Tanárok veszélyeztetett helyzetben

A teenagerek keresik a helyüket a világban:

Az apró, a vaskos tréfán és a megszégyenítő, megalázó beugratáson keresztül a tanár megsemmisítéséig mindent megtesznek.

Nem azért, mert gonoszak, hanem azért, mert tudatlanok és tapasztalatlanok; előre nem tudják felmérni tetteik következményét.

Egy jó balhé mindent megér!

A felnőttek is keresik a helyüket a világban:

Hatalmas áldozatokat hajlandók hozni, céljaik elérése érdekében.

Lehet, hogy nem azért, mert gonoszak, hanem azért, mert ösztönösen cselekszenek, és annál veszélyesebbek.

E l ő s z ó

A tanár szakmája, hasonlóan az orvoséhoz − egyesek szerint hivatás − abban különböznek minden más szakmától, hogy emberrel bánnak. Közös nevezőjük az, hogy ők maguk is emberek. Tehát nekik is szükségük van tanárra és orvosra. Ebből adódóan sokkal világosabban átlátnak bizonyos emberi viszonyokon, és látnak bizonyos emberi gyengéket.

Vannak jó, átlagos és gyenge tanárok és orvosok. Valódi értéküket a tanítványaik és betegeik határozzák meg

Mikor egy tanár osztályzatot ad, befolyásolja a tanuló jövőjét valamilyen irányba; esetleg le is kényszerítheti az eredeti pályáról.

Mikor egy orvos kezeli a betegét, befolyásolja annak jelenjét és a jövőjét.

Van azonban egy lényeges különbség: a betegség fáj, a tudatlanság nem fáj.

A szurony és a balkezes svédcsavar (1958)
Ahogy múlott az idő, úgy torlódtak a balhék.

Megtörtént eset
Folyosó felügyelő tanár voltam a nagyszünetben. Nem különösen nagy feladat. Mindössze annyi, hogy a puszta jelenlétemmel csökkentsem a zajszintet, és magakadályozzam a baleseteket az esztelen rohangálás közepette. Nem mindig sikerült.
Kényelmesen sétálgattam, viszonoztam a köszönéseket, válaszoltam kérdésekre, választottam szét civakodó feleket. Élveztem az iskola dinamikusa lüktető életét.
Nem is sejtettem, hogy lőporos hordót cipelek a vállamon. Semmi nem sugallta, hogy menjek gyorsabban, akkor még nem lesz későn. A legkisebb jelét sem észleltem annak, hogy a halál járkál közöttünk. Egy irányban haladunk, de én nem haladtam elég gyorsan.
Bummm! Hallatszott, mintha nagykalapáccsal vágtak volna rá egy nagy faajtóra. A bummm a folyosó végén lévő osztályom felől hallatszott. Felgyorsítottam a lépteimet. A tanterem ajtaja félig nyitva állt. A résen keresztül azt láttam, hogy egy alak elfut a háromlábú tábla előtt, és a következő pillanatban bummm, belevágódik a táblába és ott rezeg egy hosszú pengéjű kés.
Mint ahogy később kiderült, egy kb. fél méter hosszú, első világháborús szurony állt ki a tábla közepéből. És ki lett volna más, mint Grünvald, aki elfutott a tábla előtt.
− Mi történik itt? − kérdeztem vészjósló hangon a tanteremben lévő fiúktól, akik közül néhányan idétlenül vigyorogtak, mintha azt kérdezték volna: − Na és, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni?
− A Grünvald fogadott egy tizesben, hogy úgy elfut a tábla előtt, hogy nem találjuk el − szólalt meg egy hang.
− Grünvald, igaz ez? − kérdeztem.
− Igaz, tanár úr. De hát tetszik látni, nem találtak el − mondta elégedett vigyorral az arcán.
− Kirúgatlak az iskolából, Grünvald. Érted? Kirúgatlak az iskolából − mondtam indulatosan.
− Nem tud kirúgatni, tanár úr − mondta együgyű mosollyal. − Ha húsz alá csökken az osztály létszáma, a rendeletek értelmében, fel kell számolni az osztályt − tájékoztatott.
Nagyot nyeltem. Lehet, hogy igaza van? Kérdeztem magamtól.
A szemem a táblára tévedt. A szurony még mindig ott rezgett a tábla közepében. Odaléptem, és akkor láttam, hogy a szurony hegye kiállt a tábla hátsó oldalán.
Kiosztottam két tenyerest a jó buliban résztvevőknek.
*

Bementem az igazgatói irodába, és elmeséltem az esetet az igazgató helyettesnek, Sávay Lacinak.
− A kölyöknek igaza van, jól ismeri a vonatkozó rendeleteket. És most mit akarsz csinálni?
− Valahogy csak meg kell büntetni!
− Elmondok neked valamit. Grünvald apja többszörös bányász sztahanovista. Ha ez mond neked valamit?
− Nem mond semmit.
− Na, akkor idefigyelj! Hagyd a büdös francba. Bemegy az apja a pártbizottságra, ott elmondja, hogy molesztálod a fiát, meg kirúgással fenyegeted. Tudod mi fog történni?
− Nem tudom, de nem is érdekel.
− Pedig csak érdekeljen. Anélkül, hogy bárkinek bármit mondanának, vagy bárkitől bármit kérdeznének, ki vagy rúgva. De nemcsak ebből az iskolából ám! Rúgd valagba, és szidd meg. Akkor még be is jön az apja, hogy megköszönje, hogy embert akarsz nevelni a fiából.
− Megkapta − válaszoltam kurtán.
− Ügy lezárva. Okos voltál.

Megtörtént eset
Egy fiatal szakoktató szerencsére komolyan vette a figyelmeztetésem. Odajött hozzám, hogy szeretne valamit elmondani. Nagyon röstelli, nem is érti, hogyan történhetett, de megtörtént.
− Mi történt meg? − kérdeztem szorongva.
− Szóval − vágott bele a mondandójába − a lehetetlen történt meg.
− A lehetetlen történt meg? Az meg hogy lehet?
− OK. Na, nézzük, hogy is történt a lehetetlen.
− Szóval, írtam a táblán; háttal álltam az osztálynak, mikor egyszer csak felordított a Balogh: „Az istenit! Hátba dobtak egy szelet zsíros kenyérrel!” És felállt egy szelet paprikás zsíros kenyérrel a kezében.
− Hátba dobták egy szelet zsíros kenyérrel a Baloghot? − tört ki belőlem a kétkedés. De hát a Balogh a leghátsó padban ül, és tíz centire fal van a háta mögött.
− Hát én is ezt mondtam. Megtörtént a lehetetlen.
− És mit csináltál?
− Először is, kihívtam a Baloghot, hogy megnézzem azt a paprikás zsíros kenyér nyomot. Nem kétséges, pontos lenyomat volt. Aztán lefoglaltam a zsíros kenyeret, és a Baloghot megkértem, hogy ne hagyja el a tantermet.
− Mikor történt?
− Most onnan jövök egyenesen. Az egész osztály bent maradt és hangos röhögéssel dicsérik a Baloghot.
− Köszönöm, hogy ilyen körültekintő voltál. Akkor mindjárt utána is járok ennek a rejtélyes zsíros kenyér ügynek.
*
Beléptem a tanterembe. Komor arcok fogadtak.
Úgy látszik, már kiröhögték magukat. A tanári asztal közepén egy szelet zsíros kenyér volt, a szék háttámláján pedig Balogh zakója kiterítve. Egy hatalmas pirospaprikás nyom látszott rajta; pontosan, mint egy postai bélyegző.
Alaposan szemügyre vettem a terepet. A tanteremben három oszlopban rendeződtek el a padok. Balogh a középső oszlop baloldalán, a leghátsó padban ült. Mögötte tíz centivel ott volt a fal.
A helyzet abban a pillanatban világossá vált, hogy hogyan történhetett meg a lehetetlen..
− Egy percet adok a tettesnek, hogy felálljon és bevallja a bűnét − mondtam zord hangon, és az órámra néztem. − Már csak 50 másodperc van hátra. Már csak 40 másodperc van hátra. Már csak 30 másodperc van hátra. Már csak 20 másodperc van hátra…
Abban a pillanatban Szalontai, aki az első padban ült, felpattant és szinte ordítva jelentette: − Én voltam az!!!
Az osztálytársak elképedten néztek Szalontaira, majd rám. Mindenki szemében ott ült a kétely. De hát az lehetetlen, mondták szinte egyszerre.
− Rendben van, Szalontai, okos vagy. Ülj le.
De Szalontai állva maradt.
− Megkérdezhetem, hogy a tanár úr hogy jött rá, hogy én voltam a tettes?
− Szalontai! Ki az iskola legjobb balkezes svédcsavar dobója?
* *

Mit tehetek még érted, fiam? (1959)
Délután négy óra körül járhatott, mikor megszólalt az igazgató asztalán a telefon.
− Tessék, Dobay.
− Bocsásson meg, igazgató elvtárs, hogy zavarom, de valami olyan történt, amit meg kell beszélnünk. Makray László vagyok, a villanyrendőrnél lévő ABC áruház igazgatója. Nekem két fiam is jár a Lajosba, így aztán úgy éreztem, hogy fel kell önt hívnom.
− Makray elvtárs, elmondaná, hogy mi történt?
− Szóval, egy jó fél órával ezelőtt rajtakaptunk egy fiatalembert, aki a polcok között konyakos meggyet majszolt sietősen. Bevallotta, hogy ő is a Lajosba jár. Ekkor úgy döntöttem, hogy még mielőtt rendőrségi ügy lenne belőle, szólok önnek.
− Köszönöm. Néhány percen belül odamegyek.
*
− Mondd, fiam, miért loptál?
− Nem loptam. Éhes voltam.
− Éhes voltál? És miért nem mentél haza enni?
− Mert elhagytam a vonatjegyem.
− Hol laksz?
− Szentlőrincen.
− Makray elvtárs, adna ennek a gyereknek egy sonkás szendvicset? − jutott eszébe saját négy gyereke.
Megérkezett a sonkás szendvics egy kóla kíséretében. A két apa szótlanul nézte, hogy tűnik el a szendvics és a kóla.
− Köszönöm szépen. Ez jól esett.
− Mennyibe kerül egy jegy Szentlőrincre? − kérdezte az igazgató.
− Tizenhárom-ötven − vágta rá a gyerek.
Az igazgató adott neki 15 forintot.
− Most menj szépen haza, és mondj el mindent a szüleidnek − mondta atyáskodva.
A gyerek szótlanul elment. Az igazgató és a boltvezető még beszélgettek egy ideig.
Az igazgató visszament az iskolába, és elővette az osztálynaplót, hogy megnézze, milyen tanuló is ez a kis tolvaj. Meglepetéssel tapasztalta, hogy Kovács Albert neve nem található a naplóban. Érdekes, gondolta magában, és elővette az évfolyam névsort. Abban ugyan talált egy Kovács Albertet, de az nem Szentlőrincen, hanem Pécsett lakott.
Ravasz kis fickó, meg kell hagyni, gondolta magában, és odaírta magának egy cédulára: KOVÁCS, hogy el ne felejtse.
*
Másnap reggel magához kérte az igazgatóhelyettest, Kutas Mária tanárnőt, az osztályfőnököt és a KISZ-tanácsadó tanárt. Röviden ismertette velük a bolti esetet, és arra kérte őket, hogy legyenek jelen a szembesítésen.
*
− Nos, Kovács, hogy sikerült hazaérned tegnap Szentlőrincre?
Kovács makacsul összezárta az ajkát és nem válaszolt.
− Rendben van, Kovács, akkor megkérlek, mondd el a jelenlevőknek, hogy mi történt tegnap az ABC áruházban.
Kovács makacsul összezárta az ajkát és nem válaszolt.
− Bántott valaki a boltban?
Kovács rázta a fejét, de nem válaszolt
− Konyakos meggyet loptál, mert éhes voltál? − folytatta az igazgató a vallatást.
Kovács lekicsinylően elhúzta a száját, de nem szólt egy szót sem.
− Kaptál a boltvezetőtől egy jókora sonkásszendvicset?
Kovács mereven nézett maga elé, de továbbra sem szólt egy szót sem.
− Albert fiam, − mondta az igazgató atyáskodva, hogy ezzel talán megoldja a nebuló nyelvét −, kaptál tőlem 15 forintot, hogy meg tudd venni a jegyet Szentlőrincre?
Albert csak ült ott közönyösen a felnőttek között az igazgatói irodában, mintha semmi köze nem lenne az ügyhöz.
− Albert fiam! − csattant fel az igazgató hangja türelmetlenül − most mondd meg, mit tehetünk még érted?
− Igazgató elvtárs, − mondta Kovács Albert nyugodt hangon − még kinyalhatják a valagam!
* *

