot. Kellemesen csalódott bennünk. Az angolosok részéről minimum passzív rezisztenciára számított, maximum pedig ki tudja, mire.
És mi történt?
Teljes mértékű kooperáció fogadta.
A kooperáció lényege abban rejlett, hogy a csoport minden tagja legalább három bekezdést megtanult kívülről − magyarul is és angolul is −, Marx Tőkéjéből és Lenin Empiriokriticizmusából.
Piranha egy szót sem tudott angolul. Magyarul is csak a ’Foxi-maxi’ esti-egyetem frazeológiájában mozgott otthonosan. Miközben hallgattam, olyan érzésem támadt, mintha csak a gégefőjét használná, és a kortexére nem is lenne szüksége.
Ha a három idézetet megszorozzuk huszonhárommal – ennyi volt még '56 előtt az angol csoport létszáma –, akkor durván számítva, csak magyar nyelven, hetvenre rúgott az idézetek száma. Ha az angolt is beleszámítjuk, kimeríthetetlen számú idézet állt a csoport rendelkezésére. A szemináriumok kilencven perce alatt alig maradt idő arra, hogy a csoport minden tagja, minden szemináriumon, tanúsíthassa a téma iránti elmélyült érdeklődését és elkötelezettségét.
Az olyan bevezető szövegek – mint például: „Egyet értek Marxnak azon állításával, amelyben azt fejti ki, hogy... (idézet Marxtól)… bár még majd mélyebben kell tanulmányoznom, hogy teljes mélységében is megértsem…” –, helyeslő bólogatást váltottak ki Piranhából.
Az olyan összekötő szövegektől – mint például: „Bár Lenin elvtárs nem ugyanabban a polgári-társadalmi kontextusban élt, mint Marx és Engels, mégis úgy értelmezte a kapitalizmus felbomlásához, bukásához vezető tendenciákat, mint...” (idézet Lenintől) – el is érzékenyült Piranha.
Az így kialakult légkörben Piranha elégedett volt velünk. Mi elégedettek voltunk vele. Végül is mindenki elégedett volt mindenkivel. Relatív békében éltünk. Az nem derült ki, hogy a párt elégedett volt-e vele.
Mindenki kompromittált mindenkit a kialakult és általában elfogadott társadalmi standardnak megfelelően.
Azt a jelenséget általánosnak tekinthetjük, hogy pártunk-és-kormányunk hatalmas pénzforrásokat biztosított a Tudományos Akadémián, az egyetemeken és főiskolákon, valamint minden alsó szintű iskolában, hogy áltudományos témák kutatásával és oktatásával megtévesszék és dezorganizálják az egész társadalmat.
Alkalmazott módszerként az ’Intézményes passzív agymosást’ és az ’Intézményes aktív agymosást’ alkalmazták.
Ha pártunk-és-kormányunk ezeket a hatalmas pénzforrásokat az egyetemeken és főiskolákon, valamint minden alsó szintű iskolában az idegen nyelv oktatásra fordította volna, akkor most többnyelvű ország lehetnénk.
Ezért aztán nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy az a társadalmi rendszer, amely áltudományos tanokat hirdet az oktatási és nevelési intézmények minden szintjén, és azok ismeretét kötelezően megköveteli és számon kéri, társadalomellenes és nemzetpusztító munkát végez.
Az angol nyelvtudás hiányának következményei égető gazdasági problémává váltak már a 60-as évek elejére. Ugyanis néhány közép-keleti és afrikai országban városok és városrészek tervezésre és kivitelezésre kaptak volna mérnökeink megbízást, de csak részmunkákat tudtak elvégezni.
Voltak ugyan szakembereink, akik irányítani tudták volna a munkálatokat, de nem voltak olyan szakemberek, akik munkanyelvként felsőfokon, az aláírás felelősségével beszélték az angolt, de mégközépfokon sem.
Ennek következtében, egyes projektek költségvetésének − több százmillió dolláros projektekről beszélünk − csak a 15-20 százalékát tudták megkapni, holott a munka érdemi részét ők végezték el.
Olyan eset is előfordult, hogy nagy állami cég főosztályvezetője Kanadába utazott, hogy egy 17 millió dolláros szerződést aláírjon. Mivel nem beszélt angolul, magával vitte a titkárnőjét, hogy tolmácsoljon a tárgyaláson.
Némi kínnal ugyan, de megszületett a megállapodás, amit írásba foglaltak. Mikor az aláírásra került sor, a titkárnő elé tették a szerződést, hogy írja alá. A főosztályvezető, fontossága tudatában, maga elé húzta a szerződést és nekikönyökölt, hogy aláírja, mikor a kanadai munkacsoport vezetője megszólalt:
− Bocsásson meg, uram; mi a hölggyel tárgyaltunk. Ön nem írhatja alá.
− De hát a hölgy csak tolmács volt. Nekem van meghatalmazásom aláírásra. Én vagyok a szakértő.
− A cégünk hatásköri leírásának fő pontjai − mondta a kanadai csoportvezető higgadtan:
Ø A tárgyalás munkanyelve angol.