Kászonyi tanár úr (1960)
A Nagy Lajos Gimnáziumban több ellenmondásos jelenségre figyeltem fel, mint kezdő. Az egyik az volt, hogy az I/80 (első emelet nyolcvan) tele volt az évnyitó értekezleten, de a tanári szobában legfeljebb harminc-harmincöten fértek el; legalább is nem volt több szék a nagy asztal körül. Egy másik ellenmondásos jelenség szintén számokban kifejezhető arányokkal állt kapcsolatban; a nyolcvan tanár között csak nyolc-tíz volt nő. Megosztottságot véltem felfedezni abban a jelenségben, hogy egy kis csoport „fő-reálgimnáziumi” tanárnak tekintette magát, és ennek minden lehetséges esetben hangot is adtak; a többiek csak tanárok voltak. Egy másik kis csoport azt állította, hogy minden órára pontosan kidolgozott óratervvel jelenik meg az óráin. A többség mélyen hallgatott arról, hogy csak nagyon ritkán készít óratervet.
Én nem tudtam eldönteni melyik csoporthoz tartozom, mert még egyetlen órát sem tanítottam…
Visszapillantva az ötven éves pályafutásomra, azt hogy az ötven év alatt egyetlen óravázlatot sem készítettem, még magamnak sem szerettem volna bevallani.
Ugyanakkor, hosszú évekig szakfelügyelő is voltam, és azt tudtam megállapítani, hogy a cizelláltan kidolgozott óravázlat fordított arányban állt a tanár hatékonyságával.
Ez a megállapítás Kászonyi tanár úrra nem vonatkozott. Ő még feleltetési tervet is készített, amelyben a tanuló nevét és a felteendő kérdéseket is leírta; sőt az elfogadható válaszokat is. Nem is beszélve a táblaképről, amelyen ágrajzos modellekben vezette le a kulcsfogalmak definícióját. Megkövetelte, hogy a tanulók pontosan másolják le füzeteikbe a táblaképet. Jaj volt annak, aki nem a kászonyi-terminológiát használta.
Kászonyi tanár úrról még azt kell tudni, hogy közepes termetű, feldúlt arcú, homályos tekintetű férfi volt. Homályos tekintetét a sokdioptriás szarukeretes szemüvege okozta, amely súlyánál fogva, homorú orrnyergén mindig előre csúszott, amit bal mutató ujjával reflexszerűen visszatolt a helyére.
Belső jellemzőiről azt kell tudni, hogy ő volt a világ legjobb magyar tanára. Ezt onnan lehetett tudni, hogy ezt többször is kijelentette. Elvei mellett mindig kitartott, következetes és igazságos volt. Nem utált semmit jobban, mint a kivételezést és a protekciót. Véleményét mindig megmondta, legyen bárkiről, bármiről szó.
Egy alkalommal az igazgató behívta az irodájába, hogy bemutassa egy megyei VIP-nek, akinek a fia történetesen Kászonyi tanár úr osztályába járt, és bukásra állt. Kászonyi tanár urat elöntötte az indulat, de összeszedte magát.
− Igazgató úr − intézte szavait az igazgatónak, mintha a megyei első titkár ott sem lenne −, mi a teendőm?
− István, kérlek, próbáljuk meg átengedni ezt a haszontalan gyereket.
Kászonyi tanár úr a látszat kedvéért kinyitotta a vázlatkönyvét, belebökött a mutatóujjával.
− Elsőnek van előjegyezve; tehát ő lesz az első felelő.
− Köszönöm, István. Nem is tartóztatlak − mondta sietve, nehogy a VIP meg tudjon szólalni.
− Kérlek, nagyon szívesen.
Az igazgató látta, hogy Kászonyi majd szétrobban a dühtől, de visszafogja magát.
Kászonyi tanár úr bement az osztályba, leült a katedrája mögé, bal mutatóujjával hátratolta a szemüvegét.
− Keszthelyi, állj fel! Tudatnom kell veled, hogy apád a nyomaték kedvéért behozta a pártbizottságot az iskolába, hogy protekciót kérjen. Ettől függetlenül, elő vagy jegyezve felelésre. Három kérdést teszek fel. Először…
Keszthelyi ugrásra készen várta a kérdést.
− Ez egy nagyon nehéz kérdés. Inkább fel sem teszem.
Az osztály arcán megdöbbenés ült ki. Ilyen még nem fordult elő.
− Másodszor…
Keszthelyi ismét ugrásra készen várta a kérdést.
− Hát hogyan tudnál válaszolni a második kérdésre, mikor az elsőre sem tudtál − mondta szinte kiabálva. − Pedig a helyes válasz logikusan az első válaszból következik. Egy nálad sokkal gyengébb elméjű is azonnal rávágná a választ. Sajnos ez nem megy. Majd mondd meg apádnak, hogy inkább veled foglalkozzon…


Epizód:
Kászonyi tanár úr semmit nem utált jobban, mint azt, hogy őt továbbképezzék. Ugyanis bárki bármit mondott, értelmetlenné vált, mert a kászonyi-terminológia hiánya értelmetlenné tette. Ennek ellenére, minden továbbképzésen részt vett; különösen azokon, amelyeket olyan „párt-tudósok” tartottak, akik lejöttek Budapestről, hogy felemeljék magukhoz a vidéki értelmiséget.
Az ilyen továbbképzések mindig zsúfolt teremben zajlottak le, mert mindenki élvezte, ahogy Kászonyi tanár úr, a világ legjobb magyar tanára, intellektuális élveboncolást hajt végre a Budapestről lejövő „párt-tudóson”.
Mikor az iskola igazgatója megtudta, hogy egy ideológiailag magasan képzett elvtárs jön le hozzánk Budapestről meghívott előadóként, mindig az I/80-as előadótermet jelölte ki a tetemrehívás helyszíneként. Ugyanis tudta, hogy óriás lesz a túllátogatottság. A többi iskolaigazgatót is értesítette, nehogy valaki kimaradjon az ideológiai fejtágításból.
*

Azt, hogy nagyon fontos ember érkezik, semmi sem bizonyította jobban, mint hogy egy hatalmas fekete Mercedes hajtott be az iskola zárt udvarába, amit egyébként kosár- és kézilabda pályának használtak órarend szerint.
Kászonyi tanár úr, mint mindig, most is dolgozatokat javított, amelyeket - a rossznyelvek szerint - akár vörös lobogóként is fel lehetett volna használni bármelyik jeles ünnepünkön.
A tanári szoba ajtaja kinyílott. Egy fej megjelent, és csak annyit mondott: „Megjött.” A tanári szobában tartózkodók szó nélkül felálltak és átmentek az I/80-asba. Az iskola igazgatója benézett a tanári szobába, és látta, hogy Kászonyi tanár úr a szokott helyén ül és dolgozatokat javít.
− István, te nem jössz?
− Van még tizenkét-és-fél percem − mondta és folytatta a javítást.
Kászonyi tanár úr szeretett egyszerre belépni az előadóval vagy valamivel később.
*

Az igazgató bemutatta a budapesti elvtársat, aki szétteregette a papírjait a tanári asztalon, majd beszélni kezdett a motiváció jelentőségéről, különös tekintettel a tanár példamutató szerepéről.
Az előadás végén az igazgató megköszönte az előadónak a kiváló előadást, és felkínálta a hallgatóságnak a lehetőséget, hogy kérdezzenek, vagy tegyék meg az észrevételeiket.
Mély csend. Percekig nem történt semmi. Az előadó elvtárs már kezdte összeszedni a papírjait, mikor Kászonyi tanár úr felállt. Bal mutatóujjával feltolta a szemüvegét. A várakozás csendje töltötte meg az I/80-ast.
− Szerfelett érdekes és tanulságos volt az elvtárs előadása, és hogy időt és fáradtságot nem kímélve lejött hozzánk vidékre − mondta Kászonyi tanár úr gúnyos mosollyal az arcán. − A téma annyira időszerű, hogy én magam is folytattam kísérleteket ezen a területen. Erről szeretnék most beszámolni.
Elképedt arcok fordultak feléje.
− Az egyik órámon a tárgyas igék és igei szerkezetek kölcsönhatásait vizsgáltuk, miközben én hátraszaltót hajtottam végre, és füstkarikákat fűztem rúdra. Mondanom sem kell, a mutatványomnak óriási volt a sikere. Néhány tanuló azonnal utánam is csinálta. De − mondta gyászos, lemondó mosollyal az arcán − a tárgyas igék és igei szerkezetek kölcsönhatásairól nem tudnak semmit… semmit az égvilágon − fejezte be lemondó legyintéssel.
* *

A klimaxos tehén
Általában megfigyelhető, hogy a fiúosztályokban, már a második osztályban kialakultak a különböző hierarchiák: a legjobb matekos, a legjobb történész, magyaros, a legjobb kosaras, a legjobb balkezes svédcsavar dobó, stb. Különböző helyzetekben a megoldást a legjobbtól várják el, és a pozitív szelektálódás eredményeként kiváló csapatszellem alakul ki. Mindenki teszi, amiben a legjobb. És mindenki diszkréciójára lehet számítani.
Ha egy kezdő tanár ezzel nincs tisztában, könnyen konspiráció áldozatává válhat egy tehetséges fiúosztályban, amelyben a legjobbak azonnal felismerik a tanár gyengéit, és bohócot csinálnak belőle.
A tizenhat évesek kegyetlenek és könyörtelenek; élvezik a hatalmukat. Ha lehetőség van rá, gyakorolják is.

Megtörtént eset:
Az egyik biológia tanár szerette hangoztatni, hogy a természettudósra az jellemző, hogy alaposan megfigyeli a részleteket, és mindaddig folytatja az elemző munkát, míg meg nem győződik arról, hogy megfelelő következtetésre jutott.
Mindez helyes, elfogadható, míg az osztály legjobbjai rá nem jönnek, hogy ennek a meghatározásnak a tanár személyisége nem felel meg; több sebtől vérzik. Sőt, akár bohócot is lehet csinálni belőle. Utána pedig, mint jó balhét futótűzként lehet terjeszteni.
Az egyik harmadikos fiúosztály III. emeleti tantermében, amely ablakai az utcára néztek, a tanár a táblán rajzolt és írt, és időnként gyorsan hátrapillantott. Az osztály szerint ez volt az egyik gyenge pontja. Azt a látszatot keltette, hogy fél attól, hogy rajtakapják valamilyen tévedésen. Áradt belőle a bizonytalanság.
Egy alkalommal hátrapillantott, és azt látta, hogy az egyik leghátsó padban ülő fiú az ablaknál áll, és az arcát az ablakhoz nyomva kémlel az utcára. A tanár ingerülten végigrohant a tantermen, és megállt a fiú előtt, aki legalább húsz centivel magasabb volt, ezért fel kellett néznie rá.
− Miért bámészkodsz ki az ablakon, fiam? − Kérdezte indignált hangon, − ahelyett hogy jegyzetelnél?
− Tanár úrnak tisztelettel jelentem − válaszolta a diák udvarias és tiszteletre méltó hangon −, valaki benézett az ablakon.
A tanár odalépett az ablakhoz és kinézett. Lángvörös arccal, szinte rikácsoló hangon mondta: nem nézett itt be senki, te ostoba fajankó.
− Ezt én is gondoltam. De a tanár úrtól azt tanultuk, a természettudósra az jellemző, hogy alaposan megfigyeli a részleteket, és mindaddig folytatja az elemző munkát, míg meg nem győződik arról, hogy megfelelő következtetésre jutott.
Az osztályt síri csend ülte meg. Nem nevetett senki. Annál nagyobb volt a társuk szavainak lesújtó hatása.
− Az persze más − vonta meg a tanár a vállát. − Bebizonyosodott, hogy a tudományok történetében a véletlen és valószínűtlen jelenségeknek óriási a jelentősége. Vegyük például Pasteurt és a penicillint − motyogta magában, de elég hangosan, hogy a tanulók is meghallják.
− Flemingre tetszett gondolni, Tanár úr? − szólt közbe egy hang némi gúnnyal.
− Igazad van, Balogh. Csak tudni akartam, hogy ti tudjátok-e.
*