Ø Csak a tárgyalásban konkrétan részt vevő fél jogosult az okmány aláírására.
Ø Vitás esetben a felek elfogadják az ottavai főbíróság döntését.
Néhány nap múlva megérkezett G.R., egyik tanítványom. Angolul újra tárgyalták a szerződés feltételeit és aláírták.
A főosztályvezető újra át akarta venni az aláírt szerződést.
− A vezérigazgató elvtárs határozott utasítása, hogy a szerződést adjam le a magyar nagykövetségen, és futárszolgálat vigye Budapestre.
A főosztályvezető elvtárs sápadtan búcsúzott G.R-től, - és az állásától is.
A zárójel (1957. február)
Elült a fegyverropogás, már nem cirkáltak tankok az utcákon, de a járőröknek még mindenki gyanús volt, aki szakállt és csőnadrágot viselt. Ő nem viselt szakállt, mert apja intelmei szerint, egy férfi minden nap borotválkozik. Nem volt csőnadrágja sem, mert apja esküvői öltönyének nadrágját viselte kényszerűségből, ami olyan volt amilyen. A nadrág ülőrésze fényes volt, mint a tükör, amire az évfolyamtársai rendszeresen megjegyzéseket tettek – az irodalom-lelkűek még bölcs Salamonra is utaltak, de nem adott helyette senki másikat. Idő múltával már csak a háta mögött tettek rá megjegyzést, de hát az ülőrészét is a háta mögött viselte. Ő pedig természeténél fogva mindig előre nézett.
Így ment be az egyetemre is a Pesti Barnabás utcai bejáraton. Kíváncsi volt – mivel a hírek szerint jó úton járt a konszolidáció –, mikor kezdődnek ismét az előadások és a szemináriumok. A tanulmányi osztály hirdetőtábláján már évfolyamokra bontva ki voltak függesztve a névsorok és az órarendek.
Éppen jókor érkezett, gondolta magában. Odament a III. évfolyam kifüggesztett névsorához, de nem találta meg rajta a nevét, de talált az általános tájékoztató mellett egy rövid, a nevére utaló zárójeles megjegyzést:
"(Tekintettel arra, hogy a III. évfolyamos angolszakos hallgatók közül egy fő kivételével mindenki disszidált, Bognár József, III. éves hallgató a tanulmányait a II. évfolyamon folytathatja)".
A döbbenettől megállt az ütője.
Ekkora marha vagyok? – Cikázott át az agyán.
Ugyanakkor megnyugtatta, hogy eszébe sem jutott, hogy disszidáljon.
Persze ettől még lehet, hogy nagy marha vagyok, jutott végső következtetésre. Hirtelen nem is tudta, hogy mit keres itt a Pesti Barnabás utcában, mikor járhatna a Fleet Streeten, vagy a Wall Streeten is.
Csak állt ott a hirdetőtábla előtt, és újra meg újra elolvasta a rövid közleményt, és hinni sem akarta, hogy az a személytelen, zárójeles üzenet ott a táblán személyesen neki szól.
Közben tudata legmélyéről visszacsengtek a "Píranya" marxizmus-leninizmus szemináriumokon ezerszer elhangzott szavai:
"Pártunk engem az angolosok átnevelésével bízott meg, hogy ellensúlyozzuk az imperialista szubkultúra nyelvhez tapadó mellékhatásait".
A bejelentésnek az volt az általános üzenete, hogy az egyén nem számít a történelem sodrában; csak az olyan nagy egyéniségek számítanak, mint Lenin és Sztálin elvtársak, akik magukkal tudják ragadni a nagy tömegeket, és gyökeresen át tudják alakítani a történelmet.
De hát én, morfondírozott magában, nem akartam magammal sodorni a nagy tömegeket, nem akartam gyökeresen átalakítani a történelmet.
Csak egy valaki akart lenni a tömegből – egy a sok ember közül, akik külön-külön mind lélegeznek, gondolkoznak, szeretnek és szeretkeznek, gyermekeket nemzenek és felnevelik őket nagy gonddal, hogy különb emberek legyenek, mint a szüleik. Szóval teszik a dolgukat, ahogy kell.
Okos céltudattal, szorgalmasan dolgoznak. Közben odafigyelnek egymásra. Kérdéseket tesznek fel egymásnak. Megpróbálnak megfontolt válaszokat adni a jó kérdésekre. Megpróbálnak bölcs kompromisszumokat kötni, és okos döntéseket hozni, mert tudják, hogy dönteni mindenképpen kell, mert ha nem döntenek, más dönt helyettük, és ezt nem akarják.
Nem akarják, mert tudják, hogy a más-döntők akarnokok, és rossz célok érdekében rossz döntéseket hoznak. Annyira nem akarják, hogy lényük egészével tiltakoznak ellene.
Volt, aki elhagyta az országot, akadt, aki maradt.
Csak állt ott a hirdetőtábla előtt, és ismételten elolvasta a rövid zárójeles közleményt, mintha abban bízna, hogy egyszer csak a sok olvasástól megváltozik az üzenet; netán még gratulálnak is neki, hogy ilyen bátran viselkedett.