Megtörtént eset:
1960-ban a másodikos fiúosztály osztályfőnöke Virágh István matematika, történelem, földrajz szakos tanár volt. Szikár termete, határozott mozdulatai katona múltat sugalltak. Az is volt; mégpedig alezredesi rangban szolgált a második világháború idején. Sokan csak csóválták a fejüket a hír hallatára, és kétkedve vonták fel a szemöldöküket. Hogy taníthat egy horthysta alezredes a Nagy Lajos Gimnáziumban. Márpedig ott tanított, méghozzá kiváló eredménnyel.
Ott volt osztályfőnök, méghozzá kiváló eredménnyel.
A II/B legendásan fegyelmezett volt. A folyosókon nem rohangáltak össze-vissza, hanem a fal mellett közlekedtek, mert a folyosó közepét az elöljárók számára kellett fenntartani.
Minden reggel az ügyeletesek, mert volt ügyeletes rendszer, fényesre kefélték a tanterem padlóját.
Minden tanuló frissen vasalt nadrágban jelent meg legkésőbb háromnegyed nyolcig. Az osztályfőnök pontosan háromnegyed nyolckor bejárta a tantermet, miután azt az ügyeletesek ragyogó tisztán átadták az osztálynak.
Eleinte berzenkedtek a tanulók is, a szülők is a katonás rend ellen, de később megszokták és még büszkék is voltak magukra.
Virágh tanár úr rendkívül változatos osztálykirándulásokat szervezett, azaz irányította a szervezést. Közben a diákok megtanulták, hogy milyen ügyet hogyan lehet elintézni.
Nem volt nehéz dolga, mert különlegesen tehetséges tanulók verődtek össze a II/B-ben. Itt is működött a „legjobb” szelekciós rendszer, de itt volt egy legjobb pszichológus is.
Az érettségi szünetben Virágh István alezredes-osztályfőnök-matematika-történelem-földrajzszakos tanár öt napos tanulmányi kirándulást szervezett Esztergomba az osztály számára. Az osztály minden tanulója elkészült egy rövid ismertetővel a város történetéről, történelmi eseményekről, híres személyekről, a székesegyházról, a székesegyház kincseiről. Soha ennyi anyagot nem hordtak össze Esztergomról. Több szülő is kérte, hogy részt vehessen az öt napos tanulmányi kiránduláson. Az indulás előtt egy héttel, az osztályfőnök írásban benyújtotta a részleten kidolgozott útitervet, amire semmiféle választ nem kapott.
Visszatértük után az első reggel Virágh István tanár elvtársat berendelték a művelődési osztályra, ahol közölték vele, hogy mint „a klerikális egyház lakáját”, az ifjúság megrontóját azonnali hatállyal elbocsájtják.
A II/B ott maradt irányító szellem nélkül. Sok választás nem maradt. Nyuszi-mama volt az egyetlen, akire rá lehetett bízni az osztályfőnökséget.
Néhányan aggódó pillantásokat vetettünk egymásra.
Nyuszi-mama nem tűnt ki a tömegből az ötvenévesek karcsúnak nem mondható alakjával, az akkor divatos dauerolt frizurájával. Inkább tartozott az átlagos tanárfigurák közé.
A terv az volt, hogy földrajzot tanít és ellátja az osztályfőnöki teendőket.
Mikor kijött az első órájáról, derűs mosoly áradt az arcáról, és elkezdte mondani, hogy mindenki udvarias volt, tele segítőkészséggel, és a hetes vigyázzállásban jelentette, hogy nem hiányzik senki. Sőt, kikérték a tanácsát a tanterem újra dekorálásával kapcsolatban. Mert ugye, minden bizonnyal a női osztályfőnök egészében és részleteiben is más osztálydekorációt képzelhet el. Mikor azt mondta nekik, hogy teljes mértékben rájuk bízza a döntést, megköszönték a bizalmat.
Senki nem akarta elhinni a beszámolót.
A következő alkalommal Nyuszi-mama egy kissé sápadtan jött ki az óráról.
Mikor megkérdeztük tőle, hogy miért, némi vonakodás után elmondta, hogy mikor a hetes elmondta a jelentését, és ő a tanári asztalnál állt, hirtelen úgy érezte, hogy a falak megmozdulnak és a képek is megmozdulnak, és a tanterem végében lévő két zászló is integetni kezd. Megkapaszkodott a tanári asztal szélében, behunyta a szemét, mert hányingere támadt. A hetes odalépett hozzá és megkérdezte, hozhat-e egy pohár vizet. A diákok szinte mozdulatlanul álltak és vártak.
− Nem értem, mi történt. Ilyen még nem fordult elő velem.
A következő órán már kirohant a tanteremből, és hányt a folyosón. Ezt követően elment az igazgatóhoz, és elmondta, mi történt vele.
Az igazgató kétkedve felhúzta a szemöldökét, és udvariasan megkérdezte: − Ugye nem szívesen osztályfőnök a kolléganő?
Nyuszi-mama megrántotta a vállát és szó nélkül elhagyta az igazgatói irodát.
Másnap már akkor is hányt, mikor a tanári szobából kilépett, hogy elinduljon a II/B-be.
Gyorsan terjedt a hír. Kiderült, hogy senki nem tapasztalta Nyuszi-mama élményeit a II/B-ben. Nyuszi-mama esete még hosszú ideig beszédtéma volt a tanári szobában.
*
Tekintve, hogy én is tanítottam a II/B-ben, másrészt, voltak közös sport élményeink is, különösen Bumbival, aki az egyik vezéralakja volt az osztálynak, megpróbáltam megtudni, hogy volt-e valami a háttérben.


Megtörtént eset
− Tanár úr − lépett oda hozzám Bumbi a folyosón, a nagyszünetben, − van egy nagyon jó kis jégpálya a Nevelőkháza udvarában. Nem jön ki velünk korizni?
− Köszönöm a meghívást. Ott leszek.
Sejtettem, hogy valami leckéztetés rejlik a meghívás mögött.
Azt viszont Bumbi nem tudhatta, hogy egy hosszútávú kajakossal kezdett ki, aki telente jéghokival igyekezett fenntartani állóképességét.
Délután megjelentem a jégpályán. Hoki korcsolyával a lábamon, merev térdekkel bebotorkáltam a jégre, mintegy jeleztem, hogy éppen csak meg tudok állni a jégen.
Rögtön észrevettem, hogy Bumbi egy kis csoporttal izgatott beszélgetésbe kezdett, majd kivált közülük, és egyre nagyobb sebességgel közeledett felém. A jéghokiban jól ismert fogással, a „body check”-kel fogadtam. A bal vállammal fordultam feléje, a jobb lábammal kitámasztottam magam. Bumbi, mintha betonfalnak ütközött volna, mellel a bal vállamba ütközött. Láttam, hogy kiégett a tüdejéből az oxigén, és elesett volna, ha el nem kapom.
− Vigyázz, Bumbi, még valami kárt okozol magadban. Meg tudsz állni a saját lábadon? − kérdeztem megértő hangon.
Bumbi kezdte visszanyerni az erőnlétét, de még mindig csak suttogva tudott beszélni. − Ezt a trükköt nem ismertem − nyögte ki elismerően. − Tud még másikakat is?
− Ha elnézést kérsz a durvaságodért, akkor lehet róla szó.
− Elnézést kérek, tanár úr.
A következő pillanatban behajlított térdekkel, hoki-csatár lábtartásban végigcikáztam a korcsolyázók között, majd mintha el akartam volna ütni, haladtam feléje nagy sebességgel, és már-már megérintettem, mikor egy hoki-kanyaral kitértem előtte, és eltűntem a korcsolyázók között.
Bumbi szemében óriássá nőttem.
Mégis, amikor meg akartam tőle tudni, mi húzódott meg Nyuszi-mama esete mögött, hallgatott, mint a sír.
Már-már belenyugodtam, hogy a nyuszi mama esete véletlen, mikor meghívót kaptam az IV/B érettségi bankettjére. Bumbi jött elém nagy ovációval. Átölelte a vállam és megállíthatatlanul beszélni kezdett.
− Tanár úr, bizonyára emlékszel Nyuszi-mama esetére? Nahát, az minden volt csak nem véletlen. Mikor először belépett a tanterembe a negédes mosolyával, és közölte, hogy megleszünk egymással, mindenki úgy érezte, hogy porig aláznak bennünket azzal, hogy Virágh tanár urat elvették tőlünk, aki keményen, férfiasan bánt velünk. Többet tanultunk tőle, mint bárki mástól.
Sárvári elnevezte Nyuszi-mamát klimaxos tehénnek. Mindenkinek nagyon tetszett. Másnap előállt a koncepciójával, ahogy ő nevezte. Elmagyarázta, hogy mire épül a koncepció sikere. Elmondta, hogy utána is olvasott, és biztos sikeres lesz. Első lépésben újra dekoráltuk a tantermet. Két-két zászlót helyeztünk el a szemközti falakra, és kettőt a tanárral szemközti falra. A zászlók közé hosszan csüngő futónövények kerültek.
− Nos, tanár úr, − fordult felém kihívóan − mi történik, ha egy szálat kihúzunk egy nejlon harisnyából?
− Nem tudom, mire gondolsz.
− Jó, megmondom. Összekunkorodik kb. egy centire. Szinte láthatatlanná válik. Szóval egy ilyen egy centis láthatatlan nejlon kukac kb 6-9 méter hosszú pókhálószerű, vékony, de erős fonalat tartalmaz. Ennek egyik végét egy csüngő zászlóra vagy növényre akasztjuk. A másik végét átvezetjük a pad lábán vagy háttámaszán. És ha ezt húzogatni kezded, a zászlók mozogni kezdenek és egy gyenge idegzetű személy könnyen tengeribetegséget kap, mert olyan érzése támad, hogy rádőlnek a falak és mozog a padló a talpa alatt. Ki is próbáltuk. Meggyőzően működött. A egyik srác vállalta a tanár szerepét. Két perc múlva felordított, hogy nyomban okádni kezd, ha nem hagyjuk abba a „dekoráció-vihart”.
Az első bevetésen nagyon fegyelmezettek voltunk. Az osztály pszichológusa még arra is gondolt, hogy senki se mondjon semmit.
− Ezt hogy érted?
− Hát jó. Mi mit csináltunk? Karba tett kézzel hátradőltünk, és nemet intettünk a fejünkkel, mikor Nyuszi-mama közölte, hogy dolit írunk.
„Na, jó, ha nem akartok dolit írni, akkor nem írunk” - mondta sírásra görbülő szájjal. Kifutott a tanteremből, és összeokádta magát. Akkor láttuk igazán, mire képes a pszichológia.
− De hát ez kegyetlenség!
− Az hát. De győztünk. Tudtuk, hogy előbb-utóbb kapunk egy jófej osztályfőnököt. Legelőször rád gondoltunk. Emlékszel arra a body-check-re? Öregem, az nem volt semmi. Majdnem összeszartam magam. Tudod, akkor mit mondtak a többiek?
− Majd elmondod.
− Azt mondták, visszavágót kell szerveznünk. Úgy döntöttünk, meghívunk egy mecseki futóturára, ahol aztán úgy megfingatunk, hogy öreg napjaidban is emlékezni fogsz rá.
− Milyen hibát követtetek el másodszor is?
− Tudom, tudom, az öreg bölcsek azt szokták mondani: ne becsüld alá az ellenfeled.
− És ti mit csináltatok? Elkövettétek a hibát.
− Persze akkor még nem tudtuk, hogy hosszútávú kajakos és vad jéghokis vagy. Azt pedig csak a futótúrán vettük észre, hogy már mindenki többször pelenkát cserélt, neked pedig még egy izzadságcsepp sem jelent meg a homlokodon.
− Bumbi, csak annak adjuk meg a tiszteletet, aki erősebb nálunk?
− Naná, majd átadjuk a terepet a nyápicoknak.
− Bumbi, megkérdezhetem, miért mondtad el nekem a Nyuszi-mama eset féltve őrzött titkát?
− Biztosak voltunk abban, hogy előbb-utóbb rájössz a trükkre, és nem szerettük volna, ha nem tőlünk tudod meg. Be kell vallanom, nagyon büszkék voltunk magunkra. Szerettünk volna bevágódni nálad. Meg aztán − mondta elgondolkozva − mikor meghallottuk, mi történt a nyúl-láb trükkös fickóval, majdnem beszartunk; egy kicsit be is pisiltünk. Tudtuk, ha rájössz, nem ússzuk meg szárazon. Én például egy éjjel azt álmodtam, hogy egy nagy tó befagyott jegén botorkáltam, mikor felharsant a hangod: „Na, Bumbi, megtanultad a body-check leckét?” És mikor a hang irányába néztem, egy hatalmas hófelhő száguldott felém, és újból és újból, egyre fenyegetőbben megkérdezte: „Na, Bumbi, megtanultad a body-check leckét?”
− Egyébként megkérdezhetem, hogy mi is volt az a nyúlláb eset?
− Igen, de előbb hadd hívjam fel a figyelmed arra, hogy nemcsak rátok jellemző, hogy alábecsülitek az ellenfeleiteket és túlértékelitek önmagatokat. Hadd mondjam el neked, hogy a futótúrátok esete más osztállyal is előfordult.
* *