Ez a zárójel lennék én? – kérdezte magától.
Füstölögni, majd izzani kezdett benne a düh. Összeszorított állal és ököllel a Petőfi téren át kiballagott a Dunához. A Duna mindig megnyugtatta. Kiment a Szúnyogszigetre, beült a kajakjába, és kiizzadott magából vagy hat kilométert a Lupasziget körül, majd villamossal hazazötyögött Pesterzsébetre.
Jót tett a kajak meg a zötyögés, mert kész ötlettel szállt le a villamosról a Határ út és Nagykőrösi út sarkán.
Másnap reggel bement az egyetemre és megnézte, hogy a hirdetőtáblán még mindig zárójel-e.
A hirdetőtáblán a helyzet változatlan volt.
– A dékán elvtárssal szeretnék beszélni – mondta a titkárnőnek, miután belépett a dékániba.
– Hívatta a dékán úr? – kérdezte a titkárnő némi meglepetéssel a hangjában, mikor végighordozta tekintetét a kopott, őzbarna kordbársonyzakós fiatalemberen.
– Nem hivatott. Én akarok közölni vele valamit – nyomta meg az Én akarok-ot.
– Értem – mondta a titkárnő fölényes, ironikus fél mosollyal az arcán –, maga közölni akar valamit a dékán úrral. És csak úgy bejön ide, mert közölni akar valamit a dékán úrral. Gondolja, hogy a dékán urat érdekli, amit közölni akar vele? Maga egyetemista, fiatalember? – kérdezte hirtelen némi nyugtalansággal a hangjában, miközben tekintetével végigpásztázta az előtte álló fiatalember öles vállát, szögletes állát, a rezdületlen, határozott magabiztosságot sugárzó szürke szemét.
Hirtelen eszébe juthatott a titkárnőnek, hogy a konszolidáció, a hírek szerint, még korán sem ért véget, és ez az akárki bárki is lehet.
– Na, nem bánom – mondta szigorát félretéve –, szoros kivétellel megkérdezem a dékán urat, hogy beengedhetem-e. Kit jelenthetek be a dékán úrnak?
– A zárójelet, nagy Z-vel – tette hozzá a fiatalember.
– A zárójelet, nagy Z-vel? Tehát Zárójel az elvtárs neve? – ívelt magasra a szemöldöke a meglepetéstől kikerekedő szeme fölött. Jelentőségteljesen nyelt és biccentett hozzá egyet, mintegy jelezve, hogy nagyon furcsának tartja az egészet.
– Zárójel – mondta mosolyogva. – Egyszerűen Zárójel. Elvtárs nélkül.
De ez az alak... a Zárójel... Elvtárs nélkül.... Ideges nyugtalansággal nézett vissza az ajtóból, mielőtt belépett a dékán úr szobájába. Az ajtót gondosan becsukta maga mögött. Bizonyára azt remélte, hogy mire kinyitja a dékáni iroda ajtaját, a Zárójel Elvtárs nélkül már nem áll ott. Talán nem is állt ott soha.
Csak sejteni lehet, a titkárnő mit mondott a dékán úrnak.
– Fáradjon be, Zárójel elv..., kérem – javította ki magát erőltetett udvariassággal, mint aki nem tudja eldönteni, hogy kell ilyen helyzetben helyesen viselkedni, mikor az embernek Zárójel Elvtársnélküllel van dolga.
A dékán úr, tollal a kezében, egy vaskos kézirat fölött nézett a belépő alakra. Biztos Adyról írt egy új könyvet, vagy talán a francia impresszionistákról, gondolta Zárójel magában.
– Tessék Zárójel Elvtársnélkül, mit tehetek önért? – mondta a dékán olyan természetes könnyedséggel, mint aki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy valakit Zárójel Elvtársnélkülnek neveznek. Persze soha nem tudhatja az ember ebben az őrült, felkavart világban.
– Bocsásson meg dékán úr, hogy megzavarom. A nevem valójában nem Zárójel. A zárójelnek csak szimbolikus jelentősége van ebben a fonák helyzetben. Attól tartottam, ha nem mondok valami szokatlant, nem találkozhatom önnel. Márpedig mindképen tájékoztatni akartam önt a döntésemről.
– Tehát önnek, Zárójel Elvtársnélkül, van egy döntése, amiről tájékoztatni akarja az egyetem dékánját!? Hallgatom – mondta mosolytalan arccal. – Egyébként a sportoláson kívül még mivel foglalkozik? – kérdezte, feltehetően azzal a szándékkal, hogy a tudomására hozza, hogy jó emberismerő; és ha már beküzdötte magát a színe elé, hát viselkedjünk európánerként
– Fő foglakozásként angol-magyar szakos hallgató vagyok, és mellette kajakozom. Mind a kettőt jól csinálom – közölte tényként a mondanivalóját.