A nyúlláb
Sípos Károly fő-reálgimnáziumi matematika és ábrázoló geometria tanárként ment nyugdíjba hetvenöt éves korában, negyven év állhatatos munka után. Hosszú sorban állhatnának utána, akik valamennyien Karcsi bácsi gondos irányítása mellett sajátították el a diplomához vezető matematikatudást. Karcsi bácsi szerette, ha így hívták a tanítványai.
Hitt abban, hogy a matematikát lehet szeretni, sőt nem lehet nem szeretni, ha valaki felfedezi benne a kihívást, és még inkább, ha a munkája mellett a matematika a hobbija is.
Mindig kiegyensúlyozott és derűs volt. A kollégák szerettek vele beszélgetni, bár kevésszavú ember volt, de ahogy nézett rád, a tekintetéből megértés, biztatás sugárzott, és olyan érzést váltott ki belőled, hogy nagyon fontos, amit mondasz.
Ha valakinek segítségre volt szüksége, Karcsi bácsihoz fordult. Ha ő nem tudott segíteni, meg tudta mondani, ki tud segíteni. Elővette sötétzöld tanári noteszét, és mondott egy telefonszámot, majd hozzátette: mondd, hogy én küldtelek.
Múlott az idő. Egyik augusztus 15-én besétált az igazgatóhoz és elnézést kért, hogy nem tud órát vállalni szeptembertől, de természetesen, ha netán szükség lenne rá, szívesen beugrik. Miután elhagyta az igazgató irodát, végigsétált a folyosókon, megérintett itt-ott egy képet a falon, megmarkolta egyik-másik kilincset, közben motyogott valamit. Az első emeleten megállt a freskóval szembe, és úgy tanulmányozta, mintha akkor látta volna először. Lement a földszintre, ott megállt Nagy Lajos Király szobra előtt, motyogott valamit, röviden intett, és kisétált a Széchenyi térre. A Hunyadi lovas-szobornál még megfordult, egy pillantás vetett az iskolára és elsétált a Király utcában.
*

Az igazgató nagy lendülettel indult Karcsi bácsi elé.
− Foglalj helyet, kérlek. Tudtam, hogy bedobod magad. Nagyon nagy szükség van rád. Egy osztályban két óra, és egy folyosófelügyelet a nagyszünetben.
*
Belépett a tanterembe, és döbbenten észlelte, hogy milyen fiatal arcok néznek rá. Persze, persze, ismerte fel a helyzetet, ezek elsősök; a tavaly kimenők negyedikesek voltak. Milyen nagy különbség ez a négy év, sóhajtott fel, mintha először fordulna elő negyvenév alatt, hogy egyidejűleg több korosztályt tanít.
*

A nagyszünetben felment a harmadik emeletre, és végigsétált a folyosón. Olyan érzése támadt, hogy egy seregnyi óriás között sétál. Volt olyan negyedikes, aki 20 centivel is magasabb volt, mint ő.
Arra lett figyelmes, hogy mindenki őt bámulja, és mintha mindenki azt akarná látni, ami mögötte van. A háta mögül kuncogást hallott. Hirtelen mozdulattal megpördült. Meglepett arcok meredtek rá, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy minden lépésnél valami bottal ütögetik. Hátra nyúlt, a kezébe akadt egy kétujjnyi botféle. A tenyerével úgy érezte, hogy a markában lévő valami szőrös.
Maga elé vette, rámeredt, és hisztériás röhögő roham tört ki belőle:
Nyúlláb…há..háá…háááá….nyúlláb…, tartotta maga elé, hogy mindenkinek megmutassa; majd sírdogáló, elhaló kacagásba ment át nyúllább…óóh…óóóh…óóóh….istenem …nyúlláb… az életművem jutalma egy nyúlláb…. Ezt motyogta sírdogálva, miközben lement az emeletről a tanári szobába. Nyúllább…óóh…óóóh…óóóh….istenem …nyúlláb…, mutogatta mindenkinek, az életművem jutalma egy nyúlláb…. , motyogta sírdogálva.
Rajczy Péter odalépett hozzá, átölelte a vállát, magához húzta, és besétált vele az igazgatói irodába. − Gyere, Karcsi bátyám, leülünk egy kicsit pihenni.
A tanári szobában lévők arcára merevedett döbbenetet Picasso tudta volna csak megfesteni.
*

Én pont akkor léptem a folyosóra, és jól láttam, hogy az egyik negyedikes gémkapoccsal Karcsi bácsi zakójára akaszt valamit. Undok kamaszvigyorral nézett körül, hogy begyűjtse az elismeréseket. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Ő gyorsan felszívódott a tömegben, és eltűnt az egyik tanteremben.
*

Miután a mentő elvitte Karcsi bácsit, visszamentem abba a tanterembe, ahova a tettest láttam bemenni. Szerencsére még nem volt tanár az osztályban. Mindenki merev nyakkal fordult felém. Rámutattam a tettesre és intettem, hogy álljon fel. Felállt, és tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra. Senki nem szólt egy szót sem. Én sem. Csak intettem, hogy jöjjön oda hozzám. Odajött.
− Gyere velem. Szeretnék veled megbeszélni valamit.
− OK − mondta fölényes szájrántással.
− Hány éves vagy?
− Tizenhét.
− Akkor még kiskorú vagy. Egy alternatív választási lehetőséget kínálok neked. Karcsi bácsi a barátom volt. Őt porig aláztad. Ezért büntetés jár. Az egyik választási lehetőséged, mert godolom, nemcsak arrogáns, hanem bátor is vagy, az az, hogy megverekedsz velem, mint férfi a férfivel. A másik az, hogy bármikor, bárhol találkozunk az iskola területén, derékszögben előrehajolsz, és egy tenyerest kapsz az ülőgumódra.
− És ha egyiket sem választom? − kérdezte kihívóan.
− Akkor visszaviszlek a tanterembe, és a haverjaid szemeláttára megpofozlak, mint egy taknyos kölyköt.
− És ha visszaütök? − kereste a kibúvót.
− Akkor lényegében azt bizonyítod, hogy bátor vagy, és az első lehetőséget választottad. Hadd mondjam meg, és ez kötelességem is, hogy figyelmeztesselek, hogy én feketeöves karate bajnok vagyok, és feltörlöm veled a Széchenyi teret.
− Akkor a tenyerest választom − mondta megszeppenten.
− Okos döntés. Akkor most vegyük olybá, hogy ez az első találkozásunk az iskola területén.
Előrehajolt derékszögben, és eldördült az első tenyeres. Visszafojtott nyöszörgéssel csaknem lement hídba.
− Kerüld a velem való találkozást − mondtam neki és otthagytam.
*
A következő napokban előfordult, hogy többször is találkoztunk. A tenyeres elcsattant pontosan ugyan oda.
A folyosók középtájon bekanyarodtak.
A nyúllábas gazember odaért a kanyarhoz, kikémlelt, hogy ott vagyok-e. Ha megpillantott, gyorsan más irányban folytatta az útját.
Egy alkalommal a WC-nél lévő lépcsőháznál leselkedett, mikor én kijöttem a WC-ből. Hátulról odaléptem hozzá, és a Jerry és Tom játékszabályai szerint megveregettem a vállát.
− Csak nem engem keresel? − kérdeztem kedves mosollyal.
Elcsattant a tenyeres.
− Nem lehetne befejezi ezt a játékot, tanár úr kérem? − kérdezte csaknem sírós arccal.
− Ha elég intelligens lettél volna, már az elején befejezhettük volna.
− Hogyan?
− Összehívtam volna egy tantestületi értekezletet, ahol elmondtad volna, hogy te követted el azt a gaztettet, és bocsánatot kértél volna az egész tantestülettől a gyalázatos viselkedésedért, és megígérted volna, hogy többé ilyen nem fordul elő.
− És ha most fejeznénk be?
−Akkor ugyanez az eljárás.
*
Legendává vált a kérdés: Akarsz egy tenyerest?
* *

A tanár ki van téve annak, hogy…
Nem mindenki szerette Iván Ivanovics Sarafinovicsot; egyesek szerint– szovjet volt az anyja.
I. I. Sarafinovics erről nem tehetett, amit ő több felvonásban ki is fejtett.
Egyrészt nem ő választotta meg az anyját, másrészt nem értett egyet azzal, hogy az anyja bár már két évtizede magyarok között élt, még mindig nem tanult magyarul. I. I. Sarafinovics szerint az anyja soha nem is akart megtanulni magyarul.
Sőt, hozta I. I. Sarafinovics tudomásunkra a legsötétebb családi titkok egyikét, az anyja határozottan elvárta, hogy a magyarok tanuljanak meg oroszul, ha vele akarnak beszélni.
Egyébként is csupán csak néhány év – érvelt az anyja –, és Magyarország a nagy Szovjetunió része lesz. Akkor pedig majd úgyis orosz lesz a hivatalos nyelv Magyarországon, és akkor majd örülhetnek azok a magyarok, akik korábban már megtanultak oroszul, hogy vele beszélhessenek.
I. I. Sarafinovics elmondása szerint, az anyja arról is meg volt győződve, hogy hamarosan a szovjet nők lesznek a divatdiktátorok, és úgy érezte, küldetése van a szovjet kultúra és civilizáció terjesztésében.
Az apja a "filozófia" terén ért el számottevő eredményeket az egyetemen és a Foxi-Maxi egyetem esti tagozatán. Különösen nagy port vert fel a LENIN ÉS ÉN című kandidátusi diszertációjával.
– Nos, I. I. Sarafinovics, akkor hogy is állunk ezzel a nyavalyás gerund-del?
– Tudom ám, de most nem jutnak eszembe a szavak.
– Nem baj, majd segítünk. Nézzük, ki tud neki segíteni?
Hosszú csönd. Padot néző, vagy semmibe meredő tekintetek válaszoltak a kérdésre.
– Talán Zoltay majd tud nekünk segíteni – mondta a Teacher félig kérdő hangsúllyal.
Tudta, hogy Zoltay az osztály esze, meg aztán olyan lógok-a-szeren típusú fickó, aki mindent jól is csinál.
– Jó a tanároknak – mondta lassú felállás közben Zoltay.
– És mitől olyan jó a tanároknak?
– Mert mindig csak kérdeznek.
– És szerinted még mit tehetnének?
– Hát például eljöhetnének velünk futni a hegyekben.
– És kik azok, akik Teacherekkel szeretnének futni a hegyekben? – kérdezte a Teacher tréfálkozva.
Közben arra gondolt, hogy ezek a gyerekek nem tudhatják, hogy nem szabad alábecsülni ellenfelünket. Még nem tanulták meg, hogy nem szabad túlértékelni magunkat.
– Szóval, kik szeretnének a Teacherral együt futni a hegyekben?
– Én is, én is... – hangzott a tanterem különböző pontjairól.
– Helyes, tehát szeretitek a kihívást. Zoltay, te leszel a csapatkapitány.
– Igen, tanár úr – mondta fölényes mosollyal –, ott leszünk. De nem kirándulni megyünk, tanár úr, hanem futni!
– Én is így gondoltam. Legjobb lenne, ha a Tettyén találkoznánk, mondjuk, 8-kor. Nem korai, ugye? – Folytatta tréfálkozva.
– Köszönöm, Zoltay – mondta a Teacher mosolyogva –, akkor vasárnap, nyolckor, a Tettyén. Én ott leszek – mondta kihívóan.
– Mi is, mi is... – kiabálta a csapat.
*
Vasárnap már nyolc előtt néhány perccel ott volt mindenki. Sőt még Kluovszky is, aki túlsúlyos gyerek volt, csatlakozott a csapathoz.
– Szia, Kluó, látom te is szeretnél néhány kérdést feltenni.
A Teacher végighordozta tekintetét a gyerekcsapaton. Mindenki melegítőben volt és tornacipőben.
– Arra gondoltam – fordult feléjük a Teacher –, hogy bemelegítésként felkocogunk a Dömör-kapuhoz, ott kilazítunk egy kicsit, majd felfutunk a kilátóhoz. Ott aztán majd meglátjuk, mennyi erőnk maradt. Ha úgy találjátok, akkor onnan lefuthatunk a Mecsek-kapuhoz. Ki vezet bennünket?
– A Zoltay – kiáltották egyhangúan.
– OK, Zoltay, akkor vedd át a vezetést. Jó lenne, ha legalább a Dömörig együtt maradnánk. De legjobb lenne, ha végig együtt maradnánk. A Mecsek-kapunál megvárjuk egymást. Csak utána megyünk haza. Világos?
– Máris gyengélkedik – mormogta egy hang.
Vízmosásszerű erdei úton indultak el. Mindenki jó helyet akart szerezni magának Zoltay mellett vagy mögött, mert azt hitték, ha a közvetlen közelében vannak, könnyebb lesz lépést tartani az élbollyal. Felértek az első kanyarig. Ott átrendeződött az élboly. A Teacher sereghajtó pozíciót vett fel. Néhányan a derekukra kötötték a melegítő felsőt. Néhányan kapkodva kezdték szedni a levegőt.
– Most futunk vagy melegítünk? – kérdezte Kluovszky méltatlankodó hangon.
Zoltay visszafogta magát, és állva futást mímelve fejezte ki a véleményét erről a gyenge bandáról.
– Mit bohóckodsz, te hülye – szólalt meg Dömöki némi zihálással a hangjában.
– Kis csacsim – fordult vissza Zoltay –, ha jól emlékszem, nem én hívtalak ide. Zuhanó test puffanása verte fel ábrándozásából.
– A rohadt életben! Kipördült a lábam alól ez a bazi kő – mondta Lehota, miközben felkönyökölt. Megpróbált felállni, de visszaroskadt.
– Majd én megnézem, mi a helyzet – mondta a Teacher, és féltérdre ereszkedve előrenyújtotta mind a két kezét. – Tedd ide a lábad. Úgy. Most próbáld előre-hátra mozgatni a lábfejed. Úgy, és most próbáld jobbra-balra forgatni a lábfejed – mondta, miközben finom mozdulatokkal tapogatta végig Lehota bokáját és a lábfejét. – Eltörve nincs. Ficam nincs, csak megrándult – mondta, miközben felállt és körülnézett. Tekintete Dömökin állt meg. – Dömöki, te itt maradsz Lehotával. Néhány perc múlva megpróbáltok elindulni. Ha negyed órán belül nem tud felállni, felmész a Dömörhöz, és mentőt hívsz. Világos, Dömöki?
– Igen, tanár úr – mondta Dömöki az igyekezettől szinte elcsukló hangon, és soha nem érzett emberszeretet öntötte el. Legszívesebben magához ölelte volna a Teachert. Már nem is akarta megleckéztetni. Ahogy leült Lehota mellé, elgondolkozott.
– Észrevetted – térítette magához Lehota hangja –, hogy a Teacher egyáltalán nem is liheg? Egyetlen csepp izzadtságot sem láttam az arcán – tette hozzá elgondolkozva.
– Nekem meg kell állnom egy kicsit – bökte ki Bajusznács alig hallhatóan –, mert kiszakad az oldalam. Egy hangyányi zihám sincs már. Kész..., kifújtam – mondta bukdácsoló léptek közben.
– Ne álljatok meg hirtelen – mondta a Teacher még mindig lihegés nélkül – , sétáljatok még legalább kétszáz métert, és mélyeket lélegezzetek. A Mecsek-kapunál megvárunk benneteket, vili?
Lihegés... zihálás... a lábak csattogása... Szárazon guruló kövek... Mindenütt izzadtságfoltok jelentek meg.
Kluo arca sápadt volt, sipítva szedte a levegőt, lábai mereven, szinte tapogatva keresték a talajt.
– Kluo – szólalt meg a Teacher – legjobb, ha pihensz egy kicsit. Túl nagy a súlyfelesleged, nem vagytok edzésben – mondta, mintegy mindenkihez szólva.
Kluo meglepetten hallotta, hogy Zoltay gúnyos megjegyzései elmaradnak. Csak zihálást hallott. Döbbenten látta, hogy Zoltay is, Szabó is megállnak, és terpeszállásban, behajlított térdükre támaszkodva, válluk közül lelógó fejjel, kapkodó zihálással szedik a levegőt. Megnyugodott. Ha Zoltay is, meg Szabó is kiszállnak, nincs mit szégyenkeznie.
– Ha úgy gondolod – jelent meg a Teacher könnyed léptekkel, helyben-futásban Zoltay mellett –, átvehetem a vezetést. A bringások is felváltva vezetik egymást, nem igaz? Az élbolyt vezetőnek a pszihés terhelése is sokkal nagyobb.
Zoltay úgy meredt rá a Teacherre, mint aki szellemet lát. Ez nem zihál, nem izzadt. A melegítőjén a cipzár állig felhúzva, vágott bele a felismerés.– De ha úgy gondoljátok, sétálva is folytathatjuk az utunkat – folytatta a Teacher. – Hiszen nem meghalni, hanem ismerkedni jöttünk fel a Mecsekre. Séta közben még beszélgethetünk is. Hisz alig ismerjük egymást. Zoltayt meg, ha úgy érzi, nem tud sétálni sem tovább – mondta kuncogva –, vihetem is egy kicsit a vállamon. Úgy is tudunk beszélgetni.
– OK – mondta Zoltay lesütött szemmel –, ezt megérdemeljük.
– Tudjátok, srácok – mondta a Teacher, miközben levezető mozgásokat végzett –, az a helyzet, hogy egy átlagos profi mindig le tud győzni egy akármilyen zseniális amatőrt. Egy átlag feletti profi pedig több zseniális amatőrt is le tud győzni egyidejűleg.
Felszabadultan nevetett mindenki.
– Ugye, előre tudta, hogy a földbe döngöl bennünket? – kérdezte Szabó.
−Tudjátok, srácok, öreg róka sok trükköt tud. A fiatal pedig könnyen megtanulhatja őket, ha odafigyel rájuk.
* *