– Ezt örömmel hallom – mondta, és láthatólag megkönnyebbülten fellélegzett. – Megkérdezhetem, Zárójel – hagyta el az Elvtársnélkült –, hogy hanyad éves hallgató, ha már így túljárt Gizike eszén? – kérdezte elgondolkozva. – Nekem ez a csel, bevallom őszintén, még soha nem sikerült. Mint ahogy az sem, hogy megríkassam Gizikét. Maga meg egy csapásra megtette mind a kettőt – mondta elmélázva, némi hümmögéssel, miközben várakozóan Zárójelre szegezte a tekintetét. – Bizonyára alapos ok késztette arra, hogy ötletet kölcsönözzön Odüsszeusztól. Én azonban, Zárójel, nem vagyok hegyi kecskepásztor – mondta nyomatékkal –, és szeretném tudni, mi van a zárójelben.
– Dékán úr, a zárójelben az áll: "(Bognár József III. éves hallgató tanulmányait a II. évfolyamon folytathatja.)"
– Tehát az előbbi kérdésemre az a válasz, már csak a pontosság kedvéért emlékeztetem rá, hogy maga Bognár József másodéves hallgató – mondta tanáros nyomatékkal, mintha azt akarná megértetni egy nehézfelfogású másodéves hallgatóval, hogy Ady attól, hogy sok időt töltött Párizsban, még magyar maradt. – És ha megkérdezhetem, ez a zárójel miért hozta magát ide a hivatalomba, fiatalember?
– Az hozott ide, dékán úr kérem, mint ahogy a zárójel szövege is mutatja, hogy a zárójelben ellentmondás van. Én azzal értek egyet a zárójel szövegéből, hogy harmadéves hallgató vagyok – mondta a Zárójel nagy nyomatékkal.
– Ezek szerint tehát valaki nem tud számolni – állapította meg kérdő hangsúllyal a dékán, és keményen az előtte álló hallgatóra nézett. – Remélem, egy akárhányad éves bölcsészhallgatótól el lehet várni, hogy különbséget tegyen a számok között egytől tízig még akkor is, ha sorszámokról van szó, nemde bár? – mondta ironikus hangon. –Tehát miért hozzám jött, és nem a tanulmányi osztályhoz? – kérdezte kurtán, mint aki véget akar vetni ennek a nevetséges, piti ügynek.
– Mert nem szeretném kompromittálni a dékán urat. Nagyon szeretem a dékán úr előadásait és írásait – tette hozzá a Zárójel őszinte meggyőződéssel.
– Bocsásson meg fiatalember ezért a fogyatékosságomért, de képtelen vagyok belátni, milyen összefüggés van az én előadásaim és az irományaim, valamint a maga zárójele között. Bizonyára át tud segíteni ezen a nehézségen – nézett rá egy kissé megenyhült arccal.
– Saját nézőpontom szerint – tartott Zárójel rövid szünetet – az egyetem meg akar büntetni, mert nem disszidáltam a többi csoporttársammal együtt.
– Hogy ki akarja magát megbüntetni, mert mit nem csinált?
– Az egyetem meg akar büntetni, mert nem disszidáltam, mint a többi csoporttársam – mondta Zárójel szinte szótagolva.
– Ugye, ön – állt fel a dékán az íróasztal mögött – biztos abban, hogy amit mond, megfelel a valóságnak?
– Igen, dékán úr, teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy amit mondok, megfelel a valóságnak. Írásban kaptam értesítést az egyetemtől, egy mellékesnek tűnő zárójelben – mondta némi megvetéssel a hangjában. – De ezt még megalázóbbnak tartottam, mert egy papírtologató adminisztrátor, a tudatlanok magabiztosságával, zárójelben akar emberi sorsokról dönteni.
– A lendületéből ítélve, bár az indulataival jól bánik, még valami mást is akar közölni velem – nézett rá kérdőn a dékán.
– Igen. Az a következtetésem, amelyből a döntésem született, késztetett arra, hogy betoljam a falovam az ön hivatalába.
–Hallgatom, fiatalember, hogy milyen következtetésre jutott.
– Talán nagy szavaknak tűnhet, amit mondok. Mivel azonban ez a véleményem, elmondom. Úgy ítélem meg, dékán úr, hogy ezen az egyetemen a hazafiasságot megbüntetik. És mivel ez már elvi kérdés, arra gondoltam, hogy önt is érdekelni fogja a véleményem.
Megállt a kés a levegőben. Hatalmas csend zuhant a dékáni szobára. A dékán úr néhány másodperc múlva leült, és ösztönösen a kezébe vette a kézirat tetején lévő tollat, de nem írt, hosszasan gondolkozott. Maga elé nézett, de nem a fiatalembert látta maga előtt. Egy idő múlva várakozóan ráemelte a tekintetét, és megkérdezte:
– Mit szándékozik tenni? – Kérdezte erőltetett közömbösséggel a hangjában. – Bizonyára konkrét tervei is vannak. Ahogy elnézem, nem csak az első lépést szokta megtenni.
– Igen vannak. Tisztában vagyok azzal, dékán úr, és megértem – mondta, és igyekezett nyugodt hangon beszélni –, hogy manapság nehéz emberi sorsokban döntéseket hozni. Lényegében azért jöttem ide, mert tisztelem önt, dékán úr. Ha tájékoztatom önt a terveimről, talán megkönnyíti az ön döntését is.
– Kíváncsian hallgatom.
– Az ön hivatalából most hazamegyek, és leírom ezt az egész helyzetet, majd hozzáteszem azt a véleményemet is, hogy ezen az egyetemen megbüntetik a hazafiságot. Leírom azt is, hogy ön volt olyan kedves, hogy meghallgatott. Ebből a dokumentumból küldök egy példányt önnek, az egyetem párttitkárának, a Művelődésügyi Minisztériumnak, és a központi pártbizottságnak, egy példányt pedig a zsebemben magammal viszek. Holnap reggel kilenckor bejövök az egyetemre és megnézem, hogy még zárójel vagyok-e. Ha még mindig zárójel leszek, akkor innen az egyetemről elindulok a nyugati határ felé, és követem a csoporttársaim példáját, amire egyébként még gondolni is csak megvetéssel tudok.
– Igen… és mit vár ettől a tettétől?
– Dékán úr, én nem akarok disszidálni! Mindent el fogok követni, hogy elfogjanak a határon.
A dékán némi gondolkodás után felállt, megkerülte az íróasztalát, odament a fiatalemberhez, kezet nyújtott neki, és csak annyit mondott:
– Örülök, hogy engem keresett fel, és felhívta a figyelmem a zárójelre – mondta mosolyogva.
Pályakezdés (1958)
Soha nem jutott eszembe, hogy tanár legyek.
Tanáraim jóvoltából, akik akkor számomra valami érthetetlen okból soha nem kérdezték meg tőlem, hogy lehetséges, hogy egyszemélyes csoportként folytathatom tanulmányaimat az egyetemen – pláne angol szakon –, meg talán rajtam kívül álló, de tőlem nem független okokból, jól megtanultam angolul.
Sőt – ahogy akkor mondták – még beszélem is a nyelvet. A rajtam kívül álló, de tőlem nem független okoknak az a genetikai és környezeti örökség tekinthető – amelyet ma "szociolingvisztikai környezet"-nek neveznénk –, amely képessé tett arra, hogy különösebb nehézség nélkül, első hallásra megjegyezzek olyan teljesen idegen csengésű szavakat, amelyeket a teljes mértékben írástudatlan nagyszüleim, és csupán nevüket leírni tudó szüleim soha nem hallottak, de érthető okokból nem is hallhattak. Sőt nemcsak hogy első hallásra megjegyeztem akárhány szót, hanem pont úgy ki is tudtam ejteni, ahogy hallottam őket. Sőt – eleinte számomra is érthetetlen okból – úgy is raktam egymás mellé az angol szavakat, ahogy az angolok.
Nem is értettem, hogy a csoporttársaim – még '56 előtt –, mitől izzadnak, mikor Hervey professzor úr után meg kellett ismételni bizonyos tipikusan angol hangokat vagy olyanokat, amelyek hasonlítanak a magyar hangokra, de mégis mások.
Stefi néni, aki nagy türelemmel szemlélte vergődésüket az interdentális spriánsok és a diftongusok dzsungelében, és javítgatta azokat, akik konfliktusba kerültek különböző angol hangokkal, azt mondta, valami ritka isteni adománnyal rendelkezem. Hogy szó szerint idézzem: "magának van affinitása az angolhoz".
Mentségemül csak azt tudtam felhozni, hogy azért mondom úgy, mert úgy hallom őket. Ez ugyan nem csökkentette a csoportban a feszültséget, de a tudomásukra hozta, hogy tehetetlennek érzem magam önmagammal szemben.
Az ugyan soha nem jutott eszembe, hogy tanár legyek, de eszembe jutatták, mikor megkérdezték, hol szeretnék tanítani.
Felkerestem különböző Impexeket, mert arra gondoltam, hogy a külkerben hasznosíthatnám az angoltudásomat. Azért gondoltam erre a megoldásra, mert így két legyet üthetettem volna egy csapásra. Egyrészt Pesten maradhattam volna, másrészt elkerülhettem volna, hogy tanár legyek.
Az egyik Impexben döntő ellenlökést kaptam a személyzeti osztály vezetőjétől, aki kiejtése és beszédstílusa után ítélve műveletlen barom benyomását keltette.
– Aztán az elvtárs tud-é valami idegen nye'vet? – tért a lényegre.
– Igen, beszélek angolul.
– Aztán milyen a maga kiejtése?
– Azt mondják, olyan devon környéki.
– Na, lássa az elvtárs, hát ez baj; mert ha még olyan londonyias lenne, azzal még tudnánk mit kezdeni…
Tulajdonképpen még ma sem tudom megmagyarázni, miért iszonyodtam annyira a tanárságtól.
Talán azért, mert a tanár helyhez kötötten végzi a munkáját, és pontosan előírják neki, hogy mit taníthat, én meg gyűlöltem, hogy meg akarják mondani, hogy mit és hogyan tanítsak?
Talán azért, mert utazni szerettem volna a világban? Talán azért szerettem volna utazni a világban, mert tilos volt, és a másik világban nem akarták előírni, mit gondoljak, és mit hogyan csináljak?