Szülői értekezlet
Az történt egy esetben, hogy az egyik osztály KISZ-titkára bukásra állt oroszból. Mikor az orosztanár közölte vele, hogy ad még egy esélyt a javításra, a KISZ titkár, akinek az apja magas tisztséget töltött be a megyei pártközpontban, azt mondta félhangosan, hogy úgysem meri megtenni. Ha netán mégis, akkor bejön az apja és agyonlövi azt a hülye tanárt.
Senki nem vette komolyan; csak olyan diák-höbörgésnek gondolták.
Rajczy Péter, aki mezei jogásznak vallotta megát, az javasolta az igazgatónak, hogy írásban tanácsolja a szülőknek, hogy iskola-pszichológussal konzultáljanak. Mindkét szülő indignáltan tiltakozott. Az aláírt tiltakozás bekerült az iskola irattárába.
A gyerek megbukott. Majd írt egy búcsúlevelet, amely szerint őt mindenki üldözi, és az apja önvédelmi fegyverével szétlőtte a fejét.
Az apa, egyik kezében a fia vád-levelével, a másikban a fia életét kioltó félautomatával, beállított az igazgatóhoz, és magabiztos határozottsággal követelte, hogy az orosztanárt rendelje be az irodába.
Az igazgató elővette a szülők tiltakozó iratát: „K. elvtárs, ismeri ezeket az aláírásokat?”
*
Talán ezek a példák és tapasztalatok érlelték ki bennem azt a meggyőződést, hogy a tanár, mint emberekkel bánó és emberek életútját meghatározó szakember, állandóan „aknamezőn” járkál.
Közben még érkeztek szülők, akiket mindig megkértem, hogy írják alá a jelenléti ívet, és a hozzájuk tartozó tanuló nevét. Ha egy tanuló képviseletében többen jöttek, akkor is mindenki írja alá.
Tájékoztattam a szülőket az E-programról, a nehézségeinkről, a koedukációról. Elmondtam, hogy látványos az előrehaladásunk, és óriási a híresztelés mindenfelé. Ne higgyenek el mindent. Ha valamit meg akarnak tudni, engem keressenek fel. Élénk volt az érdeklődés, de voltak kétkedők is.
Nem túl szigorúak a követelmények…?
Ez a kölyök állandóan arról beszél, hogy hányadik a ranglistán…
Mit jelent az, hogy a gyerekek kijavítják és aláírják egymás füzeteit?
Szinte mással sem foglalkozik…
*

Másnap reggel az igazgató behívott az irodájába.
− Foglalj helyet, − intett az egyik bőrfotel felé − nagy szükséged lesz rá − és a kezembe adott egy felnyitott borítékot, amely neki volt címezve. Feladó nem volt, de átlósan rá volt írva nagy nyomtatott betűkkel: SAJÁTKEZŰ FELBONTÁSRA.
− Olvasd csak el. Nekem címezték, de rólad van benne szó. A véleményedre vagyok kíváncsi.
„Tisztet Igazgató Úr!
Sajnálattal kell értesítenünk Ön arról, hogy a tegnapi szülői értekezleten megengedhetetlen incidens történt. Nevezetesen, Bognár József, az Ön irányítása alatt működő iskola egyik tanára, azt állította, hogy a mi lányunk nyilvános helyen, egy zártkörű rendezvényen, az étterem asztalán, mezítelenül, hastáncos mutatványokkal szórakoztatta az ott mulatozó férfi vendégeket.
Követeljük, hogy Dr. Bognár tanárt azonnali hatállyal bocsássa el.
Amennyiben kérésünknek nem tesz eleget, feljelentést teszünk, és a legvégsőkig elmegyünk a lányunk és családunk becsületének védelmében.
Abban a reményben, hogy Ön is megtesz mindent az iskola jó hírneve védelmében,
Maradunk tisztelettel,

Apa és anya aláírása.”

Elolvastam, felnéztem az igazgatóra, és csak annyit mondtam:
− Egy pillanat és visszajövök.
− Várlak, és a válaszod is várom.
− Ez itt − nyújtottam feléje két papírlapot − a JELENLÉTI ÍV. A tegnapi szülői értekezleten a két aláíró szülő a JELENLÉTI ÍV-et nem írta alá. Ennek az volt az oka, hogy nem voltak jelen. És természetesen, az említett kifejezések nem hangzottak el.
− És természetesen te ezt be is tudod bizonyítani?
− Igen, írásos bizonyítékaim vannak. És van 32 tanum.
− Miért pont 32?
− Azért mert 32 résztvevő írta alá a jelenléti ívet.
− Gondolom, már kész terved is van,
− Igen. És lehet, hogy két legyet ütünk egy csapásra.
− És azt hogyan akarod végrehajtani?
− Először is, ők nem voltak ott; tehát valahonnan kellett az ötletnek jönnie. Ha ebből a feltevésből indulunk ki, akkor nyilvánvaló, hogy az ötletgazda sem nekem, sem az E-programnak nem barátja. A piszkos munkát mással akarja elvégeztetni, aki látva a lánya kudarcos szereplését, kapva-kap a lehetőségen. Meg akarja fúrni az E-programot, nehogy kiderüljön, hogy a lányuk milyen mérhetetlenül osotba, lusta és tehetségtelen annak ellenére, hogy francia divatlapokból öltöztetik és kozmetikázzák. Nem látják be, hogy a francia divatlapok nem pótolják a velük született hiányosságokat.
− Ez eddig rendben van, de gyakorlatilag hogy akarod megoldani az ügyet?
− Beíratom az ellenőrzőbe, hogy az E-program létét fenyegető ügyben a szülők segítségére van szükségünk. Tízperces megbeszélést tartunk. Eljönnek?
− Miden bizonnyal eljönnek.
− A találkozón egy fél lapos szöveg fogadja őket: az ekkor, és itt tartott szülői értekezleten részt vettem. Az alábbi kijelentések...nem hangzottak el, elhangzottak. A válaszát X jellel jelölje meg, és írja alá. A ceremóniát egy háromtagú bizottság bonyolítja le. Összegyűjti az aláírt papírokat, és egy rövid jegyzőkönyv kíséretében átadja neked. Te pedig összehívsz egy öttagú fegyelmi bizottságot, aztán írsz egy rövid hivatalos hangú levelet, amelyben megkéred a levélírókat, hogy szíveskedjenek befáradni, hogy személyesen ismertethessék a bizottsággal a levelükben foglaltakat.
− Más szavakkal szólva, becsalom őket saját csapdájukba.
− Nem látom csapdának. Egyébként is, mást nem is nagyon tehetsz. Hiszen, ha egy személyben akarnál dönteni, eleve azt feltételeznéd, hogy a vádaskodásuk megfelel a valóságnak. Ezt a feltételezést te nem engedheted meg magadnak.
− Ne beszélj butaságot! Csak nem hiszed, hogy egy percig is elhittem. Annál sokkal jobban ismerlek. A forgatókönyved, a szereposztással együtt kiváló. És akkor a bizottság behív téged, hogy védd magad. Te pedig átadod a bizottságnak a szülők nyilatkozatát. A többi már megy a maga útján.
− De mi legyen a büntetésük? Hiszen neked kötelességed az iskola jó hírnevét megvédened.
− Mondjuk, beperlem őket rágalmazásért, népgazdasági érdek ellen elkövetet aknamunkáért. Majd attól függ, hogy viselkednek.
− Ahhoz ragaszkodom, hogy tőlem és az iskola tanári karától bocsánatot kérjenek.
− Ez csak természetes.
*