A lényeg az, hogy nem akartam tanár lenni, de a végén mégiscsak az lettem.
Visszapillantva az elmúlt negyvenöt évre, ma már nem bánom, hogy tanár lettem. Barátaim és tanítványaim véleményével, amely szerint nagy tévedés lett volna, ha bármi mást csináltam volna, egyet tudok érteni.
Megálltam Hunyadi lovas szobra előtt, amely mögött a dzsámi félholdas kupolája domborodott. Felnézetem a szoborra.
– Szia, öreg, te aztán jól megadtad nekik – köszöntem fel Hunyadinak. Nem tudtam levenni a szoborról a tekintetem, mert úgy hallottam, viszonozta a köszöntésem:
– Hozott isten, fiam. Csak a dolgom tettem, ahogy köllött. És te, fiam, mi járatban vagy errefelé?
– Jöttem, hogy tegyem a dolgom, ahogy kell – hallani véltem saját hangom.
– Oszt, hun a kardod, öcsém?
– Hát, kardom az nincs, de tudok angolul.
– Azzal nem lehet török-fejet levágni, öcsém.
– Már nem a török bánt bennünket, bátyám.
– És az az angolul jó fegyver-e?
– Én bízom benne.
– Akkor csak menj, oszt tedd a dolgod, ahogy köll.
Tétován körülnéztem, hogy hallotta-e valaki, miről beszélgettem Hunyadival, és miközben átvágtam a Széchenyi téren, érdekes gondolatok suhantak át az agyamon:
Jöttek a besenyők, bántották a magyarokat – a besenyők kifüstöltek a történelem kéményén.
Jöttek a tatárok, bántották a magyarokat – a tatárok kifüstöltek a történelem kéményén.
Jöttek az osztrákok, bántották a magyarokat – az osztrákok kifüstöltek a történelem kéményén. Európai nagyhatalomból turistacsalogató kis országgá törpültek az ambíciói.
Jöttek a nácik, bántották a magyarokat – a nácik kifüstöltek a történelem kéményén.
Jöttek a szovjetek, bántják a magyarokat – a szovjetek ...?
Szóval, van itt még tennivaló – motyogtam magamban.
Átmentem két lengőajtón, és szemben találtam magam Nagy Lajos király trónoló szobrával.
.JPG)
Felmentem a lépcsőfordulón, és ismét Nagy Lajos király freskójával találtam magam szemben.
A folyosó jobb oldalán lévő öltözőszekrények elkísértek a fordulóig, ahol megtaláltam az igazgatói irodát. Szép épület, gondoltam magamban.
További elmélkedésre nem maradt időm, mert egy rövidnadrágos, tüskehajú fiatalember lépett oda hozzám, és fejét kissé előrehajtva, mosolyogva megkérdezte:
– Ugye, te vagy az új angoltanárunk?
Ezzel könyökön ragadott, és úgy vitt magával, mintha külön érdeme lenne abban, hogy szerzett az iskolának egy új angoltanárt.
– Gyerekek, gyerekek, meghoztam az új angoltanárt. Foglalj itt helyet, kérlek, majd felveszem a személyi adataidat. Egyébként Ivasivka vagyok, de hívjál csak Matyinak. A barátaim Matyinak szólítanak – tette hozzá ugyanazzal a lendülettel. – Szeretem, ha Matyinak szólítanak.
– Szervusz, Matyi, én meg Bognár vagyok, de szólíts csak Jóskának. A barátaim Jóskának szólítanak – mondtam, és kezet nyújtottam.
– Kézfogásod után ítélve inkább Toldi Miklósnak hívnálak. De mondd csak, Jóska – váltott hirtelen témát –, nem szeretnél az iskola férfikarában énekelni?
– Hát, tudod, Matyi, ha a férfikar fát is szokott hasogatni a hangjával – mondtam, miközben leültem Matyival szemben az íróasztallá előléptetett iskolapad mellé –, akkor biztos tudnál engem is használni. De én szívesebben kajakozom vagy futok. Szóval, valami olyant szeretek csinálni, ahol küzdeni kell, vagy valami olyant, ami nem szokványos. Mondjuk valami olyant, mint például, hogy odébb kell tolni egy hegyet, vagy... vagy valami ilyent – mondtam elgondolkozva.
Matyi arcáról némi meglepetést olvastam le, és hozzátettem:
– Tudom, Matyi, hogy a zene is képes hegyeket mozgatni. De nem is gondoltam komolyan, hogy az első dolgom az lesz, hogy odébb toljam a Mecseket. Biztos vannak itt egyéb hegyek is. Mindenütt vannak – tettem hozzá inkább már csak magamnak.