A panaszttevő szülők örömmel fogadták az igazgató meghívó levelét.
Mindketten elegánsak voltak, jól tápláltak és sugárzott róluk az elégedettség. Az igazgató bekísérte őket egy kisebb tanterembe, amely az átrendezés után inkább egy bírósági tárgyalóteremre hasonlított. A tábla előtt, egy hosszú asztalnál ült a három nőből és két férfiből álló bizottság. Ennek jobb oldalán, csaknem derékszögben helyeztek el egy kisebb asztalt a szülők számára. Ezzel szemben, de a bizottság asztalára szintén derékszögben állt egy kisebb asztal két üres székkel.
− Ez az öt kolléga az iskola ad hoc fegyelmi bizottságát képviseli − nyitotta meg az igazgató a tárgyalást. − Az ügy súlyosságát tekintve állítottam össze az öttagú bizottságot. Feltételezhetően ezzel a szülők is egyet értenek − nézett rájuk várakozóan.
A szülők bólintottak.
− Akkor megkérem valamelyik szülőt, hogy a hozzám küldött levelet hangosan olvassa fel a bizottságnak, hogy minden kétséget kizáróan bizonyítsuk, hogy ugyanarról a levélről van szó − és odalépett a szülőkhöz, és feléjük nyújtotta a levelet.
A szülők egymásra néztek, de egyikük sem nyúlt a levélért, majd egy kis habozás után az anya zavart mosollyal az arcán megszólalt: − Hát tulajdonképpen mi nem gondoltunk egy ilyen nagy felhajtásra.
− Csak arra gondoltunk − szólalt meg a papa is −, hogy az igazgató úr alaposan megdorgálja a tanárt, hogy ilyent nem szabad csinálni.
− A levélben azonban az áll − szólt közbe az igazgató − idézem:
„Követeljük, hogy Dr. Bognár tanárt azonnali hatállyal bocsássa el.
Amennyiben kérésünknek nem tesz eleget, feljelentést teszünk, és a legvégsőkig elmegyünk a lányunk és családunk becsületének védelmében.” Ez pedig nem valami atyai dorgálásnak hangzik − nézett rájuk szigorú tekintettel, majd odaszólt a jegyzőkönyvet vezető titkárnőnek: − Kérem, olvassa fel a szülők bizottság előtti bejelentését.
Felolvasta: „Csak arra gondoltunk, hogy az igazgató úr alaposan megdorgálja a tanárt, hogy ilyent nem szabad csinálni.”
− Kedves szülők − mondta kimért, de udvarias hangon az igazgató − ezért az iskoláért, amely az irányításom alatt az ország tíz legjobb iskolája közé tartozik, én vagyok felelős. Ennek a poziciónak a kimunkálásában oroszlán része van Bognár tanár úrnak. Az iskoláért a legteljesebb felelősséget viselem, mint ahogy erre önök is figyelmeztetnek a levelükben, sőt kötelességemként róják ki rám. Idézem: „Ön is megtesz mindent az iskola jó hírneve védelmében”. Ezt meg is teszem. De hadd mondjam meg, nem azért, mert Önök meg is fenyegetnek: „Amennyiben kérésünknek nem tesz eleget, feljelentést teszünk, és a legvégsőkig elmegyünk a lányunk és családunk becsületének védelmében” − idézte a levélből. − Ez nagyon dícséretes és követendő szülői magatartás. Nekem is van négy gyermekem. Én is elmennék a legvégsőkig, hogy megvédjem őket. Mint az iskola igazgatója, a legvégsőkig elmegyek, hogy a rám bízott 800 gyerek és az iskola intézményének becsületét megvédjem. Ebben közös az álláspontunk. De nekem van még egy kötelességem. Nevezetesen az, hogy az iskola intézményét működtető tanárok becsületét külön-külön, valamint a tantestület intézményi becsületét is megvédjem. Itt és most, éppen azon munkálkodunk, hogy megvédjük azt az erkölcsi tőkét, amit bizalomnak nevezünk,… bi-za-lom-nak. − Drámai ihletettséggel fejezte be mondandóját, miközben szigorú, számon kérő tekintetét a szülőkre szegezte.
A mama, aki egy ideje egy kis selyemkendővel törölgette a szemét, most zokogni kezdett.
Az igazgató keményen, mint a jég verése folytatta: − Önök is ezt a bizalmat érezték, mikor úgy döntöttek, hogy ebbe az iskolába járatják a lányukat. Mellékesen hadd jegyezzem meg, hogy meg is mozgatták a széleskörű társadalmi kapcsolataikat, hogy ez sikerüljön. Kérem a jegyzőkönyvvezetőt − nézett abba az irányba −, hogy szólítsa be Dr. Bognár József tanár urat, aki az E-program kidolgozója és megvalósítója, valamint az E-osztály osztályfőnöke…, és két gyermek édesapja. Hangsúlyozni szeretném, hogy az E-program a központi bizottság kezdeményezésére jött létre. A fegyelmi bizottságot azért állítottuk fel, hogy megvizsgálja, mi a valóság-alapja ezeknek a súlyos vádaknak, valamint hogy milyen indítékok és szándékok alapján került sor a levél megírására.
*
Bognár tanár úr egy iratgyűjtővel a hóna alatt belépett és megállt a bizottság előtt, mint aki nem is tudja, mi történik körülötte.
− Foglaljon helyet Bognár elvtárs − mondta a bizottság elnöknője. − Bizonyára tudja, miért vagyunk itt, de formai okokból megkérem a jegyzőkönyvvezetőt, hogy hangosan, jól érthetően olvassa fel ezt a levelet.
Bognár leült, maga elé tette az irattartót, és a szülőkre függesztette átható tekintetét.
A jegyzőkönyvvezető egyenletes hanghordozással felolvasta a levelet és leült.
− Bognár elvtárs, megértette az ön ellen felhozott vádakat?
− Igen. Nemcsak hogy megértettem, de alapos következetéseket tudtam levonni belőlük − mondta Bognár rendíthetetlen nyugalommal.
− És megosztaná velünk a következtetéseit?
− Természetesen. Örömmel. A legfőbb következtésem az, hogy a levél minden egyes szava hazugság. Tudom, hogy ez így túlságosan is általánosnak hangzik. Ők − mutatott a szülőkre − nem tudhatták, hogy ki mit mondott a szülői értekezleten, mert nem voltak ott. Kérdezzék meg tőlük, hogy ott voltak-e. Adjunk nekik alkalmat arra, hogy tovább hazudozzanak.
A tanterem kriptányi csendjét csak a mama visszafojtott zokogása zavarta meg. A következő pillanatban a papa felugrott, és izzó fejjel, szinte artikulátlanul kiabálta: − Igenis ott voltunk. Majd az ügyvédemmel…
− Nem lehettek ott, sem ők, sem az ügyvédjük. Azt, hogy ők nem voltak ott, tárgyi bizonyítékokkal tudom támogatni. Ez itt − emelt magasba két papírlapot − a szülői értekezlet jelenléti íve, dátummal és sorszámozva, amelyen található 32 aláírás, de nem található egyik itt jelen lévő szülő aláírása sem. Ez itt − emelte fel az iratgyűjtőt − 29 olyan szülő aláírt nyilatkozata, akiknek az aláírása megtalálható a jelenléti íven is. Három szülő külföldön tartózkodik. A 29 szülő nyilatkozta egybehangzóan állítja, hogy a levélben található kijelentések nem hangzottak el a szülői értekezleten. Legtöbben tudni akarják, kitől származik ez az otromba vádaskodás − fejezte be Bognár a mondandóját, és a bizottság elnöke elé helyezte a nyilatkozatokat tartalmazó irattartót.
− A bizottságnak 10 percre van szüksége, hogy megvizsgálja a benyújtott iratokat − mondta a bizottság elnöke.
A szülők elindultak a kijárat felé.
− Szeretném figyelmeztetni a szülőket − szólt utánuk az igazgató −, ha nem várják meg a bizottság döntését, holnap pert indítok önök ellen becsületsértés, rágalmazás és az iskola jó hírének lejáratása ügyében. Akkor tényleg szükségük lesz ügyvédre.
A szülők elhagyták a termet.
*

Pontosan tíz perc múlva a fegyelmi bizottság bevonult. Leültek. Az elnöknő az órájára nézett. − Még van néhány percünk - mondta.
Az igazgató és Bognár egymás mellett ültek a kis asztalnál.
Az ajtó kinyílott, és feldúlt arccal bejöttek a szülők.
− A fegyelmi bizottság úgy döntött, hogy ha az igazgató elvtárs és Bognár elvtárs elegendőnek tartják a nyilvános bocsánatkérést, akkor az iskola eltekint a bírósági eljárástól.
− Mit ért azon − pattant fel és szinte hisztériás hangon követelte −, hogy nyilvános bocsánatkérés?
− Azt értjük a nyilvános bocsánatkérésen − mondta higgadt, tanáros hangon az elnöknő −, hogy a fegyelmi bizottság össz-oktatói gyűlést rendel el, ahol…
− Miért kell ebből ekkora ügyet csinálni? − vágott közbe a papa indignált hangon.
− Azért, kedves szülő, mert a tantestület is sértett fél, és nekik is jogukban áll, hogy megtudják, mi történik az iskolájukban.
− Megkérdezem az igazgató elvtársat, hogy elfogadja-e a fegyelmi bizottság javaslatát.
− Igen, elfogadom azzal a feltétellel, hogy a bocsánatkérés szövegét én fogalmazhatom meg.
− Megkérdezem Bognár elvtársat, hogy elfogadja-e a fegyelmi bizottság javaslatát.
− Igen, elfogadom azzal a feltétellel, hogy a bocsánatkérés szövegét az igazgató elvtárs fogalmazhatja meg.
− Megállapítom, hogy a sértett felek elfogadják a fegyelmi bizottság javaslatát.
− Most megkérdezem a sértő levelet író szülőket, hogy hajlandók-e nyilvánosan bocsánatot kérni a sértett felektől.
A szülők igent bólintottak.
− Megkérem a szülőket, hogy jól hallhatóan válaszoljanak a feltett kérdésre.
− Igen - mondták alig hallhatóan, lesütött szemmel.
*
Mikor a szülők belépek a nagy előadóterembe, visszahőköltek a nyolcvankét szempár tengerének láttán.
A szemek egymás között villogtak. A tanárok egymással beszélgettek és mustrálva vizsgálgatták a két szülőt, akik bizonytalankodva ácsorogtak a két odakészített szék mellett, mintha nem tudnák, mire valók a székek.
− Elnézést kérek… − szólalt meg váratlanul a papa.
− Ebben az esetben ez így nem elég − vágott közbe az igazgató. − Abban egyeztünk meg, hogy bocsánatot kérnek az általam elkészített szöveg alapján. Tessék, itt a szöveg. Hangosan, a terem hátsó soraiban is jól hallhatóan olvassák fel; az első részt az egyik szülő, a második részt a másik szülő.
A papa a kezébe vette a szöveget és elkezdte olvasni:
− Tisztelt Igazgató elvtárs, tisztelt Bognár Tanár elvtárs! Aláírásunkkal levelet juttatunk el az iskola igazgatójának, amelyben megalapozatlan, durva vádakkal illettük az iskola egyik tanárát, aki erre semmi okot nem szolgáltatott. Ezzel egyben arra akartuk kényszeríteni az iskola igazgatóját, hogy bocsássa el Bognár József tanárt az állásából… − Megállt, és át akart nyújtani a szöveget a feleségének, aki a zokogástól még beszélni sem tudott. A férj folytatta: − Mind a ketten megbántuk tettünket és ünnepélyesen bocsánatot kérünk Bognár József tanártól, az iskola igazgatójától, valamint az egész tantestülettől.
A tanári kar némán ült.
− Az ülést befejeztük. Arra kérem a tisztelt kollégákat, hogy ne vigyenek ki semmiféle híreket az iskola falai közül.
* *


Én tudom, hogy nem csak… (1974)
A folyosó végén egy kétszárnyas ajtóval kis előteret alakítottunk ki. Az előtér egyik ablakánál, nagy fahordóban örökzöld növény élvezte a beáradó fényt, a másik ablak előtt egy kis kerek asztal mellett két piros, műanyag-bevonatú karosszék díszelgett.
A mai napon még jó néhány szék is került az előtérbe Mária jóvoltából, akinek ugyan ez nem tartozott feladatai közé, de ő úgy érezte, ez az előtér része az ő birodalmának. Reggel hét órakor még katonás rendben sorakoztak a székek a falak mentén, de ez a rend csak addig tartott, míg az első hallgatók meg nem érkeztek, és kis csoportokba rendeződve nem kezdtek kérdéseket feltenni egymásnak.
Az angol grammatika témaköreit megkapták írásban, de megpróbáltak konkrét szigorlati tételeket kialakítani, aminek csak részben vették hasznát, mert a tételek kifejtése után úgyis beszélgetés kezdődött. Ugyanis a Teacher, ahogy ők nevezték, azt mondta az utolsó szemináriumon, hogy Nem arra vagyok kíváncsi, hogy le tudják-e játszani az X-edik hanglemezt, hanem arra, hogy milyen mértékben tájékozottak az angol grammatika rendszerében.
A Teacher ajtaján már ott lógott egy rajzszegen a vizsgázók névsora a-b-c rendben. Az első három jelölt izgatottan nézegette az óráját, és ahogy közeledett a 8 óra, egyre közelebb kerültek az ajtóhoz. Tudták, hogy pontosan 8-kor kinyílik az ajtó, és a Teacher mosolyogva egy „Good morning¸ ladies”-zel beinvitálja őket.
Mindig akadtak olyanok, akik az ajtó előtt álltak, és hallgatóztak.
− Mit hallani?
− Beszélgetnek… meg az Almási nevetgél.
− Az jó hír.
Az első nap a szokásos hangulatban telt el. Volt, aki mosolyogva jött ki, akadt azonban könnyes szem is.
Eredményhirdetésre nem érdemes várni, csak a második nap végén kerül rá sor.
*
A második nap némi zökkenővel kezdődött; homok hullott a fogaskerekek közé. Kocsis Boglárka, aki az első hármas csoportban került volna sorra, nem jelent meg. Szerencsére a névsorban következő hallgató már ott volt, és zökkenésmentesen folytatódhatott a szigorlat.
Tizenegy óra ötven perckor az utolsó szigorló is befejezte.
Kocsis Boglárka még mindig nem jelent meg.
− Biztos valami komoly akadályba ütközött − mondta a Teacher az utolsó két vizsgázónak, akik még ott maradtak volna, ha Boglárka mégis csak befut. − Köszönöm, el is mehetnek. Befejeztük mára.
*

Kocsis Boglárka. Szó nélkül odaállt az íróasztal és a vizsgáztató karosszék közé. Merev, zaklatott arccal előrenyújtotta a leckekönyvét.
− Ebbe írjon be egy jelest!
− De hiszen maga, Boglárka, egész évben a kettes és az elégtelen határán egyensúlyozott − mondta a Teacher döbbent hangon.
− Ebbe írjon be egy jelest! − mondta Boglárka tántoríthatatlan kitartással.
− Boglárka − mondta a Teacher engedékeny hangon − magát valami nagy sokkhatás érhette. Maradjunk abban, hogy néhány nap múlva, megfelelő előkészítéssel megtartjuk a szigorlatot. Hoz magával két csoporttársat, vagy szervezzem meg én? − mondta békülékeny hangon, mintha mit sem hallott volna. Nagyon jól ismerte a vizsgadrukk stresszhatását.
− Azt hiszi, hogy nem tudom, hogy itt másképpen is lehet jelest szerezni. − Ebbe írjon be egy jelest! − mondta szinte hisztériás hangon. − Megteszek mindent, amit csak akar.
− Mit ért azon, hogy itt másképpen is lehet jelest szerezni? − kérdezte a Teacher szigorú hangon.
− Hát például azt, hogy elmegyünk együtt valahova… úgy, mint egy férfi és egy nő. Vagy akár lehetünk együtt itt is, ha bezárjuk az ajtót − mondta bizonytalan hangon.
− Ha jól veszem ki a szavaiból, nem a szigorlaton töri a fejét.
− Én… Megteszek mindent, amit csak akar − vetette fel az állát kihívóan.
− Most jól figyeljen ide! − mondta neki a Teacher, és kihúzta az íróasztala bal oldalán lévő legfelső fiókot, és lenyomott egy gombot az MK23-as típusú hordozható kazettás magnón, amely hangos csattanással jelezte, hogy működik. Kiemelte a magnót a fiókból.
Kocsis Boglárka elborzadva nézett a magnóra, majd a Teacherre.
− Mit akar azzal csinálni − kérdezte szinte suttogva. Olyan száraznak érezte a száját, mintha homokot evett volna.
− Most lemegyünk a főigazgatónőhöz, átadjuk neki a magnót, és attól kezdve az ő kezében van a sorsa.
Közben a Teacher felhívta a főigazgatónőt, és megkérte, hogy fogadja őket soron kívül.
− De hát én mondtam… Megteszek mindent, amit csak kíván − hajtogatta Boglárka makacsul.
− Boglárka, miért nem akarja észrevenni, hogy egész másról van szó.
− De az én apukám sztahanovista fővájár… Ő nem fogja tűrni…
− Ha az apukája meghallgatja a magnót, ő sem lesz nagyon büszke magára. Most azt ajánlom, hogy menjünk együtt a főigazgatónőhöz. Vár bennünket.
− De hát…
− A maga számára a legelőnyösebb, ha csak hárman tudunk a történtekről. Nem ajánlom a nyilvánosságot.
*

A kopogtatás után a Teacher kinyitotta az ajtót, és beengedte maga előtt Boglárkát.
A főigazgatónő a szemüvegkerete fölött kérdőn nézett rájuk.
− Bocsásson meg, asszonyom, hogy ilyen váratlanul önre rontunk, de valami egész szokatlan történt, amiről Önnek nyomban tudnia kell.
− És mi lenne az rendkívül szokatlan ügy? − kérdezte, és Boglárkára szegezte a tekintetét.
− Azt javasolnám, hogy adjunk Boglárkának néhány papírlapot és tollat, hogy ő személyesen írhassa le, hogy mi történt − mondta a Teacher, és látványos mozdulattal a jobb kezébe vette a magnót. − Ha azt és úgy írja le, ami és ahogy történt, akkor kedvezőbb megítélésre számíthat.
A főigazgatónő vette a „lapot” és bólintott, majd az íróasztala sarkán lévő papírcsomagra mutatott.
− Közben megtudhatom, mi történt? − fordult a Teacherhez.
− Hitelesebb lesz Boglárka beszámolója − mondta a Teacher, és Boglárkára nézve a közelben álló kerek asztalra mutatott.
Boglárka fogta a papírlapokat, leült, és írni kezdett.
Úgy harminc perc múlva kérdőn felnézett.
− Dátum és aláírás − mondta a Teacher. − Adja oda a főigazgatónőnek a beszámolóját, és foglaljon helyet a folyosón. Néhány perc múlva be fogjuk hívni.
− Mi a fene történi itt, Jóska? - kérdezte a főigazgatónő kezében a beszámolóval.
− Arra kérlek, olvasd fel hangosan, hogy én is halljam, hogy a valóságnak megfelelően számolt-e be az incidensről.
− És az a...? − bökött a magnó felé.
− A magnó…? Az csak blöff − kattintotta fel a Teacher a kazettatartó fedelét. A magnó üres volt. − Elhitettem vele, hogy mindent felvettem.
A főigazgatónő elkezdte olvasni a beszámolót. A felénél járhatott, mikor indulatosan felkiáltott − a büdös kis szajhája. De látom, még a sztahanovista apjával is megfenyegetett. Most mi a büdös francokat csináljunk? Még ez hiányzott púpnak a hátunkra.
− Most még a mi kezünkben van a kezdeményezés lehetősége. Arra gondoltam, hogy ha kiszivárogna valami az ügyből, a pletyka ellenünk dolgozna. Így azonban…
− Rendben van, Jóska, igazad van… jól döntöttél. Hívjuk be ezt a kis szajhát.
A Teacher odament az ajtóhoz, de ki sem kellett lépnie a folyosóra, mert Boglárka ott ült az ajtóval szemben, kisírt szemmel.
− Tessék, Boglárka, jöjjön be.
Boglárka és a Teacher leültek szemben az íróasztala mögött ülő főigazgatónővel.
− Kérem, adja meg az apja telefonszámát.
Feldult volt az arca, és gyanakodva nézett a Teacherre.
− Minek az magának?
− Az a helyzet, Boglárka, hogy nekünk hivatali kötelességük, hogy értesítsük a legközelebbi hozzátartozót, ha valami baleset történne valamelyik hallgatónkkal − mondta a Teacher, miközben tárcsázta a megadott számot.
− De hát, itt nem történt semmiféle baleset − mondta Boglárka zavart tekintettel, mintha tényleg azt hinné, hogy valóban nem történt semmi.
* *

Ütköző pontban (1976)
Az orosz-angol csoport társadalmi összetétele nagyobb differenciálódást mutatott, mint a többié.
Jött egy kislány, Marika a ceglédi libafosos legelőről, egy másik, Angela az V. kerületi Rothschild Divatszalon szofisztikált légköréből.
Marika, akit megválasztottak KISZ-titkárnak, egyszerű blúzokba és farmerbe öltözött. Az angoltudása közepes volt, de rendkívüli szorgalommal dolgozott. Ennek eredményeként gyorsan fejlődött.
Angela jóval magasabb szintű angoltudással érkezett, de figyelmetlen volt, az órák alatt állandóan fecsegett, és hangosan lapozgatta a különböző nyugati divatlapokat. Napról napra a Vogue-ból lépett ki. Fölényesen fintorogva fogadta, ha figyelmeztettem, hogy zavarja az előadásom.
− Állj fel! − mondtam angolul és rámutattam.
Körülnézett, mintha nem tudná, hogy róla van szó.
− Én? − kérdezte csodálkozva.
Bólintottam, és folytattam az előadást.
Angela bizonytalanul nézett körbe. Fintorogva csípőre tette a kezét. Körülbelül öt perc múlva indignáltan megkérdezte:
− És még meddig álljak?
− Míg meg nem mondja, miért állítottam fel.
− Na és miért méltóztatott felállítani? − kérdezte arrogáns hanghordozással.
− Ha nem tudja, kérdezze meg valakitől.
− Na, Marika te KISZ-titkár vagy, te biztos tudod? − Nézett körül kihívóan.
− Bizonyára azért, mert zavartad az előadást − mondta Marika higgadt hangon.
− Te büdös kis paraszt! Ne merj engem kioktatni!
Mindenki döbbenten nézett rám.
− Angela, − mondtam hideg józansággal − kérem, most menjen oda az ajtóhoz.
Odament és fölényes mosollyal az arcán fordult felém.
− Úgy, most nyissa ki!
Kinyitotta az ajtót.
− Úgy, most lépjen ki a folyosóra és csukja be maga után az ajtót. És megkérem, soha többé ne jöjjön be az előadásomra.
A szemöldökök nagy ívben felemelkedtek, és néhány szem kérdőn nézett rám.
− Angelának hiányos a protokollja − jegyeztem meg kurta hangon, és folytattam az előadást.
*
Másnap reggel éppen egy tesztet szerkesztettem, mikor kopogás után belépett egy ötven körüli hölgy, akiről a kitűnő kozmetika, az elegáns kosztüm, a gyíkbőr cipő és kézitáska árasztották a magas életszintvonalat, amelyet a drágakövekkel díszített arany ékszerek, és a nyakába akasztott horgonyláncszerű, csaknem köldökig érő nyaklánc csak tovább emeltek.
− Dr. Bognárt keresem − próbált mosolyogni, de féltette a gondosan kikészített arcát.
− Parancsoljon, mit tehetek Önért?
− Az Angela anyukája vagyok − állt meg az íróasztal ellőtt. Látszott rajta hogy szeretne kezet nyújtani.
− Foglaljon helyet, asszonyom. Mit tehetek Önért?
− Megalázó helyzetbe került a lányom tegnap az előadásán. Azt szeretném hallani Öntől, Ön hogy ítéli meg ezt a helyzetet − mondta fölényes, enyhén számonkérő hangon.
− Mit mondott Önnek a lánya?
− Azt, hogy kirúgta az előadásról.
− Ha ezt mondta, akkor hazudott.
− Nem szokott hazudni.
− Akkor én hazudok? Nézze asszonyom, itt a főiskolán nem szoktunk szülői értekezletet tartani. Ha Önnek panasza van, írásban nyújtsa be a főiskola fegyelmi bizottságának. Mivel azonban nekem is vannak gyerekeim, megkímélem Önt a fegyelmi bizottság vizsgálatának vesszőfutásától, - néztem rá megértő tekintettel. Tehát abból induljunk ki, hogy az ön lánya hazudik, mondtam, és elővettem az ingzsebemből a mikromagnómat, és kitettem az asztal közepére.
− Ez a magnó mindig nálam van, hogy felvehessem és újra meghallgathassam az előadásaimat, hogy az esetleges kimaradásokat pótolni tudjam. Meg akarja hallgatni, mi történt tegnap?
Teljes bizonytalanság ült ki az arcára. Látszott rajta, hogy erre nem számított.
− Azt ajánlom, hogy hallgassa meg, mert akkor megtudhatja, hogy nem én hazudok, és hogy mi is történt valójában.
A mama összeszorított fogakkal bólintott, és előregörnyedt, mintha az arany horgonylánc a nyakában túl nehéz lenne.
Meghallgattuk. A mama a könnyeivel küzdött, de nem szólt semmit. Megfordult, hogy elmenjen.
− Ön ugyan nem köszönte meg a segítségemet, de úgy érzem, kötelességem tájékoztatni egy jelenségről.
A félév elején az Ön lánya első volt a csoportban. A legutóbbi mérés alapján a nyolcadik. A ’büdös kis paraszt’ Marika tizenhatodik volt a félév elején, most pedig a harmadik. De hadd mondjam meg Önnek, Marika nem lapozgatja a Vogue-t előadás közben, hanem jegyzetel és kérdéseket tesz fel. Mi nem szoktunk hazudni!
Úgy vettem észre, hogy legszívesebben a küszöb alatt távozott volna, hogy feledtesse, valaha is járt az angol tanszéken.
* *