– Vannak, vannak – mondta Matyi, hogy az egyetértéséről biztosítson, bár nem volt sok meggyőződés a hangjában. – Az első ilyen hegy a holnapi összoktatói évnyitó konferencia lesz – fordította hivatalosra a hangját. – Itt majd megismerheted a többi kollégákat is. Vagyunk vagy nyolcvanan. Meg az igazgató urat is, aki holnap fog bejelenteni valami jelentős szervezeti változtatásokat. Tudod, ő olyan..., hogy is mondjam, szóval olyan érdekes ember. De majd meglátod magad is – mondta elgondolkozva. – Ha segítségre van szükséged, nekem szóljál. Azt még elmondanám – tette hozzá sietve, mintha attól tartana, hogy elfelejt valami fontosat közölni –, hogy a szokásoknak megfelelően Sávay Laci bácsi, az igazgatóhelyettes, ismerteti majd a hivatalos életrajzodat a tantestülettel. Mert, hát, kérlek nálunk ez enélkül nem megy. És – tette hozzá figyelmeztetően – neked is kell majd valamit mondanod magadról. Az igazgató úr szereti a hosszú, részletes – nyomta meg a két szót – beszámolókat. Különösen, ha a jövevény nem pécsi.
A folyosó végén találtam meg a 80-as termet. A nyitott ajtón beszélgetés zsongása hallatszott ki. Beléptem az ajtón, és az előadó terem felém lejtő padsoraiban élőképpé halkult a beszélgetés, és éreztem, minden szempár engem néz.
– Jó reggelt. Bognár József vagyok, az új angoltanár – mondtam, közben azt kérdeztem magamtól, miért nem azt mondtam, hogy magyartanár. Ennyiből akár azt is mondhattam volna.
A jobb oldali oszlopból egy férfikéz a magasba emelkedett, és a mutatóujja ismételten lefelé mutatott a maga melletti ülésre. Odamentem, és akkor láttam, hogy a padon egy nevemre címzett dosszié fekszik.
– Szevasz. Bécsy Tamás vagyok – nyújtott kezet. – A többieknek majd bemutatlak ez után a banzáj után – mondta közvetlen hangon, miközben az aranykeretes szemüvegén keresztül az arcomat vizsgálgatta.
– Szevasz. Kösz. Bognár Jóska vagyok.
– Tudom. Tudjuk. Mindenki tudja. A Rendcsináló körlevelet cirkuláltatott rólad.
– A Rendcsináló?
– Ja, persze, te még nem tudhatott. Ma fogjuk megváltani a világot – mondta némi ironikus éllel a hangjában –, és ennek már te is részese leszel. Majd mindjárt meglátod.
Alig hogy kimondta, belépett az ajtón egy fehérköpenyes, egyenes tartású, ötvenes évei vége felé járó férfi. Magas homloka mélyen ülő szempár fölött trónolt. Tekintete szúrósan nézett előre, mintha a függőlegesen barázdált arcából hegyesen előre ugró orrát célzókészüléknek használná, mint a sas, amely a szirtek csúcsáról állandóan az alatta felbukkanó prédát cserkészi – nem is azért mert éhes, hanem azért, mert rendet kell tartani a hozzá tartozó területen. Előre feszülő hegyes állát magasra tartotta. Lefelé görbülő keskeny ajkáról a tudók megértő fölénye sugárzott. Célzókészülékével végigpásztázta a teremben ülőket.
– Mivel pontosan nyolc óra van, megkezdenénk az évnyitó értekezletünket. Illene megvárnunk a művelődési osztály vezetőjét, aki az imént jelezte, hogy némi késéssel fog megérkezni. Mivel nem mondta, hogy várjuk meg, kezdjük el az értekezlet – mondta, miközben jobb tenyerét domborúra feszítve a keményre vasalt köpeny zsebébe süllyesztette úgy, hogy a derékszögben álló hüvelykujja a zseb élével egy vonalban előre állt. Könyökét a testéhez feszítette, és lefelé görbülő keskeny ajkát összeszorította.
– Pontról pontra haladva fogom ismertetni az iskola általam kidolgozott új szervezeti rendjét – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
– Most talán azt is megtudjuk – súgta Tamás –, mikor szabad finganunk az iskolában. – Figyeld, hogy néz. Megzavartam a rendjét.
– Szóval, ha a kollégák kinyitják a dossziét – folytatta az igazgató –¸ akkor különböző színű A/4-es szabványú papírlapokat találnak. A színeknek különleges funkciója van az új szervezeti rendben.
A/ pont: a fehér lapon – mondta a nebulóknak járó oktató hangon, mintha tanteremben lenne – az adott osztályban tanító tanárok jelentenek az osztályfőnöknek minden, azaz bármely eseményt, amelyet úgy ítélnek meg, hogy azt az osztályfőnöknek tudnia kell az osztályával kapcsolatban. Gondolom, ezt eddig mindenki érti – nézett célzókészülékén keresztül a tantestületre.
– Elnézést – szakította meg a csendet Tamás, miközben minden tekintet feléje fordult –, ez azt jelenti, hogy egy adott osztályban nem tanító tanárok nem jelenthetnek egy olyan osztály osztályfőnökének, amellyel kapcsolatban pedig lenne jelenteni valójuk. Vagy az ilyen közlendőt csak úgy szóban, ahogy eddig is csináltuk, a folyosón vagy a tanáriban mondjuk meg egymásnak?