A férjem egy undorító, kövér disznó (1974)
Az ablaknál harminc körüli fiatal nő ült füstölgő Dunhill-lel a jobb keze két ujja között. A gyűrűs ujján vagyont érő fehérarany foglalatban halványkék kő hívta fel magára a figyelmet. A haján és az arcán látszott, hogy jó szemű kozmetikus gondozza, akit kellő művészi hajlammal áldott meg a sors. Kabátján és térdig érő feszes szoknyáján látszott, hogy nem valami kínai boltban vette. A jobb térdén keresztbe vetett bal lábát idegesen lengette, de nem azért, hogy dicsekedjen a kígyó-utcai cipészmester gyíkbőrből kreált remekművével.
Egy negyven körüli férfi megállt az egyik ajtó előtt és elővette a kulcscsomóját. Abban a pillanatban megszólalt az elegáns hölgy.
− Bocsássa meg, hogy csak úgy megszólítom. Ön a tanszékvezető?
− Segíthetek esetleg? − kérdezte udvarias hangon.
− Önre várok. Lenne néhány perce számomra? − kérdezte előre nyújtott kézzel, és bemutatkozott.
− Ezért vagyok − mondta a tanszékvezető. − Tessék, fáradjon be és foglaljon helyet − intett az egyik karosszék felé, amelyikben a vizsgázók szoktak ülni.
Leült. A szorosan összezárt térdein gondosam elizgatta a szoknyáját, majd az ölébe helyezte a táskáját, és markolászni kezdte. Összepréselte az ajkát, mintha meg akarná akadályozni, hogy beszélni kezdjen. Néhányszor hátravetette a haját, mintha meg akarná igazítani a frizuráját, de nem volt rajta igazítani való.
A tanszékvezető oldalt fordult az íróasztala melletti forgószékében, hogy kevésbé tűnjön hivatalosnak, de nem szólt egy szót sem, csak várt, hogy megszólaljon a jövevény. Eszébe jutott Churhill mondása: Engedd az embereket beszélni; előbb-utóbb elmondják azt is, amit nem akarnak elmondani.
A váratlan látogató egy pillanatra a tanszékvezető arcára emelte a szemét, de gyorsan el is kapta, mintha attól tartana, hogy megtalálja kérdezni, miért kereste fel.
Néhány percig csendben ültek, csak a szoknyaigazgatás, táskamarkolászás és a fejrázás halk nesze zavarta meg a csendet.
− Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan kezdjem − nézett a jövevény a tanszékvezető felé.
− Legjobb, ha az elején kezdi − mondta megértő hangon a tanszékvezető, mint aki tudja, hogy vannak mondanivalók, amelyeket nem könnyű elkezdeni.
− Hát jó… igaza van… valahol el kell kezdeni.
− Gondolom, sokszor végiggondolta, meghányta-vetette magában, mielőtt úgy döntött, hogy felkeres − mondta a tanszékvezető megértő hangon.
− Hát ezt meg honnan tudja?
− Tudja…. Egyébként hogy szólíthatom?
− Andreának − vágta rá sietve.
− Engem a tanítványaim Teacher-nek szólítanak − mosolygott rá biztatóan. − Tudja, Andrea az a helyzet, hogy ebben a tanintézetben közel 2000 húsz év körüli nő folytatja a tanulmányait. Csaknem minden napra jut egy-két nehezen elkezdhető sztori. Végülis, mind elkezdődik, és csaknem valamennyinek a végére járunk, és megfelelő megoldást találunk. Tudja miért? Azért mert közben ráéreznek, hogy rám bízhatják a gondjaikat.
− Köszönöm. Most nagyon megnyugtatott. Szóval, hogy őszinte és nyers legyek, a férjem egy undorító, kövér disznó.
A Teacher arca összerándult, de nem szólt egy szót sem.
− Szóval tíz évvel ezelőtt, amikor még üde voltam és kívánatos, megismerkedtünk egy baráti bulin, és hevesen udvarolni kezdett. Megkérte a kezem. Én azonban nem akartam feladni a szabadságom, a függetlenségem. Ő azonban meg akart kaparintani magának. Egyszer csak előállt azzal, hogy vesz nekem egy házat a Balaton partján. Bevallom ettől meginogtam, de habozást színleltem. Akkor ő azt mondta, hogy nem is kell, hogy egy házban lakjunk; lakhatok én a saját házamban is, ahova ő csak akkor jön be, ha meghívom. Valami azt súgta, hogy nem jó ez nekem… Nem éreztem semmit iránta. Azt hittem blöfföl… És, hogy végleg megszabaduljak tőle, közöltem vele, hogy elfogadom az ajánlatát akkor, ha megtoldja még egy Mercedesszel. És mi történt? Megtoldotta egy Mercedesszel. Egy szombaton meghívott ebédre… elvitt a Volvoján a földvári Hotel del Porto-ba. Bevallom, elkápráztatott a számomra ismeretlen elegancia… Ebéd után egy kis kirándulásra vitt el… Néhány perc múlva megállt egy gyönyörü ház előtt, átadott egy kulcscsomót… hogy ez az én házam… Ahogy közeledtünk a házhoz… kinyílott a garázskapu, és ott állta egy ezüstszürke Mercedes… Átadott egy másik kulccsomót… hogy ez az én Mercedszem… csak alá kell irnom egy házassági vagyonjogi szerződést… Aláírtam. Megkaptam a Mercedest, a házat, jelentős havi járadékot. Megtartottuk az esküvőt. Ő egyre kövérebb lett és gazdagabb. Elhalmozott mindenféle ékszerekkel, meg utazásokkal. Számlát nyitott a Rothschild szalonban. Nem volt elviselhetetlen az életem… - Tartott egy kis szünetet, és várakozóan a Teacherre függesztette a szemét, de a Teacher nem szólt semmit. − És a tízedik házassági évfordulónkon előállt azzal a képtelen ötletével, hogy ha négy éven belül nem szerzek diplomát, elválik tőlem. Bevallom, megrémültem. Nem akartam elveszteni mindent, ami az enyém volt… Megbeszéltem a helyzetet egy ügyvéd barátommal, aki azt javasolta, hogy tanuljak angolt a kétéves levelező szakon. Így kerültem a maga ajtaja elé ma reggel − fejezte be a történetét, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
− Ehhez miért kellett engem felkeresnie? Beadhatta volna a jelentkezési lapját hivatalos úton is.
− Most jön a neheze − mondta és makacs elszántsággal a Teacherre nézett. Azért, mert az igazság az, hogy egy szót sem tudok angolul, és utálok tanulni.
− Kedves Andrea, mi pedig egy felsőfokú tanintézet vagyunk. Pontosabban, nem nyeviskola.
− Tudom… Tudom… Éppen ezért kerestem fel Önt. Arra gondoltam, hogy az Ön segítségével fel tudnék készülni − nézett a Teacherre kihívóan. Egy kissé előre is hajolt, hogy jobban szemügyre lehessen venni. Az arcán látszott, hogy elbizonytalanodott; érezte, hogy lápos talajon jár.
− Azt ön is tudja, hogy egy ilyen tevékenység összeférhetetlenség miatt lehetetlen − mondta a Teacher határozott, elutasító hangon.
− Tudom… tudom… persze, hogy tudom. Engedje meg kedves tanszékvezető úr, hogy elmondjam, én hogyan képzelem el.
A tanszékvezető nem szólt egy szót sem, csak várakozóan nézte Andrea kipirult arcát.
− Szóval, én szombaton egy megbeszélt időben idejönnék önért a Mercimmel, és leugranánk a füredi házamba, ahol zavartalanul konzultálhatnánk vasárnap estig. Ha jól számolom, ez félévenként 600 órára jön, tehát 4 félév alatt 2400 óra. Természetesen svédasztal állna a rendelkezésünkre. Az, hogy ön tiszteletdíjként még mennyit számol fel a konzultációért, teljes mértékben öntől függ. Külön bankszámlám van… Azt, hogy mire mennyit költök, én döntöm el… − adta elő a tervét egy szuszra, olyan könnyed természetességgel, mint aki ezerszer végiggondolta, mit és hogyan mondjon el. Kedvesen mosolygott a Teacherre. Zavarnak nyoma sem látszott az arcán.
− Nem gondolja, hogy ez az undorító, kövér disznó nagyon szereti magát?
− Legalább is nem mondja. De mindig elvisz társaságba, és dicsekszik velem − mondta olyan tónusban, mint aki le akarja zárni a témát, majd kihívóan rászegezte a szemét a Teacherre − még nem válaszolt az ajánlatomra.
− Tudja, Andrea, nagyon elgondolkoztató és gondolatébresztő a felvetése. Érezni lehet rajta, hogy sok vajúdáson keresztül izzadta ki.
Andrea arcára bizonytalanság rajzolódott ki. Nem tudta eldönteni, hogy amit hall, számára kedvező-e.
− Mint minden tökéletesnek vélt tervnek, a magáénak is van egy parányi hibája.
− Csak nem akarja azt mondani, hogy nem tetszem magának − mondta hitetlenkedve.
− Egész másról van szó.
− Egész másról van szó? És miről van szó? − mondta szinte számon kérő hangon.
− Arról, hogy a terve megvalósíthatatlan; megvalósíthatatlan több okból is. Az egyik oka az, hogy túlértékeli a tanszékvezető intézkedési körét, a másik morális okokra vezethető vissza.
− Morális okokra? Bocsásson meg, nem értem, miről beszél − mondta magabiztosan, mintha egyenrangú személlyel tárgyalna. − Szerintem, én… egy nagyon előnyös ajánlatot tettem − hangjából némi sértődöttség érződött ki.
− Nos, amit kivetem az eddig elmondottakból, ez nem is lep meg.
− OK, akkor mondja meg, még mit akar? − dőlt még jobban előre, mintegy jelezve, hogy bármire kész tervei megvalósításáért. Úgy beszélt, mintha már alkudozásban lennének.
− Azt látom, hogy bizonyos lényeges szempontoknak nincs értéke az Ön számára. Az élet nagy iskolájában erre nem került sor, és ezzel nem is jutott volna messzire − jegyezte meg a tanszékvezető némi ironikus éllel. Andrea, szinte rezdüléstelen arccal hallgatta a náspángolást. Mély lélegzetet vett, de a tanszékvezető nem hagyta szóhoz jutni. − Tehát, a tanszékvezetői hatáskör több kötelezettséggel, mint lehetőséggel jár. Érti a kettő különbségét, ugye? − váltott tanáros hangra.
− Hát, nem nagyon értem, hova akar kilyukadni − biggyesztette le az ajkát lekicsinylően.
− OK. A kötelezettség azt jelenti, hogy betartja és betartatja a vonatkozó törvényeket. A lehetőség pedig azt jelenti, hogy vitás vagy kétes esetekben eldöntse, melyik utat lehet, vagy kell választani. A döntés meghozatala előtt mérlegelnie kell morális szempontokat, a közízlés és közvélemény szempontjait, és nem utolsó sorban a felsőfokú intézmény és a saját személyes hírnevét is, amelyben különös szerepet játszik, hogy a tanítványaink több mint nyolcvan százaléka nő.
− Látom, csak pazarlom az időmet. Idejöttem, hogy egy ésszerű és mindkettőnk számára előnyös ajánlatot tegyek. És erre mi történik? Kioktat mindenféle számomra haszontalan dologról − mondta indignált hangon, és megmarkolta táskáját jelezve, hogy elmegy.
− De van egy technikai akadály is… − feszítette a tanszékvezető tovább a húrt − , és kíváncsian Andreára nézett. − A Tanszékvezető csak egy tantárgyból tud konzultálni, a többi tantárgyakat más tanárok tanítják, és csak ők adhatnak osztályzatot.
− És azok hányan vannak? − Héjjaként csapott le a lehetőségre.
− Öt, és abból négy férfi.
− De hát ez borzalmas − haladt a maga útján, mintha semmit sem hallott volna meg a tanszékvezető magyarázatából. − Kaphatok tízpercnyi szünetet?
Tíz perc múlva visszament és kurtán csak annyit mondott − OK.
− Most már csak egy nehézség áll előtünk. Nem tartozik ugyan magára, de azért elmondom. Az asszisztenseimet én hívom meg a tanszékre munkatársnak. Mielőtt megszületik a végső döntés, a jelentkezőket leültetem abba a székbe, amelyikben maga ül, és tájékoztatom a megfelelő viselkedési formákról a tanszéken. Elmondom az illetőnek, hogy kb. 2000 20 év körüli hallgatója van a főiskolának, és ennek fele csinos és okos. A másik ezerből 500 szép, okos és vonzó, és akad közöttük legalább száz, akik kimondottan szépek és ellenállhatatlanul vonzóak. A tanár-diák munkakapcsolatban elkerülhetetlen a testi közelség. Ha munka közben közelebb kerülsz valamelyikhez, mint egy méter, veszélyzóna alakul ki. Ha netán megérinted a kezeddel, mondjuk, magyarázat közben, megszólal a vészcsengő, és ha meg is fogod, mondjuk, a vállát, akkor már bejössz, és megkérdezed, miért hívattalak. Akkor azt mondom, hogy megsértetted a megállapodásunk első pontját, és ha még kétszer bejössz, hogy megkérdezd, miért hívattalak, a harmadik esetben már azt kérdezem, hogy segíthetek-e új állás keresésében.
− És ez meg is történik?
− Már meg is történt.
− Akkor én nagyon rossz helyre jöttem. Elnézést a zavarásért.
− A tanároknak az a dolguk, hogy tanítsanak − mondta a tanszékvezető útravalóul.
*

Két év múlva, egy reggelen kopogtak a tanszékvezető ajtaján. Belépett egy rendkívül ápolt, kifejezetten szép és rendkívül vonzó 30 év körüli hölgy. Körülbelül egy méterre megállt a tanszékvezető íróasztalától. Fölényes mosollyal az arcán a tanszékvezető orra alá dugott egy fekete kötéses diplomát.
− Nem tudja, miből maradt ki − mondta és kisétált a szobából.