– Persze, ha a kákán csomót keresünk, előbb-utóbb, mint ahogy azt Bécsy kolléga példája is bizonyítja, fogunk csomót találni. Ehhez még különösebb tehetség sem kell – mondta gúnyos, megsemmisítő mosollyal az arcán. Ha megengednék a kollégák, tán folytatnám, hogy még ma befejezzük az értekezletünket, amely jól végiggondolt terveim szerint legalább 16 óráig fog tartani. Ha – mondta némi fenyegetéssel a hangjában – a kollégák megengedik, hogy zavartalanul folytassam a mondandómat –, akkor folytatnám a megkezdett ismertetést.
– B/ pont: a zöld lapon az osztályfőnökök jelentenek az igazgató-helyettesnek, aki ezeket a zöld jelentéseket összegyűjti, és havonta az összefoglaló jelentésével együtt eljuttatja őket az iskola igazgatójához, aki ezt követően megteszi a szükséges intézkedéseket.
– Bocsánatot kérek az okvetetlenségemért – szólalt meg egy férfihang – , de mi van akkor, ha azonnali intézkedésre van szükség?
– Ha megengedte volna Rajczy kolléga, hogy a koncepcióm kerettervét ismertessem, mielőtt a részletekre is kitérnék – mondta a nebulóknak kijáró, megértő türelemmel, -- akkor ugyebár nem lett volna szükség erre a kérdésre. Tehát – mondta szigorú nyomatékkal a hangjában –, C/ pont: a piros lapon az osztályfőnökök jelentenek az iskola igazgatójának az olyan eseményekről, amelyeket az osztályfőnökök úgy ítélnek meg, hogy nem tartoznak az osztályfők hatáskörébe, és igazgatói beavatkozást igényelnek – fejezte be olyan hangon, mint aki elismerést vár a mutatványért. – És most kérném a tisztelt kollégákat, hogy tegyék fel kérdéseiket, és közöljék észrevételeiket.
Egy idősebb kolléga állt fel az első padsorban, és az igazgatónak hátat fordítva a tantestület felé fordította sokdioptriás tekintetét.
– Ő Fábián Pista bácsi, magyar-francia szakos – súgta Tamás.
– Nagyon tisztelt tanult kollégák – és derékból megfordulva az igazgatóra nézett – és tisztelt igazgató elvtárs! A hallottakon felbuzdulva azt szeretném elmondani önöknek, hogy én tulajdonképpen nagyon tisztelem, sőt kifejezetten szeretem a bürokratákat – mondta kellő nyomatékkal az utolsó szót, miközben visszafordult a tantestület felé, és háttal az igazgató elvtársnak, aki szerette, ha igazgató úrnak szólítják, folytatta: – Elmondom önöknek azt is, hogy miért tisztelem és szeretem a bürokratákat – mondta még nagyobb nyomatékkal a "bürokratákat".
Kriptányi csend nehezedett az I. emelet 80-asra. Mindenki Pista bácsira nézett, aki ott állt teljes magasságában, tar-kopasz fejét csak a péhkeretes szemüvege vágta ketté hatalmas homloka alatt mélyen ülő szemei vonalában. Senki nem vette le róla a tekintetét. A döbbenet csendjében várta mindenki a folytatást.
– Szóval, igen tisztelt kollégák és – fordította fejét az igazgató felé – igazgató elvtárs! – Szeretném kifejteni, hogy miért is tisztelem és szeretem én a bürokratákat. Azért, igen tisztelt kollégák és igazgató elvtárs, mert a bürokraták szeretik a rendet. Mert a bürokraták szeretnek rendet csinálni. Hatalmas áldozatokra képesek. Óriási erőfeszítéseket hajlandók tenni. És, tisztelt tanult kollégáim, a bürokraták nem néznek sem istent, sem embert, mert csak egyetlen szent cél lebeg a szemük előtt: a rend, a csodálatos rend... – mondta Pista bácsi, de most már szónoki pátosszal beszélt, és itt hosszú szünetet tartott. Érezte, hogy mindenkit magával ragadott.
– Szóval, igazgató elvtárs és tisztelt tanult kollégák – fordította meg a címzettek sorrendjét – a bürokraták szeme előtt csak a nagybetűs REND lebeg. Mi pedig, tisztelt tanult kollégák, mint földi halandók a földön járunk, és tudjuk – fordult most az igazgató felé –, hogy igazi rend csak a temetőben van, tisztelt igazgató úr – egy sír, egy fejfa, még egy sír, még egy fejfa... – egyre halkuló hangja temetői búcsúbeszédre emlékeztetett. A döbbenet mindenkit torkon ragadott. Kerek szemekkel várták, mi fog most történni.
A pléhkeretes szemüveg most azonban az igazgatóra villant, és szinte bocsánatkérő hangon hozzátette:
– Mi, tisztelt tanult kollégák, tudjuk, mindannyian nagyon jól tudjuk, és az igazgató elvtárs is nagyon jól tudja – csattant élesen a hangja –, hogy tele van a világ temetetlen holttestekkel – sem sír, sem fejfa..., sem sír, sem fejfa...
Képek +
 Pécs, Széchenyi tér, balra a N.L. reálgimnázium (1910 ?) |
N.L. Gimnázium napjainkban |